Kedves Testvérek! Egy-egy nagypénteki ünnepen érzem igazán, hogy milyen súlyos felelősség az Ige hirdetése - különösen a nagypénteki Igének a hirdetése. Hiszen egy Igehirdetés által egy gyülekezetet el lehet vezetni Jézushoz a golgotai kereszt alá! Nem azért olyan nehéz ez a feladat, mert borzongató dolog olyan közel lenni egy akasztott emberhez, és olyan rettenetes végignézni egy haldokló szenvedéseit és végighallgatni egy haldokló kiszáradt, égő torkából elő törő kiáltásokat, hanem sokkal inkább azért olyan nehéz feladat, mert a mi szemünk, meg fülünk már túlságosan hozzászokott mindenhez, ami azon a bizonyos nagypénteken történt.
Nagyon megszoktuk már, hogy úgy beszéljünk ezekről a dolgokról, mintha nekünk nem is igen lenne sok közünk hozzá! Például figyeljétek meg, mikor egy festményt látunk a Megfeszítettről, rendszerint annak a művészi értékét szoktuk megbírálni, mérlegelni, hogy hogyan oldotta meg a problémát, a témát a mester, jól-e vagy pedig rosszul? És hogyha egy szép passiózenét hallgatunk, akkor is rendszerint inkább csak annak a zenei élményét élvezzük, mintha azért feszíttetett volna meg Jézus, hogy ezzel adjon alkalmat a műélvezethez, vagy hogy egy szép képhez, vagy zenéhez motívumot szolgáltasson. Ezért olyan nehéz a nagypénteki igehirdetés, mert a legnagyobb feladat, hogy a műélvezetből, az esztétikából újból elmélyült vallásosság és alázatos hit legyen, és hogy az a kétezer esztendő óta agyonidealizált kereszt újból a maga valóságában meredjen elénk, hogy tulajdonképpen ne is mi beszéljünk a keresztről, hanem inkább a kereszt beszéljen hozzánk. Ezért választottam alapigéül azokat a szavakat, amelyekben Ő maga beszél a saját keresztre feszítésének jelentőségéről. Mert ezeknek a szavaknak az alapján próbáljuk meg mi is látni ezt a golgotai keresztet, ahogy Jézus látta. Jézus teljesen tudatában volt mindannak, ami Őreá azon a rettenetes nagypénteken várt: "Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától!”
Nem tudom, érzitek-e, Testvérek, hogy ezeknek a szavaknak a nyomán szinte bepillantást nyerünk Jézus szívébe, hogy mit is érezhetett Ő a saját keresztjével szemben? Egy kis ízelítőt kapunk a kereszthalál iszonyatából, meglátunk valami kicsiséget abból, hogy mit jelenthetett az Ő számára a nagypéntek, amelynek az eseményeit sokszor olyan tárgyilagos közömbösséggel tudjuk végighallgatni egy-egy nagypénteki istentiszteleten. Íme, azért mondja Jézus: „Az én lelkem háborog.” A tenger szokott háborogni a viharban. A háborgás több, mint a hullámzás, a háborgásban örvények vannak, a háborgásban veszedelem van, a háborgás rettenetes dolog. Micsoda rettenetes vihar dúlhatott abban a drága lélekben! Sőt, az egyik magyar fordításunk egyenesen így adja vissza Jézusnak ezeket a szavait: „Most meg van rendülve a lelkem.” Érzitek, értitek, mit mond Jézus? Egészen belerendült a lelke a közelgő kereszthalál gondolatába. Amikor erről beszélt a tanítványainak, annyira megrendült a lelke és egész valója, hogy egy pillanatra szinte a menekülés gondolata is felvillant benne. Ne kérje-e inkább, hogy „Atyám, ments meg ettől az órától”?! El tudjuk mi egyáltalán képzelni, át tudjuk-e mi egyáltalán érezni ezt a rettenetes gyötrelmet, a viharos háborgását a léleknek, amit a keresztnek a gondolata Jézus lelkében felidézett?! És annak a háborgásnak, amiről Jézus beszélt, nagyon nagy jelentősége van, mert épp ebből a háborgásból látszik az, hogy ez a halál ott a Golgotán egészen másféle halál volt, mint bármelyik más halál, mint egy akármilyen tragikus emberi haláleset, nem közönséges halál, egészen más! Jézus már előre tudta, amit mi csak utólag tudunk, hogy ez a halál igazán halál volt a szónak legrettenetesebb értelmében, olyan értelmében tehát, hogy az Isten bűnt büntető ítélete, a bűnért való haragjának teljes súlya nehezedett reá.
Tehát ez átkozott halál, a kárhozatnak a halála, maga a pokol. Jézus tudta igazán, hogy mit jelent ez a halál, ami Őreá vár, és ezért háborog, amikor rágondol, és ezért gyötrődik ott a Gecseméné kertjében. Emlékezzünk reá: térden állva vért verítékezett, amikor lelkileg felkészül reá. De hát most azt mondhatná valaki: Miért, hiszen Ő ártatlan volt, Ő volt az egyetlen szent, az egyetlen bűn nélküli ember ezen a világon! Neki aztán semmi oka nem volt arra, hogy rettegjen az Isten bűnt büntető ítéletétől! Ha valaki, akkor Ő az egyetlenegy, aki igazán felemelt fővel állhatott oda akármilyen szigorú isteni ítélet elé! Testvérek, ez igaz, valóban, Néki semmi bűne sem volt. De volt és van neked, meg nekem. Ő épp ezt vette magára, és épp ez a háborgás mutatja azt, hogy nemcsak képletesen, hanem valóságosan is megtörtént az, amit hat évszázaddal azelőtt a régi próféta így mondott: „Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá tette.” Feltétlen volt oka a gyötrődésre, a háborgásra, testi kínok érzésére, mert az egész embervilág bűneivel megrakodottan lépett az Isten ítélete alá. Persze, nem háborogva, hanem bűn nélkül mehetne akármilyen szigorú isteni ítélet alá, és akármilyen rettenetes, szörnyűséges halálba. De Rajta van, igazán Rajta van a te bűnöd is, meg az én bűnöm is, mind-mind az a hitványság, mindaz a hazugság, mindaz a szeretetlenség, rosszindulat, ami tőlünk egyáltalán csak kitelik, és azért háborog. Szinte megrendítő módon hitelesíti azt a tényt ez a háborgás, hogy az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette. És ha valakinek kétsége lett volna önmagát illetően, hogy vajon az ő vétke is rajta van-e Krisztuson, győzze meg most ez a háborgás, ez a megrendülés.
De testvérek, Jézus nemcsak a rettenetes végét látja az Ő keresztjének, hanem látja a dicsőségét is. Hiszen ezért jött erre a világra: a szenvedésnek, a megaláztatásnak, a kárhozat halálának ezért a szörnyűséges órájáért, mert így lett emberré az Isten. Akármilyen szörnyűséges is ez az óra, mégis a megváltás győzelmének a teljes bizonyosságával mintegy kijelenti: „Most van a világ kárhoztatása, most vettetett ki a világ fejedelme!” Ennél a két nagyon különös, de nagyon hatalmas kijelentésnél is álljunk meg egy pillanatra! „Most van e világ kárhoztatása...” Úgy hangzik ez, mintha egy nagy ujjongó, diadalmas felkiáltás lenne. És valóban az is, mert ez azt jelenti, hogy most, a kereszthalálnak az órájában valami új kezdődik a világban: a megváltás. Ez a szó: „kárhoztatás” a Biblia eredeti nyelvén így hangzik: „krízis”. Tehát az egész beteg embervilág ott, a Krisztus keresztjénél jutott el a krízisre. Ott van a nagy fordulópont, ahol eldől számára az élet, vagy a halál problémája. És valóban, testvérek, ilyen krízis, ilyen kritikus pont ebben a világban ez a golgotai kereszt, ahol minden ember számára tényleg az élet, vagy halál kérdése dől el. Mert, testvérek, az a kereszt ebben a világban egy nagy isteni ítéletet jelent, egy egyetemes, nagy isteni ítéletet; mégpedig kétféle értelemben: vagy felmentő ítélet, vagy pedig elmarasztaló ítélet. Attól függ, hogy ki hogyan viszonyul hozzá. Attól függ, hogy ki hogyan látja ezt a keresztet. Csak az emberi oldaláról, mint egy megható, tragikus mártírhalált, vagy pedig az isteni oldaláról, mint a megváltó Isten szeretetének a végső, nagy kísérletét az ember megmentésére.
Tehát tényleg ez a nagy kérdés: tudjuk-e mi is most, ebben a pillanatban, vagy egyáltalán úgy látni Krisztus keresztjét, ahogy Ő látja? Tudniillik az Ő elítéltetésében a magunk felmentését, az Ő bűnhődésében a magunk bűneinek a bocsánatát, az Ő megaláztatásában a mi felmentésünket, az Ő halálában a magunk számára egy egészen új életnek a születését. Tényleg ez a nagy kérdés, tudunk-e azzal a nagy hittel feltekinteni a golgotai keresztre, hogy ott, a kereszten nyúlt le értem az Isten, hogy engem is megragadjon, meg téged is, és mibennünk is valami újat, szépet, igazat, jót, mások számára is hasznosat, örökkévalót kezdjen.
És hogyha az igaz, hogy ott a Golgotán az Isten szeretete cselekszik, és hogyha az igaz, hogy ott az Isten mentő keze nyúlik felénk a kereszten át, akkor testvérek, ez nem olyan színjáték, amelyikben csak nézőközönségként lehetnénk jelen, nem olyan előadás, vagy rendezvény, amelyiken megint részt vehetünk egyszer, mert hát épp nagypénteken van, hanem akkor itt most történni kell valaminek bennünk és velünk. „Most van e világ kárhoztatása” - tehát most, a te számodra is, most, ebben a pillanatban, amikor te magad is hittel megragadod a keresztfán feléd nyúló isteni mentő kezet! A te életedben is akkor dől el a nagy krízis, a nagy fordulópont, amikor megpróbálod úgy látni a Krisztus keresztjét, ahogy Ő látta.
Volt egyszer egy nagyon híres ember, minden idők egyik legnagyobb királya, úgy hívták, hogy Dávid. Nagyon gazdagon megáldotta Isten, és mégis a más feleségére vágyakozott. Meg is szerezte magának, a megcsalt férjet pedig ravaszul eltette láb alól, megölette. Bűnt bűnre halmozott, és így indult el az élet egyik legveszedelmesebb lejtőjén. A bűnös viszonyból egy ártatlan, édes kisgyermek született. Azt olvassuk a leírásban, hogy "az Úr megveré a gyermeket - Kit? Nem Dávidot? Nem, a gyermeket! - a Dávid vétkéért. Azután megbetegedék a gyermek ..." - nem Dávid, a gyermek, és hiába volt minden, meghalt a gyermek a Dávid vétkéért. A gyermek halálában ítélte meg Isten az atya bűnét. Ez a halál volt Dávid életének a nagy krízise, ez volt az a pont, az a kritikus pont, ahol megfordul az egész életének az iránya, ahol összetört annak az akaratos embernek az a kemény, gőgös szíve. Egy kicsinyke sírhalom két jól megkülönböztethető részre választotta szét az életét.
Máskor is előfordult már, hogy szülők életében egy drága kicsiny gyermeknek a halála olyan kritikus ponttá válik, ahol megfordul minden, ahonnét kezdve egészen új irányt vesz az egész élet. Testvérek, Jézusnak a halála az igazi krízis minden embernek az életében, az a pillanat, amikor hitben felismerik, hogy Isten a Jézus halálában megítélte az eddigi életedet, mert Őt büntette a te vétkeidért. És meghalt Jézus, az ártatlan - miattad, a bűnös miatt. Mintha mindazt a hitványságot Ő követte volna el, amit te valaha elkövettél. Ugye csodálatos, testvérek, hogy innen, ettől a hitbeli felismeréstől kezdve valóban egy egészen új szakasz fog kezdődni egy ember életében: a megváltott élet, a kegyelem hatálya alatt álló élet; egy Istennel, emberrel, világgal és önmagával megbékélt élet. Tehát „Most van e világ kárhoztatása...”
És hozzáfűzi Jézus: „Most vettetik ki e világ fejedelme.” E világ fejedelme... ugyanezt mondhatjuk így is, másképp, még egyszerűbben, hogy: az a titokzatos rossz a szívedben, meg a világban, az a titokzatos gonosz erő, ami miatt nem tudunk jók lenni, tiszták maradni, jót cselekedni - ez vettetik ki most, a Jézus keresztre feszítésének az órájában. És épp ez a csodálatos, ott, akkor, hogy a gonosz látszólag a legnagyobb diadalt aratja, mert hiszen sikerült megölni az egyetlen ártatlant: Jézust. Akkor kapja mégis ezáltal önmaga a halálos döfést. Épp a Krisztus kereszthalála törte meg a gonosznak a hatalmát úgy, hogy nem vagyunk többé kiszolgáltatva neki.
Nézzétek: Jézus úgy látja a maga keresztjét, hogy egy kereszthalál által vettetik ki eddigi hatalmi pozíciójából a gonosz. A gonosz, a bűnre csábító hatalom detronizáltatott, nem a legfőbb úr többé az emberek életében, meg lehet tagadni neki az engedelmességet, szembe lehet szállni vele, át lehet pártolni tőle, a vesztestől Krisztushoz, a győzteshez. És ha Jézus így látja a maga kereszthalálának a jelentőségét, hogy ezáltal vettetett ki a világ fejedelme, akkor hidd el Neki, és mondd bátran: Igen, Uram, az én szívemből is most vettetett ki minden harag, minden gyűlölet, minden tisztátalanság, minden rosszindulat, minden, ami nem méltó Hozzád! Mert ez csodálatos, hogy annak a golgotai keresztnek valóban ilyen ereje van: a gonoszt kivető és a megkötözöttségek alól felszabadító ereje.
Még további biztatást ad Jézus, ezekkel a szavakkal: „És én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Nézzetek körül, milyen csodálatos vonzása van a keresztfára felemelt Jézusnak! Ilyenkor vagyunk itt is és minden más templomban a legtöbben, mert ilyenkor valamiféle titokzatos isteni vonzás hatása alatt vagyunk, és megyünk Isten felé. Még a közömbösek is nekibátorodnak, még a csüggedők is kitárulkoznak, a bűnösök megenyhülnek, és a haragosoknak megenyhül a szívük, mert megéreznek valamit az isteni szeretetnek abból a csodálatos vonzásából, amelyik Krisztus keresztjén át hat ebben a világban.
Jöhettek tehát mindnyájan, akik itt vagyunk, bárkik vagyunk, testvérek, hiszen nem egy festett figura fekszik ott a keresztfán, hanem a mi Megváltónk. Ő vonz bennünket most is Magához, téged is, engem is, mindnyájunkat. Ő vonz, csak hagyjuk, hogy vonzzon! Bár úgy belekerülnénk az Ő isteni vonzásának erőterébe, hogy ne is tudnánk megszabadulni tőle, belőle.
Íme, testvérek, így beszélt Jézus a saját keresztre feszítéséről, és így áll ott most is a Krisztus szent keresztje, és mi megállhatunk előtte. Próbálja most ki-ki igazán, szíve teljességéből elmondani az ének szavaival ezt az imádságot:
Jézusomra föltekintek a kereszt alatt,
Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt;
Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat:
Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!
345. ének 3. vers
Ámen.
Dátum: 1965. április 16. Nagypéntek