Cseri Kálmán

Végére értünk a Nehémiás könyvének és olyan jó lenne, ha itt a könyv befejezésénél egy szép „happy end” állna. Mondhatnánk, ha a vége jó, minden jó. De hát nem tehetünk róla, ez a vége. Újabb gondok, újabb nehézségek, megoldandó feladatok. Bűn, bűn, bűn és vele együtt, a nép mellett a szent Isten, Aki nem bírja a bűnt. Új próba és új küzdelem a hívők sorsa szüntelen - ezt mondja az egyik szép adventi énekünk, és aki valóban hitben jár, és harcolja a hitnek szép harcát, az ezt csak megerősítheti. Bármennyire is szeretnénk, hogy másmilyen legyen az utolsó fejezet, éppen az utolsó fejezetben újabb gondok, újabb problémák, újabb nehézségek merülnek föl.
Legutóbb láttuk, hogy megvolt a nagy hálaadó ünnep. Mindenféle hangszerekkel fölvonultak, magasztalták Istent. Beindult az élet, s ezek után Nehémiás visszament a királyi udvarba, ahonnan csak egy rövid időre kapott szabadságot, míg elvégzi ezt a feladatot. Ott időzött néhány évig, pontosan nem tudjuk, hogy mennyi ideig. Van egy igehely, amiből arra következtetnek a tudósok, hogy 12 évig. Akkor visszajött, és látta, hogy benőtte a gaz azt a gyönyörű virágos kertet, amit ő otthagyott. Elég volt, hogy kihúzza a lábát, és nekieredt a bűn, és a gyülekezet szétesésével fenyegetett.
Négy sajátos bűnt sorol fel itt ez a fejezet:
Először is Tóbiás, a népnek és Nehémiásnak ősi ellensége beházasodott az egyik papi családba, és kiürítettek egy templomi helyiséget és oda beköltözött Tóbiás.
A második az volt, hogy a lévitáknak nem adták meg a járandóságukat. Ők főfoglalkozásszerűen dicsérték az Istent, amikor a nép dolgozott, ők akkor is a templomban kellett, hogy legyenek, hogy magasztalják őt. Nem adták meg a járandóságukat, nekik is kellett valamit enniük, ki-ki hazament és elkezdett gazdálkodni. Ami azt jelentette, hogy kiürült a templom, bezárták a templom-ajtót, megszűntek az istentiszteletek.
A harmadik az, hogy még szombaton sem voltak már istentiszteletek, mert fontosabb dolguk volt az embereknek, hetipiacot tartottak. A környező pogány népeknek ez volt a legalkalmasabb nap és alkalmazkodtak a pogány környezethez. Tudomásul vették, hogy ilyenkor a legnagyobb a kínálat, hát olyankor kell keresni, amikor ott a kínálat. S szombaton özönlött az áru Jeruzsálem piacára. Akkor volt legpezsgőbb a piac.
S végül, megfertőződött a családi élet is, mert megint előjött az a régi probléma, hogy összeházasodtak pogányokkal. Még filiszteusokat is képesek voltak feleségül venni, illetve hozzájuk menni, Izrael ősi ellenségének a fiai közül.
Hazajön Nehémiás a királyi udvarból és bejárja az országot, idegenül beszélő gyerekeket talál. Akiknek az anyanyelve nem a nép nyelve, nem a zsidó, hanem beszélnek pogány apjuk vagy anyjuk (valószínűleg inkább anyjuk) nyelvén. Az az anyanyelvük. Hogy fogják azok megérteni a törvényt?! Mit fognak azok érteni majd az istentiszteleten? Hogy lehet azokat Isten törvényére tanítani? Egyáltalán miféle sokszoros lazaság ez? Tóbiás bent lakik a templomban, ez önmagában már rettenetesség. Aki ismeri itt a körülményeket: A léviták szétszóródtak, és gazdálkodnak, a templom lépcsőjét benövi a fű, szombaton pezseg a piac Jeruzsálemben, és a család légköre megfertőződött. Nemhogy Istenre nem figyelnek, vagy együtt nem imádkoznak már, a népnek a nyelvét sem érti a felnövő generáció.
Ezt találja Nehémiás, amikor visszajön. Alig húzta ki a lábát, elszabadult a bűn, és amibe csak lehetett, belerontott. Nagyon jellemző, hogy mind a négy esetben Isten házát találja el és célozza meg a bűn. Tóbiás a templomból bérel ki egy tágas helyiséget. A lévitákkal szembeni közömbösség miatt a templomajtót zárják be. Anyagi érdekekből a szombat megszentelése szűnik meg. S az összeházasodások révén lelkileg, hitbelileg is károsodik az egész nép. Isten ügye károsodik.
Nehémiás ezt nem tudta tétlenül nézni. Felépült a kőfal, de nem állt meg talpán a nép. Áll a templom, de nem árad belőle erő. Milyen ismerős kép ez!
Négy gondolatot szeretnék hangsúlyozni ezek alapján.
Az első az, hogy Isten népének és Isten gyermekeinek nagyon ébereknek kell lenniük, mert a bűn mindig kész visszajönni, ha kiszorították is az életből. Amíg e testben vagyunk, amíg e földön járunk, a bűn világában élünk, és addig mindig veszélyeztet minket a bűn. A Szentírás három sajátos támadási formát említ.
Az 1Móz 4-ben olvassuk, Kain és Ábel történetében, hogy „a bűn az ajtó előtt leselkedik, - mint egy ugrásra kész ragadozó, az a kifejezés van ott - és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.” A ránk leselkedő bűn, mint ragadozó, aki vérre megy, akinek a mi vérünk, életünk kell, de lehetséges uralkodni rajta. Nagyon nagy evangélium.
A másik a Péter leveléből jól ismert ige, hogy „az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, nézvén, hogy kit nyeljen el.” Ez, mondjuk, világos kép, az oroszlán bajszát nem húzogatja az ember, különösen, ha az ordít, igyekszik előle biztonságba menekülni.
A harmadik a második korintusi levél 11. részében - egyszer erről részletesen beszéltünk, hogy maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává, hogy félrevezessen, megtévesszen minél többeket. Ugrásra készen leselkedő vadállat, ordító oroszlán, aki szerte jár, nézvén, hogy kit nyeljen el. Aki éppen elaludt, elbóbiskolt, nem éber, nincs biztonságban, nincs az Úr közelében, és világosság angyala, aki igyekszik megtéveszteni, ha lehet még a választottakat is. Ilyen világban élünk, nem kell kétségbeesnünk emiatt, mert tudjuk, hogy megvert ellenséggel van dolgunk. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus hatalmasabb nála. Az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon, de Te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon. Én nem bírok a bűnnel, de Jézus lebírta már a bűnt. Ha énnekem Jézussal szoros szövetségem, közösségem van, akkor nem kell félni. De vigyázni kell! Nagyon ébernek kell lenni. Mégpedig a magam életében. Mégpedig, amikor még csak a tojásában van, tehát amikor még csak kísértés, amikor még nem fejlődött bűnné. Mert „mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága; Azután a kívánság megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz!” (Jak 1,14-15)
Nem véletlenül mondja Jézus olyan sokszor az övéinek, hogy vigyázzatok, legyetek éberek, legyetek józanok. Nekünk nagyon éberen kell őrködnünk éppen a viszonylag csöndes, szélcsendes időszakokban. Amikor olyan különösebb lelki problémák nincsenek, különösebb nagy terhek nem nyomják a vállunkat. Amikor éppen rendben vagyunk lelkileg, akkor történhet meg az, ami itt Nehémiás távollétében megtörtént.
A másik az, hogy egy kicsit nézzük meg, hogy a mi életünkben hogyan fordulhatnak elő az itt fölsorolt bűnök. Ez a négy sajátos veszedelem, amire Nehémiás különösen is felfigyelt.
Mi az, hogy Tóbiás beköltözik a templomba? Összeházasodott az egyik pap családjával, az egyik papnak a lányát vette feleségül. Egy pogány ember, egy Isten nélkül élő ember, aki hozza oda a maga gondolatait is, a maga vallásos, vagy istentelen gondolatait is, és azért, hogy ő ott jól érezze magát, kiürítenek egy templomi helyiséget. Aminek megvolt a rendeltetése, amiben szent edények és szent dolgok voltak, áldozati dolgok voltak. Átcsoportosítják a dolgokat. Húzza össze magát az Isten, mert beházasodott egy pogány ember. Összeházasítjuk Isten dolgait pogány dolgokkal.
Nemrégiben fejtette ki valaki, hogy van evangéliumi spiritizmus is, és ez nagyon hasznos és jó dolog. Az ilyen szeánszokon előtte is, utána is Bibliát olvasnak. Összeházasítják a tüzet a vízzel. Tóbiás beköltözik a templomba. Mennyiben evangéliumi egy spiritizmus? - kérdezem én. Aki egy kicsit ismeri a spiritizmus életet és hitet vesztő veszélyeit, az tudja, hogy ilyen összeházasítás nincs. Vagy ha van, akkor az történik, hogy Isten dolgait dobáljuk ki, mint ahogy a jeruzsálemi templomból. Legyen Tóbiásnak helye. Legyen a babonaságnak helye. Megrövidítem a hitemet. Csak a lényeget hagyom ki: Jézus Krisztus keresztjének és feltámadásának az erejét. Más minden maradhat. Csak a szívét vágom Ki a keresztyénségnek, a hitnek. Csak az igazságot hagyom el abból, amit Jézus hozott vagy mondott. Egyébként a keretek, a ceremóniák, minden maradhat nyugodtan a helyén. Tóbiás a templomban.
Összeházasítjuk a keresztyénséget az újraszületés keleti gondolatával. Hát miért lenne az olyan rossz? Hát majdnem úgy hangzik, mint az újjászületés. Jézus is beszélt újjászületésről. S nem érzékeljük, hogy a hitünk lényegét dobtuk ki ezzel.
Összeházasítások révén nagyon sok Tóbiás beköltözhet Isten templomába, és ma, amikor egy egészen hamis toleranciának, hamis türelemnek a korszakát éljük világszerte, ez a veszély rettenetesen leselkedik Isten népére. Az összeházasodások, még pedig úgy, hogy Tóbiás és egy paplány, Isten papjának a lánya házasodik össze. Rendkívül veszedelmes ez a mi életünkre. Vagy gondoljunk csak ilyen gyülekezeti szokásokra, hogy név szerint kihirdetik, ki mennyit adakozott. Nagyon sok gyülekezetben csinálják ezt. Azt mondja Jézus, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb. Van egy világos igei útmutatásunk, és csináljuk valahogy egészen másként. S ugyanezt az élet sok területéről el lehetne mondani. Legjobb, ha a magunk háza előtt söprünk, és most nem más gyülekezetekre vagy emberekre gondolunk. Bejönnek sokszor apró dolgok, de idegen dolgok. Az Isten szeretetétől, igéjétől merőben idegen dolgok. Azokat ott megtűrjük, amiatt húzza összébb magát az, ami szent, az amire Isten rendelt valamit, s azt hisszük, hogy tovább funkcionálhat az egész, mintha mi sem történt volna! S kiderül, hogy annyira nem funkcionálhat, hogy egy idő után leáll az egész. Mert ha ennek teret adnak, abból már egyenesen következik, hogy a lévitákról nem tudunk gondoskodni. Egyenesen következik, hogy bezárjuk a templomajtót. Egyenesen következik, hogy nincs istentisztelet, akkor megyünk piacolni. Egyenesen következik, hogy megszűnt a kultusz. Isten népének nincs szövetsége az ő szövetséges Istenével. Ez csak úgy kezdődött - nem volt az olyan nagy dolog -, hogy szegény Tóbiást befogadtuk. Hátha még a szeretetünk meg fogja téríteni őt! Tóbiásnak nincs keresnivalója az Isten házában! Félünk a tóbiásokat nevükön nevezni, félünk a tóbiásokkal szemben olyan kemények lenni, mint amilyen Nehémiás volt, aki nem haragudott rá, de azt mondta, amikor hívogatta ki magához, hogy én nem megyek. Ha neked van dolgod velem, gyere ide, és a nép társaságában mondd el. Azt nem merte Tóbiás, mert az életét akarta kioltani. Ez a kemény bátorság sokszor hiányzik belőlünk. Nem szeretetlenség és nem durvaság, de az, hogy a dolgokat nevükön nevezzük: Tóbiást Tóbiásnak hívják és eddig az Isten népével még semmi jót nem tett. Eddig még csak fúrta és akadályozta a falépítést és a templomépítést. Bizonyítson Tóbiás, hogy más belátásra tért, és addig a lányomat sem adom hozzá. (Akkor még meg lehetett tenni ilyet atyai szóval.) De ennek a szellemét, jelentését érdemes most komolyan vennünk, mert nagyon sok ilyen összeházasítás történik hívő emberek, gyülekezetek és az egyház életében.
Aztán a másik: nem gondoskodnak azokról, akiket pedig ők állítottak be arra, hogy Isten és a nép között közvetítsenek, szolgáljanak. Kinek-kinek meg kell a kenyerét keresni, ki ér rá arra, hogy reggeltől estig az Úrnak szolgáljon? De legyenek olyanok, akik reggeltől estig az Úrnak szolgálnak, mintegy a nép helyett is, és ezért a lévitákról gondoskodtak. Megszűnt a gondoskodás, kénytelenek voltak magukról gondoskodni. Megszűnt a hálaadó, ének, az Isten magasztalás, elnémult az istentisztelet a templomban.
Sokszor olyan könnyen vesszük mi az egyháznak az anyagi dolgait is. Valahogy majd megoldják, én odaadom a magam áldozatát ide meg oda, meg amoda. Vagy kell az, akármilyen sok hibával megvert intézmény is, és akkor nem lehet mellőzni a hordozását, vagy nem. De itt most nemcsak az anyagiakra gondolok, hanem a misszióra is. Kinek az ügye egy gyülekezeten belül a misszió? A papé, meg a gondnoké még, vagy a presbitériumé? Vagy az egész gyülekezeté? Legalább a hívő népé! Közösen hordozott ügy a misszió? Vagy azt mondjuk, hogy oldják meg a léviták, ahogy tudják? Ott állunk mi egymás mellett? Azok mellett, akik főfoglalkozásúan kénytelenek hordozni ezt a terhet, és hordozzák is örömmel? Ott áll a hívő nép mellettük tanáccsal, kritikával, imádsággal, ötletekkel, felelősséggel? Vagy pedig nézői a hívő emberek, itt nálunk is annak, hogy na mit csinálnak? Tipikus bűn a gyülekezeteken belül; oldják meg a léviták, azért választottuk őket. Nem tudják megoldani. Egyedül nem tudják megoldani. S hány gyülekezetben a szó szoros értelmében bekövetkezik ez, hogy kénytelen elmenni dolgozni is a lelkész. Amiatt a misszió szenved csorbát, még erőtlenebbül megy, még jobban a munkájára kell koncentrálnia, és elkezdődik egy ördögi kör.
A harmadik, ez a szombatnapi piacolás. Amikor anyagi érdekből elhanyagolom az Úrra való figyelést, az Úrral való közösséget. Más napon is meg lehetett oldani. Amikor Nehémiás hazajött és kemény szóval közbeszólt, egy-két hét alatt kiderült, hogy másik napon is behozzák az áruikat. El akarják adni, Jeruzsálem jó piac, ha nem lehet szombaton, elhozzák vasárnap, vagy hétfőn. Hozzák ők akkor is, ha egy napot jelölt volna meg Nehémiás, hogy csak akkor lehet. Át lehet rendezni az életet, ha valakinek fontos az Isten törvénye és a Vele való közösség. Nem hiszem, hogy mindenkinek muszáj dolgoznia vasárnap, aki dolgozik. Van, akinek kell, nyilván van ügyeletes orvos, meg van villamosvezető, és köszönjük meg nekik, hogy vasárnap is hajlandók értünk végezni a munkát. Még sokan vannak ilyenek, de nem igaz, hogy mindenkinek kell és úgy kell hajtania vasárnap a lelkiek rovására, a családja rovására, egészsége rovására, az üdvössége árán, ahogyan hajt. Csak mi olyan könnyen belemegyünk ebbe, hogy akkor van kínálat, akkor legyen piac Jeruzsálemben.
Nehémiás azt mondta: mit mondott az Úr, mit csináljatok szombaton? Legyen máskor kínálat! Egyszer megfenyegeti azokat, akik ott alszanak szombaton a kapu előtt, következő héten már nem jönnek. Át lehet szervezni az életet, ha az Úr az első. Ha komolyan azt akarjuk, hogy ő legyen az első, és azon lesz áldás. Egyébként meg megnyerheti az ember az egész világot, és a lelkében kárt vall, a lelkét elveszíti.
Nem véletlenül mondja azt az apostol, hogy fiacskáim, ne szabjátok magatokat a világhoz. Azért, mert mindenki hajt vasárnap, ne szabjátok magatokat a világhoz.
Ugyanaz, mint ami virágvasárnap volt Jeruzsálemben, azért ragadott Jézus korbácsot. Lehetett áldozati állatokat árulni, de egy bizonyos kijelölt helyen. Az már kicsi volt, mert jól ment az üzlet. Menjünk beljebb, az imádkozás helyén is áruljunk állatot. Jézus azt mondja, hogy azt már nem!
A negyedik ez a kényes dolog, ez a mindig kényes dolog, hogy Isten népének a fiai összeházasodnak pogányokkal. A pogányok mindig hozzák a maguk pogányságát is a házasságba. Az utódok már ilyen vegyes hatás alatt nőnek fel, és mivel a lefelé nivellálódás törvénye érvényes ebben a világban, fogékonyabbak a pogányságra, mint az Isten törvényére. Ezzel előre lehet számolni. Megéri-e? Érdemes-e kockáztatni? Nem könnyű kérdés ám ez. Itt vannak a mi kedves hívő leányaink, aki szeretnének hívő fiúhoz férjhez menni. Most mit mondjunk nekik? Ha nem találsz hívő fiút, maradj egyedül? Ilyet nem lehet mondani, - így kategorikusan kijelenteni - és az ige mégis azt mondja, hogy nagy árat fogsz fizetni, ha megkockáztatod másként. Nagyon nehéz és nagyon kényes kérdés. De azért az első szempont mégis csak az a mi számunkra, hogy mit mond Isten igéje.
Nos, hát valahogy így jelentkeznek ezek. Meg a családon belül úgy is, hogy megtűrünk idegen szellemet. Éppúgy pletykálkodunk, mint a nem hívő emberek. Éppúgy karrierizmusra hergeljük a gyermekeinket, mint ők. Éppúgy a megvesztegetéssel akarjuk őket boldoggá tenni, mint más szülők. Éppúgy nincs helye a csendnek a családunkban, mintha nem lennénk keresztyének. Betör a pogányság Isten népének az életébe.
Az első tehát az volt, hogy a bűn visszajön bármikor, nagyon ébernek kell lenni. A másik az, hogy kb. így jelentkeznek ezek a bűnök a mi életünkben, s a harmadik és negyedik arról szól, hogy mit csinál itt Isten embere.
Visszajön Nehémiás, mit csinál? Ezzel az egy szóval jellemezhetnénk az ő alapállását, hogy hisz. Hittel nyúl és szól hozzá ehhez az egész nagy kuszasághoz. Nem keseredik el, nem mondja azt, hogy: ja kérem, nekem tisztes hivatalom van ott, engem ott megbecsülnek, - noha az egy pogány állam, én pedig istenfélő ember vagyok. Jobb énnékem az egy biztos nyugdíjas állás, én eleget bajlódtam itt Jeruzsálemben, csináljatok most már amit akartok. Ha nektek nem kell a jó, az igaz, az Isten törvénye, ha azok után, hogy sírtatok a törvényt hallva és együtt imádkoztunk és újítottuk meg a szövetséget, képesek voltatok ilyen gazságokra, fulladjatok bele a bűneitekbe. Mondhatná nyugodtan. Nem keseredik el, nem háborog, nem vádolja őket, hanem először is hisz.
Ez azt jelenti, hogy nem akad el a láthatóknál, hanem komolyan veszi a láthatatlanokat. Tehát nemcsak az van a szeme előtt, ami őt fogadja, mikor hazament, hanem az is a szeme előtt van, amit Isten ígért, mielőtt még legelőször hazajött volna a fogságból. Isten azt ígérte, hogy újra fölépíti Jeruzsálemet. Azt ígérte, hogy ezzel a néppel valami terve van! Nehémiás belekapaszkodik Isten ígéretébe. S azt mondja, hogy lehetetlen, hogy amit Isten kimondott, azt Ő megváltoztassa, vagy az semmissé legyen, vagy hogy Ő elfelejtse! Ha valaki figyelmeztette volna Nehémiást, hogy na dehát nézd a tényeket, hát kétségbeejtő, hogy a dudva, a muhar, a gaz, lehúz, altat, befed, és itt semmi nincs abból a virágból, amit ültettél! Akkor is azt mondja, hogy Isten megígérte!
Túllátni a láthatókon. Aki lelki munkát végez, nem bírja végezni egy rövid idő után, ha nincs látomása. Ha az Isten ígéreteit nem ismeri, és azokra önmagát is nem emlékezteti újra és újra, akkor odadobhatja a lovak közé a gyeplőt már az elején, az első megbokrosodásnál. De Isten megígérte!
És ami van, ami a szemed elé tárul? Mindegy, hogy mi tárul oda. Isten megígérte. Isten ezzel a néppel akar valami újat kezdeni. Ő Isten parancsára ment haza építeni.
Túllátni a nehézségeken! Akkor is, ha ez az utolsó fejezet? Akkor is. Hát milyenek az utolsó fejezetek Isten történetében? Mózes mit látott utoljára? Az öreg, 120 éves Mózes, aki az életét tette oda az engedelmességre: bekukucskálhat az ígéret földjére a Piszga tetejéről, aztán ott szépen meghal. Nem teheti lábát az atyák földjére! S Dávid életének az utolsó fejezete miről szól? Arról, hogy remeg alatta a trón, és remeg az ő szíve. És Salamon? Itt olvastuk róla, hogy az élete végén - bocsánat a kifejezésért - bolondult meg, és bolondult bele pogány asszonyokba, és fertőztette meg velük az egész Izraelt. Akit az Úr mindenkinél jobban szeretett - olvastuk. Az utolsó fejezet szól erről. És az apostolok földi életének az utolsó fejezete mi volt? Mit látott Péter és Pál apostol utolsó napjaiban? Börtönfalat belülről.
És Jézus földi életének az utolsó fejezete? Ott függ a kereszten. Tanítványai sehol. A legfiatalabb - szinte gyerek még János - ő mer csak ott maradni meg három asszony. Az édesanyja - az anyák mindenüvé képesek elkísérni a fiúkat -, a nagynénje, aki ott van gyámolítani a testvérét, az a bizonyos Magdaléna - egy olyan nő -, meg János, aki szinte gyerekember. Ez a gyülekezet a kereszt alatt. És besötétedik. Ez az utolsó fejezet.
Ne „happy end”-et várjunk! És mégis az hangzik el a keresztről, hogy elvégeztetett! A teljes győzelemnek a nyugtázása. Mert Jézus túllátott a láthatókon. Ő látta, egyedül Ő látta nagypénteken azt a győzelmet, amit akkor kivívott. A Cselekedetek könyvében azt olvassuk, hogy ha tudták volna, nem feszítették volna meg a dicsőség királyát. Ő tudta, hogy milyen kozmikus diadalt aratott ott akkor. S abból mi látszott? Semmi!
Merünk-e mi a láthatókon túl a láthatatlanokra nézni? Azzal a vakmerő hittel, amivel Ábrahám mondta, hogy még a tényeknél is komolyabban veszi Isten ígéreteit? Merjük-e legalább olyan komolyan venni az ígéreteket, mint a tényeket? Ha a magunk erőtlen, hívő életére nézünk, akkor is. Mennyi nyavalya, erőtlenség, nyomorúság van mindannyiunkban! Mi lesz belőlünk? Hogy ábrázolódik ki rajtunk a Krisztus? Hogy fogunk mi elváltozni az ő orcájához hasonlatosokká? Megígérte. Az, „aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi”. Elvégeztetik. Akármilyen gyáva voltam ma is vagy hazudtam, vagy dicsekedtem, vagy hiú voltam, elvégeztetik. Merjek túl látni a láthatókon!
A negyedik gondolat: Nehémiás hitéből az is következett, hogy tud újra harcolni. Elkezd küzdeni. Tóbiást rövid úton kidobatja a templomból. Semmi felszólítás, vagy alkudozás, ugyanúgy kidobatja, mint ahogy ő oda betolakodott. Az istentiszteletek újra beindulnak. Parancsolatomra - mondja - ismét megadták azt, amiből élni tudtak a léviták. Felhangzik a zsoltár, dicsérik Istent, kinyílnak a templomajtók, kihúzgálják a gyomokat a templomlépcsőkről. Akik szombaton akarnak árulni Jeruzsálemben, azok zárt ajtókat találnak, és megtudhatják, hogyha még egyszer odajönnek, akkor elkergeti őket fegyveres erővel. Kinek-kinek a maga nyelvén kell beszélni, mert azt érti! S próbál rendet csinálni - talán ez a legnehezebb terület - a megfertőzött légkörű családok között is.
Nem túl kemény Nehémiás? Akkor viszont hadd kérdezzem meg azt is, hogy nem túl lágy az a keresztyénség, amit mi élünk? Egyre lágyabb. Azt mondjuk, hogy nem kell azt olyan komolyan venni, hogy tévtanításokat vall és mond valaki. Hát szeressük azért és engedjük csak, és majd megtisztul. Hát hadd mondja, ő erre jutott el. Azt mondjuk, hogy nem kell azt olyan komolyan venni, hogy az én ügyem is a gyülekezet ügye, vagy hogy úgy is adakozzam, hogy azt föl tudja használni a gyülekezet. Hát valahogy elintézem én ezt. Ez az Úr dolga meg az enyém. Azt mondjuk, hogy nem kell azt olyan komolyan venni, hogy egy-két vasárnapot kihagyok, hogy egy-két nyár úgy telik el, hogy hónapokig nem hallok igét. Hát jó levegőn is kell valamikor lenni, meg mindenki így csinálja, meg mikor használjuk az autót, meg pókháló lepi be a vikendház ajtaját, ha nem megyünk ki akkor. S nem kell azt olyan komolyan venni, hogy otthon mi is azt mondjuk a gyerekeknek, mint a pogányok. Hát csak úgy tud megállni az életben. Nem nevethetik ki, akkor mindenki ütni-verni fogja. Nem túl lágy ez a keresztyénség? Krisztusi ez a keresztyénség? Nehémiás csakugyan kemény volt, de nem mindegy, hogy honnan fakad ez a keménység. Ő nem a maga érdekeit vagy hiúságát védte. Ő hitből volt engedelmes, és azért volt kemény. Nem keményszívűség miatt dobatta ki Tóbiást a templomból. Hitbeli engedelmességből dobatta ki. Ez a különbség nagyon fontos. Ne az indulataim miatt csapjak oda! Hanem ha Isten azt parancsolja nekem, hogy csapjak oda, akkor csapjak oda. Akkor is, ha az mindig kényelmetlen és kellemetlen. A magam mérgét ne töltsem ki máson. De ha Isten az Ő igazsága eszközéül használ - nem kívánom egyikünknek sem, mert nagyon hálátlan szerep - akkor merjek engedelmes lenni. Kezdjem magamon! Az ítélet az Isten házán kezdődik, ezt olvassuk. Isten az övéit akarja elsősorban megtisztítani. Ha szép szóval nem megy, akkor keményen. A hamis türelem soha nem segített Isten népén. Ez a férfias keménység, ez a szeretetnek a jellemvonása. Isten szeretete ilyen kemény szeretet.
Bár mernénk és tudnánk, mai szülők így szeretni a gyermekeinket, és ne olyan lágysággal, mint ahogy azt sokan teszik!
Nehémiás tehát megtisztítja a népet. Mégpedig fönt kezdi. Meg meri kockáztatni, hogy a főpapnak a vejét lakoltatja ki először. Emlékszem rá, hogy egyszer nagyon buzgók voltunk az öcsémmel, és föl akartuk mosni otthon a lépcsőházat, de alulról kezdtük. Aztán olyan is lett az. Ezután megtanultuk, hogy fölülről kell azt kezdeni. A lelki nagytakarítást is fölülről kell kezdeni. A legkedvesebb, a legdédelgetettebb, a legfájóbb pontunkon engedjük, hogy megtisztítson minket először Isten.
Vajon Nehémiás nem tudta, hogy a gyökere benne marad? Ha ő lehunyja a szemét, megint elvadulhat a kert. Vagy ha megint visszaparancsolja őt a király, ugyanez folytatódik. Biztos tudta, és mégis kihúzgálta azokat a gyomokat, amiket lehetett. Csak nem tudta nézni. Ezt mi azzal a reménységgel végezhetjük a magunk életében - ha Isten bíz meg vele, másokéban -, hogy valaki gyökerestől kihúzta a gyomokat. Az „elvégeztetett” ezt is jelenti. Jézus Krisztus tud minket igazán megtisztítani minden bűntől. De ez nem jelenti azt, hogy mi nézzük, hogy a bűnök élnek az életünkben, vagy az egyház életében.

Felépült Jeruzsálem kőfala, beállították a kapukat is, őrállókat is rendeltek a kapuk őrzésére. A múlt héten láttuk, hogy sikerült valahogy benépesíteni is ismét a szent várost. Megindult az élet, konszolidálódtak a körülmények. Mi van még hátra? Semmi. Minden rendben van, majd kialakul mindenkinek a helye, sora, sorsa. Ki-ki megtalálja a boldogulásnak a módját. Egy új kezdetnél áll Izrael népe. Nincsen tehát már semmire sem szükség. Legalábbis most mindjárt az indulásnál minden megtörtént, ami fontos.
Nehémiás más véleményen volt. Azt mondta, hogy most hátra van még - mielőtt igazában beindulna az új élet - a hálaadás. Mert nem maguktól épültek meg a falak. S nem magától értetődő az, hogy kész van a város. Isten ajándéka, Isten csodája volt ez a szó igaz és teljes értelmében. S ha ezt így hisszük, akkor mondjuk is ki! Magunknak is szükségünk van erre, másoknak is. Itt az igazi építésvezető az élő Isten volt, itt minden csoda az Ő csodájaként történt, mindenünk, amink van, Tőle kapott ajándék. Tessék összegyülekezni és rászánni egy félnapot, hogy ezt megköszönjük. Hálát adunk annak, Akitől mindezt kaptuk. Vagyis fölemeljük a tekintetünket az ajándékokról az ajándékozóra. Ez a hálaadás lényege mindig. Nem akadok el annál, amim van, hanem keresem, megkeresem és megszólítom azt, aki mind emögött van, Akitől kaptam, magát az ajándékozó Istent. Egy nagy hálaadó istentiszteletre hívja tehát össze Nehémiás az egész népet.
Itt mindjárt érdemes felfigyelnünk arra, vajon jellemző-e ránk az, hogy az ajándékokról az ajándékozóra emeljük a tekintetünket. Keresték ők Istent már korábban is. Istenre függesztették a szemüket az indulásnál, amikor teljesen reménytelennek, képtelen vállalkozásnak tűnt az, hogy egy maroknyi csapat azt a nagy munkát elvégezze, és ott beinduljon az élet, és előbb-utóbb - reménységük szerint - az önálló nemzeti és vallási élet is majd. Képtelen, reménytelen vállalkozás volt. De Isten küldte oda őket, nyílván számíthatnak Őrá, és ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél. Istenre tekintettel merték tehát elvállalni ezt a feladatot. Aztán Istenre néztek mindig, amikor bajba kerültek. Láttuk itt heteken keresztül, hogy milyen sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Amikor menekülni kellett, hozzá bújtak, amikor kérdéseik támadtak, Őt ostromolták a kérdéseikkel. Amikor védelemre volt szükségük, hozzá fohászkodtak. Istenre tekintettel, a szemüket le nem véve róla, végezték a munkát. S most, amikor elkészült a munka, akkor is fölemelik újra a tekintetüket az elkészült műről az alkotóra, a mindenható Istenre.
Ez az, ami el szokott maradni sokszor a mi életünkben. A bajban még csak-csak kiáltunk hozzá. Amikor valami erőnket meghaladó feladattal bíz meg, még csak-csak megkérdezzük, hogy biztos-e, hogy Ő mondja, megy-e az majd, ott lesz-e velünk, számíthatunk-e rá? De mikor elkészült, be van fejezve, mi szükség van még tovább őt keresni, vagy rá nézni? Az Istenben igazán hívő emberekre az jellemző, hogy ilyenkor is felemelik a tekintetüket, és az ajándék mögött meglátják az ajándékozót. Egyáltalán meglátják azt, hogy amijük van, az ajándék, azt kapták. Nem magától értetődik, nem természetes, hogy mindaz sikerült. Amögött van valaki, aki szereti őket. Őmaga kell tehát, nemcsak az ajándékai. Ez kedves igazán Isten előtt, amikor eljut az Ő hívő gyermeke oda, hogy kér tőle ajándékot, örül is annak, de nem az ajándékért kell neki csak Isten. Isten önmagáért kell neki.
Gondoljunk bele, hogy mi kedves egy szülőnek, vagy egy szerelmesnek - akkor is, ha azt már férjnek, vagy feleségnek hívják, akkor is szabad szerelmesnek maradni - mi kedves ilyenkor? Az, hogy ha szeret engem a másik, hogy kapjon tőlem valamit, mert rám szorul, mert már összeszoktunk, vagy pedig szeret engem önmagamért. Ő maga sem tudja megindokolni racionálisan, hogy miért szeret. Szeret. Azért szeret, mert én vagyok a férje, vagy én vagyok a felesége, vagy az apja. Isten előtt is igazán az a kedves, ha megyünk oda ajándékokért. „Kérjetek és adatik néktek.” De Ő önmagát akarja igazán nekünk adni. Az ajándékozó mindig több, mint ajándékainak akár az összessége. Isten nekünk sokkal többet akar adni, mint egy-egy ajándék, amit megkívánunk vagy amire szükségünk van. Aki begyakorolja a hálaadást, az a gazdag Istent magát kapja meg. Az néha meg is feledkezik már utólag azokról, amiket kapott Tőle, mert lényegesen többet tapasztal benne Magában. Istennel egészen személyes, meghitt, bensőséges közössége épül ki. S ennek megvannak a maga következményei, majd erről is lesz szó.
Azt olvastuk itt tehát, hogy Jeruzsálem kőfalának felszentelésekor összehívták a lévitákat, akik a város körül. laktak, hogy véghez vigyék a felszentelést örömmel és hálaadással, énekléssel, cimbalmokkal, lantokkal, citerákkal. Jöjjön mindenki Istent magasztalni!
Így szoktunk-e mi hálát adni egy-egy fordulónál, egy-egy munka befejezésekor, egy-egy eredmény vagy siker elkönyvelésekor? Nem sokkal inkább úgy-e, hogy akkor előkerülhetnek a palackok, igyunk áldomást. Még egy-egy családi hálaadó ünnepélyen is. Vagy készíttessünk egy márványtáblát, azt Jeruzsálem egyik legszélesebb kapujának a közelében építsük be a falba, és oda aranybetűkkel véssük be az építtetők nevét. Örökítsük meg magunkat abban a naiv reményben, amit mondani szoktunk, hogy emlékünk így örökké élni fog. Hát azok a falak sem állnak örökké, meg az emlékünk sem, de azért hitegetjük magunkat, ezt már megszoktuk. Meg hitegetjük egymást is. Készüljön ércbe vésve, kőbe vésve, márványba belevésve arany betűkkel az építtetők névsora.
Ilyesmi valahogy nem jutott eszébe Nehémiásnak. Az jutott eszébe, hogy áldjuk a magasságos Istent. Jöjjön össze mindenki örömmel, hálaadással, hangszerekkel, és adjunk hálát Neki.
Nem tudom, kinek támad ma este kedve arra, hogy új tartalommal töltse meg az otthoni ünnepeket is. Egy-egy születésnapot, házassági évfordulót. Most megint itt vannak - már egész közel - az év végi ünnepek: karácsony, óesztendő, újesztendő. Egészen másként kellene ünnepelniük Isten gyermekeinek, ha mernék vállalni ezt az ünnepekben is. A hálaadás lehetne a tartalma az ünneplésnek. Még több öröm tölthetné be azoknak a szívét, akik ezeken részt vesznek.
Izrael népe tehát hálaadásra jön össze, és ez a fejezet arról szól, hogy ez a hála sok mindenből kigyógyíthatja, sok mindentől megőrizheti az embert. Három dolog egészen nyilvánvaló a felolvasott igében, amitől megőriz az Isten iránti hála.
(1) Megőriz először is a csüggedéstől. Kérdezhetné valaki, hogy mi okuk lehetne Izrael fiainak ekkor már a csüggedésre. Hát az, hogy aki hallotta szüleitől, inkább nagyszüleitől a babiloni fogságban, hogy milyen volt azelőtt Jeruzsálem, az méltán elkeseredhetett volna, hogy jaj de szerény kis falacskát húztunk itt most körülötte. A régi fal milyen széles volt, milyen kövekből volt, azon hány szekér mehetett el, még ki is kerülhették egymást. Azt nem tudta volna lerombolni senki, Nabukodonozor is csak úgy bírt vele, hogy ... Hallották régi dicsőségüknek az elbeszélését, s méltán elcsüggedhettek volna, hogy mi ez ahhoz képest, és egyáltalán, csak a kőfalat építették meg. A város nagyrészt romokban áll még belül. Romkertet kerítettek be. Bezzeg a régi Jeruzsálem és annak dicsősége.. Amit még a nagyszüleink láttak... Amikor még ők éltek ... Amit tőlük hallottunk! És mennyi érték pusztult el! A perzsa királyok visszaadták egy részét annak, amit Nabukodonozor elrabolt onnan közel egy évszázaddal azelőtt. De nem volt az leltárba véve, ki tudja, hogy hova került annak egy része azóta. S méltán bosszúvágy, keserűség, harag, elégedetlenség támadhat a szívekben és szólalhat meg ajkakon. S hányan pusztultak el Jeruzsálem ostrománál, és azóta! Minden családnak volt gyásza. Eszükbe juthatott volna az, hogy csontokra építettük az új falat. Hát lehet ennek örülni? Állnak a falak, de szeretteink hamvain állnak. Borzasztó!
Nem tudom érzékeljük-e, hogy mi a különbség a felszabadult, Istent dicsőítő hálaadás és annak az emlegetése között, hogy „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”. A hálaadás kigyógyít ebből az egyébként teljesen értelmetlen, meddő, öngyötrő csüggedésből, keserűségből, a múltnak az emlegetéséből.
Mondhatták volna Nehémiásék, hogy állnak ugyan a falak, de hát csak ennyi? Mi ez ahhoz képest, ami volt? S nem ezt mondták! Hanem azt mondták, hogy Isten csodát tett, új kezdést nyitott. Ez alatt az 52 nap alatt, ami alatt fölépült a fal, csodálatosan megsegített minket. Ez nagy ígéret a jövőre. Előre, megyünk mindig azon az úton, amelyiken Ő vezet minket. S így nem a keserűség uralkodott el rajtuk.
Nagyon sokaknak kísértésük ez! Pásztori munkám során naponta látom, hogy azt látjuk mindig, ami nincs, ahelyett, hogy észrevennénk azt, ami van! Azt sorolgatjuk, ami volt, és nem vesszük észre, hogy mi lehetne, mit ígér nekünk a mi Urunk, csak nyújtanánk már ki a kezünket, és fogadnánk el. De mi csak legyintgetünk, meg ökölbe szorítjuk, meg a múltat emlegetjük, akár lelkiekről van szó, akár anyagiakról, és nincs kezünk elfogadni azt, amit most akar nekünk adni. A veszteségeinket számon tartjuk, de a Tőle kapott ajándékainkat nem! S így méltán lesz keserűvé a szívünk.
Sokan vannak, akik régi sikereiket vagy el nem ért sikereiket siratják, és nem veszik észre, hogy mennyi eredményre segíti el őket Isten. Sokan vannak, akik az idő múlása miatt keserednek el, „bezzeg most már nem bírok annyit, mint régebben”, s nem veszik észre, hogy egészen más lehetőségei vannak, egy 60, 70, ha Isten megengedi élnie, egy 80 esztendős embernek, mint egy 10 évesnek, vagy 20 évesnek. Új lehetőségeket kapott. Bizonyos lehetőségeket visszavont tőle Isten, s kapott újakat. Olyan szolgálatokat végezhetne el, mint hívő ember is, amiket 10 éves korában nem végezhetett el, de még 40 éves korában sem. S ahelyett, hogy ennek örülne, ezért lenne hálás, és ezt végezné, ahelyett sajnálja azt, amit már nem végezhet, s amit talán akkor sem végzett el, csak elvégezhetett volna. Rettenetes vakság lesz úrrá azon, aki képtelen a hálaadásra. Aki nem tudja mindig azt észrevenni, amit most kaptam, és azt arra használni, amire kapta. Ez viszont mindig fontossá teszi az embert, ez talajt ad a lába alá, ez tartást ad neki, ez ok a boldogságra. Tehetség a boldogságra. Vannak olyanok, akik minden körülmények közt képesek erre, s vannak akik mindig képesek boldogtalannak és elégedetlennek maradni.
A hálaadás kigyógyít a csüggedésből, mert észrevéteti velem azt, amit kaptam, és azt, Akitől kaptam. Az ajándékokról föltekintek az ajándékozóra, s megtelik a szívem örömmel. Mégpedig nem is akármilyen örömmel, mert ezt olvastuk itt a 43. versben: „És áldoztak azon a napon nagy áldozattal és vigadtak, mert az Isten megvidámította őket nagy örömmel.” Nagy hálával áldoztak az Istennek és nagy örömöt kaptak helyébe a szívükbe. Pedig az a fal csakugyan alacsonyabb is volt, vékonyabb is volt, mint az előző. Pedig csakugyan romkertet kerítettek be, és majd látjuk a 13. fejezetben, hogy mennyi-mennyi nehézség és feladat volt még előttük. Mind igaz volt az, ami miatt kesereghettek volna. De igaz volt az is, hogy új ajándékokat is kaptak, és ők ezeket vették észre.
Ez nem azt jelenti, hogy behunyom a szememet s nem akarok pontosan tájékozódni, nem érdekel a valóság. Hanem azt jelenti, hogy a teljes valóságot tartom szem előtt. Azt is, ami még hátra van, mint elvégzendő munka, meg amit már soha nem fogunk tudni pótolni, meg azt is, amit most mutat meg Isten, és most adott, és ennek örülök, azt meg Őrá bízom, mikor hogy kell azt majd megcsinálni. Így gyógyít ki tehát a csüggedésből a hálaadás. Ha most itt valami jelszót akarnék mondani, akkor mondhatnék ilyet, hogy: harcolj a csüggedésed ellen hálaadással!
(2) A második, amitől megóv minket ez az igazi, gazdag hálaadás, az elbizakodás. Mert ... mondhatták volna itt Nehémiásék azt is, hogy: No-no, hát ki építette fel ezt a falat? 52 nap alatt összehoztuk ezt a falat. Mindenkinek eláll szeme-szája. Az egész környék csodálkozik, hogy lehet nem egészen két hónap alatt ekkora munkát felmutatni. S ebből több, mint 30 napon, 30 éjszakán át nem vetkőztünk le. Mert féltünk a támadástól. Egyik kezünkben kard volt, a másikban kőműveskanál, éjjel is ruhástól aludtunk. Olvastuk, hogy csak akkor vetkőztek le, amikor mosakodtak. A társaság fele a végén már őrségben állt, csak a másik fele dolgozott, de az kettőzött erővel, aztán cseréltek, hogy ne boruljanak ki mindnyájan. Hát olyan erőfeszítés van emögött, hogy most aztán minden elismerés minket illet! Dicsérnek is bennünket. Még az ellenség is. Most aztán igazán megveregethetnénk mi is a magunk vállát. Volt itt kérem kitartás, volt itt összetartás, és meg is van az eredménye a munkának. Akárki megcsodálhatja. Szanballat meg Tóbiás azt mondták, hogy ha egy róka rálép erre a falra, leomlik. Hát ráállhat erre akárhány róka, megtartja őket. Minden okuk meglett volna arra, hogy elbizakodjanak. Lehetett volna kitüntetéseket osztani, jutalmakat osztani, - úgy ahogy ez történni szokott - kisebb részben azoknak, akik csakugyan keményen dolgoztak, nagyobb részben azoknak akiket nem is láttak ott a falon az építés közben. Lehetett volna elismerő okleveleket írni, és így tovább.
Itt semmi nincs erről.
Azt mondja Nehémiás, jöjjön ide mindenki és magasztaljuk a nagy Istent. Mert a mögött, hogy itt csakugyan volt kitartás, az Ő csodálatos erősítő szeretete állt. Mert ti már az első héten föl akartatok mondani. Talán emlékszünk még rá, hogy a legjobbak, Júda fiai adták be a felmondásukat Nehémiásnak, hogy ezt tovább nem csináljuk! És hogy mégis csinálták, a mögött az Isten akarata és szeretete volt. Meg hogy őket mégis engedelmessé tette, a mögött is az Ő munkája volt. S volt ott csakugyan összetartás, de úgy, hogy állandóan össze kellett tartani őket. Isten Szentlelke tartotta össze őket és őrizte meg a széthullástól már a kezdet kezdetén ezt a maroknyi csapatot is. S csakugyan van ott nagy eredmény, de Nehémiás meggyőződése szerint azért egyedül a mindenható Istent illeti a dicsőség. Sőt, éppen mivel csak így volt kitartás, hogy Isten naponta adott nekik új erőt, és mivel csak így lehetett összetartani őket, hogy Isten tartotta össze azt az egymással viszálykodó társaságot! Éppen azért nem dicsekedni valójuk van, hanem megbánni valójuk.
Ez aztán mindenki számára meglepetés volt már akkor is. „És miután megtisztították magukat a papok és a léviták, megtisztították a népet is és a kapukat is és a kőfalat” … és ezután kezdtek hálát adni az Úrnak. Csakugyan markolta az ő kezük, egyik a kardot, másik a kőműves kanalat, de tudták akkor is, és látják most is, hogy tisztátalan kéz markolta mind a kettőt. Isten csodája, hogy markolták, és hogy annak eredménye is lett. De most újabb csodára van szükség, hogy Isten tisztítsa meg ezeket a tisztátalan kezeket, mert ezekkel még hálát adni sem lehet.
Nem tudom, érezzük-e megint, hogy milyen őszinte, mély és természetes alázat van Nehémiás szemlélete mögött. Mennyire ismeri önmagát, és mennyire nem kesereg fölöttébb ezen sem, hogy ő ilyen, hanem a megoldást keresi. Az Úr kész megtisztítani minket, hát így már csak ne járuljunk Eléje. Nem is járulhatunk oda így! Tisztuljunk meg!
Nem az jut eszébe, hogy mivel dicsekedhetne. Az jut eszébe, hogy mitől szabadulhatna meg. Mi az a bűn, az a tisztátalanság, amitől Isten az Ő egész népét meg akarja szabadítani. Nincs dicsekedni valója. Megbánni valója van. Pedig ez csakugyan nagy teljesítmény volt.
Készek vagyunk-e mi egy-egy igazán nagy teljesítményünk után is ilyen alázatosan a bűnbánatra? Arra, hogy egyedül Neki adunk dicsőséget, és hagyjuk, hogy megtisztítson mind attól, ami szerinte tisztátalan bennünk. S mindezt nyilvánosan vallották meg, és akkor kezdődik a hálaadás. Úgy, hogy az egész népet két csapatra osztja, a léviták éneklő seregéből is két kórust alakítanak. Ezek fölállnak egymással szemben, hosszan a falak mentén, és úgy kezdik magasztalni Istent.
Minden elbizakodottságtól megőrizhetne minket is az, hogyha a hálaadás töltené be szívünket. Az, hogyha nem jelszó lenne, hanem az életünk tartalmává válna, hogy egyedül Istené a dicsőség. A hívő gőgtől is, a lelki elbizakodottságtól is csak ez őrizhet meg minket. Amikor el kell jutnunk oda, hogy én magamat nem tudom megtisztítani.
Egyedül Jézus Krisztus vére tisztíthat meg minden bűntől. Az Ő keresztjénél végképp nincs mivel dicsekednünk. Ott csak megbánnunk és letennünk lehet.
(3) A harmadik, amitől megőrzi a hálaadás az embert, az aggodalmaskodás. Majd látjuk a következő fejezetben, hogy mi mindennek voltak még előtte. Ezt sokan tudták és még többen sejtették, hogy az első nagy eredmény még nem minden. Az ellenség itt van körülöttünk, meg belül is, meg bennünk is, s mi lesz itt? Hogy lesz ebből nép, önálló élet? A fővárost körülkerítettük fallal, körülötte van néhány falucska, némelyeket sikerült rábeszélni, hogy költözzenek be a fővárosba. De nincs itt se nagy munkakedv, se nagy életkedv, sem sokan nem vagyunk még. Némelyek készülnek vissza újra Perzsiába. Maga Nehémiás is vissza kell, hogy menjen. Mi lesz itt? Sok szívben ott volt a szorongás, a félelem, a kétely, az aggodalmaskodás. Mit hoz a jövő?
Itt láthatjuk meg azt, hogy minden hálaadásnak van a jövőt formáló ereje, hatása is. Adventi ereje van minden hálaadásnak. Mert a hívő ember hálaadása mögött mindig ott van ez a hitvallás is: az az Isten, Akitől eddig ennyit kaptam, ez után is gazdag Isten marad, és az ő gazdagságát ezután is az ő gyermekeinek fogja szétosztani. Számíthatunk rá. Nem vagyunk magunk. Mindaz, amit most megköszönünk, csak egy pici előleg, ízelítő, kóstoló abból, ami el van készítve a számunkra. Szinte kiváncsivá teszi a nehéz helyzetben is a hívő embert ez a hálaadó lelkület. Mit fogok majd kapni a következő fordulóban a következő lépésnél? Miket tartogat még nekem az én Atyám?
A hálaadás eloszlatja az ember aggodalmát, kételyeit, bizalmatlanságát is. Mert éppen ez a hálaadás nyit nagy perspektívát a hívő ember előtt. Nemcsak a közvetlen jövője miatt lesz nyugodt, a távoli jövő miatt is. Mert tud arról, hogy épül egy másik Jeruzsálem is. A mennyei Jeruzsálem. Aminek egészen másféle anyagból vannak a falai - a Szentírás leírása alapján - és amely egyszer mindazokat magába fogja majd, akik itt a Bárány Krisztus vérében megtisztították és megfehérítették az ő ruháikat. Ott majd egyetlen nagy kórus lesz, de abban mindnyájan ott fogunk énekelni, és énekeljük a Bárány énekét. Ott már nem lesz okunk aggodalmaskodni és semmitől nem kell félnünk. Egészen idáig menően mernek, tudnak, akarnak hálát adni mindazért, amit eddig kaptak Tőle.
Így ragyogja be az Isten iránti hála az ember múltját, jelenét és jövőjét. Megszabadít a csüggedéstől, ami mindig abból adódik, hogy összehasonlítom a múltat a jelennel. Megszabadít az elbizakodottságtól, ami a mostani eredményeim láttán támadhatna bennem. Megszabadít az aggodalmaskodástól, ami mindig ott lapul a szívünk mélyén, hogyha arra gondolunk, hogy vajon mit hoz a holnap.
Még valamit befejezésül. Különös ebben a fejezetben, hogy milyen kedvesen, elismerően nyilatkozik a papok és egyáltalán a templomban szolgálóknak a munkájáról. Ritkán szoktak így nyilatkozni arról. Általában megvan az emberek véleménye a papokról, egyházról, vallásról és sok visszaélést tudnak emlegetni történelmi és személyi vonatkozásúakat egyaránt, és erre sajnos sok okuk is lehet. De...
Ez a gyülekezet tudta azt, hogy az egész népnek szüksége van arra, hogy szakadatlanul hangozzék az Istent magasztaló és hálaadó imádság. S ezért be kell állítani olyanokat, akik ezt végzik. Az Egyház titkába enged itt egy kis bepillantást az ige. Akkor is, amikor az a nép, amely most hálát ad Istennek, kint van és szánt, vagy a kovács műhelyében a munkáját végzi, vagy a fazekas az agyaggal bajlódik, akkor is hangozzék az Istent magasztaló, neki hálát adó ének. Ezért szól arról, hogy legyenek olyanok, akik szüntelenül végzik ezt a szolgálatot, és a papoknak és a lévitáknak örvendezett az egész nép, hogy ott állnak az ö tisztükben.
Nem akarom most nagyon messzire húzni a vonalat, de az Újszövetség beszél egyetemes papságról. Arról, hogy mindannyian, az Ő papjai vagyunk. Legalább az Isten hívő népe végzi-e ezt a szüntelen való istentiszteletet, hálaadást a többiekért is, a többiek nevében is? Ott állunk-e a magunk tisztében, a magunk papi szolgálatában? Egyáltalán milyen szerepe van a mi életünkben a hálaadásnak, az imádságnak, az Istennel való beszélgetésnek? Vajon nem úgy tekintünk-e mi is erre, mint ahogyan sokan a papokra, papságra, egyházra, hogy olyan naplopó-félék, úgy valahogy eltöltik a napot meg az életüket. Mert hát az nem igazán komoly dolog, nem termelő munka. Az nem aktív, erőfeszítéseket kívánó igazi alkotás, hogy valaki csak úgy imádkozgat. Meg hálát ad, meg magasztalja Istent. Hát ráérésből még mehet. No, de hát ez nem munka, hát ez mindenki előtt nyilvánvaló. Ó de sokszor beszél az Újszövetség arról, hogy komoly munka a közbenjárás, és aki gyakorolja a közbenjáró tusakodó imádságot, az tudja, hogy abban el lehet fáradni és hogy az mennyire alkotó munka és milyen termelékennyé válhat.
A kérdés itt az, hogyan nézzük mi a magunk életében ezt. Hogy hát, ha éppen van rá időm - jobb híján -, én is elkezdek imádkozni, hálát adok. A buszon úgy se tudok mást csinálni, mert lökdösnek minden oldalról, hát akkor míg beérek, addig imádkozom. Ott is lehet, ne értsük félre. De nem ilyen indokkal szoktunk-e csak ott imádkozni? Van-e olyan, hogy ezer feladat vár otthon, és félreteszem az ezret, és azt mondom, hogy ez a 30 perc az Úré? Tapasztaltuk-e már azt, hogy mit kapunk az ilyen csak Neki odaszánt időkben? Hogy válik termelékenyebbé aztán a termelő munkánk, és hogy válik békésebbé a szívünk, és hogy maradnak el az energiáinkat fölöslegesen elemésztő veszekedések, feszültségek, aggodalmaskodások? Hogy milyen hatékonyan, milyen nagy hatásfokkal nyúl bele Isten azoknak az életébe, akiknek a számára fontos a Vele való közösség, a hálaadás, az imádkozás? És éppen ez által kapnak erőt az összes többihez, az élethez egyáltalán.
Kedves-e a mi szemünkben, úgy, mint Izrael népe előtt kedves volt a papok és a hálaadó léviták szerepe? Kedves-e a magunk életében az imádság szerepe? Középpontban van-e? Tudunk-e abból élni? Adja Isten, hogy tudjunk, vagy elkezdjük most!

Még régebben elkezdtük Nehémiás könyvét tanulmányozni. Most egy hosszabb szünet iktatódott közbe, de ha Isten segít, akkor a hátralévő három fejezetet az előttünk lévő három csütörtökön megpróbáljuk átvenni. Mivel utoljára a 10. részről nagyon régen volt szó, egész röviden próbáljuk meg föleleveníteni az eddigi eseményeket.
Láttuk azt, hogy a babiloni fogságból visszatért a nép egy része. Engedélyt kaptak erre a perzsa uralkodótól, de nagyon nehezen indult be az új élet otthon az atyák földjén. Egy küldöttség elment panaszkodni Nehémiáshoz, aki a királyi udvar bizalmi tisztviselője volt. Isten arra indította az ő szívét, hogy szabadságot kérjen és hazamenjen ő is, hogy segítsen az élet újraindulásánál. Egészen konkrét utasítást kapott Istentől: építse meg Jeruzsálem kőfalait. Egyáltalán nem volt ez könnyű vállalkozás. Rengeteg támadás, akadály, gáncsoskodás, ellenségeskedés nehezítette a munkát. Kívülről is támadt az ellenség, belülről is voltak nehézségek. Nehémiás azonban állhatatosan az Úrra figyelve, Tőle kapott erőt, bölcsességet, s végül fölépült Jeruzsálem kőfala. A külső rendeződés után belső megújulás következett, amikor előkerült a Biblia, a törvény könyve, Mózes könyvei, és amikor ezt - talán emlékszünk még rá - egy nagy nyilvános gyűlésen elolvasták, a nép bűnbánatra indult. Sírtak amiatt, hogy milyen messze kerültek Isten igéjétől, és utána egy hétig tartó örömünnep volt, amikor elhatározták, hogy ezentúl az ige határozza meg életük minden kérdését. Ezt pedig egy nyilvános szövetségkötés, illetve az Istennel való szövetség megújítása követte, amikoris a nép arra a döntésre jutott, hogy az élet egészen konkrét kérdéseiben, a mindennapok minden kérdésében Isten akarata az irányadó számukra. Így láttuk legutóbb azt, hogy a családi életet, a házasságot is újra az ige alapjára helyezték. Újra megtartották a szombatot, hogy legyen egy nap, amikor csak az Úrra figyelnek és csak az Ő dolgaival foglalkoznak. Újra bevezették az elengedés szokását, hogy minden hetedik évben mindenki a tartozást elengedi, és láttuk azt, hogy noha nagy adót kellett fizetniük a perzsa főhatóságnak, mégis jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kőfal után az Úr háza, a templom is felépüljön, beinduljon az istentiszteleti élet, és az legyen Isten népe életének a középpontja.
Itt tartottunk, és ebből a fejezetből kitűnik, hogy még azért így is elég sok megoldatlan kérdés volt. Ez a rész arról szól, hogy a szövetség megújításából a külső rend is következett. Amikor Isten népe rendbe jött az ő Urával, Istenével, akkor ez azt is jelentette, hogy életének a külső dolgaiban is rendeződni kezdtek a dolgok.
Három vonatkozását említem meg ennek a 11. fejezet alapján.
(1) Az első, ez a számunkra unalmasnak tűnő felsorolás, amit azért is nem olvastam végig, hogy ne legyen túl fárasztó. Nevek és lakóhelyek egymásutánisága. Mintha egy népszámlálás eredményét rögzítené itt egy statisztikai zsebkönyv. Hogy ki hol lakott. Ez nekünk nagyon unalmas olvasmány. Akkor azonban ez egyenesen örömhír számba ment. Egy ilyen felsorolás abban a helyzetben hálaadó ima volt. Mert itt arról van szó, hogy valakik, akiknek az őseit elcipelték otthonról, és akik már idegenben születtek, és ott hallottak arról, hogy Isten valamikor Ábrahámot arra a földre vezette, ott nagy ígéreteket tett neki, ígéreteit betartotta, az Ő népét évszázadokon át megőrizte, megáldotta. Akik csak hallottak arról, hogy van ilyen föld és van annak régi dicsősége, és ott az Úr dicsősége nagy volt, azok most a szemükkel láthatták ezt a földet. Hazakerültek a fogságból atyáik földjére, kiki a maga örökségébe. Ennek a szónak itt üdvtörténeti töltése van, nem jogi kifejezés ez. Atyáinak az örökségét láthatta és bírhatta újra a nép, ami azt jelentette számukra, hogy Isten beteljesítette ígéreteit. Azt jelentette, hogy nem zár ki örökre az Úr. Azt jelentette, hogy jövőt készített nekik Isten. Igaz ugyan, hogy romok közé érkeztek meg, és benőtt a dudva mindent, és sakálok, hiénák mászkálnak ott, ahol valamikor virágzó kultúra volt, de mindegy, ez az a föld, amit Isten adott nekik, és amire továbbra is érvényesek Isten ígéretei. Isten hozta őket ide vissza, ő készít nekik jövőt, ő ad nekik feladatot, és az ő áldása fogja kísérni továbbra is őket.
Ez az unalmas felsorolás tele van hálaadással, örvendezéssel. Nemcsak egyszerűen amiatt, hogy van már hol lakniuk. (Ez a szó itt számtalanszor előfordul, hogy „ott laktak”.) Ez is nagy dolog volt, hogy volt hol lakniuk. Mégpedig a magukéban. Lényegesen szabadabb körülmények között, mint ahogy a fogságban voltak és hogy tudtak egymásról, hogy hol lakik a másik. Hogy meg lehetett hívni a másikat, hogy számon lehetett tartani a testvért, a rokont, a barátot. Ez is nagy dolog volt. De még ennél is nagyobb volt az, hogy mindezekben isteni ígéretek beteljesedését láthatták. Isten oltalmazó, gondviselő, atyai kezét érezték maguk fölött, amikor végre le lehetett írni, hogy és ezek itt laknak, emezek meg amott laknak, amazok meg amott laknak. S kölcsönösen tudnak egymásról, és számon tartják egymást, összetartoznak, és most már úgy is összetartoznak, mint Isten népe. Akik ugyanarra az Úrra, ugyanarra a törvényre figyelnek. Hű az Úr! Egyebek között ezt is hirdette a számukra ez a tény, hogy le lehetett írni azt, hogy ki hol lakik.
Olyan jó lenne, ha ezeket a sokszor magától értetődő, unott, természetes tényeket úgy vennénk észre néha, mint a hálaadásunk tárgyait. Ma mondta el valaki, hogy mióta egy súlyos műtéten átesett, és Isten kegyelmesen megtartotta, minden reggel ez az első gondolata, hogy köszönöm, Uram, hogy még élek. Nem mindenkinek ez az első gondolata. Olyan magától értetődő az, hogy megint megvirradt. Sokszor még bosszankodunk is, hogy de rövid volt az éjszaka, már megint föl kell kelni, és van, akinek az jut eszébe, hogy köszönöm, Uram, hogy élek. A puszta tény hálaadást hív elő a szívéből. Megköszöntük már egyszer is azt, hogy köszönöm, Uram, hogy van hol laknom? Vagy csak amiatt panaszkodunk, hogy nem jó helyen van az a lakás, vagy szűk az a lakás, vagy hangosak a szomszédok?
A múltkor egy családot látogattam meg és éppen imádkoztak a gyerekek, amikor megérkeztem, s a legkisebbik megköszönte; köszönöm, hogy ilyen nagy a játékszobánk és ma is besütött a nap. Elszégyelltem magam, hogy mennyi mindent nem veszek én észre, amit mind megköszönhetnék az Úrnak, és én lennék gazdagabb általa, ha megköszönném. Mert akkor érezném csak igazán, hogy mi mindent kaptam Tőle ma is. Olyan dolgokat is, amiket minden nap ad? Hát talán azokat a leginkább, hogy megint adta. Sokkal több öröm, boldogság, elégedettség, hálaadás lenne bennünk, ha megtanulnánk ilyen szemmel nézni, így meglátni az Urat, az életünk adottságai, ajándékai mögött, ha az ajándékokról az Ajándékozóra tudnánk föltekinteni. Ha valóság lenne az életünkben az, amit Pál a Kol 2,7-ben így mond, hogy bővölködjetek a hálaadásban. Gazdag ember az, aki bővölködik a hálaadásban. Tudunk-e örülni annak, hogy van hol laknunk, hogy tudunk másokról is, hogy azok hol laknak, hogy otthonává lehet másnak is talán a mi otthonunk. Egyáltalán otthon-e az a lakás, ahol lakunk? Tudunk-e hálát, adni ezért? Istentől kapott helynek tekintjük-e azt, ahol lakunk? Ők annak tekintették. Istentől elkészített feladatokat veszünk-e észre ott, és ezzel az örömmel és ezzel a hálával tudunk-e élni? Abban a világban, amelyikben nagyon sok a hontalan és otthontalan ember. Sokszor olyanok is, akikről nem gondolnánk.
Tegnap déltájban jöttem haza valahonnan a gyermekeimmel, és az autóbuszon történt egy kis baleset. Egy szemmel láthatóan illuminált, egyébként jólöltözött férfinak a szatyrából kibukott egy borosüveg, és nagy csörömpöléssel összetört. A bor szétfolyt a buszon, és ahogy ilyenkor lenni szokott, - jó ürügy az indulatok kitörésére -, különböző megjegyzésekkel kísérték a buszon utazók ezt az eseményt. A gyermekeim nagy szemeket meresztve csodálkoztak, láthatóan nem tudták hova tenni a dolgokat. A részeg férfi is ott szállt le, ahol mi, és a kisfiam megjegyezte félve, hogy valami összetört a buszon. S akkor ez a férfi - egy pillanatra úgy, mint aki teljesen józan - nagyon kedvesen ránézett a kisfiamra, és azt mondta, hogy igen kisfiú, valami összetört. Úgy elgondolkoztam azon, hogy mi törhetett össze, ami előbb tört össze, mint az a borosüveg? Egy házasság? Vagy a gyermekei tették ki a szűrét? Vagy annyi megaláztatás érhette, hogy belemenekült - ő maga is tudta, hogy csak átmenetileg segít, talán addig se - a mámorba? Valami összetört. Talán az, hogy nincs otthona. Mi már végig jöttünk a Gábor Áron utcán, amikor még mindig ott állt a sarkon, mint aki nem tudja, hogy merre induljon, mert teljesen mindegy, hogy merre indulna el. Aki nem siet haza. Aki nem lakik sehol, vagy legalábbis nincs otthona, - ami vonzaná és várná - sehol. Tele van a világ ilyen, meg másmilyen hontalan és otthontalan emberekkel.
De nagy dolog az, ha le lehet írni, hogy ezek, meg azoknak a fiai itt laknak, amazok, meg amott laknak, és azt otthonuknak érzik, és azt készek megosztani másokkal is, mindezt Istentől kapott ajándékként veszik és naponta tudnak érte hálát adni. Hát még, ha valaki arra is gondol, hogy van nekünk nem kézze1 csinált házunk is a mennyben (2 Kor 5,1). Hogy egy másik otthont is készített nekünk az Úr, ahol minket még nagyobb szeretettel várnak, mint itt, ha a legnagyobb szeretettel vár is va1aki otthon. Amit nekünk készített és tart fenn. Amiről Jézus a Jn 14-ben azt mondja, hogy előremegyek, helyet készítek néktek az én Atyám házában, és egyszer majd magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Ott, közvetlenül, Ő mellette. Sőt, egy helyen még azt is megkockáztatja, hogy aki győz, megadom annak, hogy üljön az én kirá1yi székembe, amint én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.
Tudatában vagyunk mi annak, hogy ennyire otthonosan mozoghatunk az Isten világában, az örökkévalóságban? Hogy miközben örülünk az itteni otthonunknak, már ott is kész az otthonunk? Amiért mi semmit nem tettünk? Nem is tehettünk. Ami mindenestől ajándék. Amit felkínál nekünk a mi Urunk. Boldog ember az, akinek fölragyog az arca és imádság száll fel a szívéből, ha arra gondol, hogy van hol laknom itt, és lesz hol laknom ott. S mindkettőt ugyanattól az Úrtól fogadom el, és ugyanannak köszönöm meg.
Olyan sokszor van az, hogy nem érezzük jól magunkat ott, ahova Isten letett minket, vagy nem találjuk a helyünket. Isten nélkül nehéz is megtalálni. A múltkor valamit gyorsan le kellett írnom és az írógépnél voltam, és ott nyüzsgött körülöttem a kisebbik: azt akarta, hogy feltétlenül vele foglalkozzam. Mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, és amit ilyenkor szoktunk mondani - nem tudunk mi sok okosat mondani, néhány szólam jön az ajkunkra mindig - hogy édes kisfiam, hát nem találod a helyedet. Nem válaszolt semmit, de miközben a jegyzeteimet tanulmányoztam észre sem vettem, befúrta magát az ölembe és szépen odaült az írógép, meg közém. Amikor folytatni kezdtem volna a gépelést, akkor láttam, hogy útban van. Rám nézett, és azt mondta: megtaláltam. Megkérdeztem, hogy mit, mert én már elfelejtettem, hogy mit mondtam előbb. S azt válaszolta: a helyemet. Eszembe jutott, hogy vajha így be tudnánk fúrni magunkat az Atya ölébe, szeretetébe, és elmondhatnánk, hogy megtaláltam a helyemet, most már a helyemen vagyok. Kisgyermekek tudnak ilyen boldogan elhelyezkedni és akkor megnyugszanak.
Azt mondta Szent Ágoston, hogy nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg Benned meg nem nyugszik, Urunk. De van helyünk, és van otthonunk, és van Atyánk. Rajta kívül nem találhatjuk meg a helyünket. S valami mindig nyüzsgésre fog sarkalni minket, és ha már fizikailag nem tudunk jönni-menni, akkor belsőleg leszünk nyugtalanok. Mert nyugtalan a szívünk mindaddig, amíg Benne meg nem nyugszik. Jézus Krisztus azért jött, hogy odahívjon minket az Atyához, ahol megnyugodhatunk. Az otthont talált embernek a békességét ígéri, amikor azt mondja, hogy az én békességem adom néktek, nem úgy adom, mint a világ adja, ahol nem lesztek otthon Isten nélkül soha. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Miénk-e már ez a békesség? A miénk lehet! Vannak olyan ismerőseim, akik elmondhatják alázatosan, de szent bizonyossággal, hogy ők megtalálták ezt. Ők a helyükön vannak, ők az Atyánál vannak, ők engedték, hogy Jézus hazakalauzolja őket. S így észreveszik már a fizikai otthont is, hogy az is ajándék, s bizonyosak az örök otthonban is, hogy az is kész. Fölszabadul egy csomó energiájuk, amit egyébként ez a nyughatatlan nyüzsgés kötne le.
Nos, szabad nekünk egész idáig kitágítani ezt, mert ez itt hálaimádság, ez a statisztikai fölsorolás. Hogy volt hol lakniuk, mert Isten készített nekik otthont, és ők azt Istentől kapott otthonként fogadták el, és így örültek neki.
(2) A másik kérdés az, hogy nem akartak Jeruzsálemben lakni. Látjuk itt, hogy Nehémiásnak különböző intézkedéseket kell hoznia, hogy Jeruzsálem nehogy néptelenül maradjon. Senki se akart az újonnan fölépített, fallal körülvett fővárosba költözni. (Ma fordítva van világszerte, mindenki a nagyvárosokba özönlik.) Senki sem akart akkor Jeruzsálemben lakni. Miért nem? Azért, mert olyan rettenetes ítélet volt az, ami Jeruzsálemet elsöpörte szinte a föld színéről ott minden a földdel lett egyenlővé. Nabukodonozor tökéletes munkát végzett. Nemcsak lerombolta az épületeket, fel is gyújtotta a várost, és ott évtizedek óta senki nem csinált semmit. Ott romok lepték be a földet, és a romokat belepte a gaz, mintha átok ült volna a város fölött. Szörnyű ítélet következett ott be. Olyan, amilyet Isten megmondott előre. Senkinek se volt kedve odamenni. Talán még bizonyos félelem is lehetett az emberekben. Inkább máshová, csak nem oda. Nem volt vonzó Jeruzsálem. Ugyanakkor aki ismerte az Írásokat, tudta, hogy Istennek ígéretei vannak a szent városra nézve.
Vajon, most mit vesznek komolyabban? A romokat-e és a múlt ítéletét, vagy Istennek a jövőre vonatkozó ígéreteit? Jeruzsálem nem maradhat néptelenül, Dávid városa nem maradhat pusztán, - már csak az ellenség miatt sem, a nép jövendője miatt sem, Isten ígéretei miatt sem. De ki hisz abban, hogy lesz jövője ennek az elpusztított városnak? Nos, voltak azért néhányan, akik hittek.
Három csoportról olvasunk.
a.) A nép vezetői voltak az elsők. Jaj de jó, ha egy népnek olyan vezetői vannak, akik élen járnak a hitben. De nagy dolog, ha egy gyülekezetnek olyan presbiterei vannak, akik elöljárók. Nem azért, mert megválasztották őket, hanem azért, mert elöl járnak a hitben, az engedelmességben, az áldozatkészségben, az imádságban, a böjtben, az önmegtagadásban a többieknek, akik így elöljárók. De nagy dolog az, hogy ha mindenki vonakodik Jeuzsálembe költözni, a nép vezetői azt mondják, mi odamegyünk és ott lakunk. Nem hivalkodva, nem a többieket megszégyenítve. Elöl járnak, példává lesznek.
De nagy dolog az, ha valaki így bízik otthon, a családon belül, Isten ígéreteiben. Miközben mindenki más tele van aggodalmaskodással, előítéletekkel, félelmekkel, babonás szorongásokkal, Isten gyermeke vállalja azt, amit vállalnia kell. Derűsen, bizalommal, az Úr ígéreteire támaszkodva. A nép vezetői voltak az elsők.
b.) Aztán Nehémiás egy ilyen különös intézkedést hozott, hogy minden tizedik ember köteles Jeruzsálembe költözni. Ezt vállalta a nép. Ez megint nagy dolog volt. Nem vonakodtak, nem olvasunk arról, hogy helyet cseréltek volna, miközben a kiszámolás történt. Vállalták, hogy sorsvetéssel egy ilyen válogatás történik. Jeruzsálemet be kell népesíteni sokféle szempontból is. Odamentek.
c.) S végül voltak, akik önként úgy döntöttek, hogy otthagyják a vidéki nyugalmas lakóhelyet, és beköltöznek a fenyegetett Jeruzsálembe. (Az ellenség állandóan fenyegette továbbra is Jeruzsálemet.) Önként, mert hittek az ígéretnek.
Éppen tegnap volt napi igénk a Római levélből hogy „a reménység pedig nem szégyenít meg.” De ez minden reménységre érvényes? Nem. Csak arra a reménységre, ami Isten ígéreteire épül. Arra nem érvényes, hogy én vágyakozom valamire, és remélem, hogy az meglesz, és nem szégyenít meg; eszembe jut valami, és azt szeretném. Amit az Úr megígért. Ha azt remélem, hogy Ő azt nem felejti el, én arra építhetek, az beteljesedik, az nem szégyenít meg, az a reménység.
Ismerjük-e mi Isten ígéreteit? Pontosan, Úgy, ahogy itt az Írásban van. Számon tartjuk-e mi Isten ígéreteit? Alkotórésze-e az imaéletünknek az, hogy Isten ígéreteire hivatkozunk? Várjuk-e a még be nem teljesedett ígéretek teljesedését? Ez a várakozás éltet-e minket? Ad-e ez tartást nekünk kritikus időkben? Megerősít-e arra, hogy áldozatot vállaljunk? Mint itt azok, akik önként beköltöztek Jeruzsálembe. Ahova senki más nem vágyakozik, de amire nézve az Úrnak ígérete van. Elmegyek-e oda? Elszántság kell ehhez. Kockázatvállalás kell ehhez. Hinni mindig azt jelenti, hogy kockázatot vállalok. De ez a fajta reménység nem szégyenít meg. Mint ahogy nem szégyenültek meg azok sem, akik beköltöztek Jeruzsálembe. Mert sorra mind beteljesedtek a Jeruzsálemre vonatkozó ígéretek.
Egyszer egy szép tavaszi napon a Szabadító érkezett meg úgy, ahogy a Zakariás 9,9 megmondta, nőstény szamárnak vemhén, és Jeruzsálemben hangzott el a hozsánna. Ott lehettek sokan szem és fültanúi annak, amiket Jézus tett és mondott. ott találkozhattak először a feltámadott Krisztussal. ott élték át a pünkösd csodáját, a Szentlélek kitöltetését. Ott alakult először gyülekezetté az a kicsi csoport, amelyik hitt Jézusban. Onnan szórták szét őket és ebből a robbanásból lett egy sor gyülekezet. Ahová kerültek, mindenütt gyülekezetek alakultak körülöttük. Nem feledkezett el az Úr az ígéretekről! Bízunk-e mi abban, hogy Ő nem feledkezik el? Ő kiterjesztette ezeket az ígéreteket, az egész emberiséggel szövetséget kötött Jézusban, és ma mindazok akik Benne reménykednek, nem szégyenülnek meg.
Jeruzsálemben lakni akkor, Nehémiás idejében kockázatos és nem vonzó dolog volt. Isten ígéreteire támaszkodni mindig kockázatos és nehéz és meg nem értett és kényelmetlen dolog. Jellemző-e ez ránk?
Ilyesmit jelent ez, ha a mi nyelvünkre fordítjuk le, hogy akiről már mindenki lemondott, én azért is imádkozom továbbra is. Akivel már senki nem áll szóba szívesen, én türelmesen beszélgetek vele is. Isten nem mondott le róla, legalábbis én hiszem, remélem, hogy nem mondott le. Megpróbálok Tőle kapott türelemmel, szelídséggel, szeretettel élni, szolgálni, nehéz posztokon, ahonnan elmenekülnek a többiek, ha úgy látom, hogy oda Ő állított engem, ott rám van szükség, ott áldássá lehetek. Nem emberi meggondolások döntik el, hogy hova költözöm és mit csinálok. Az Úr döntötte el, és én kész vagyok felismerni az Ő döntését és vállalom azt. Ezt jelenti Jeruzsálemben lakni akkor, amikor senki sem akar odamenni. Néhányan mégis voltak, és Isten megáldotta őket.
(3) A harmadik, ami kitűnik ebből a fejezetből, hogy milyen szép rend volt abban a városban. Ha végigolvastuk volna az egész részt, akkor találkoztunk volna a különböző foglalkozások megjelölésével, kiderült volna, hogy voltak vezetők, meg beosztottak, és mindenki hűséggel állt a maga helyén és végezte azt, amit Isten rábízott. Voltak a városnak vezetői, voltak a templomnak karbantartói, név szerint megemlítik azt, aki elkezdte az éneket, amikor a gyülekezet énekelni kezdett. Aztán voltak olyanok, akik énekesként szolgáltak ott akkor is, amikor senki más nem ért rá bemenni a templomba. Ők összejöttek és magasztalták az Urat. Nekik még külön királyi parancsuk is volt, hogy el ne felejtsék ezt, és hűségesen végezzék. Ez nem volt termelőmunka, és nem volt látványos szolgálat, mégis számon tartották és végezték, és híre-hamva sincs itt annak, hogy bármiféle különbséget tettek volna a különböző szolgálatok és beosztások között. Ami nem olyan látványos, mint ami az egész nép előtt zajlik, hanem bent a bezárt templomban, csak az Úr előtt zajlik, az is fontos. Aki már nem tud semmit végezni, amit mások is látnak, de a maga nyomorúságában, talán betegágyán hűségesen hordoz másokat és könyörög másokért, az is ugyanolyan fontos. Nincs fontosabb és kevésbé fontos. Sem egy gyülekezeten belül, sem semmilyen szolgálatok között. Az a fontos, hogy mindenki úgy végezze, mint az Úrnak. Amit őrá bízott az Úr, azt végezze, azon lesz áldás, és akkor rend lesz az életben.
Volt hol lakniuk és ezért Istent áldották. Voltak, akik készek voltak Jeruzsálemben lakni, amikor nem szívesen mentek oda emberek, mert az ígéretekre építettek, és mindezek az Úrnak szolgáltak sokféleképpen, sok helyen. Bármi volt a feladatuk, az Ő dicsőségét próbálták szolgálni. Azt mondtuk, hogy ez a fejezet arról szól, hogy akinek az élete rendben van Istennel, annak a külső dolgai is rendbe szoktak jönni. Ha egy kis számadást végeznénk, vajon milyen eredményre jutnánk? Rend van-e a családban, a napirendünkben, a fejünkben, a szívünkben - ami az indulatainkat, érzelmeinket illeti -, a lakásunkban, az asztalunkon? Rendben vannak-e az emberi kapcsolataink? A helyünkön vagyunk-e itt a gyülekezetben? Aki az Úrral rendbe jön és megtalálja a helyét az Atyánál, az a helyén lesz mindenütt másutt is. S egyszer majd, ha innen hazahív minket a mi Urunk, ott is a helyünkre kerülünk, elkészített helyünkre.

Kár, hogy ilyen messze esnek a csütörtökök egymástól, mert egy kicsit elveszítjük a fonalat és így nehezebben érzékeljük azt, hogy milyen óriási dologról van itt szó. Hogyha kicsit jobban összefolynának azok az igék, amiket az elmúlt hetekben hallottunk, akkor látnánk azt, hogy egy folyamatnak vagyunk a tanúi. Egy csöndes megújulás történik. Egy nép magára talál, emberek egymásra találnak, közösséggé kovácsolódnak. Együtt, mint közösség újra Istenre találnak. Újra átélik azt, hogy Hozzá tartoznak, és ez lehet az életük alapja. Önként elkötelezik magukat most itt Isten mellett. Megújítják a Vele való szövetséget. Egy csöndes, de hatalmas ébredésnek a leírása a Nehémiás könyve.
Hogyan is kezdődött ez? Úgy, hogy valakinek az Isten adott egy konkrét parancsot. Az azt végrehajtotta, úgy, hogy másokat is magával ragadott a hűsége és az engedelmessége. Aztán amikor Jeruzsálem kőfala fölépült, elkezdődött a belső építés. Előkerült a Biblia, félnapokon át tanulmányozták benne Isten akaratát. A Bibliát olvasva bűnbánatra indultak. Megtanul egy nép újra imádkozni, mégpedig alázatosan, bűnbánattal, látva Isten nagy szeretetét és látva a maguk bűneit. Ez most azzal folytatódik, hogy egy nagy elhatározás születik a népnek szívében, hogy újra, formálisan is, érdemben is Istenhez akarnak tartozni, megújítják Vele való szövetségüket. Megfogalmaznak egy szövetséget, egy szerződést, azt aláírják a nép vezetői. Szándékosan olvastam föl ezt a névsort. 78 aláírás és pecsét hitelesíti, hogy azok, akik felelősek egy nép sorsáért, egy emberként elkötelezik magukat Isten mellett, és az Ő akaratát akarják cselekedni mindenben. Tehát nemcsak arról elmélkedni, nem azt a rájuk bízottaknak tanítani, Isten akaratát akarják cselekedni mindenben. Nincs kivétel. Óriási dolog az, amikor ez kollektíve megszületik, amikor egy gyülekezet, egy közösség, egy család, egy baráti kör, egy nép - ahogy itt olvassuk - egy emberként rádöbben arra, hogy Isten nélkül elveszett, életlehetősége csak az Istennel való szoros szövetségben van, és magára vállalja ezt a szövetséget annak minden konzekvenciájával együtt, önként, minden külső kényszerítés nélkül. Magát is megköti, ismerve a maga gyöngeségét, nehogy gyengébb pillanataiban ezt megbánja, vagy mégis eltántorodjék a szövetségtől. Írjuk alá, pecsételjük meg, kötelezzük el magunkat minden lehetséges módon amellett, hogy csak az Úrnak; a mi Istenünknek parancsolatait akarjuk cselekedni mindenben. Izraelnek volt szövetsége korábban is az Úrral, csakhogy ezt a szövetséget ők felrúgták és rádöbbentek arra, hogy az a nagy szabadság, amit így kaptak, Isten nélkül, a biztos pusztulás, és a teljes megkötözöttség. Mert aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek. Abban a helyzetben, Isten nélkül nem azt tehet az ember, amit akar, azt kénytelen tenni, amit rettenetes rabtartója, a gonosz neki diktál. Erre jöttek rá, és ezért ez a döntés.
Azért egy picit nézzük meg a másik oldalt is, hogy bizonyos az, hogy ez mindenestől a nép döntése? Akinek van szeme a látásra, és a jelenségek mögött a lényeget is látja, és ismeri a megelőzőket, az tudja, hogy Isten munkálta az Ő népe szívében ezt. Nem ők határozták el egyik napról a másikra, hogy mi most újra Isten engedelmes népe leszünk. Előbb előkerült a Biblia, Isten Szentlelke bűnbánatra indította őket, megtanultak újra imádkozni - mindez Isten munkája már. Isten munkája az is, hogy a végén kimondták ezt a döntést: mi pedig nem Isten nélkül, istentelenül akarunk élni, hanem Istennel, Neki engedelmeskedve, Vele szövetségben. Isten újat kezd az Ő népével.
Sose keseredjen el senki, aki úgy látja, hogy hányadszor szakadt már ki a szövetségből, és nem reméli azt, hogy Isten vele még kezdhet újat. Isten nagy türelmű és nagy irgalmasságú, az, hogy itt egy új szövetség jön létre, az Ő szeretetének a jele.
Ez tehát a szövetség summája. Úgy általában ezt tűzi ki célul, hogy a mi Istenünk parancsolatai szerint akarunk élni, azt cselekesszük, mégpedig mindenben.
Csakhogy az a tapasztalat, hogy a minden az könnyen lehet semmi is. Aki mindent megígér, attól nagyon gyakran semmit se lehet elvárni. Éppen ezért konkrétumok következnek ezek után. Ez az elv, hogy mindenben az Úrnak akarunk engedelmeskedni. S most hogy látunk hozzá ehhez, ennek a megvalósításához a gyakorlatban? Úgy, hogy megpróbáljuk ujjhegyre szedni azokat a pontokat, amikre leginkább figyelni kell, amikben konkretizálódik ez, hogy mindenben az Úrnak akarunk engedelmeskedni.
Négy ilyet említ ez a fejezet.
(1) Az első a házasság, és a családi élet. Érdekes, hogy ez áll itt az elején. Ezt olvastuk a 30. versben: „Nem fogjuk adni leányainkat feleségül a föld népeinek, sem az ő leányaikat nem fogjuk venni a mi fiainknak”. Ez így könnyen félreérthető azok számára, akik nem ismerik azt a kort, vagy éppen nem mond semmit. Itt arról van szó, hogy a házasságot is mindenestől, az indulásától a kibontakozásáig az Úrnak, a mi Istenünknek a parancsolatai szerint akarjuk megvalósítani és élni.
Mit jelent ez? Az Úrnak a mi Istenünknek első hozzászólása a házassághoz ez volt a teremtéskor: „nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt”. Ó de messze került ettől a valóság! Hány házasfél elmondhatja, hogy egyedül van a házasságban is, és az egyedüllét a házasságban még nyomasztóbb, mint házasság nélkül. Hányan elmondhatják - ha becsületesek és őszinték -, hogy nem az Úr szerezte a házastársukat, mert nem is kérdezték az Urat, nem is kérték. Úgy próbálták azt megszerezni, ahogy a vasárnapi ige mondta (Róm 6,23; Mi a bűn?), hogy én egyedül. Hányan átélik azt, hogy nem segítőtárs a házastársuk, csak őrli őket és lassan tönkreteszi, és hányan tapasztalják azt, hogy nem hozzájuk illő, és emiatt fölsorolhatatlanul sok nehézségük van. Ki kérdezi az Urat, amikor házasodni óhajt? Ki könyörög Őhozzá már jóval előtte, hogy hozzáillőt szerezzen, Ő szerezze, mutassa meg, vezesse össze őket? Ki az, aki egy életen át tud könyörögni azért, hogy akivel megajándékozta, tartsa meg, adjon a szívükbe kölcsönösen hűséget, szeretetet? Ki az, aki tisztában van azzal, hogy akármilyen nagy szerelemmel indult is egy házasság, - sőt, még ha így indult is, hogy az Úrtól kérték és kapták egymást -, akkor sem természetes az, hogy tudjuk egymást egy életen át tiszta szívből, buzgón szeretni, hogy tudom a másikat akkor is szeretni, amikor éppen nem szeretetreméltó, hogy a mindennapokhoz hozzátartozzék az egymásnak való megbocsátás és az egymástól való bocsánatkérés, hogy a magam rovására is kész vagyok szeretni a másikat, legrosszabb esetben egyoldalúan is kész vagyok szeretni. Hát ezek mind képtelenségek, ha csak a magunk erejére hagyatkozunk! Benne van-e az Úr a házasságban, a családban?
Nem akarom ezt most részletezni és konkretizálni, de sok szomorú példa mutatja, hogy milyen messze vagyunk mi az Úr rendelésétől, és milyen jellemző az, hogy sokszor még hívő emberek is fölháborodnak, amikor arról van szó, hogy benne legyen az Úr a szerelmünkben, a házasságunkban, a családi életünkben. Hogy mindenben? Még ezt is? Ez mégis csak egy profán területe az életnek, nem? A szerelem. Isten gyermeke, Isten népe tudja azt, hogy erre is érvényes, amit Jézus mond, hogy „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.
Itt azonban sokkal többről van szó. Nemcsak arról, hogy az Úr rendelése szerint legyünk szerelmesek, szeressük a párunkat, becsüljük meg a párunkat, legyünk hozzá hűségesek, stb. Nemcsak erről van szó. Mert itt arról van szó, hogy egy nagy döntés születik, hogy a körülöttünk lakó pogány népek gyermekeivel nem engedjük összeházasodni a mi gyermekeinket. Erről szól ez - a 30. - vers.
Miért volt ez nehéz kérdés? Azért, mert Izrael nagyon komolyan vette a hős időkben az Úrnak azt a rendelését, hogy a házasság az váljék istentiszteletté, és a család meg váljék egy mini gyülekezetté, ahol ez az istentisztelet folyik. A Róm 15-ben, ahol Pál részletesen szól erről, egészen természetesen írja le ezt a mondatot, hogy fogadjátok be egymást kölcsönösen, akik szeretitek egymást, hogy így egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Ez lenne az Isten népén belül a házasság egyik célja, hogy két ember egy szívvel, egy szájjal dicsőítse az Istent. Ezen belül minden gond, nehézség és probléma más súlyt kap. Sok minden súlytalanná válik és minden megoldás másként érhető el. Egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni az Istent.
Na de ezt hogy lehet? Ezt egy pogány meg egy istenfélő nem teheti, egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni az Istent, hogy ketten egy szívvel. Ezt csak úgy lehet, hogy együtt dobban a szívük, és együtt keresik ugyanannak az Úrnak az akaratát, és mindig így imádkozhatnak, hogy „mi” Atyánk.
Itt erről van szó. Nehémiás Isten törvényének ezt a nehéz konzekvenciáját is levonja itt, és az egész nép szíve meg¬rezdül bele. Ez nagy dolog, ez Isten munkája. Azt mondják, hogy azt akarjuk, hogy a házi oltárokat helyreállítsuk. Hogy istentisztelet legyen otthon, hogy egészen természetes módon hozzátartozzék a családi élethez az, hogy itt van Isten köztünk. Hogy Isten körül forogjon a család. Hogy az Úr legyen az úr otthon, és ne legyen vita azon, hogy ki az úr a háznál. Ne a gyerek legyen, és ne ez legyen, és ne az legyen. Az Úr legyen az úr, mert csak Ő tud uralkodni. Ezt boldogan és önként vállalják, és ezért: elég nehéz lépéseket tesznek. Ennek érdekében mondanak le arról, hogy összeházasodjanak a körülöttük élő pogányokkal. E mögött sohasem gőg, vagy dölyf vagy rátartiság volt. E mögött ez az egy¬szerű józan meggondolás volt, hogy két különböző hitű ember, hívő és hitetlen, nem tudja egy szívvel és egy szájjal dicsőíteni az Istent.
Egyetlen példát hadd olvassak föl erre minden további magyarázás nélkül és helyett. Amikor Istennek egy választott embere, aki nagyon szépen indult, aki nagyon sok áldást kapott, emiatt távozott el az Úrtól, és emiatt távozott el tőle az Úr, hogy pogány feleségekkel kötötte össze az életét - a kor szokása szerint többel -, és azok mind becsempészték a maguk bálványait az ő életébe, országába, családjába, szívébe is, annyira, hogy a végén az Úrnak azt kellett mondani, hogy akkor nem tudok tovább veled semmit sem kezdeni. A Királyok első könyve 11. részéből hadd olvassam föl ezt. „Salamon király pedig megszeretett sok idegen asszonyt, mégpedig a fáraó leányán kívül a moábiták, ammoniták, edomiták, sidonbeliek, hitteusok leányait. Olyan népek közül, akikről azt mondta az Úr Izrael fiainak: ne menjetek hozzájuk és őket se engedjétek magatokhoz jönni (házasság céljából), bizonyára az ő isteneik után hajtják a ti szíveteket. Ezekhez ragaszkodott Salamon szeretettel. ... És amikor megvénült, az ő feleségei elhajlították a szívét az idegen istenek után, úgy, hogy nem volt már az ő szíve tökéletes az Úrhoz, az ő Istenéhez, amint az ő atyjának, Dávidnak szíve. Mert Salamon követte már Astóretet, a Sidonbeliek istenét, Milkómot, az ammoniták utálatos bálványát. És gonosz dolgot cselekedett Salamon az Úr szemei előtt, és nem követte olyan tökéletességgel az Urat, mint Dávid, az ő atyja.” Sőt még templomokat is épített ezeknek a bálványoknak ¬- azt olvassuk itt - a hegyen, amely Jeruzsálem átellenébenben van, és Moloknak, az Ammon fiai utálatos bálványának is. Így cselekedett Salamon mind az ő idegen feleségeivel, akik az ő isteneiknek tömjéneztek és áldoztak. Megharagudott az Úr azért Salamonra, hogy elhajlott az ő szíve, és idegen isteneket követett.
Nem lehet egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni az Urat, csak olyanoknak, akik egy szívvel hisznek Benne és egy szájjal akarják Őt magasztalni. Erre utal ez a mondat. Rá¬jönnek arra, hogy fontos, hogy álljon a házi oltár, hogy istentisztelet legyen a család élete, hogy benne legyen az Úr a szerelemben, a házasságban, a család hétköznapjaiban, egész életében, hogy egy oltár álljon otthon, és ez az Isten oltára legyen, és akörül egy szívvel tudjon leborulni a család. S ez ott kezdődik, hogy a szülők egy szívvel magasztalják az Urat.
Hadd kérdezzem meg, hogy van-e otthon nálunk istentisztelet? Lehet, hogy valamikor volt. Többen beszámolnak arról, hogy az esküvőnk után néhány hétig minden este imádkoztunk. S azóta? Azóta már egyedül is megy? Nem kell az Úr? Meg is lehet látni, hogy mik ennek a következményei.
Nem volt könnyű lépés ez Nehémiáséktól, és nem könnyű feleleveníteni otthon a lelki közösséget sem egymással. Ha van, akkor nem olyan nehéz. Ha meg nincs, akkor mindent meg kellene tenni azért, hogy legalább két ember, aki ezen a világon a legközelebb áll egymáshoz, egy szívve1, egy szájjal tudja magasztalni az Urat.
(2) A második konkrétum a szombatnap megtartása. A 31. versben ezt olvassuk: Elhatároztuk, hogy „a föld népeitől, akik árukat és mindenféle gabonát hoznak szombatnapon eladni, nem fogunk venni tőlük szombaton és egyéb szent napon”.
Kialakult az a gyakorlat, hogy megindult a kereskedelem Jeruzsálembe, miután az mégis egy nagyobb és központi fekvésű város volt, most már kezdett ott az élet újra megindulni. Már fallal vették körül, kapui voltak, őrök voltak. A bennlakóknak szükségük volt arra, hogy hozzanak árukat, a környezőknek szükségük volt piacra. Nagyszerűen egymásra találtak, s minden napon hozták az áruikat. Úgy látszik, valami miatt különös hangsúllyal szombaton. Ha akkor hozzák az árut, akkor kell megvenni. Tudomásul vették ezt Jeruzsálem lakói, és hovatovább nem volt lehetőség az istentiszteletre. Nem maradt idő az Úrnak. Az Úr napja is bekerült, besorolódott a többi közé. Hát olyan nagy baj az? Hát akármikor lehet Őhozzá imádkozni!
S most jönnek rá, hogy itt is többről van szó. Nemcsak arról van szó, hogy tartsuk be a 4. parancsolatot, hogy szenteld meg az Úrnak, a te Istenednek napját, és semmi dolgot ne tégy azon. Hanem arról van szó, hogy csak a földiekkel kezd már törődni Isten népe is, és az odafelvalókkal nem törődik. Következésképpen odafelvalókat alig kap, csak itt ad-vesz földi dolgokat. Következésképpen alig Isten népe már. Mert az tenné őt Isten népévé, hogy valami Istentől kapott többlettel tud szolgálni a többieknek. Na de azt valamikor el kell fogadni. Azt valamikor el kell kérni. Azt valamikor föl kell ismerni, hogy jé, kaptam ajándékot az Úrtól. Azt dédelgetni kell, és úgy tovább adni. Azt meg kell becsülnie annak is, akin keresztül megy. De ha nem figyelnek oda; ha arra sosincs idő, hogy odatartsák üres kezüket az Úrnak, csak arra van, hogy egymással üzleteljenek, akkor kimarad ez a vertikális összeköttetés az életükből. Csak horizontális lesz, ellaposodik, szegényes lesz, szürke lesz. Csak emberi lesz.
Olyan óriási ígéret az, amit a Péter levelében olvasunk, hogy isteni természet részeseivé akar tenni minket a mi Urunk. De ehhez az kell, hogy érintkezzünk az Ő isteni természetével, és elfogadjuk azt, amit adni akar. Ezért döbbennek rá arra, hogy állj! Hat napon át lehet kereskedni. Miért pont szombaton? Jöjjenek a kívülvalók máskor. Ha nem tudják eladni az árujukat, majd jönni fognak. Valami rendet kell csinálni. Egy napot fenntartunk csak az Úrnak. Amitől eddig megfosztottuk az Urat, a Tőle elrabolt napot visszaadjuk Neki. S rádöbbenünk, hogy nem is Neki adtunk valamit, mi leszünk sokkal gazdagabbak.
Megint nem akarom részletezni. Hiszem azt, hogy Isten Szentlelke támaszt a szívünkbe gondolattársításokat, és merünk magunkra is gondolni! Egyre többen vannak olyanok, akik azt mondják, hogy hát csak megérted, hogy azt az egy napot, amit itt tölthetek, ott tölthetek, - szabadban, zöldben, hétvégi telken, családommal -, hát azt arra kell szentelni. Persze mindent meg lehet érteni és mindent meg lehet magyarázni. Kérdés, hogy mi az ára. Ha az az ára, hogy közben kimarad a függőleges vonal az életemből, hogy isteni dolgok elé már sose tartom oda magam, hogy már is¬meretlen számomra az, hogy áldásodra én kész vagyok, hálát adok Neked, Istenem, akkor áldások nélkül fogok lótni-futni. Lehet hat nap helyett hét napon át is lótni-futni.
Meg kell nézni a kórházakat, hogy mi ennek a következménye. Meg lehet próbálni a hét napból nyolcat csinálni is. Minden abszurditásra vállakozhat az ember. De rend az életében akkor van, ha elhatározza, hogy az Úrnak, az ő Istenének parancsolatai szerint rendezi be az életét, még¬pedig mindenben. És az odafelvalókka1 is törődik, nem csak a földiekkel, és az odafelvalókat is keresi, nem¬csak a földieket. Ennek mindig ára van, ez lemondással jár, ez bizonyos fegyelmezettséget, összeszedettséget, rendet követel. Erre jutott el Nehémiás népe ebben a szakaszban.
(3) A harmadik elhatározásuk pedig az, hogy minden hetedik esztendőben parlagon hagyják a földeket. „Nem fogjuk bevetni a földet a hetedik esztendőben, és elengedünk minden tartozást.”
Ez egy ősi isteni rendelkezés volt, mely szerint ilyen radikális módon is ki szabad próbálni azt, hogy lehet-e kegyelemből élni. Hogy az az Isten, Aki a pusztában tudott mannát adni, fürjeket, és vizet az Ő népének, eltartja őket úgy, hogy minden hetedik évben lazítanak, az addiginál többet törődnek Ővele, és minden egymással szembeni tartozásukat elengedik. Mellesleg ez őrizte meg Izrael népét attól is, hogy felfokozódjék és a végtelenségig növekedjék a szegénység, az eladósodás, és hogy ki ne alakulhasson Izraelen belül a rabszolgaság intézménye. Ti. az elő¬fordult, hogy valaki nem tudta a kölcsönt visszaadni - nem is volt rá remény -, és akkor ledolgozta, egy bizonyos ideig szolgája, szinte-szinte rabszolgája lett a másiknak. Egyik izraeli a másiknak. De akárhol tartott is a törlesztés, a hetedik évben, a szombat-évben föl kellett függeszteni. Amit addig ledolgozott, ledolgozott, a többit el kellett engedni, és újra szabad ember lett. Ugyanígy, ha elzálogosították a kis földecskéjét, vagy szőlőjét, a hetedik évben vissza kellett adni. Különös rendelkezés volt. Utánanézhet bárki Mózes könyveiben, de valami isteni szeretet és törődés van mögötte. Legalább Isten népén belül ne növekedjenek a különbségek. Ne legyen egyre nagyobb távolság gazdag és szegény között, szabad és szolga között. Időnként kötelező a kiegyenlítődés. Aztán utána megint sok ok miatt lehetséges különbség, de egy idő után megint megálljt parancsol Isten. Próbáljátok megint elölről!
Isten az Ő népének mindig furcsa törvényeket ad, amik elütnek a többitől. Ez azt jelentette, hogy magam ellen kell dönteni sokszor a közösség érdekében. Hogy le kell mondanom vala¬miről az én felebarátom érdekében, és íme egy egész nép ezt elhatározza. Készek leszünk adott esetben magunk ellen dönteni, ha mindnyájunkról van szó. Hű, de nehezen megy ez, különösen magyaroknál! S kész vagyok lemondani magamról, ha egy másikat ezzel segíthetek, és az emberségében, a méltóságában semmiképpen nem rövidítem meg, még akkor sem, ha jog szerint ez nekem járna és igazam lenne. Az Isten törvényei eltérnek sokszor az emberi jogi gondolkozástól. Ez a harmadik, amit elhatároznak.
(4) A negyedik az, hogy a mi Istenünk házának szolgálatára esztendőnként egy harmad siklust áldozunk. Ezt pedig úgy döntötték el, hogy megállapítottuk magunkra nézve ezt a parancsolatot. Vagyis teljesen önként fölajánlják a jövedelmük, termésük egy részét Isten szolgálatára. Az utolsó versben ezt így olvassuk még egyszer: „Nem hagyjuk el a mi Istenünknek házát.” Így is mondhatnánk, hogy megújul az istentiszteleti élete ennek a népnek. Rájönnek arra, hogy a templom nem dísz Jeruzsálem közepén. Nem turisták számára látványosság. A templomból élő víz árad ki. A templomot nem azért érdemes fönntartani, hogy ne jöjjön le a vakolata, és ne ázzon be, mert mit szólnak hozzá. Az éltethet egy népet, az Isten népét mindenképpen. Nem azért, mintha oda lenne bezárva Isten, mintha Őt csak ott lehetne imádni. Hanem azért, mert szükség van arra, hogy legyenek olyan idők Isten népe életében, amikor csak az Úrra figyel, amikor minden mást elfelejt, letesz, abbahagy, és csak Őfelé fordul oda. De ehhez kell egy csöndes hely, ehhez kell gyülekezet, mert ezt másként lehet együtt csinálni, mint egyedül. Egyedül is lehet, de az más. Ehhez kellenek olyanok, akik főfoglalkozásúan közvetítenek Isten és a nép között, akik bármikor készek és képesek arra, hogy Isten üzenetét mondják a népnek és a nép bánatát odavigyék az Úr elé. Ez bizonyos anyagi követelményeket is jelent. Ezen már ne múljon - mondja a nép -, hozzuk meg. Évente egyharmad siklus. Elég jelentős összeg volt akkor, amikor a perzsa uralkodók nagyon magas adókat követeltek tőlük. Elég nagy szabadságot és autonómiát engedtek, de nagyon magas adókat követeltek. S akkor önként jutnak erre az elhatározásra, adjunk az Úr házára: az Úrnak a mi Istenünknek házát el nem hagyjuk. Szépen megszervezik, hogy ki mikor visz fát az áldozati oltárokhoz, ki mikor megy tisztán tartani a templomot, és a termés zsengéjét, a legszebbet, a legelsőt, azt magától értetődően mindenki odaadja erre a célra.
Az ilyesmit sose lehet saját elhatározásból kimondani. Ez mindig Isten munkájának a gyümölcse. Amikor valaki a maga szegénységéből is, - mert nagy nyomorúságban voltak -, bőven ad az Úrnak. Mert tudja, hogy mindene, amije van, az Úrtól van. Ehhez már ezt kell tudni.
Ezt a folyamatot követtük tehát nyomon: Előkerül a Biblia, rádöbben a nép a maga bűneire. Megtanul újra imádkozni, együtt, közösen, és elhatározzák, hogy mostantól mindenben engedelmesek lesznek. Hogy ez a „minden” nehogy „semmi” legyen, néhány konkrétumot is felsorolnak maguknak. Újuljon meg a házasság és a családi élet! Legyen közösségük - az eddiginél sokkal intenzívebben - Istennel. Erre való a szombat. Rendeződjék az egy¬mással való kapcsolatuk, s ne legyen összevisszaság, hanem legyen rend, és megújul az istentiszteleti élet is. Az istentisztelet látogatása, az Úr ügyéért hozott áldozat, el egészen az egyik legkényesebb pontig, a pénztárcáig.
Ezek az ébredésnek komoly jelei. Ha erre a mérlegre tesszük magunkat, vajon hol találtatunk híjával? Ha valahol híjával találtatunk, ez az útja a megújulásnak ma is. Kerüljön elő sokkal komolyabban az ige, jussunk el sokkal őszintébb bűnbánatra, tanuljunk meg sokkal mélyebben imádkozni, és az Úr majd segít minket arra, hogy cselekedjük is az Ő parancsolatait mindenben.

Felépült a kőfal, amely feladatra elindult Nehémiás a nép egy részével. Láttuk, hogy milyen sok nehézség között. Most egy lelki ébredés kezd kibontakozni.
A múlt héten láttuk, hogy azzal indul el a lelki megújulás, hogy előveszik a Bibliát és elkezdik alaposan, elmélyülten tanulmányozni. Sokáig, figyelmesen, közösen hallgatják, olvassák, megbeszélik az igét. Ez a fejezet arról szól, hogy mi követi azt, ha egy nép, egy ember komolyan a kezébe veszi Isten igéjét és kész azt a szívébe is befogadni.
Ez a fejezet két dolgot említ. Izrael népe életében akkor a komoly igetanulmányozásra adott első válasz az volt, hogy megalázták magukat. „Ennek a hónapnak 24. napján összegyűltek Izrael fiai, és böjtöltek, zsákba öltöztek, és port hintettek magukra”. (1979-es ford.) Pedig láttuk, hogy egy nagy örömünneppel fejeződött be az ige tanulmányozása, amikor mindenki igen nagyon örült, igen nagy volt az öröm és Józsué óta nem volt ekkora örömünnep Izraelben. Az örömünnep után azonban következik, hogy az egész nép megalázza magát, böjtölni kezd, elcsöndesedik, visszavonul. Félreteszi a finom ételeket és italokat, amiket hálaadással fogyasztott és szabad volt fogyasztania. Öröm és böjt édestestvérek Isten embereinek az életében. Isten gyermeke tud örülni mindannak, amit az Úrtól kap, és itt egyenesen isteni parancsra örültek. Ezt láttuk a legutóbb. De tud böjtölni is, visszavonulni is, megalázni magát Isten előtt. Ez a belső összetörés szokott lenni az első válasz, ha egy nép, egy ember megérti Isten hozzá szóló szavát. Az, hogy kimondja valaki, hogy Ő az Úr, cselekedjék amint Néki tetszik. Az, hogy úgy tud szólni valaki, mint Mária az angyali üzenet után: „Ímhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint”. Felét se értette Mária annak a titoknak, amit az angyal ott mondott neki. De azt mondta: az Úr üzeni ezt, legyen nékem a te beszéded szerint. Majd menet közben megértem, és a szívében forgatta mindazt, amit hallott. Aki Isten igéjét komolyan veszi és magára veszi, az mindig így szól: „Néki növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom”. Jellemző-e ránk ez a folyamat? Az, hogy Ő növekszik az életünkben, mi pedig egyre alább akarunk szállni. Az, hogy nem én, hanem Ő. Az, amit Pál így mondott, hogy többet tettem az evangéliumért, mint az apostolok együttesen, de nem én, hanem az Istennek bennem lévő kegyelme. Látjuk-e már, hogy milyen nagy az Isten kegyelme? Nagy-e az Istennek bennünk lévő kegyelme, és ez egyre kisebbé tesz-e minket? Egyre inkább visszaszorít-e minket? Rettenetesen nehezünkre esik mindig ez a megalázkodás, az, hogy port hintsünk a fejünkre, zsákba öltözzünk, böjtöljünk. Ennek az ellenkezője ambicionál minket mindig, hogy öltözködjünk, mutogassuk magunkat, szebbnek látszódjunk, mint amilyenek vagyunk. Ez, hogy olyan akarok lenni, amilyen vagyok, olyannak lássatok, és úgy fogadjatok el, ez, hogy nem akarok tetszelegni, díszelegni, dicsekedni, kicsi akarok lenni, megalázkodni, hogy Ő legyen igazán nagy. Nem én dicsekszem, hanem Őt szeretném dicsőíteni.
Ez az első mindig, ha valaki komolyan veszi az igét; megalázkodik, megalázza magát. Mi tudjuk, hogy Jézus mit ígért az ilyeneknek: „Aki magát megalázza, felmagasztaltatik”.
A második, ami az igére való komoly figyelést követni szokta, hogy elkezd az ember imádkozni. Nem imát mondani, nem mondatokat egybefűzni, nem hangosan gondolkozni, hanem imádkozni. Istennel beszélni! És mikor Isten igéje egy egész népet megszólít, akkor egy egész nép kezd el imádkozni. Itt nem egyesek imádkoznak. Ez az imádság a népnek az imádsága. Isten Szentlelkének a csodái közé tartozik az, amikor egy egész közösséget meg tud mozdítani, szóra tud bírni, imádságra segít az Ő igéje.
Mi ennek az imádságnak a tartalma? Mit vesz észre Izrael? Két dolgot: Isten jóságát és a maga bűneit. Megnyílik a szemük, és egyszeriben meglátnak egy csomó olyan dolgot, ami mellett mi el szoktunk menni, hogy milyen jó az Úr, és mennyi jót tett velünk, és hogy milyen hitvány vagyok én, és milyen konkrét nyomorúságok, bűnök vannak bennem. Éppen ezeket nem szoktuk mi észrevenni, de Isten igéje és Szentlelke elsegít minket oda, hogy észrevegyük Őt és a magunk elesettségét. Ha valaki úgy alázza meg magát Isten előtt, hogy egészen lehajtja a fejét, az ezt a kettőt veszi észre mindig; Isten nagyságát és a magunk kicsiny voltát. Isten jóságát, és azt, hogy nincsen énbennem semmi jó, ha valami mégis van, az az Úrtól van. Isten hűségét és a magunk hűtlenségét, és azt, hogy ha mi hűtlenkedünk, Ő akkor is hű marad, mert Ő magát meg nem tagadja.
Ebben az imádságban két szó fordul elő a leggyakrabban. Két kötőszó, és ebben valami nagyon gazdag üzenet van. Az „és” és a „de”. Az imádság első harmadában minden sorban egyszer vagy kétszer ott van ez, hogy „és”. Amikor fölsorolja, hogy mennyi jót tett velünk az Úr. És Te kihívtad Ábrahámot, ... és Te hűségessé tetted őt, ... és neki adtad a földet, ... és megáldottad őt. És egyik szavát a másikba fűzi, és szinte nem tudja abbahagyni a felsorolást, hogy milyen gazdag az Isten, milyen hosszútűrő, mennyi jót tett az övéivel. És Te akkor is velünk maradtál, mikor mi elhagytunk, és adtál mannát és fürjeket, és vizet fakasztottál... És ellenségeinktől megszabadítottál... és a kezünkbe adtad őket... És megbocsátottad bűneinket... És, és, és. Felsorolhatatlanul sok az a jó, amit Isten adott.
A 16. versben van egy fordulat, a „de”. De mi hálátlanok voltunk, ...nyakaskodtunk, hitetlenkedtünk, elhagytunk Téged, szembeszegültünk. És megtoldja még egy „de”-vel. De Te erre sem hagytál el minket, megítéltél, de nem engedtél elveszni,... de mégis velünk maradtál, Istenünk maradtál... S megint az Isten nagyságát látják. Te ezt tetted, azt tetted, és ... és ... és. De mi hitetlenek voltunk, engedetlenek voltunk, és Te mégsem vetettél el minket végleg.
„És” és ez a „de”. Minden megújulás ezzel kezdődik, hogy észreveszi valaki Isten jelenlétét, nagyságát, jóságát, és rádöbben a maga bűneire. Sőt, akár az egész nép, az egyház, a gyülekezet, a közösség, a család vétkére, ahogy ezt itt fölsorolva látjuk. Érdemes lenne csak ezen elgondolkodni, hogy ez kollektív bűnbánó imádság. Itt nem az egyén sorolja fel a maga vétkeit Istennek. Itt egy nép bűneit sorolják el. Vannak a népeknek jellemző bűneik. A mi magyaros káromkodásunk, a nagy eszem-iszom, „akiknek istenük az ő hasuk” - mondja Pál apostol, az alkoholizmus, a gőg, a sokféle gyűlölködés, a haragtartás, a bosszúálló természet, a lopásra való hajlam, és így tovább. Tipikusan népi bűnök. De jó, hogyha egy népet indít Isten Szentlelke bűnbánatra! Ott születnek népi méretekben nagy csodák, és abból lesz egy nép számára ébredés.
A két utolsó finnországi ébredést ilyen kollektív népi bűnbánat előzte meg. Rádöbbentek arra, hogy mik jellemzők rájuk és azokat nevükön nevezték, és engedték, hogy Isten megszabadítsa őket.
Ha nehezünkre esik az, hogy megalázkodjunk Isten igéjét meghallva, ez is mindig nehezünkre esik, hogy ránk jellemző bűnöket, megvalljunk és elhagyjunk.
Nemrégiben beszéltem nagyon hosszan valakivel, aki a gyülekezetben valami zavart keltett és sokakat megbotránkoztatott. Egészen nyilvánvaló a tévedése, és nem azon szomorodtam el, hogy ilyet csinált, mindannyiunkkal előfordulhat ez. (Sajnos velem is előfordult már egyszer-kétszer, és hálás vagyok azoknak, akik ilyenkor megintenek, és segítenek kigyógyulni a bűnből.) Az volt elkeserítő, hogy a hosszú beszélgetés végén is állította a maga igazát. Ott volt az ige, ami egész nyilvánvalóan megítélte azt a bűnt, és nem adott igazat az igének. Az utolsó mondata is az volt, hogy meg vagyok győződve, hogy helyesen cselekedtem, nekem van igazam. Hát hogy lehetne nekünk igazunk Istennel szemben? Jézus azt mondja, hogy azok menekülnek meg, akik igazat adnak az Istennek. Készek vagyunk-e mi igazat adni Istennek? Amikor egészen nyilvánvalóvá válik az Ő szava?
Volt-e már ilyen az életünkben, hogy belemerültünk egy ilyen hosszú felsorolásba? Hogy Isten megláttatta velünk az Ő nagyságát, jóságát, szeretetét, amit a mi életünkben tett már, s ezért mi boldogan tudtunk hálát adni, és ezzel párhuzamosan - mert ez mindig együtt jár - rádöbbentünk arra, hogy de mi milyenek vagyunk. És Ő mégis szeret minket!
Máig is emlékszem arra, hogyan töltöttem az egyik szilveszteremet teológus koromban, amikor a karácsonyi legáció után hazamentem. Szilveszter este elmentünk együtt istentiszteletre, aztán megvacsorázott a család, és lefeküdt mindenki aludni. Én fönnmaradtam még, hogy megköszönjem Istennek azt az esztendőt. Belsőleg is egészen elengedtem magam, hogy most aztán van időm. Másnap nem volt szolgálatom, még arra sem kellett koncentrálnom, és kezdtem megköszönni azt, ami éppen eszembe jutott. Isten megnyitotta a szememet, és valami végtelen hosszú sorban hozta elém mindazt a sok jótéteményt, amit tett velem és szeretteimmel. Ezzel egyidejűleg mindazt a sok bűnt, amit én Vele szemben elkövettem. Egészen vissza kisgyermek koromig, serdülő korom sajátos verekedős, egyéb indulatos vétkeit. Akkor elém hozta egészen világosan, mint egy filmen, lepergett előttem. Csak a végén jöttem rá, hogy több óra hosszat töltöttem ott Isten előtt csendben. Egy nagy megkönnyebbülés és megtisztulás volt az eredménye ennek.
Kecskeméten újév napján mindig volt és van úrvacsoraosztás. Máig is emlékszem arra, hogy másnap hogy mentem az úrasztalához. Ott én letettem egy évtizedet vagy másfelet az Isten előtt. Akkor jegyeztem meg magamnak azt is, hogy ehhez egyebek között idő is kell, nemcsak az, hogy kész legyek megalázni magamat. Szánjak időt rá!
Itt az olvastuk, hogy a helyükön állva a nap negyed¬részén át olvasták Isten törvénykönyvét, negyedrészén át pedig vallást tettek és leborultak az ő Istenük előtt. 12 óra hossza számított egy napnak. Annak a negyed része három óra. Három óra Biblia-tanulmányozás, utána három órai csöndes imádság az Úr előtt. Néha be kellene iktatnunk ilyeneket. Ha erre soha nincs időnk, akkor mire van? És akkor vajon mivel töltjük majd és hol töltjük az örökkévalóságot? Ha erre itt soha nem szakítunk, szánunk, áldozunk időt? Hogy az Úr föltisztítson, megszabadítson terhektől. Hogy belemerülhessünk egy ilyen fölsorolásba, hogy és... és... és, meg de... de... de..., és ez szabadulással, hálával végződjék.
Hadd kérdezzem ilyen konkrétan: mikor töltöttél utoljára egy óra hosszát együtt az Úrral? A nagy dolgok akkor kezdődnek, amikor nagyon megnyitja valaki magát az Úr előtt.
Én tudom magamról, hogy még ezt se mi határozzuk el. Még ezt is Ő végzi el, hogy legyen arra időnk, szánjunk arra időt, csendes legyen az az idő. Ő tudja elénk hozni az Ő jótéteményeit és ami bűneinket. De a nagy dolgok, a megújulások az ige szerint ezzel kezdődnek.
Mindenki vágyik megújulásra. Mindenki szeretne több erőt kapni. Mit tehetünk ennek érdekében? Ez az ige azt mondja, hogy két dolgot tehetünk mi, és megtesz érte valamit Isten.
Ha kezünkbe vesszük a Bibliát, de így, hogy abban elmélyedünk, azt tanulmányozzuk, azt magunkra vonatkoztatjuk. Visszalapozunk, mint ahogy a múltkor láttuk: megint összejöttek, megint megbeszélték, míg egészen világos nem lett, és másnap összegyűltek a családfők, hogy jól megértsék a törvény szavait. Kézbe venni a Bibliát és megalázkodni Isten előtt. Ez az, amit mi tehetünk. Az összes többi Isten csodája. Az, hogy Ő adja az Ő Szentlelkét, és megértjük a Bibliát és ige lesz a számunkra; az, hogy adja nekünk az imádság lelkét, és egyszer csak elkezdünk igazán imádkozni, és megnyitja a szemünket, hogy meglássuk az Ő nagy tetteit, és meglássuk a magunk elesettségét, és komolyan merjük venni azt, hogy lehet újat kezdeni. Annak ellenére, hogy egy ilyen bűnös népnek a tagjai vagyunk, és ebben születtünk... Annak ellenére, hogy mi magunk is olyan sok vétket követtünk el az Úr ellen. Annak ellenére, hogy ott van ez a de, ott van az a másik „de” is, hogy de Te mégsem pusztítottál el bennünket és nem ejtettél el minket, hanem kész vagy megkönyörülni rajtunk. De mégis sok esztendőn át türelmes voltál hozzánk, és hisszük, hogy türelmes leszel ezután is.
Ekkor következhet be az, hogy Isten népe a körülményeitől függetlenül, minden körülmények között Isten népe marad, és boldog nép lesz.
Ennek az imádságnak az utolsó mondata így hangzik: „Mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk.” (79-es ford.), és az egész imádságon alig lehet észrevenni valamit abból, hogy nagy nyomorúságban vannak. Lehet egy nép, egy ember valami nagy nyomorúságban, de ha az Úr előtt áll, ha Őrá figyel, ha így tud imádkozni, a nagy nyomorúságban is boldog lehet, és csak így lehet boldog. S akkor jelent a számára mérhetetlenül sokat, amit Jézus így mondott: „E világon nyomorúságotok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” Az ilyen imádság a győzelem bizonyosságára segít el bennünket.

Egy nép, amely teljes szívével odafordul Isten igéje felé. Egy nép, amely elfáradt, egy nagy veszteség, hosszú fogság és nehéz munka után. Jeruzsálem kőfalai állnak. Fizikailag a nép nagyon fáradt, és most semmi nem fontosabb a számára, mint újra megismerni a Bibliát, Isten írott kijelentését. Erről szól ez a fejezet. Erről a népről, valamint Isten igéjéről, amely beleszól ennek a népnek az életébe, amelyiknek valóságos tudatformáló ereje van, sőt lélekformáló, életformáló, közösségteremtő hatalma van, amelyik megtisztít, megszabadít, feladatot és erőt ad, amelyik leleplez és ugyanakkor megtanít örülni. A templom még romokban áll. Még nincs hol meggyújtani az áldozati tüzeket, még nincs hol összegyülekezni és megfújni a szent kürtöt. Összeeszkábálnak, ácsolnak egy hevenyészett szószéket Ezsdrás papnak. - A szószék, mint kultuszi kellék, itt szerepel először a Szentírásban. - Arra föláll, kezébe veszi a Mózes törvényét, és olvassa. S a betűk, a sokszáz éves szöveg élő igévé, időszerűvé, üzenetté válik, amelyik rendbe hozza, megtisztítja ezt a népet és új feladatokra teszi képessé. Isten megnyitja előttük az ige ajtaját, és megnyitja az ő fáradt szívűket és elméjüket az ige előtt, és ebből élet támad.
Mindig nagyon nagy dolog ez. Sose lehet megszervezni az ilyet. Soha semmilyen szervezéssel nem lehet elérni azt, hogy az egész nép egy emberként hallgassa Isten igéjét. Sose lehet buzdítással eljutni oda, hogy elég csak kihirdetni azt, hogy mit mond az ige, és mindenki a legtermészetesebb módon megy és csinálja. Valami régi kedves szokást felelevenítenek és a lombsátrakat megépítik. Elég csak szólni, és az egész nép mozdul, és arra mozdul, amerre Isten igéje mozdítja. Ilyenkor mindig felülről tör be valami a mi világunkba. Isten Szentlelke tud ilyet elvégezni csak.
Érdekes, hogy többször is megemlíti ez a könyv, hogy férfiak és asszonyok egyaránt ott vannak, hallgatják, komolyan veszik és cselekszik. Férfiak, akik mindig büszkék arra, hogy ők akármivel nem foglalkoznak. Ők akármit nem hallgatnak meg, mert ők olyan okosak. Ott vannak és hallgatják kora reggeltől délig, és az asszonyok, akiknek akkor sem, ma sem fogy ki a munka soha a kezükből - azért sem, mert magukra hagyjuk őket sokszor a munkájukkal -, ott vannak kora reggeltől délig, és nincs fontosabb senki számára, mint az, hogy mit mond az Úr.
Pedig most méltán egy kicsit lazítani lehetne. Be van fejezve a nagy mű, áll a kőfal, mindenki elmehetne pihenni. Ehelyett föléled a lélek szomjúsága. Nem is Ezsdrás pap hozza elő a Szentírást. Nem felső paranccsal kötelezik Biblia-hallgatásra a népet. A nép kéri meg Ezsdrás papot, hogy vegye elő a törvényt. Most már az eddiginél is több időnk van arra, hogy hallgassuk, most tegyünk félre egy kicsit minden egyebet és C S A K Istenre figyeljünk. Mit mond az Úr az Ő népének. Ez nem fényűzés, ez nem üres időtöltés. Ezt nemcsak az végezheti, aki megengedheti magának. Ők érezték, hogy éppen ott, a nagy kimerültség idején, a nagy feladat megoldása után és az újabb feladatok meghallása előtt, múlhatatlanul szükségük. van arra, hogy most csak az Úrra figyeljenek. Mégpedig mindnyájan. Ezért olvashatjuk ezeket az adatokat, amik itt valóban meghatóak és elgondolkoztatóak; hogy hogyan is hallgatták az igét.
Vegyük sorba őket egész egyszerűen, és közben gondoljunk magunkra, hogy én hogyan vagyok ezzel. Az első „kellék”, ami ehhez a csodához kell, a Szentírás, Isten írott igéje. Ami megvolt, megmaradt a 70 éves babiloni fogság alatt is. Visszakerült valahogy a fogságból való hazajövetelkor, megmaradt az építés viharos hónapjaiban is. Amit elő lehet venni bármikor, és amit Isten kész időszerűvé, mindig modernné, hozzánk szólóvá tenni. Isten írott igéje. Ó de nagy ajándék! Szörnyű dolog az, hogy megszokjuk Istennek ezeket az ajándékait. Olyan természetes az, hogy van. Itt van. Ha akarom, kinyitom, ha nincs időm, nem nyitom. Vajon életnek kenyere-e ez a mi számunkra? Vajon igaz-e, hogy a mi ösvényünk világossága és lábainknak szövétneke? Ó de nagy ajándék, hogy ma is egész konkrét módon, egészen személyesen kész hozzánk szólni ezeken a betűkön keresztül Isten, és az Ő Szentlelkével megeleveníti a betűt, és érte1messé teszi a mi elménket; megnyitja a szívünket, és gazdagabb, teljesebb, tiszta életre segít el az Ő igéje által. Micsoda nagy viharokon ment át akkor Izrael népe! Milyen évtizedek, milyen megpróbáltatások, milyen veszteségek után voltak, és íme Isten írott igéje megmaradt ezek között a viharok között! Micsoda Biblia-égetések történtek a keresztyénség két évezrede alatt, sőt már korábban is az Ószövetséggel! Mennyi törekvés próbálta meghamisítani Isten szent igéjét. S itt van a kezünkben hamisítatlanul, csorbítatlanul, elegyítetlenül. Kibírja a viharokat Isten beszéde. Neki gondja van az Ő igéjére, mert tudja, hogy nekünk szükségünk: van az Ő igéjére! És Ő éppen amikor a legnagyobb szüksége van az Ő népének arra, megint megszólal, táplálja, erősíti őket.
A másik „kellék” - bocsánat, hogy így mondom - valaki, aki tudja, hogy hol van az írott ige, és aki elsőnek elő meri venni. Sőt, aki fe1 tudja olvasni, szükség esetén meg is tudja magyarázni. Valaki, aki érti az igét. Aki tud közvetíteni a kijelentő Isten és a nagyon tudatlanná vált nép között. Ez Ezsdrás pap. Ő 13 évvel korábban érkezett vissza atyái földjére, mint Nehémiás. Az építés legnehezebb szakaszában ő is részt vett. Minden bizonnyal kérges volt az ő keze is. Ő se maradt ki a munkából, mint ahogy Nehémiás sem vonta ki magát abból, meg senki más. De neki azért e mellett mindig gondja volt az ő tulajdonképpeni hivatására is, hogy ti. Izrael népe között pap! S a papnak elsősorban a közvetítő szerepe volt a feladata, közvetíteni a nép és Isten között. Isten akaratát mondani a népnek, a nép szívének terhét, baját, örömét elmondani Isten előtt. Megmaradt a nehéz időkben is papnak. Akkor is, amikor templom nem volt, akkor is, amikor a kultusz megszűnt, akkor is, amikor évtizedeken át nem mutattak be Izrael fiai áldozatokat. Ő a szíve mélyén pap maradt, s várt arra, hogy egyszer a nép szomjas legyen az igére és biztos kézzel nyúlt az ige után, és biztos hangon olvasta azt föl, és mint ahogy hallottuk, aki igényelte, annak még meg is magyarázta.
Olyan sokszor előfordul az, hogy érzik hívő emberek a családon belül, hogy lenne valami papi feladatuk, és akkor egymásra várnak. Vegye elő a másik a Bibliát. Olyan jó lenne együtt imádkozni, de mindig én mondjam? Javasolja már egyszer ő! Egymásra várnak, és nem lesz belőle istentisztelet. Ezsdrás senkire nem várt. Csak a szomjúságra várt. Nem erőszakolta rá Isten igéjét a népre. De elég volt egy óhaj: Ezsdrás, hozd elő az igét, és már hozta, és olvasta is reggeltől délig.
Jó lenne, ha alázatosabbak lennénk ezen a téren! Ha egy kicsi szomjúság érzékelhető, hát olyan borzasztó az, hogy mindig mi javasoljuk? Hát mi javasoljuk! A papnak a dolga ez! És elvégre mi papok lennénk, vagy nem? „Királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket”. Péter levelében van ez az ige (1Pt 2,9).
Hát, ha van mit hirdetnünk, ha úgy érezzük, hogy meg is hallgatnák - akár otthon, akár másutt - ha látjuk, hogy nyilvánvalóan szükségük is van rá, akkor mire várunk? Jó lenne ilyen természetes módon nyúlni az igéhez, mint ahogy Ezsdrás. Jó lenne ilyen természetesen igét mondani egymásnak vigasztalásként, bíztatásként, feddésként, ha kell.
Alkalmi futó utcai találkozásnál, egy-egy személyes beszélgetésnél, netalán otthoni családi áhítatnál - ahol van ilyen. (Van ám ilyen azért sok helyen, mégpedig rendszeresen. Gyerekeket is bevonva, és nagyon összetartja a családot, és nagyon frissen tartja a hitet). Kell valaki, aki Ezsdrás. Kitüntető szolgálat. Lehet, hogy azzal jár, hogy mindig én tartom számon és nekem jut eszembe. Lehet, hogy néha a másik elhúzza a száját. Akkor nem kell feltétlenül erőltetni. De lehet, hogy akkor nyitja ki Isten a szívét. Nagyon finoman kellene vennünk Isten útmutatását. Mint ahogy legutóbb láttuk, hogy Nehémiást hogy irányíthatta Isten, hogy felindította őt, és Nehémiás érzékelte, ha Isten őt indítja valamire.
Hivatásunk magaslatán állunk-e azokban a közösségekben, amelyekbe minket Isten elhelyezett, mint papok, mint Ezsdrások?
Azután, mint „kellék”-ről olvasunk itt erről az egyszerű emelvényről, amit csak azért ácsoltak, hogy messzebb hangozzék az, amit Ezsdrás mond. Semmi más nem kellett ehhez az istentisztelethez. Nem tárgyi feltételei vannak annak, hogy Isten igéje hathatósan szólaljon meg. Az első feltétele ennek az, hogy az Ő Szentlelkét adja, és indítsa a népet, hogy hallani akarja, és indítsa az Ezsdrásokat, hogy készek legyenek mondani. Meg személyi feltételei vannak: a szomjúság bennünk, a készség Ezsdrásban. Nem tárgyi feltételek kellenek. Sokszor olyan ostobán irigykedünk azokra, akiknek esetleg gazdagabbak a tárgyi feltételeik. Modernebb templomaik, nagyobb orgonáik, szebb harangjaik, nem tudom én mieik vannak. És? Ebből lesz az élet? Vagy abból lesz, hogy hallani akarom Isten beszédét, Isten kész azt mondani, és van aki közvetít? Akkor elég egy emelvény, hogy minél többen hallhassák. Az se azért, hogy ő magasabb legyen, mert nem magasabb ő. Ő maga is úgy figyelt az igére, mint a többiek.
A nép pedig hallgatta a szabadban. A tűző napon, ott, ahol meg is ázhattak, kora hajnaltól egészen délig. Még pedig azt olvassuk, hogy nagy figyelemmel, egy emberként. Ilyen fontos volt nekik Isten igéje. Az írott ige, amit fölolvastak. Nekünk meg olyan fontos, hogy oda se érünk sokszor akkorra, amikor azt olvassák a templomi istentiszteleten. Majd, ha magyarázzák, elég, ha akkorra odaérünk. Meg olyan fontos, hogy napokig, hetekig csukva marad otthon. Majd, ha ráérek. Majd, ha csönd lesz. Mikor van csönd otthon, és mikor van csönd itt benn? Soha sincs, ha a csend Ura el nem csendesít. Benne vagyunk ebben az ördögi körben, hogy nem tudok elcsendesedni az Úr előtt, mert nincs bennem csend, Viszont nincsen bennem csend, mert nem csöndesedek el Előtte soha. Ebből csak az léphet ki, aki meri vállalni azt, amit itt a nép, hogy leteszünk időnként mindent, és odaállunk az Úr elé. S így figyelünk, mint ahogy ők.
Olyan sokat sejtető ez a megjegyzés itt a 13. versben, hogy „másnap aztán összegyűltek a családfők, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait”. Ők is hallották előző nap, de evés közben jön meg az étvágy, és ez érvényes a lelkiekre is, az igével való táplálkozásra is. Akkor jöttek csak rá arra, hogy mi mindent lehetne még tudni. Jöjjünk össze külön is, tanulmányozzuk, hogy egészen jól megértsük! Milyen könnyen összecsukjuk mi a Bibliánkat. Nem értjük. Ez ószövetségi történet. Nem ismerem a kort, nem értek belőle semmit. S el van intézve. Lehet, hogy van ott valami üzenet, valami kenyér aznapra, amiből élni lehet.
Mennyi áldozatot hozunk mi azért, hogy egészen megértsük az Úrnak szavát? Ezek ott álltak reggeltől délig. Ezt például ki vállalná közülünk? Ott is voltak idősebbek is, meg betegebbek is nyilván. Ott álltak reggeltől délig, és nagy figyelemmel teljes koncentrálással figyeltek. S másnap megint összejöttek, hogy külön is tanulmányozzuk, még jobban értsük meg. Ilyen dolgok leplezik ám le azt, hogy fontos-e nekünk Isten szava, vagy nem? Disz az életünkön, ami jó, ha van, de nélküle is elmegy azért, vagy pedig kenyér, ami nélkül nem lehet tartósan élni? Egy ideig bírja a koplalást az ember, de aztán nem megy tovább. „Nemcsak kenyérrel él az ember” - helyezi Jézus az igét a kenyér mellé - „hanem minden igével, amely Isten szájából származik”.
Így hozzátartozik-e a mi mindennapunkhoz Isten igéje?
Amikor elhangzik egy szakasz, akkor az egész nép feltartott kezekkel kiáltja, hogy Ámen! Ámen! Egyetértenek az igével.
Talán nem is gondoljuk, hogy milyen ritkán történik ez meg az életünkben. Fenntartás nélkül, mentegetőzés, magyarázkodás, okoskodás nélkül egyetérteni az igével. Így mondja Jézus az Ő hallgatóiról egyszer, hogy a farizeusok nem fogadták be az Isten beszédét, de ezek igazat adtak az Istennek. Nem könnyű dolog ám ez! Mert Isten rólunk az igazságot mondja el mindig, az Ő igéjéből mindig azt tudjuk meg, hogy milyen vagyok, és milyen lehetnék. S ijesztő néha a különbség a kettő között.
Kész vagyok-e igazat adni Istennek? Ha Ő valamire azt mondja, hogy bűn, akkor én nem mondom azt, hogy hiba. Meg nem mondom azt, hogy mindannyian ilyen gyarlók vagyunk. Meg nem kezdek magyarázatokat hozni, hogy régi időkben ezt bűnnek tekintették, de ma már másként gondolkozunk. Ha az Ő igéjének a mérlegén az bűn, akkor az bűn. S csak akkor fog megtisztítani tőle, és csak akkor fogok megszabadulni, ha Ő megtisztít. Egyébként egy életen át magyarázkodhatom, mentegetőzhetem, flastromozhatom, tapaszokkal elfedezhetem a fekélyeimet, attól azok még ott lesznek. Vagy pedig mikor az Ő igéje letépi az álarcot, a flastromot, akkor azt mondom, hogy igen, ilyen vagyok. Vétekben fogantattam, nincsen énbennem semmi jó, Isten légy irgalmas nékem, bűnösnek! S akkor lehet gyógyulni, szabadulni, új életre támadni.
Isten igéje mindig ezt munkálja bennünk. Szoktunk-e áment mondani úgy belülről, igazán, egész lényünkkel Isten megértett szavára? Igazat adni az Istennek?
S miután ezt mondják, leborulnak Előtte. Abba a pozícióba helyezkedik az egész nép, amely egyedül helyes a mindenható Isten színe előtt. Ő az Úr és mi az Ő szolgái vagyunk. S itt jön egy fontos dolog, ami az igazi igehallgatást és az ige jó megértését mindig kíséri: elkezdenek sírni. Isten igéjét komolyan venni nem lelkesítő élmény. Gondoljunk csak a magvető példázatában a másodikra, amikor Jézus azt mondja, hogy van köves helyre esett mag is. Ezek azok, akik amikor hallják az igét, azonnal örülnek annak, de nincsen gyökere bennük, és ha nehézségek támadnak az ige miatt, akkor megbotránkoznak. Aki azonnal örül, az gyanús. Nem azt akarom ezzel mondani - majd látni fogjuk a végén -, hogy az evangélium, az örömhír nem örömöt szül bennünk. De az első általában az, hogy kétségbeesem. Ilyen lennék én? Így szeret engem Isten, és én mégis ilyen vagyok?! Sírva fakadok. Az első általában az, ahogy Péter reagált, mikor Jézust fölismerte, hogy „Eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok”. Először a maga nyomorúságára döbben rá az ember. Ezután következik a szabadulás, a bűnbocsánat és az azzal járó öröm.
Isten igéjéről ilyen képeket olvasunk a Szentírásban, hogy az olyan, mint a sziklazúzó pöröly. Odacsap vele Isten, és letöri a kinövéseinket, és ezzel formál, alakít minket. Olyan, mint a kétélű éles kard, amely elhat a szíveknek és velőknek a megoszlásáig. S nem marad előtte titok, és nem lehet tovább takargatni semmit. Minden kiderül. Hát az mindig kétségbeejtő, ha minden kiderül. Annyi mindent takargatunk.
Szoktunk-e mi sírni (most gondoljuk a szó átvitt értelmében) a jól megértett igén? A jól megértett ige mindig elkeseríti az embert először. Úgy kell vigasztalni őket. Sorban vigasztalják Ezsdrás, a léviták. Háromszor is olvastuk, hogy ne bánkódjatok, ne sírjatok, mert ez ma nagy örömünnep. De az egész nép egy emberként sírt. Mert megértették az igét. Mert magukra ismertek és igazat adtak Istennek.
De mi történik a sírás után? Az, hogy az egész nép egy emberként örül. Mégpedig napokon, heteken keresztül. Aki jól megértette az igét, az egy életen, sőt, egy örökéleten keresztül ujjong annak, hogy ilyen Istene van, ilyen Atyja van, Aki így szereti, akihez így imádkozhat. Nagy örömünnep lesz a vége ennek a sírásnak.
Miért? Mert aki sírni tud a bűnein, az tud komolyan és igazán örülni a bűnbocsánatnak. Annak van mit megbocsátani. A betegeknek van szükségük orvosra. Az örül a gyógyulásnak.
Ebben a fejezetben van az a sokat emlegetett, sokat idézett ige, hogy „az Úrnak öröme a ti erősségetek”. Így olvastuk az új fordításban, hogy „Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek”! Ez lesz azután az erőforrása a hívő embernek, aki előbb Isten igéjét komolyan véve sírva fakadt, aztán a bocsánatot, a feloldozást elfogadva megtelik a szíve örömmel. Az Úrban való öröm, az Úr bocsánatán való örvendezés ad neki erőt ahhoz, hogy haladjon, menjen tovább előre, bírja a munkát és a szolgálatot.
De nagy szükségünk van erőre! S az ember azt szeretné úgy magában kapni. Adjon erőt nekem… Hát ez az útja, hogy először is leteszek mindent, egészen odafordulok, komolyan veszem, amit az Ő igéjében olvasok, engedem, hogy megelevenítse azt nekem. Sírva fakadok azon, ami kiderül, azután komolyan merem venni az Ő bocsánatát, kegyelmét. S ez az öröm állandósul az életemben, és ez az öröm lesz az erőmnek forrása. Tényleges energiaforrássá válik, bírni fogom a terheket.
Így szól Isten népéről ez a fejezet, amelyik hallgatta az igét, sírt az igén és aztán örvendezett az igének. Ezt végzi el Isten igéje ma is. Vajon nem így kellene-e sokkal jobban tanulnunk, odafordulni, mint tanulóknak úgy, mint ez a nép, és sok áldást kapnánk, és sok áldást adhatnánk tovább is!