Ábrahám élete

Tizenhárom év telt el azóta, hogy Hágár megszülte Izmaelt, akit Ábrahám fiának fogadott el. A pátriarka 99 éves, amikor Isten újra megjelenik neki, és megerősíti korábbi ígéretetit. Valaki mondhatná: miért van, hogy Ábrahám történetében Isten csak újra és újra ígéreteket tesz, de látszólag semmi nem mutat azok beteljesedése felé? Miért kell újra ígéreteket olvasnunk, azután miért kell újra szövetségről hallanunk, amikor mindezekről már tájékoztatott minket a szentíró? Miért nem cselekszik már végre Isten? Úgy tűnik, mintha nem haladnánk előre.
E kérdések jogosságát azonban két dolog is aláássa. Az egyik, hogy Ábrahám történetének egyik nagy tanulsága - különösen a XX. század "instans" társadalmában élő "instans" embernek - az, hogy Isten máshogy időzít, mint ahogy mi szeretnénk. Annak, aki Istennel jár, meg kell tanulnia hinni, ami gyakran azt jelenti, hogy meg kell tanulnia várni. Ebben a hitből való várakozásban döntő, hogy Isten az ígéretét újra és újra megerősíti Ábrahám számára. A másik indok, amely miatt a fenti kérdések nem állnak meg, hogy mind az ígéretek, mind a szövetség terén nemcsak a korábban elhangzottak ismétlése áll előttünk. Isten újat mond.
Ábrahám nem pusztán egy nagy nép atyja lesz, hanem Isten sok nép atyjává teszi őt, olvassuk. Nevét, amely eddig a bibliai szövegben Abrám volt, Isten Ábrahámra változtatja, ami azt jelenti: sok nép atyja. (Az ókorban a név sokkal nagyobb jelentéssel bírt, mint ma. Egy szülő a névadással gyermeke jellemét, sorsát próbálta összefoglalni. Itt Isten a névadó, ő lesz a garancia arra, hogy amit Ábrahám neve jelent, az valóság lesz.) Sőt, azt olvassuk, hogy királyok származnak tőle, valamint, hogy nemcsak vele, hanem utódaival is szövetségre lép Isten, ráadásul örök szövetségre. Végül megerősíti, hogy utódaié lesz Kánaán földje örökre, majd kimondja a szövetség központi gondolatát: Istenük leszek. Ez azt jelenti, hogy Ábrahám és utódai különleges kapcsolatot élveznek a Mindenható Istennel. Isten ígéretei, amelyekkel a 12. fejezettől fogva találkoztunk, és amelyek beteljesedése egyre reménytelenebbnek mutatkozik, itt hihetetlen magasságokba szárnyallnak.
Ezek az ígéretek, valamint a szövetség, amit Isten felkínál, a központi gondolata ennek a fejezetnek. A mai napon Isten szövetségéről, valamint a szövetség jeléről kívánok szólni.
I. A szövetségben Isten választ követel
A 15. fejezetben olvastunk arról, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal úgy, hogy a levágott állatok között egyedül ő ment át, azaz egyoldalú, feltétel nélküli elkötelezettséget ígért szolgájának. A mai részben azonban azt lájuk, hogy bár nem két egyenrangú fél szövetségéről van szó, Isten mégis Ábrahám tudtára adja, hogy milyen választ követel tőle:
"Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit!" Könnyen úgy tűnik, hogy nem másról, mint egy rituális-ceremóniális cselekedetről van szó. Isten szövetségére a válasz egy rituális tett, aminek csak a vallás világához van köze - sokan így értik ezt ma is. Azonban ez így tévedés. Isten szövetségében nem pusztán rituálékat követel válaszként. Ugyanebben a fejezetben olvassuk: "Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem és légy feddhetetlen! Megajándékozlak szövetségemmel…" (v.1-2) Isten ezzel a követeléssel Énók és Noé sorába állítja Ábrahámot, akik vele jártak és feddhetelenek voltak (5.22, 6.9). Az Isten előtt való járás azt fejezi ki, hogy mindenünk, egész életünk nyitott előtte, ugyanakkor pedig folyamatos kapcsolatban vagyunk vele. Az Úrral való szövetséges élet nem olyan, hogy egyszer találkoztunk, megegyeztünk, beléptünk, azután pedig nincs újabb találkozásokra szükség. Aki az Úr előtt jár, az minden lépésében előtte van, számol vele, keresi őt. A feddhetetlenség pedig a teljes odaszánást jelenti. Egy másik fordítási lehetőség: légy teljes, légy egész. Azaz Isten azt követeli válaszként a szövetségre, hogy Ábrahám - és utódai - mindig őrá nyitottan, semmit sem elrejtve, önmagukat teljesen átadva éljék az életüket.
Ezt pecsételi el a körülmetélés, mint a szövetség jele. Az eltávolíthatatlan jel arra emlékezteti Ábrahámot és utódjait, Izraelt, hogy Isten és a köztük lévő kapcsolat örök, azt semmi meg nem változtathatja. A szövetség jele a testben azt sem engedi elfelejteni, hogy Isten teljes odaadást, jelenlétében élt életet követel a szövetséges társtól. Önmagában a jel semmit sem ér, ezért olvassuk az Ószövetségben több helyen is Isten figyelmeztetését: "Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé kemény nyakúak!" (Deut. 10.16). Az odaszánt szív számára megerősítő, a hitet támogató a körülmetélés jele, de az oda nem szánt életű ember részére kiüresedett, a hitet megbénító valósággá lehet ugyanaz. Ha valaki elválasztja Isten az egész életre vonatkozó parancsától, ha valakinek életében önállóvá válik, függetlenné a hittől, az Isten előtti járástól, akkor nem használ, hanem romlására van.
Két konkrét üzenete van számunkra az eddig elhangzottaknak:
II. A szövetségben ismerjük fel, hogy valójában kik vagyunk
A szövetség, amit Isten Ábrahámnak felajánlott, ugyanaz a szövetség, amiben az Ábrahám utódjaiból származó nemzet, Izrael élt. Nem kizárólag Ábrahámé, hiszen Isten parancsa szerint minden férfit, aki házánál lakott, körül kellett metélni, azaz mindannyian részeseivé lettek a szövetségnek. A szövetség, és a szövetség jele, amelyben Isten magáénak igényli Ábrahámot, házanépét, valamint leszármazottait, nemcsak Istenhez köti őket, hanem egymáshoz is, nemcsak lelki-láthatatlan, hanem a társadalomban látható módon. Éppen ezért a szövetség döntő módon meghatározza Izrael identitását.
Ebben kapnak választ a kérdésre: Kik vagyunk? Hova/Kihez tartozunk? Az Ószövetségben gyakran találkozunk azzal, hogy a pogány népekre a "körülmetéletlenek" kifejezéssel utal a szentíró. Ábrahám, és házanépe ettől a naptól fogva ebben is különbözik a kánaániaktól, akik körülöttük laknak. Ez is erősíti bennük, hogy ők mások. Az Ószövetségben elképzelhetetlen lenne, hogy Izrael nem úgy tekint magára, mint Isten szövetséges népére. Lényük legmélyéig beléjük ivódott: Istenhez és egymáshoz tartoznak. A körülmetélés látható határt húzott közéjük és a többi nép közé. Az Istennel való kapcsolatuk megjelent a kívülállókkal való kapcsolatukban is.
Gondoljuk végig, hogy ennek a szövetségnek micsoda ereje van mind a mai napig. Izrael a szétszóratása után, ország és föld nélkül sem vesztette el identitását: ők Isten népe. Ma is gyakorolják a körülmetélést az újszülött életének nyolcadik napján. Ma is hisznek az ígéretben. A szövetségben való hit nélkül, nem hiszem, hogy beszélhetnénk ma izraeli államalapításról…
Az ifjúsági alkalmakon ebben a hónapban arról beszélünk, hogy "Az vagyok-e, akinek mások mondanak?". A központi kérdés mindannyiunk számára: kik vagyunk? kihez tartozunk? mi a feladatunk? Izrael a szövetségben, és egyedül a szövetségben válaszolta meg e kérdéseket. Először volt Isten népe, és minden más csak ezután jött számára. Vajon a mai keresztyén gyülekezet, pl. a Gazdagréti Református Gyülekezet is ennek a biblia igazságnak az alapján válaszol-e erre a kérdésre? Mennyire alapja egyéni és közösségi identitásunknak az, amit Pál apostol így fogalmaz meg: "A keresztségben vele együtt eltemettek benneteket, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül." (Kol. 2.12)?
Úgy tekintesz-e magadra, mint aki eggyé lettél a szövetség szerzőjével, Jézus Krisztussal? A keresztség, a szövetség jele rajtunk, azt jelképezi, hogy eggyé lettünk Jézus Krisztussal, halálával és feltámadásával. Ez egész életünk alapja, hiszen ha nem részesültünk hit által Jézus halálában, akkor még a bűn uralma alatt vagyunk, hiszen nem haltunk meg az önmagunknak való, az Isten nélküli életnek.Ha pedig nem részesültünk hit által Jézus feltámadásában, még a régi életben vagyunk, hiszen új élet csak általa van. A kép arról beszél, hogy a szövetség elfogadása számunkra nem kisebb dolog, mint egy olyan alapvető változás, amit nem lehet máshogy, mint a meghalás és feltámadás képével leírni. Aki pedig meghalt és feltámadt, azt Isten teljesen elfogadta. Így látod-e önmagad, és e szerint élsz-e?
Úgy tekintesz-e magadra, mint aki különállsz mindazoktól, akik nem lettek eggyé halálával és feltámadásával? Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyén ember nem érintkezik azokkal, aki még nem fogadták el az Isten által felajánlott szövetséget. Ugyanakkor mindig tudatában van annak, hogy kihez tartozik, hogy kit képvisel, azaz keresztyén identitása nem csak a "vallásos helyszínekre" korlátozódik. Milyen fájdalmas, amikor valakiről nem tudják hogy Krisztus követője azok, akikkel éveken keresztül együtt dolgozik, vagy együtt jár iskolába. Milyen fájdalmas, ha valaki, csak azért, hogy elismerést kapjon másoktól, Krisztust elrejti vagy beszédével, tetteivel hűtlen lesz hozzá. Aki az Úr előtt jár és teljesen az övé, az mindenhol és mindenkor az övé, ahogy a szövetség jelét, a keresztséget is magán hordozza mindenkor és mindenhol. Ez pedig meghatározza kapcsolatait, viszonyulásait emberekhez, munkához, tisztességhez, stb.
Úgy tekintesz-e magadra a mindennapokban, a munkahelyeden, mint aki azokhoz tartozik elsősorban, akiken szintén ott van a szövetség jele? Napjaink individualista társadalmában az Isten szövetséges népe is individualizálódik. Hányan vannak közöttünk - sajnos! - olyanok, akik csak önmagukért és Istenért jönnek istentiszteletre, és akiket nem igazán érdekel más, akiknek soha sincs idejük olyan gyülekezeti alkalmakra, ahol másokat megismerhetnének, azokat, akik ugyanazt a pecsétet hordozzák magukon, mint ők. De sajnos a keresztyénség - ugyanúgy, ahogy többek számára kizárólag "lelki ügy" lett, aminek nincs köze munkahelyhez, pénzhez, időbeosztáshoz, szórakozáshoz, stb- mások szemében meg "magánügy", amihez meg másnak nincs köze. Pedig megláthatnád, hogy az a pecsét, amely rajtad van a gyülekezetben, az a jel, amely összeköt másokkal, összeköt akkor is, amikor látszólag egyedül vagy keresztyén valahol. A gyülekezet hétközben, szétszóródva is Isten népe, és akkor kell, hogy igazán Isten népe legyen! Ott kell, hogy igazán tudjad, kivé lettél Jézus Krisztusban, kihez tartozol, és kinek az ígéretetit hordozod magadban.
Ez a szövetség elérhető ma számunkra. Itt van, jelen van, Jézus Krisztus ma is kínálja. Magunkhoz ölelhetjük, beléphetünk, megújíthatjuk, megerősödhetünk benne. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy végezze el szívünkben azt a munkát, amit e mai napon szándékozik. ÁMEN!

A ma olvasott fejezet első részéről múlt héten beszéltem. Láttuk, hogy Isten ígérete nem olyan valóság az idősődő házaspár számára, amellyel számolni mernének. Ezért, amikor Sára előáll a mentő javaslattal, - hogy Ábrahám menjen be szolgálójához, Hágárhoz, és a korabeli szokásoknak megfelelően így legyen "gyermeke" - Ábrahám nem tiltakozik. Hágár azonban, miután teherbe esett, megvetően bánt úrnőjével, akit egyértelműen "lekörözött". Sára fájdalmában és mérgében Ábrahámot hibáztatja, aki közömbös megjegyzésével Sárát Hágár iránti bosszúra ösztönzi. "Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle." - olvassuk.
A kérdés, hogy mi történik Hágárral? Kinek számít egy szökött rabszolga? Kinek fontos egy egyiptomi származású szolgáló Kánanán földjén? Elvégre Ábrahám története az Isten által kiválasztott férfi és családja története. A figyelem Isten Ábrahámnak adott ígéretére összpontosul. Az igazi feszültség, hogy beteljesedik-e az ígéret, hogy Ábrahámnak fia születik, hogy utódjából nagy nép származik, valamint hogy áldássá lesz minden nemzetségnek. Hágár egy mellékszereplőnek tűnik csupán, aki nem több, mint Ábrahám és Sára félrelépésének áldozata.
A történet mai részében mégis mással találkozunk. Hágár találkozik a látás Istenével. Ezt követjük nyomon Hágár meglepő tapasztalata, Hágár hitvallása, majd pedig Hágár visszatérése kapcsán.
I. Hágár meglepő tapasztalata
Hágár elkeseredve, állapotosan, egyedül bolyong az Egyiptomba vezető út mentén, és minden valószínűség szerint leroskad egy forrásnál. Teljesen meg van győződve arról, hogy rajta kívül senki nincs a környéken, hogy senki sem ismeri, hogy senki sem tud róla semmit. Háta mögött Sára rosszindulatú, életét lehetetlenné tevő erőszaka, előtte a bizonytalan jövő, ha egyáltalán eljut Egyiptomba. És egyszercsak "Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában …". Óriási jelentőségű mondat ez.
Azt látjuk, hogy Hágár számít Istennek. Az Úr angyala (maga az Úr) legváratlanabb pillanatban érkezik, amikor Hágár nem várja. Még csak azt sem olvassuk, hogy kiáltott volna az Úrhoz, akinek nevét bizonyosan megismerte maga mögött hagyott otthonában. Isten az, aki keresi Hágárt a maga nyomorúságában. Isten az, aki látja, megkeresi, törődik vele. Nem számít, hogy Hágár egyiptomi, azaz nem tartozik az ígéret vonalához, mint Ábrahám, Sára, és leszármazottaik. Nem számít, hogy nem több, mint egy szökött rabszolga. Az Úr kezdeményez, és megjelenik Hágárnak, az elnyomott menekültnek, aki találkozik a látás Istenével.
Nagyon sokan, akik keresztyénnek vallják magukat, élnek azzal az érzéssel, hogy Isten róluk nem tud, az ő bajukkal nem törődik. Hordozzák az elhordozhatatlan terheket, a legkülönfélébb nyomorúságokat. Van aki betegséggel, van aki az egyedülléttel, van aki hivatásbeli vagy munkahelyi nehézségekkel, van aki családi krízissel, van aki megélhetési problémákkal küszködik. Amikor az ember úgy érzi, hogy Isten az ő problémáit nem látja, vele nem kész találkozni, fokozatosan bezárja magát előtte. Fásultság, keserűség, hidegség lép szívébe az Úr iránti öröm és hála helyébe. Amikor ez egy gyülekezetben a többséggel történik meg, a hálaadás, az Isten iránti várakozás, a hit légkörét az Isten iránti passzivitás, a lelki megfáradtság, a hitetlenség légköre váltja fel. Egy képpel élve, olyanok vagyunk, mint amikor belep a hajnali pára. Létezik a sugárzó fény, süt a nap a ködön, a párán túl, de mi úgy teszünk, mintha csak a felettünk lévő köd létezne. Pedig olyan alacsonyan van ez a felhő, és olyan vékony, hogy ha együtt felemelnénk a kezeinket, áttörhetnénk rajta. Ha elhinnénk, hogy közel vagyunk ahhoz, hogy újra ragyogjon ránk a nap, azaz ha elhinnénk, hogy Isten igenis törődik velünk, felemelnénk kezeinket, azaz odafordulnánk hozzá. Miért olyan nehéz elfogadnunk, szívünkbe zárnunk, hogy Isten lát minket, azaz törődik velünk?
Éppen ezért olyan óriási jelentőségű, hogy az Úr angyala rátalált Hágárra. Törődik vele, számít neki az elnyomott menekült. Ez Hágár nemvárt, meglepő, mindent átformáló, megújító, mindent új fénybe állító tapasztalata, amelyből élete legdöntőbb hitvallása fakad majd.
II. Hágár hitvallása
Az Úrral való találkozás végén Hágár tapasztalatát egy hitvallásban foglalja össze: "Te vagy a látás Istene. … Én is láthattam itt, aki engem látott." Ez a történet csúcspontja: az elkergetett, idegen rabszolga megvallja, hogy ebben a találkozásban Isten látta őt, így törődött vele, sőt, ő maga is látta Istent. Az eredeti szöveg jelentésében ez a meglepetés felkiáltása. Ott, ahol ő nem várta, hogy Isten látná, Isten megjelent. Olyan ez, mint a 139. zsoltár hitvallása:
"Hová menjek lelked elől, orcád elől hová fussak?
Ha a mennybe szállnék fel, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem." (v.7-10)
Hogyan jutott el Hágár erre a hitvallásra? Nem azonnal, hanem egy folyamat részeként.
Az Úr angyala talált rá a forrásnál. Ez a kifejezés szó szerint Isten követét jelenti. Bibliamagyarázók egy része egyetért abban, hogy ez a kifejezés nem másra, mint magára az Úrra vonatkozik, aki emberi formában jelenik meg, hogy a szabadulás üzenetét hozza (Wenham, 9). Ez arra enged bennünket következtetni, hogy Hágár nem azonnal ismerte fel, hogy kivel áll szemben, hiszen látszólag egy férfi elegyedett vele beszélgetésbe a kútnál.
"Hágár, Száraj szolgálója! Honnan jössz, és hová mész?" Két dolgot kell megjegyezni ezen a ponton. Az első, hogy az Úr, aki lát, néven nevezi Hágárt. Nyilvánvaló, hogy ez a meglepetés erejével éri az asszonyt. Honnan tudja, hogy ki ő? A másik, hogy ha a kérdező ismeri az asszony nevét, miért érdelkődik arról, hogy honnan hová tart az asszony? Erre a kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy a szerepe a kapcsolat felvétele, és egy parancs, majd egy ígéret bevezetése. A parancs: "Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte." Az ígéret: "Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni." Míg a "honnan jössz, hová mégy?" kérdést bárki felteheti, ezt a parancsot és ezt az ígéretet csak isteni tekintély mondhatja. Azt tapasztalja, hogy az Úr bevonja őt is az Ábrahámnak adott ígéretbe: nagy néppé teszi utódját, Izmaelt. Ebben fedezi fel Hágár, hogy ki áll előtte, ki látja őt és nyomorúságát, valamint ebben látja meg az Urat.
Hol láthatjuk meg mi azt, aki minket lát?
Jézus találkozása a samáriai asszonnyal több ponton párhuzamba állítható az Úr angyala és Hágár találkozásával. Mind a kettő egy kútnál játszódik, mindkét esetben meggyötört asszonyról van szó, aki nem zsidó, azaz idegen, egyik történetben sem derül ki azonnal, hogy ki a beszélgetést hétköznapi témával kezdeményező férfi. Az Úr mindkét történetben "lát", és ezzel meglepetést okoz: Jézus Krisztus tudja, hogy az asszonynak öt férje volt, és akivel együtt él, az nem férje. A meglepetést végül felismerés követi: nemcsak Hágár mondja ki, hogy az Urat látta, hanem a samáriai asszony is felismeri, hogy Jézus az Isten Fia.
Hol ismerjük fel, hogy Isten lát minket? Jézus Krisztusban, aki által közénk jött, akiben átélte mindazt a nyomorúságot, amit mi is átélünk. Hogyne látna, és hogyne törődne, hiszen éppen ezért lett Isten emberré! A Názáreti Jézusban ismerhetjük fel, hogy Isten lát, ismer minket, és törődik velünk. És hol látjuk meg Istent, aki lát minket? Hol találkozunk a látás Istenével? Ugyancsak Jézus Krisztusban, aki azt mondta, hogy "Aki engem lát, látja az Atyát." (Jn.14.9) Mivel Isten benne tette önmagát megismerhetővé, ezért ahhoz, hogy szívünk mélyén meggyőződhessünk arról, hogy ő szeret minket és törődik velünk, Jézus Krisztusra van szükségünk, az ő elfogadására, a vele való találkozásra. Ő szeretné a mai napon is kijelenteni magát nekünk!
III. Hágár visszatérése
Olvastuk az Úr kemény parancsát, amelyben Hágárt visszaküldi úrnőjéhez, valamint felszólítja arra, hogy alázza meg magát Sára keze alatt. Így kell Hágárnak visszatérnie Ábrahámhoz és Sárához. Az elnyomás, a szenvedése nem változik meg, Hágárnak hordoznia kell a terheket, megalázván magát úrnője előtt. Ugyanakkor egy másik Hágár tér vissza, az, aki látta az Urat, a látás Istenét. A hitvallás vele marad, és ez folytonosan erősíti a szolgálót. De Hágár még ennél is többet kap.
A történet azzal végződik, hogy Hágár fiút szül, akit Ábrahám az Úr kijelentése szerint Izmaelnek nevez el, és akit saját fiaként fogad el. Azzal, hogy fiát Izmaelnek nevezi, elismeri, hogy Hágár, a szolgáló, látta az Urat. Ebben is megmutatkozik, hogy Isten, aki látta Hágár nyomorúságát, vele van, látta az elnyomott nyomorúságát és igazolta őt.
Ma a látás Istene szólt hozzánk és állt elénk. Az, aki tudja, ismeri a helyzetet, amiben vagy, és aki törődik veled. Az, akit te magad is megláthatsz, Jézus Krisztusban, a kereszten, ahol hordoz minden nyomorúságot. Nincs olyan szenvedés, nyomorúság, probléma, vagy gond, aminek súlyát ne vette volna magára az ő szenvedésében. "…a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta" (Ézs.53.4). Tekintsél őrá, és vele, a látás Istenével térj vissza abba a helyzetbe, ahol nehézséged hordozod. Fogadd be őt bajodba azzal, hogy kimondod: köszönöm Uram, hogy látsz és törődsz velem, és köszönöm, hogy én is megláthatlak téged. Térj vissza abba, amiből menekülsz, de ne úgy, ahogy magad mögött hagytad. Az Úr azt ígéri neked: "Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem" (Zsolt. 32.8). Te pedig válaszold: "Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából." (Zsolt. 25.15). Ámen!

"Száraj, Abrám felesége nem szült neki." Ezzel a drámai mondattal kezdődik Ábrahám történetének következő fejezete. Már itt érezzük: újból Isten ígérete, valamint az arra adott válasz a tét, mint Ábrahám egész életében. Valaki mondhatná: Érthetelen, hogy a hit és hitetlenség témája miért vetődik fel újra és újra Ábrahám történetében! Mint ahogy az is érthetelen, hogyan lehet ennyi héten át ugyanarról beszélni az igehirdetésekben! Ábrahám egyszer hisz, azután kiderül, hogy mégsem hisz. Az előző fejezetben is éppen ezt láttuk. Isten igéretére először tiltakozással, majd pedig hittel válaszolt. Azután Isten szövetséggel erősítette meg ezt az ígéretet. Azt várnánk, hogy érkezzen már végre révbe Ábrahám. Szülessen meg az ígéret gyermeke, vagy legalább tanuljon már meg végre hinni.
Miközben mindezek a gondolatok felmerülnek bennünk, tegyük fel a kérdést magunknak, vajon igazunk van-e? Vajon nem ugyanilyen küzdelem és harc a hit a mi életünkben is? Vajon nincs olyan köztünk, aki egy hete hittel válaszolt Isten szavára, és most fel kell ismerje: mégis megerőtlenedett a hite, nem gyakorolta a hitet abban a helyzetben, amire Isten egy hete hívta? Ne felejtsük, Isten ezekben a hetekben nem valamiféle elvi istenhitről beszél velünk (van-e Isten?), hanem arról, hogy kimondott ígéreteivel számolunk-e, támaszkodunk-e azokra, formálják-e életünket. Sőt, a kérdés még radikálisabban így szól hozzánk: van-e olyan területe az életünknek, ahol Isten ígéreteteit figyelmen kívül hagyjuk? Mert ha Jézus Krisztusról neveztetünk keresztyénnek, ha az övéi vagyunk annak jogán, hogy ő vásárolt meg bennünket a hiábavalóság, az istennélküliség, a lelki élettelenség rabságából, akkor egész életünket a benne való bizalomból fakadó engedelmességben élhetjük.
"Száraj, Abrám felesége nem szült neki." Ez a mondat egy olyan részt vezet be, ahol az ígéret és hit kérdése a házasság összefüggésében bontakozik ki előttünk. Azt látjuk, hogy annak, hogy Ábrahám, - bár ő maga talán hisz - ezt nem éli meg a Sárával való kapcsolatban, komoly következményei vannak.
I. Házastársi "harmónia"
A történet elején Ábrahám és Sára látszólagos harmóniában állnak előttünk. Az ígéret beteljesedése késik, és úgy tűnik, hogy Sára ezzel nem képes megbírkózni. Rátekint egyiptomi szolgálójára, Hágárra, és megszületik fejében a terv, a megoldás, amit megoszt Ábrahámmal: "Íme, az Úr nem engedett szülnöm, menj be a szolgálómhoz, talán az ő révén lesz fiam."
Senki ne lepődjön meg Sára ötletén, hiszen az nem rendkívüli abban a korban. Erkölcsileg semmi kivetnivaló nem található benne a korabeli társadalom értékrendje szerint. Egy asszony élete legfontosabb célja, hogy gyermeke, sőt, fia szülessen. Ennek hiányában nem tekinthet úgy magára, mint teljes értékű feleségre. Ez magyarázza azt a szokást, amely szerint ha egy asszonynak nincs gyermeke, és ezért saját szolgálóját adja feleségül férjének, a szolgálótól született gyermek sajátjának számít. Sára tehát úgy jár el, ahogyan sokan tették előtte és utána.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten egyetért az ötlettel. Hol van ebben az ő ígérete? Hol van az arra adott válasz, a hit? Ezen a ponton lep meg bennünket Ábrahám reakciója is: "Ábrahám hallgatott Száraj szavára". Egyetértett vele, tökéletes volt a házastársi egység, a harmónia. "Ábrahám, nézd az Úr nem tette meg, amit ígért, ő nem engedett szülnöm, de itt a lehetőség. Meddig várjunk még? Tíz éve vagyunk Kánaánban. Ha bemész Hágárhoz, gyermekünk lesz, elmúlik a szégyenem, még az ígéret is beteljesedik. Hátha Isten is így gondolta." Ábrahám meg csak annyit mond: "Ahogy gondolod, drágám…"
Nyilvánvaló azonban, hogy ez az éleselméjű gondolatmenet, valamint Ábrahám csendes beletörődése lázadás Isten ellen. Jelzi ezt a szentíró a szóhasználatával is. A bűneset történetének kifejezései vannak előttünk. Ábrahám hallgatott Száraj szavára, ahogyan Ádám Éváéra (3.17). (Gen.3.6: Az asszony … fogott (UFO: "szakított", eredeti szövegben "fogott', "vett") a gyümölcsből … adott … férjének. Gen.16.3: Száraj, Ábrahám felesége, fogta szolgálóját,  … és férjének … adta.) Mindkét történetben az asszony kezdeményez, a férfi elfogadja az ajándékot, ami lázadás Isten ígérete/akarata ellen, és amit majd - látni fogjuk - vádaskodás követ.
Ez a házastársi harmónia Ábrahám és Sára között. Egyetértés abban, hogy nem az ígéret szerint cselekednek, hanem úgy, ahogy maguk látják a probléma orvoslását. Egység az Isten előtti engedetlenségben. Úgy, ahogy Anániás és Szafira is teljes házastársi egységben cselekedtek, amikor hazudtak a Szentléleknek (Apcsel. 5).
Ez történik minden esetben a mi házasságunkban is, amikor a hitből, az ígérethez való ragaszkodásból fakadó konfliktust az egyik fél nem vállalja, és csak annyit mond (talán rossz lelkiismerettel): ahogy gondolod, drágám. Isten terve szerint a házastársak "egy test" (Gen.2.24), az az elhívatásuk, hogy egységben, harmóniában éljenek. Ez az egység azonban lehet hamis egység, amikor hitetlenségben, engedetlenségben jön létre. Melyek ennek az okai?
a)      Félelem a konfliktustól. A hívő házastárs (akár mert párja nem keresztyén, akár mert az adott helyzetben nem hajlandó hinni, azaz engedelmeskedni Istennek) látja, hogy eltérnek Isten ígéretétől, de nem juttatja kifejezésre azt ("úgysem tudom eltéríteni szándékától", "fontosabb a békesség", stb).
b)      Nem tartják számon Isten ígéreteit. Ha közösen nem ápolják hitüket, ha nem állnak Isten elé együtt imádságban, ha még csak nem is beszélnek Istenről beszélgetéseikben, döntéseikben, mert "ez magánügy", hogyne sodródnának bele egészen könnyen, teljes egyetértéssel valamibe, ami Isten ígéretének semmibevételét jelenti? Kiváncsi vagyok, hogy döntése előtt mikor beszélgetett és imádkozott utoljára Ábrahám és Sára Isten nekik adott ígérete kapcsán.
c)      Tévesen értelmezett szeretet. Nem mondta volna-e Sára Ábrahámnak, hogy nem szereti őt, ha Ábrahám Isten ígéretére hivatkozva megtagadja Sára kívánságát? De vajon azzal szeretjük jobban párunkat, ha nem szeretjük Istent, akitől kaptuk őt?
Tudom, hogy ez a téma még sok kérdést vet fel, amit nem beszélhetünk most meg. Mi van, ha házastársam nem keresztyén, és az én fenntartásaim miatt nem fogja máshogy vezetni dolgait, vagy éppen a család dolgait? Akkor inkább váljak el? Semmiképpen nem. Ha egyértelműen vállalod a hitet, még akkor is, ha nem te irányítod a család dolgait, valamint ha imádkozol házastársadért, akkor nem élsz hamis harmóniában, még akkor sem, ha nyilvánvalóan nem bosszantod házastársadat folyamatos "prédikálással". (Ha valakinek gyakorlati kérdései maradnak, keressen meg)
Ábrahám és Sára látszólag egységben vannak, és megoldották nagy problémájukat Isten nélkül. Ami azonabn rövid távon megoldásnak tűnt, osszabb távon katasztrófának bizonyult.
II. Vádaskodás
Ábrahám bement Hágárhoz, aki terhes lett, ahogyan Sára várta. Azt viszont nem tudhatta előre, hogy attól fogva, hogy Hágár felismeri, hogy neki megadatott az, ami úrnőjének nem, megvetéssel fog rá tekinteni. A szolgálónő megvetése, valamint Ábrahámtól való áldott állapota pedig hihetetlen fájdalmakat okozott Sárának, aki úgy érzi, hogy szégyene még nagyobb lett, teljesen magára maradt, és végül vesztesen került ki a helyzetből. Fájdalma és haragja által gyötörve keserűen fakad ki férjének: "Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe szolgálómat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!" Házasságukban a hitetlenségre épülő hamis egységet a vádaskodás váltja fel. Nevetéges, ugyanakkor fájdalmas vád ez. Nevetséges, hiszen mindaz, ami történt éppen az ő kezdeményezése volt. Fájdalmas, mert benne van egy csalódott, megtört asszonynak minden keserűsége. Ahogy utaltam rá, Ádám és Éva története ismétlődik itt meg. Az Istentől elszakadt emberpár, úgy az Édenben, mint Kánaánban, vagy a mai nap Magyarországon nem képes másra, mint hogy vádakat fogalmaz meg. Istentől elszakadva, az ígéretekben nem bízva, a hitet az adott helyzetben nem gyakorolva, azaz nem engedelmeskedve az embert mindenképpen fájdalmas tapasztalatok érik. A fájdalomban pedig a másikat kezdi vádolni, sokszor azt, aki a legközelebb áll hozzá. Figyeljük meg ennek a vádaskodásnal néhány sajátosságát!
a)      A vádaskodás mögött gyakran nem más, mint saját hibánk el nem ismerése áll. Sára, ha más nem tudat alatt, tudja, érzi, hogy ő is felelős a helyzetért. Éppen ezért támad neki Ábrahámnak, hiszen az ember azt gondolja, hogy ezzel menti önmagát. Megpróbál kibújni a felelősség alól, mert nem tudja, hogy mit kezdjen azzal, amit teljes mértékben elrontott az életében. De sokan élnek örökös vádaskodásban, veszekedésben e miatt. Nem mernek szembenézni az elrontott dolgaikkal, bűneikkel, mert nem tudják, hogy van szabadulás, fellélegzés, bocsánat. Inkább másokon próbálják "ledolgozni" saját lelkiismeretfurdalásukat…
Az örömhír az, hogy Jézus Krisztusban minden elrontott dologra van bocsánat, és az újrakezdés lehetőségét ígéri mindenkinek, aki hisz benne.
b)      A vádaskodás eltorzítja a józan ítélőképességet, valamint a valóságos helyzetet. Említettem, milyen irreális Sára vádja Ábrahámmal szemben (ami nem azt jelenti, hogy Ábrahám nem felelős!). Ismerjük mindannyian ezt a helyzetet: olyan csalódott, keserű, mérges valaki, hogy a legnyilvánvalóbb tévedéseket állítja, és közben meg van arról győződve, hogy tényleg igaza van. Házaspári vitában jó példája ennek az általánosítás. Azok a mondatok amelyek így kezdődnek: "Te sohasem…", "Te mindig…", vagy amikor azt mondjuk: "Te ilyen és ilyen vagy (nem: így és így cselekedtél).
c)      A vádaskodás nemcsak nyílt formában létezik. Ezt fontos megjegyeznünk, hiszen mondhatjuk: én nem mondok hasonlókat feleségemnek/férjemnek. Ugyanakkor a szívedben régen eltemetett vád és keserűség él, amely társad iránti hidegségben, folyamatos zúgolódásban, vele való elégedetlenségben mutatkozik meg.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke megvizsgáljon és meggyőzzön bennünket életünk ezen területén. Ő gyógyulást, szabadulást akar és tud hozni oda, ahol mi a vádak hatalmas falait építettük fel hitetlenségünk következményei miatt.
III. Ábrahám passzivitása
Sára tehát csalódik, számítása nem jön be, és súlyosan vádolni kezdi férjét. Vajon mi Ábrahám válasza minderre?
"Ábrahám így felelt Szárajnak: Hiszen kezedben van a szolgálód, csinálj vele, amit jónak látsz!" Mit mond Ábrahám gyötrödő feleségének? Lényegében ennyit: csinálj, amit akarsz! Úgy tűnik, mint az a férfi, aki alig hallgatja meg felesége panaszát, utána pedig felnéz az újságjából, és hümmög egyet, majd azt mondja: oldd meg, ahogy tudod. A te bajod, te akartad, nem én, most már hagyj ezzel békén engem. Vége a házastársi egységnek, mindenki a saját bajával törődik, a saját gondját nyögi. Ábrahám nem vállalja a felelősséget. Sára nem is tudja feldolgozni az esetet: "Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle." Minden bosszúját, megaláztatását, fájdalmát Hágárra önti, mert nem talál más megoldást.
Tipikus mai család képe bontakozik ki előttünk: elégedetlen, vádaskodó, meg nem oldott problémákkal küzdő asszony, hideg, közömbös, passzív, feleségével nem törődő férj. Az asszony baját a gyerekeken vezeti le… Sára nem bűnősebb, mint Ábrahám. Ábrahám kell, hogy az Isten szerint való vezető legyen a családban. Neki kellett volna Isten ígéretére nézve nemet mondani, amikor Sára előállt ötletével. Neki kellene odaállni összetört felesége mellé, és visszavezetni őt Istenhez, de Ábrahám olyan passzív, erőtlen, talán fáradt, mint a legtöbb férfi ma. Az egész napi munka után erre már nincs energiája. Hiába hívta erre Isten a férfit.
Ez a történet vége. A házaspár, amely nem az ígéretekre épített, nem hitt, nem engedelmeskedett, nagy mélységbe jutott. Ábrahám minden, csak nem hűséges gondviselője Sárának, Sára minden, csak nem hűséges segítőtársa Ábrahámnak. Ábrahám passzív, közömbös, Sára nyűg és teher. Majd látjuk, hogy Isten mégsem vonja meg tőlük az ígéretét…
Mi azonban jöjjünk Isten színe elé házasságunkkal. Mit tehetünk, ha a hamis harmónia, a keserű vádaskodás, a hideg közömbösség kelepcéjébe estünk? A legfontosabb, hogy higgyük el: az, aki házastársunkat ajándékba adta mellénk, kész és képes az elrontott kapcsolatot is megújítani. Nem akarja, hogy mindez így maradjon. Erre az alapvető hitre építve:
a)      Ha tudjuk, keressük meg, miben voltunk engedetlenek Istennek, mi vezetett a jelen helyzetig, és tartsunk bűnbánatot, kötelezzük el magunkat a Jézusnak való engedelmesség mellett!
b)      Fektessünk be házasságunkba is! Azaz építsük, ápoljuk úgy bibliai tanítás (pl. könyvek), mint együtt töltött idő által.
c)      Imádkozzunk! Imádkozz házastársadért/házastársaddal! Vannak férfiimakörök a gyülekezetben, miért ne alakulhatnának nőiek is?
Higgyük el és fogadjuk el, hogy Isten Jézus Krisztusban a Szentlélek ereje által ezen e területen is újat fog kezdeni bennünk! ÁMEN!

Azt figyelhettük meg eddig Ábrahám életén keresztül, hogy Isten ígéreteket adó Isten. Nem a készbe, a láthatóba, a megfoghatóba hívja el Ábrahámot Háránból. Nem mutat neki fényképeket arról a földről, amelyet majd örököl, nem bizonyítja tulajdoni lap másolattal, hogy az övé, és ezért valóban van hatalma felette rendelkezni, valamint nem ad Ábrahám kezébe ajándékozási szerződést, mielőtt Ábrahám elindulna maga mögött hagyva a biztost és kiszámíthatót. Isten ígéreteket ad, és arra hívja, hogy az ígéretekre nézve, felőlük semmit sem kételkedve, azok beteljesedéséről meggyőződve cselekedjen. Még akkor is, ha az ígéretek beteljesedését élete folyamán csak részben látja majd meg. Nem azért, mert Isten nem tartja meg ígéreteit, hanem azért, mert az ő ígéretei, melyek életét formálják, túlmutatnak azon (Pl. áldás leszel minden nemzetségnek, nagy néppé leszel). A hit nem más, mint az ígéretek által meghatározott élet, úgy Ábrahám, mint Ábrahám gyermekei, azaz a mi esetünkben is.
Isten ígéreteire azonban többféle választ lehet adni, amelyek közül nem mindegyik a hit válasza. A mai történetben azt követjük nyomon, hogy Ábrahám milyen válaszokat adott Isten ígéretére.
I. Isten ígérete - Ábrahám tiltakozása
"Ezek után az események után így szólt az Úr Abrámhoz látomásban: Ne félj Abrám! Én vagyok pajzsod, jutalmad igen bőséges." Istennek ez az ígérete az előző fejezet eseményeihez kötődik. Arról ovastunk, hogy Ábrahám milyen meglepetésszerű győzelmet arat a Kánaánban büntetőhadjáratot végző királyok csapata felett. Láttuk, hogy utána Istennek tulajdonította győzelmét, és a hadizsákmányból - Szodoma királyának ajánlata ellenére - semmit sem tartott meg. A 14 fej. végén tehát nemcsak egy győztes, hanem egy áldást nyert, és Istennek engedelmes Ábrahámmal találjuk magunkat szemben.
Vajon akkor miért kezdi Isten mondanivalóját a "Ne félj!" felszólítással? Egyes magyarázók szerint Ábrahám jogosan félhetett a szövetséges királyok bosszújától. Mi van, ha ellene fordulnak? Katonailag egyérelműen nagyobb erőt képviselnek. Mi van, ha Isten még egyszer nem áll mellé? Talán az is közrejátszik aggodalmában, hogy újra végiggondolta, mi mindenről mondott le, amikor Szodoma királyának felajánlását nem fogadta el. Vajon megérte-e  ez? Nem vesztette-e el jővőbeli anyagi biztonságát, a magasabb életszínvonal lehetőségét?
Ebben a helyzetben bátorítja Isten azzal, hogy ő lesz pajzsa, oltalma, és hogy bőségesen megjutalmazza Ábrahámot. Ábrahám azonban nem tudja Istennek ezt az ígéretét elfogadni, és azonnal tiltakozni kezd. Kétszer is hangsúlyozza, hogy Isten nem adott neki gyermeket, és így mindenét a szolgája fogja majd örökölni. Az ígéretre panasszal válaszol, mert az elfogadhatatlan számára. Hol van az utód, akit Isten ígért? (12,2 7) Mi van azzal, hogy utódait hasonlóvá teszi a föld porához? (13.16) Mit ér bármiféle jutalom, ha nincs gyermeke, aki örökölje? Ábrahám már nem hisz a változásban. Úgy látja, hogy a meddőségből, a gyermektelenségből nincs kiút. Hiába hagyta el Háránt, nincs örököse, nincs jövője. Tudja, hogy ez Sára és az ő életében már úgyis lehetetlen. A realitások ellentmondanak az ígéretnek. Ezért az ígéretre adott válasza panasz és tiltakozás.
Ahogyan ma is sokak válasza ugyanez Isten ígéretére. "Mit adhatsz nekem, hiszen…ezt és ezt sem adtad meg…" Nem adtál nekem…" Sokan vannak ugyanebben a helyzetben. Isten ígérete helyett a láthatók, tapasztalhatók formálják életüket.
Isten gondviselése területén. Isten egyértelmű ígéreteket adott nekünk arra nézve, hogy tudja mire van szükségünk, és azokat a szükségeket be fogja tölteni. "Nézzétek az égi madarakat. … Figyeljétek a mezei liliomokat …" - mondja Jézus (Mt.6.26,28). De mennyien kérdőjelezik ezt meg! Nem hisznek Isten ígéretének és rettegésben élnek. Vannak, akik azt mondják (Istennek): Ha én odaadnám a tizedem az Úr ügyére, nem maradna a családomnak. A láthatóból indulnak ki, mert hónap végére tényleg nem marad felesleg. Ugyanakkor nem tapasztalják meg a hit csodáját: ha hónap elején szánom oda Istennek azt, amit ő kér, nem fog hiányozni az a hónap végén. De ugyanígy Isten gondoskodó és kormányzó hatalma és szeretete ellen tiltakozik mindaz, aki a munka, a tanulás, a felvételi, a társ, a gyereknevelés kérdéseiben hagyja figyelmen kívül Istennek azt az ígéretét, hogy "akinek nincs bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja" (Jak.1.5). Sokan életük nehéz területein semmiféle ígéretre nem támaszkodnak, semmiféle hitet nem gyakorolnak, hanem vagy kétségbeesve "megadják magukat", vagy egy nem Isten szerint való válaszban bíznak (tehát Istentől nem várnak az adott helyzetben valami újat). Gondold meg, hogy gyakorlod-e a hitet, elfogadod-e az ígéretet azzal, hogy imádkozol a fenti dolgokért? (Imadoboz miért üres gyakran? - mert nem hiszünk az ígéretben!)
Az eljövendő világra nézve.  Itt is érvényes az ígéretre adott tiltakozás. A feltámadás és az örök élet ígérete vajon kételkedő panaszt, tiltakozást vált ki belőlünk, vagy pedig reménységet és vígasztalást ad, mind a magunk, mind szeretteink elmenetelével kapcsolatban?
Az ígéretre Ábrahám panasszal, tiltakozással felel. Meglepő, hogy Isten válasza erre nem elutasítás, hanem ígéretének megismétlése, megerősítése: "Nem ő lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki tőled fog származni. Azután kivezette az Úr, és azt mondta: Tekints föl az égre, és számols meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Azt mondta neki: Ennyi utódod lesz!" Isten tudta, hogy Ábrahámnak szüksége van támogatására.
II. Isten újabb ígérete - Ábrahám hite
Megdöbbentő, hogy Isten lényegében semmi újat nem mond, csak a régi ígéretet ismétli meg. Ábrahám azonban éppen ellentétes módon reagál. Míg előbb az ígéretre adott válasza tiltakozás volt, itt azt olvassuk, hogy Ábrahám hitt az Úrnak. Vajon mi a magyarázata ennek a változásnak?
Semmiképpen sem valami Istentől való érv, bizonyítási eljárás, vagy rábeszélés. Itt sem találunk semmi többet, mint Igét, azaz Isten szavát. A változásban nem foglaltatik benne valamiféle biológiai lehetőség felismerése. Egyszerűen csak Isten kijelentése szólal meg. Annyi különbséget látunk, hogy Isten itt mutat egy jelet, a csillagos égboltot, ami azonban önmagában nyilvánvalóan nem bizonyító erejű Ábrahám számára.
Mi a magyarázata hát annak, hogy Ábrahám hittel válaszol az Úrnak? Egyszercsak újra bízott abban, aki az ígéretet adta. Gondoljunk bele, hogy egy ígéret bizonyosságát egyedül az ígéretet adó jelleme biztosíthatja. Egy becsületes, tisztességes ember ígéretére adunk, különösen, ha még sohasem csalódtunk benne. Ugyanakkor egy olyan ember ígérete nem ér sokat, aki már többször becsapott bennünket. Ábrahámnak a legsötétebb órában egyszercsak megadatott az, hogy egyedül Istenre bízza magát és a jövőjét. Isten valóban Isten a szemei előtt, nem pusztán hipotézis, bizonytalan lehetőség.
Ahogy Isten Istenként, azaz valóságként, mindenhatóként tűnik fel előtte újra (még ha nem is láthatóan, hanem az ígéret szavában) abban a pillanatban a látható, megfogható valóság ( Ábrahám öreg, Sára meddő) erejét veszti előtte. (a Himalája láncai mellett eltörpül a Kékes, Isten hatalma mellett a problémák nagysága) Nem fosztja már meg attól a jövőtől, amit Isten ígérete készít számára. A hit azt jelenti, hogy bizonyosabb Isten ígéretében, mint saját helyzetének racionális megítélésében. Erősebb valóság a hűséges Isten szava, mint a korlátozó körülmények. Ez a hit nem rábeszélés, bizonyítás eredménye, hanem Ábrahám válasza a megismételt ígéretre. Isten ajándéka, Isten csodája, amely megszületik szívében.
Az ígéretre adott hitbeli válasz még valamit rejt magában: az Úr ezért "igaznak fogadta el őt". Az igazság az üdvösség garanciája, az ítélet napján való felmentés alapja. Ez a vers azt mondja, hogy ezt a hitet Isten beszámította Ábrahámnak igazságul, azaz az Isten ígéretében való hite, Isten igazságának, megbízhatóságának az elismerése és az ebben való bizalom lett alapja annak, hogy Isten szemében igaz, és nem igaz cselekedetei. Pál apostol azt mondja, hogy ez nem pusztán Ábrahámért van megírva, "hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott a mi bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért."(Róm. 4.24-25) Ugyanakkor vigyázzunk arra, hogy ne mondjuk: én Jézus Krisztust hittel elfogadtam, de az életem más valóságára/területeire nézve nem tudok hinni. Aki hisz abban, hogy Jézus halálra adatott bűnéért és feltámasztatott megigazulására, az Isten ígéreteire hittel válaszol, mert őt megbízhatónak, igaznak tartja, és Isten ezt beszámítja neki. Aki élete konkrét valóságában nem hisz, az Jézus Krisztusban sem hisz!
III: Isten ígérete - Ábrahám kérése
A következő versekben Isten az utódról tett ígéretről áttér a földre: "Én az Úr vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdímból, és neked adom ezt a földet örökségül."
Ábrahám egy kéréssel felel az újabb ígéretre: "Ó, Uram, Uram! Miből tudom meg, hogy én öröklöm azt?" Ez nem a hitetlenség hangja, hanem a megerősítés iránti kérelemé. Erre válaszul Isten szövetséget köt Ábrahámmal, ami Ábrahám életének egyik legdöntőbb eseménye.
Isten parancsára Ábrahám különféle állatokat vágott ketté, majd elhelyezte azokat egymással szemben. Naplementekor mély álmot bocsátott Ábrahámra, amelyben felfedte előtte utódjai sorsát Egyiptomban, majd az onnan való szabadulásukat. Istennek ez az újabb ígérete csak megerősíthette Ábrahámot abban, amiről eddig volt szó. Számunkra azonban most a 17. v. a legfontosabb: "Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között."  A füst és a tűz Isten dicsőségének a kifejezése több helyen az Ószövetségben. A kép arra utal, hogy Isten átment az állatok között. Ez azért különösen fontos, mert amikor egy korabeli szövetséget két fél hasonló formában kötött meg, mint amiről itt olvasunk, mind a ketten átmentek a szétvágott állatok között. Ennek jelentése a következő volt: a felek egyetértenek abban, hogy ha bármelyikük is megtörné a szövetséget, járjanak úgy, amint a szétvágott állatok.
Ennek fényében látjuk annak a szövetségnek a mélységét, amit Isten kötött az ígéret megerősítését kérő Ábrahámmal. Egyoldalú a szövetség: csak ő ment át az állatok között. Ez az ingyen kegyelem, a feltétlen odaszánás szövetsége. Isten megerősíti, hogy a föld, amelyen Ábrahám jövevény, utódaié lesz.
Azoké, akiknek először megígéri Isten, majd be is teljesíti, hogy eljön emberi formában, hogy egy másik szövetséget szerezzen meg. Ebben a szövetségben nem levágott állatok között megy keresztül, így esküdve hűséget, hanem önmaga áldozza oda magát, ezzel teljesítve be Ábrahámnak tett ígéretét. Mert Jézus Krisztus Ábrahám magva, akiben áldást nyer a föld minden nemzetsége. Fogadd Istennek ezt az ígéretét teljes hittel, hiszen saját életével pecsételte meg! ÁMEN!
Lovas András

Egy nemzetközi háborúról olvastunk ebben a fejezetben. Kánaán csendes nyugalmának vége, amikor megjelenik az élámi Kedorláómer szövetségeseivel együtt. A Holt tenger körüli városok királyai, akik 12 éve szolgálják a keleti királyokat, megelégelve a helyzetet, fellázadnak. A kánaáni invázió ennek a lázadásnak következménye: a keleti királyok büntetőhadjáratot vezetnek a holt-tengeri királyok ellen. A háborúban érintett Lót, Ábrahám unokaöccse, aki abban a Szodomában lakik, amely negyedmagával elveszti a háborút a 4 keleti királlyal szemben. Ábrahám közbeavatkozását ez az esemény magyarázza. Amikor megtudja, hogy Lót is fogságba esett mindenével együtt, szövetségeseivel segítségére siet. Utolérvén a többszörösen győztes hadsereget, Ábrahám megveri a keleti királyokat, kiűzi őket Kánaán földjéről, majd visszaviszi a fogságba ejtett embereket, és azoknak minden javait a Holt tenger vidékére. Ábrahám nemvárt győzelmet arat. Meglepő, hogy éppen ő, egy "héber" hoz szabadulást Kánaán lakóinak. A héber szó jelentése itt (v.13) nem etnikai, hanem társadalmi jellegű: a társadalom peremén élőkre vonatkozik, idegen szolgákra, zsoldosokra, portyázó, vándorló emberekre. Ábrahám héber, kivülálló a kánaáni társadalomban (Wenham, 313). Az események után azonban bizonyosan "berobban a köztudatba", új lehetőségek állnak előtte. Korábban láttuk Ábrahámot, hogyan cselekszik a megpróbáltatásban (12.20kk), mit tesz, amikor választás előtt áll (13. fej.), most azt vizsgáljuk meg, hogyan viselkedik a győzelem után, eredményes emberként, sikere csúcsán.
Itt Ábrahámot azonnal nemvárt meglepetés éri. Két királlyal találkozik, akik elébe mennek. Az egyik a megvert és általa megmentett Szodoma városának királya, a másik Melkisédek, Sálem királya. Az egyik egy romlott város uralkodója, a másik Sálem ("béke") királya, a Felséges Isten papja. Az egyiken keresztül a kísértés jelenik meg hatalmas erővel Ábrahám előtt, a másikban az Úr készít ajándékot. Ábrahámnak dönteni kell: Mit tart értéknek? Kinek tulajdonítja sikerét? Kinek lesz lekötelezettje?
A lehetőségek alkalmanként ugyanilyen hirtelen bukkannak fel előttünk is. Egy váratlan találkozásban, szituációban egyik pillanatról a másikra megjelenhet a kísértés éppen úgy, mint az áldás. Az elesés lehetősége úgy, mint a győzelemé. Az ellenség is megjelenik, meg az Úr is. És akkor döntenünk kell: Mit tartunk értéknek? Kinek tulajdonítjuk azt, ahova eljutottunk? Kinek leszünk lekötelezettjeivé, kivel vállalunk közösséget?
I. Mit tart Ábrahám értéknek?
Először Szodoma királyáról olvasunk, aki kivonult Ábrahám elé. Azonnal utána Melkisédek jelenik meg a színen, majd a vele való találkozás után tér csak vissza a szentíró a Szodoma királyával való beszélgetésre. Azt látjuk hát, hogy Ábrahám egyszerre találkozik a két királlyal, akik teljesen ellentétes módon közelednek hozzá.
"Melkisédek… kenyeret és bort vitt ki eléje." Róla nem sokat tudunk, mégis meghatározó személlyé lett a Bibliában. Neve azt jelenti, hogy "Igazság Királya". Egy kánanáni város, Sálem királya és papja egy személyben, a korabeli közel-keleti szokás szerint. Lehet, hogy ez a város Izráel későbbi fővárosa, Jeruzsálem. Nyilvánvaló, hogy jószándékkal köszönti a győztes Ábrahámot, aki az ő városáért nem tett semmit sem. A hazatérő hadvezért borral és kenyérrel kínálja, majd hangsúlyosan megáldja a Fenséges Isten nevében. Felismeri, hogy Ábrahám győzelmének titka nem önmagában, hanem a legfőbb Istenben van.
Szodoma királya ugyanakkor az udvariasság szabályait megszegve nyersen és röviden közli Ábrahámmal: "Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak!" Szava élesen elüt a nagylelkű, áldást mondó Melkisédekétől, pedig neki sokkal inkább lenne miért hálát adni. Ugyanakkor, bár igaz, hogy Ábrahám rendelkezik minden felett, amit visszaszerzett, mégis sokkal több "megfoghatót" kínál fel, mint Melkisédek. Mert mi egy áldás, meg egy kis kenyér és bor Szodoma minden elrabolt jószágához képest? E kettő között találja magát Ábrahám, aki, mint látjuk, elutasítja Szodoma javait, viszont elfogadja Melkisédek asztalközösségét és áldását. Ezen a ponton derül ki, hogy mi jelent értéket Ábrahám számára.
Ábrahámnak többet ér egy "szerény ajándék" méltó ajándékozótól, mint bármilyen gazdagság valakitől, aki olyan, mint Szodoma királya. Persze a "szerény ajándék" félrevezető megfogalmazás, hiszen hogyan lehetne összemérni Isten áldását anyagi javakkal? Kenyér és bor, közösség Istennel, áldás a Felséges nevében az egyik oldalon, Szodoma luxusa a másikon. Mi az érték? Mi ér többet? Mit érdemes választani?
Ezek a kérdések nem tőlünk távoli, elvont, hanem húsbavágó kérdések. Mit tartasz fontosnak, mit tartasz értékesnek az életedben? Jézus azt mondja: "Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is." (Mt. 6.21) Ez nagyszerű tükröt tart elénk. Mielőtt azt mondanád, hogy természetesen Istent tartom a fontosnak, a vele való közösséget értéknek, kérdezd meg magadtól: Hol van a szívem? Ott van a szíved, ahol a gondolataid. Az a kincsed, ami lefoglal, ami betölti a gondolataidat, ami meghatározza döntéseidet. Azt tartod értékesnek, ami irányt ad életednek, ami céloddá vált. Nem feltétlenül azt, amit értelmeddel annak vallasz, hanem azt, amivel állandóan foglakozol. Hogyan lenne igaz, hogy az Úrral való kapcsolat értékes számodra, ha nem vágyódsz utána, nem töltesz vele időt imádságban, igeolvasásban? Hogy ne lenne igaz, hogy sokkal értékesebb számodra pl. a televízióra való meredés, ha ezzel órákat töltesz el egy nap? Ha Ábrahámnak csak elvben értékesebb az Úr, mint Szodoma javai, az nem derül ki egészen addig a napig, amiről itt olvasunk. Azon a napon azonban kiderül, mert amikor a választás helyzetében találja magát, akkor a szíve szerint fog dönteni, és a valóság napvilágra jön. Ha Ábrahám szíve nincs az Úrnál, bizonyos, hogy nem Melkisédek, hanem Szodoma királyának ajánlatát tartja igazán értékesnek. Mivel azonban számára valóban az Úrral való kapcsolat az érték, nem meglepő, hogy Melkisédek áldása, és a Felséges Isten papjával való közösség többet ér neki, mint Szodoma minden gazdagsága.
Naív dolog lenne azt feltételeznünk, hogy a társadalom, amelyben élünk, nem formálja bennünk erőteljesen, hogy mit tartunk értéknek. Azt kell mondanunk, hogy igazán csak az számít, ami megvásárolható, ami megfogható, és ami másoknak megmutatható. Korosztályonként ez más és más lehet, de lényegében mégis ugyanaz. Ne gondoljuk, hogy ez a hatás csak úgy jelentkezik, hogy azt mondja valaki, a boldogságom záloga egy lakás és egy autó. Bátran mondogathatjuk magunkban, hogy a boldogságunk alapja Isten, és közben minden erőnk egy lakás és egy autó megszerzésére koncentrálódik. Isten színe előtt gondoljuk át, hogy mit tartunk igazi értéknek, és ha arra vezet, hogy kincsünk és szívünk nem ő, bűnbánattal térjünk vissza hozzá!
II. Kinek tulajdonítja Ábrahám sikerét?
Ennek a kérdésnek megválaszolása szintén a Melkisédekkel ill. Szodoma királyával való találkozásban dől el.
Melkisédek áldásában van egy mondat, amely rámutat arra, hogy a Felséges Isten papja kinek tulajdonítja a hadisikert: "És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet!" Ha Ábrahám telve van önmagával, ezekre a szavakra ugyancsak hevesen reagál. "Micsoda?! És a legényeim rátermettsége, akiket én neveltem?! Gondos stratégiám, amelynek alapján éjszaka leptük meg őket több csoportra oszolva?! Erős karom, amellyel vertem és üldöztem az ellenséget egészen Hóbáig?! Mindez nem számít?!" Persze, ezt nem várjuk Ábrahámtól, de gondoljunk bele helyzetébe. Legyőzi azokat a királyokat, akikkel szemben nem tudtak megállni a holt-tengeri városok királyai, aztán megjelenik egy idegen, senki nem tudja honnan, és azt mondja, ez a győzelem a Felséges Isten győzelme. Ugyanakkor ott van Szodoma királya, aki talán azért is ajánlgatja a javakat, hogy ezzel kedvében járjon Ábrahámnak, a környék új csillagának. Ha Ábrahám elismerésre, hatalomra, befolyásra tör a környéken, vagy csak egy kicsit is magának tulajdonítja a győzelmet, sokkal inkább fordul Szodoma királyához, mint Melkisédekhez. Akkor nem merné a dicsőséget annak adni, akinek jár, hiszen önmagát kell felemelnie mások felé. A versenyben pedig nincs mód arra, hogy saját érdemeiből "lefaragjon" valaki más javára.
Mennyire mai kérdés ez is. Abban a társadalomban. amelyben teljesítménye alapján értékelik és ítélik meg az embert, lehetséges-e az eredményeket, a sikereket Istennek tulajdonítai? Nem vésődik-e mélyen a szívünkbe, hogy mindenki konkurrenciát jelent, hogy mindenki ellenfél? Hiszen ha őt felveszik az egyetemre, én már csak eggyel kevesebb helyre pályázhatok. Ha a másik tehetségesebb, vagy szorgalmasabb, mint én, létszámleépítéskor engem előbb elér a baj. A kegyetlen versenyben mindent meg kell ragadni, ha nem akarok kihullani. Az embernek saját érdekeit kell kíméletlenül érvényesíteni. Ugyanúgy belénkívódik ez a mentalitás, mint az értékekkel kapcsolatban. Persze, hogy Istené minden dicsőség, persze, hogy igaz, amit az apostol mond: "Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (IKor. 4.7) De az az alázat, amely elfogadtatja Ábrahámmal Melkisédek szavát, már nincs bennünk. Hálát adni, és megköszönni mindent, amivé lettünk, és amink csak van, olyan nehéz. Mintha ettől kisebbek lennénk, kevesebbek… A Szodoma királya típusú figuráktól bezsebeljük hamis elismerésüket, és nem tiltakozunk, hogy az Úr volt, nem mi. Az ő ereje által, nem a magunkéval. Az ő kegyelme, nem a mi érdemünk. Az ő erős karja, nem a mi nagy bölcsességünk.
Ábrahám nem lopja meg Istent az ő dicsőségében, nem tiltakozik. Nem verszenyzik másokkal abban, hogy önmagából valaki nagy embert faragjon. A Felséges Istennek, az Úrnak tulajdonítja sikerét. Gondolkozz el azon, hogy te kinek adsz dicsőséget? Nemcsak úgy általában, hanem a legkonkrétabb dolgokért. A menny és föld alkotóját illeti elismerés szépségedért? Intelligenciádért? Testi felépítésedért? Iskolai/munkahelyi eredményeidért? Tulajdoníts minden eredményt az Úrnak, megköszönve, hogy adott lehetőséget arra, amit elértél!
III. Kinek lesz Ábrahám a lekötelezettje? Kivel vállal közösséget?
Amikor Szodoma királya ajánlatot tesz Ábrahámnak, Ő így válaszol: "Fölemelt kézzel esküszöm az Úrra, a Felséges Istenre, a menny és a föld alkotójára, hogy egy szál fonalat vagy egy saruszíjat sem veszek el mindabból, ami a tied, hogy ne mondhasd: Én tettem gazdaggá Ábrahámot." Az az ember, aki számára fontosabb az Istennel való közösség és az ő áldása, mint a vagyon, aki minden dicsőséget Istennek ad, és semmit sem kíván magának tartani, semmiképpen nem kíván Szodoma királyának a lekötelezettjévé válni. Ábrahám, aki a Felséges Isten asztalának vendége volt, nem osztozik Szodoma uralkodójával. Ha elfogadja az ajánlatot, akkor ezen a szálon kötődik a romlott város képviselőjéhez: Ábrahám is belőlünk lett gazdaggá - mondhatják bármikor. Ez a kötődés pedig az Istennel való életét rontaná meg. Szodoma királya bármikor benyújthatná a számlát: szövetségesem lettél Ábrahám, belőlem lettél gazdag. Ábrahám Melkisédek asztalközösségének részese volt, az áldást elfogadta, sőt, azzal ismerte el, hogy Melkisédek valóban az Felséges Isten papja, hogy tizedet adott neki mindenből. Aki azonban az Úrhoz kötődik, az menekül attól, hogy bármi szál a romlottsághoz kösse, még akkor is, ha látszólag az előnyös lenne számára.
Amit Ábrahám oly világosan lát és következetesen végigvisz ebben a történetben, az sokak előtt, akik az Úrral akarnak járni, rendkívül homályos. Többen fogadnak el olyan ajándékokat, előnyöket, tárgyakat, amelyek látszólag ártatlanok, de mégis láthatatalan szállal kötik őket ahhoz a világhoz, amit Szodoma királya képvisel. Látni kell, hogy ha valaki az Úr asztalközösségének részese, az együttjár azzal, hogy bizonyos közösségekből, bizonyos kötődésekből kivonja magát. Ilyen láthatatlan szálakat nemcsak anyagi javakkal lehet kiépíteni. Nem helyén való helyzetben kedvesség, hízelgés, bókok elfogadása ugyanígy kötődést hozhat létre, ami megronthat egy fennálló házastársi kapcsolatot. Nagyon komolyan gondoljuk meg, hogy mint az Úr asztalközösségének tagjai milyen lekötelezettségek létrejöttét fogadtuk vagy fogadjuk el oktalanul és bölcstelenül! A kísértő Ábrahám számára hirtelen, meglepetésszerűen jelenik meg. De ő nem köti magát Szodoma királyához, csak Melkisédekhez, a Felséges Isten papjához.
Melkisédek vagy Szodoma királya? Jézus Krisztus, vagy a világ fejedelme? A Zsidókhoz írt levél alapján mondhatjuk, hogy Melkisédek, a pap, aki egyszercsak megjelenik a semmiből, Jézus Krisztus előképe. Jézust a Zsidókhoz írt levél több alkalommal is a Melkisédek rendje szerint való papnak nevezi. Azt hangsúlyozza ezzel, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus papsága megelőzött minden más papságot Izráel életében, és ezért elébbvaló azoknál. Ő a mi egyetlenegy főpapunk, aki önmagán mutatta be a bűnért való áldozatot, hogy mindazok, akik e világ fejedelmével kötötték össze életüket, bocsánatot és szabadulást nyerjenek általa. Bíztasson bennünket az úrvacsorai közösségre, a Jézussal való asztalközösségre készülve az ő szava: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid. 4.16) ÁMEN!
Lovas András

"Ábrahám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt." Egyiptom Ábrahám, a hit embere számára a kudarcot, a hitetlenséget jelentette. Láttuk, hogy ő, aki hitt Istennek, ezért maga mögött hagyta Háránt, aki elindult, nem tudván, hogy hova megy, megingott a hitben. Az ígéret földjén súlyos éhínséggel találta magát szemben, amely helyzetben nem tudott hitből való döntést hozni. Lement Egyiptomba, ahol életét féltve, feleségét, Sárát testvérének mondta. Így lett Sára a fáraó felesége, és így gazdagodott meg Ábrahám felesége - és hazugsága -révén. Isten azonban közbeszólt, nem hagyta ígéretét a semmibe veszni - annak ellenére, hogy Ábrahám nem hitt benne. A fáraó dühösen kiutasította Egyiptomból Ábrahámot, aki tekintélyes vagyonnal tért vissza arra a földre, amit Isten ígért neki.
Ha korábban a súlyos éhínség, és így a szegénység fenyegető réme idézte elő a helyzetet, ahol Ábrahám hite megpróbáltatott, a ma olvasott részben a tekintélyes vagyon, a gazdagság következtében áll elő hasonló helyzet (ugyanaz a szó a héber szövegben!, 12.10 és 13.2). Itt annak vagyunk a tanúi, hogy a bőség ugyanúgy a hit kihívásává lesz, mint a szükség. Amíg azonban az előző fejezetben Ábrahám kudarcot vall, itt újra a hit győzelmével találkozunk. Az is igaz ugyanakkor, hogy csak Ábrahám életében. A másik főszereplő Lót, aki Ábrahám ellentéteként áll előttünk ebben a fejezetben. Lót, aki látszólag a bőséget választja, az ítéletet választja. Ábrahám azonban, tanulva kudarcából, az ígéretet választja. Jézus szavaival a bolond gazdag története után: Lót az, aki magának gyűjt, míg Ábrahám Isten szerint gazdag (Lk..13.21). Jöjjetek, lássuk, hogy mi vezette Lótot az ítélet, majd Ábrahámot az ígéret választásában!
I. Lót: az ítélet választása ("aki magának gyűjt")
Lót kezdettől fogva Ábrahámmal tartott. Ő Ábrahám unokaöccse, Háránnak, korán elhalt bátyjának a fia. Amikor Isten kihívta Ábrahámot Háránból, Lót is vele ment. Tudván, hogy Ábrahámnak és Sárának nem volt gyermeke, Lótnak pedig nem élt az apja, talán egy kicsit apa-fiúi viszony is volt közöttük. Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy bár Lót földrajzilag mindig Ábrahámmal volt, lelkileg nem. Követte Ábrahámot a hit útján, de maga nem hitben, nem "Isten ígéretén" járt. Éppen ez mutatkozik meg mostani választásában.
Lót tehát nem Istent követte, hanem az Istent követő embert. Bizonyára érdekei is közrejátszottak abban, hogy nem maradt Háránban (esetleg apja másik testvérével, Náhorral). Pedig Lót számára is adatott Isten áldása, aki ezt mondta Ábrahámnak: "Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat."  (12.3) Ha Lót Ábrahámmal van, részese áldásának, valamint azoknak az ígéreteknek, amelyeket Isten Ábrahámnak adott. Lót tudhatott erről. Ott volt, amikor Ábrahám oltárt épített az Úrnak, miután Isten megjelent neki (v.7-8). Lehetetlen, hogy Ábrahám titokban tartotta volna azt, hogy miért és hová megy. De Lót Ábrahám hitének nem lett részese. Nem az ígéret motiválja, hanem az érdek ("ebből még nekem is kisülhet valami jó"), vagy a szükség ("nekem is tartoznom kell valakihez").
Mi alapján mondom mindezt? Azt olvassuk, hogy "Lótnak is, aki Ábrahámmal ment, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak."  Lót tehát meggazdagodott. Ez okozta a problémát is, hiszen Lót és Ábrahám jószágának pásztorai összevesztek a legelőkön. Ábrahám látta, hogy a családi békesség megőrzésének egyetlen lehetősége, hogy elválnak egymástól. Amikor Ábrahám felkínálja neki a választás lehetőségét, Lótra nincs befolyással az ígéret, egyedül a könnyen ölébe eső bőség lehetősége irányítja. Amikor korábbi szükségei nem tartják Ábrahám mellett, amikor érdekellentét feszül közöttük, az ígéret korláttá lesz számára. Korábban Isten Ábrahámnak adott ígérete lehetőséget jelentett neki, ezért követte Ábrahámot, itt azonban korlát lenne ahhoz ragaszkodni, szerinte dönteni, így nem foglakozik többé vele.
Lót ezzel a választással a semmibe távozik. Látszólag jól jár ("bővizű föld, … mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje"), valójában az ígéret elhagyásával az ítéletet választja.
a)      "…elindult Lót kelet felé" Látszólag ártalmatlan, földrajzi meghatározás, de a Genezis könyvében súlyos tartalommal bír e kifejezés.
Gen.3.24: Az Éden keleti oldala felé kérubokat helyez Isten, hogy az ember ne tudjon visszamenni. Édentől keletre van az Isten kertjéből kiűzött ember.
Gen.4.16: Ezután elment Káin az Úr színe elől, letelepedett Nód földjén, Édentől keletre."
Gen.11.2: Amikor keletre utaztak… (UFO fordítás téves). Bábel!
Gen.25.6. : Ábrahám eltávolítja maga mellől azokat a fiait (másodfeleségektől), akik nem öröklik az ígéreteket Izsákkal, kelet felé.
Mindezek alapján: Kelet az Isten jelenlétéből való kizárás helye. Az a föld, ahova azok mennek, akik Isten nélkül élnek, akik nem maradnak jelenlétében, akik nem választottak, akik elhagyják az ígéret földjét. Ez a kifejezés arra utal, hogy Lót Isten elől ment el, és ezért a vesztét választotta…
b)      Ugyanezt erősíti meg a szentíró utalása a bővizű föld városaira. Már itt sejteti, amit később fog elmondani, hogy az Úr elpusztította Sodomát és Gomorát, mert lakói "igen romlottak és vétkesek volta az Úr előtt".
Ez annak az embernek a tragédiája, aki nem Istent követi, nem hitben jár, pedig úgy tűnik egy ideig, mintha valódi hite lenne. Kiderül azonban róla, hogy csak az érdekek, szükségek, rokoni szálak, vagy éppen a megszokás tartotta azoknak közelében, akik az Urat követik. Ez azonban nem azonnal válik láthatóvá. Ki tudja Lótról megmondani, amíg Ábrahám mellett jár, hogy mi van a szívében? De eljön az idő, amikor mindenre fény derül.
Közöttünk is többeknek el kell gondolkozni ezen. Mi az oka annak, hogy istentiszteletre jössz újra és újra? Családod? Barátod? Új divat? Hagyomány? Megszokás? Lelkipásztor? Hitben jársz, követve az Urat, vagy pedig csak azt követed, aki követi az Urat? "Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei" - szokták mondani. Minden generációnak, minden egyénnek a maga harcát kell megharcolni, a maga hitét kell megvívni, a maga döntését kell meghozni. Senki se csapja be önmagát azzal, hogy Lótként ott van az ígéret közelében, de mégsem öleli azt magához hitben!
II. Ábrahám: az ígéret választása ("aki Isten szerint gazdag")
Hogyan tudta Ábrahám egyiptomi kudarca után az ígéretet választani, hitetlenség után újból hitből dönteni? Először is, helyreállt a kapcsolat az ígéretet megtartó Isten és az ígéretet megtagadó Ábrahám között. Miután feljött Egyiptomból, Ábrahám elment Bétel mellé, "annak az oltárnak a helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Ábrahám az Úr nevét." Ez az a hely, ahol Isten találkozott Ábrahámmal, ahol Ábrahám oltárt épített, és imádta Istent. Ez volt az utolsó imádság, mielőtt Egyiptomba ment volna. Szimbólikusan oda tér vissza, ahol elhagyta Istent. Ábrahám helyreállítja a kapcsolatot, miután felismerte az egyiptomi kudarcot. Megpróbája feleleveníteni korábbi Istennel való élményét. Visszamegy a már ismert helyre, és ott találja az oltárt, amit korábban épített. Talán ez arra emlékezteti, hogy még állnak Isten ígéretei. Ábrahám, aki nyilvánvalóan érezte a bűnbocsánat szükségét, odamegy, ahol már imádta az Urat, és segítségül hívja a nevét.
Meg vagyok győződve, hogy Ábrahámnak ez a cselekedete tette lehetővé, hogy az előtte álló problémában hittel álljon meg. Ha nem rendezi a kapcsolatát Istennel, ha nem tart bűnbánatot az egyiptomi kitérő után, akkor folytatódott volna az életében a hitetlenségből fakadó döntések pusztító sora. A bűnbánat és bűnbocsánat, az Úrhoz való visszatérés az, ami által helyreáll a megromlott kapcsolat, és Ábrahám szívébe visszaköltözik az elvesztett bizalom. Nemcsak azért választja majd az ígéretet, mert Egyiptomban nyilvánvalóan kudarcot vallott, hanem azért, mert korábbi bűne már nem terheli őt. Amit itt Ábrahám életében látunk, lelki törvényszerűség, ami mindannyiunkra érvényes.
Ez készítette fel Ábrahámot a kockázat vállalására. Amikor Lót elé tárja a lehetőséget: "Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek", akkor saját nagycsaládi vezető szerepéről ill. jogairól mond le. Azzal, hogy átengedi a választást, saját vagyonát és boldogulását helyezi háttérbe. Mondhatta volna Lótnak: tiéd ez a rész, enyém pedig amaz. Választhatta volna a bővizű földet, amit így átengedett Lótnak. Nem ragaszkodott ahhoz, amihez természetes ragaszkodni. Nem kívánja megragadni, amit mindenki meg akar ragadni. Nem gondolkodik úgy, ahogy minden normális ember gondolkodik. Nem szít haragot és viszályt azon a helyen, amely a legtermészetesebb módon a gyűlölködés és a viszálykodás melegágya. Ábrahám mindezt elengedi, és ezzel vállalja a kockázatot: vele lesz, ami lesz. Mi ennek a magyarázata? Hogyan lehetséges, hogy aki nemrég még életéért aggódott, akit félelme és kapzsisága oda vezetett, hogy feleségét a fáraó kezébe juttatta, most szabadon lemond a többről, a sikerről, a bőségről? Egyetlenegy magyarázata van ennek: Ábrahám hitt Isten ígéretének. Ábrahám az ígéretet választotta. Szabad volt, hogy mindent elengedjen, mert helyreállt a kapcsolata azzal, aki azt ígérte neki, hogy nagy néppé teszi, hogy neki adja a földet. Ábrahám Isten szerint gazdag, és ezért nem kell, hogy magának gyűjtsön, amint Lót teszi. Ábrahám csak az Isten Országát keresi, és hogy minden egyéb megadatik neki, azt a következő pillanatan már tapasztalja is.
Isten újra megszólal, és megerősíti az ígéreteit. Ábrahám, amint Lót is, felemeli szemeit, és körbenéz. Lót a bővizű földet látta, amit Isten pusztulásra ítélt, Ábrahám azt a földet, amit Isten neki ígért. Isten azonban nemcsak megismétli az ígéretét annak, aki hitből cselekedett, hanem többet mond, mint eddig. Az egész földet az utódainak ígéri, akik nem csupán nagy nép, hanem, annyian lesznek, mint a föld pora. Az ígéret után Isten parancsol: "Indulj, járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked adom." Ábrahám megtapasztalja az ígéret erejét. Aki Istenben gazdag, bejárja a földet, és ezzel mintegy birtokba veszi azt. Egy cseppet sem kell azon gondolkodnia, hátha rosszul döntött, hátha nem ad a föld eleget neki, hátha Lót járt jobban. Ábrahám az ígéretet választotta, és ezzel többet választott minden megfogható gazdagságnál.
Ígéret vagy ítélet? Ábrahám és Lót választása a mi választási lehetőségeink is. Nincsen más, nincsen köztes megoldás. Vagy elfogadjuk, hogy életünket, az egész körülöttünk lévő világot Isten ígérete tartja fenn, és engedjük, hogy ez irányítsa életünk legapróbb és legfontosabb döntéseit, vagy eltávozunk Isten jelenlétéből. Nincs más lehetőség.
Lót választása a logikus választás. "Menj mindig arra, ahol többet látsz, hagyd magad mögött mindazt az értéket, becsületet, vallást, ami korlátoz. Válaszd a jólétet, és ne törődj vele, hogy romlott emberekkel kötöd össze az életed. Élj a lehetőséggel, ragadd meg a vissza nem térő alkalmat, és ha valaki olyan élhetetlen, mint a történetben Ábrahám, ne legyen lelkiismeretfurdalásod, előzd meg őt." Ezt tanítja a világ. Ez az élet felőli aggodalmaskodás és a kapzsiság választása. Az ítélet, a semmibeveszés, a halál választása. Az szorul erre, kinek élete nem több, mint hogy önmagának gyűjt.
Ábrahám választása keveseké. Kevesen vannak, akik tudják, hogy Isten kimondott ígéretei biztosabbak, mint e világ gazdasági törvényszerűségei. Kevesen vannak, akik életének gazdasági, anyagi valóságáig eljut az ígéret. Akik tényleg az Isten Országát keresik előbb, és minden egyéb megadatik nekik. Akiknek fontosabb az, hogy Isten áldása az övék, és rajtuk keresztül másoké legyen, mint az, hogy mit szereznek meg maguknak. Akik tudják, hogy Istenben gazdagok, és ez nem kegyes beszéd, hanem olyan valóság, amelyre életüket építhetik fel.
A szükség vagy a bőség krízist váltott ki az életedben? Félsz, hogy nem lesz elég? Veszekszel, mert túl sok van? Panaszkodsz, elégedetlenkedsz, sopánkodsz? Dicsekszel, mutogatsz, még többért hadakozol?
Az ígéret választása Jézus Krisztus választása. Annak választása, "aki az előtte lévő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült." (Zsid.12.2b) Ámen!
Lovas András

Az előző versekben Ábrahám elhívásáról olvastunk. Láttuk, hogy itt Isten nem csak egy ember, Ábrahám, de az egész világ életében újat kezdett. Ábrahám áldása áldás lesz, - és Jézus Krisztusban lett is! - minden népnek, minden nemzetségnek. Isten azért hívja el Ábrahámot, hogy elkezdje nagy, az egész világra és minden korra kiterjedő összegyűjtő munkáját. Azt, amelynek során magának egy kiválasztott nemzetséget gyűjt őssze. Ábrahám ugyanakkor mint a hit példaképe áll előttünk, ő minden hívők atyja. Isten azt parancsolja neki:  menj! - és ő megy. Hisz Isten ígéreteiben maradéktalanul, és ezért elindul, "nem tudva, hogy hova megy" (Zsid.11.8.). Hitét és engedelmességét azzal a képpel világítottuk meg, amely szerint Ábrahám Isten ígéretén, Isten beszédén megy, hiszen semmi sincs előtte, egyedül az Úr kijelentése, az Úr igéje.
Ebben a fejezetben azonban egy másik Ábrahámmal találkozunk. Olyan ez az út Egyiptomba, mint egy szomorú kitérő. Kiderül, hogy a hit atyja maga is küzd a hitetlenséggel. Kiderül, hogy az első hívásra való engedelmességben Ábrahám nem lett "embertelenül", valótlanul mássá. Kiderül, bár Isten szólt, és Ábrahám engedelmeskedett, ez nem azt jelenti, hogy a hit egyszerű. Kiderül, hogy nem mondhatjuk kényelmesen, vagy éppen elkeseredve: ez a történet Ábrahám hitéről és engedelmességéről annyira nem valóságos, hogy nekem semmi részem sem lehet benne. Ha pedig az az Isten akarata, hogy részesei legyünk ennek a történetnek, jöjjetek, engedjük, hogy részről részre beszéljen velünk Ábrahám szomorú kitérője kapcsán.
I. A probléma
A történet egy súlyos problémával kezdődik: "Egyszer éhínség támadt azon a földön." Melyik földön? Azon, amelyről Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy az utódainak fogja adni. Súlyos éhínség ott, ahova Isten vezette a hívő Ábrahámot. Isten ígéretén lépked. Nem lát, csak hisz. Bízik, vándorol egyik helyről a másikra, oltárokat emel, segítségül hívja az Úr nevét. Eddig jutottunk eddig. De most, íme, akadály tornyosul előtte: éhínség. Eddig tartott? Kifulladtak Isten ígéretei? Hogy lesz ebből gyermek, nagy család, nagy nép? Milyen ez a föld, amit Isten ígért? Jobbat nem találhatott volna? Egyiptomban miért nincs éhínség? Kinek hittem? Miért hagytam magam mögött Háránt, a bizonyosat, a kényelmeset, a kiszámíthatót?
Azt látjuk, hogy az Isten által kijelölt úton akadályok vannak. Ez pedig - itt még - sem Ábrahámnak, sem nekünk nem elfogadható. Az ember hajlamos úgy - egyébként látszólag logikusan - gondolkodni, hogy ha Isten útján járok, ott nem lehet baj. Az ígéret földjén hogyan lehetne éhínség? Hogyan vezetne Isten, tudatosan, egy falnak? Mégsem mondta, hogy hagyjam el apám földjét? Mégsem őt, hanem csak magamat hallottam? Mégsem kellett volna elindulnom? A kétely szava egyre erősödik. Mert Isten nem vihet rossz földre. Mert Isten nem állíthat elém akadályt. Mert ha őt követem, miért ezzel "jutalmazna"?
Milyen téves gondolkodás, és mégis milyen szívósan kapaszkodik értelmünkbe. Nem akar távozni, nem akar gyengülni, pedig hányszor hallottuk már e hamis gondolkodással szemben Isten igazságát. Isten próbára tesz. Isten igenis teremt olyan helyzetet, amelyet csak egyféleképpen látunk: útunkon az akadály falként tornyosul. Az, hogy éhínség van a földön, amelyre Isten vezette Ábrahámot, bármilyen fucsa is, nem azt jelenti, hogy nem Isten vezette oda, hogy Ábrahám letért volna az útról. Itt a helye a hitnek és az engedelmesség további tanulásának. Itt a lehetőség arra, hogy higgyünk, és meglássuk az Úr szabadítását. Isten tudatosan visz abba a helyzetbe, amikor azt mondod, nem, ez nem lehet ő. Abba a helyzetbe vezet, ahol gyakorolhatod, gyakorolnod kell a hitet - te pedig ez ellen tiltakozol?
Ez tehát az éhezés problémája az igéret földjén. Lássuk, hogy mi Ábrahám megoldása ebben a helyzetben.
II. "A megoldás"
"Ekkor lement Ábrahám Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék." Nem úgy tűnik, mintha az az Isten vezette volna Ábrahámot Egyiptomba, aki korábban megjelent neki, és megerősítette ígéretét. Még fontosabb azt megjegyeznünk, hogy a kifejezés, amelyet a Szentíró használ, arra enged következtetni, hogy Ábrahám hosszabb távú berendezkedéssel számolt Egyiptomban. ("tartózkodjék" - emigránsként letelepedni, Wenham 287o.) Ábrahám tehát elhagyja az ígéret földjét, és ennek csak egy magyarázata van, amit Luther Márton így fogalmazott meg: Szem elől tévesztette az az igét. Nem hitből fakadó döntéssel találjuk magunkat szemben, hanem a nehéz körülmények által kiváltott hitetlen meneküléssel.
Ez a helyzet már magában hordozta Ábrahám következő döntését is. Egyiptom határához érvén egyre inkább erőt vett rajta a félelem. Egyiptomban jövevény lesz, idegen, aki semmilyen joggal nem bír, akit semmiféle törvény ill. polgárjog nem véd. Kínzó gondolatoktól gyötörve fordul feleségéhez: "Tudom, hogy széparcú asszony vagy. Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen a te réveden, és életben maradjak általad."
Mit tesz a félelem a hit példaképével! Aki elindult, nem tudva, hova megy, akinek Isten azt ígérte, hogy nagy nép származik belőle, az életét félti. Félelmében nemcsak hazugságra kész (mert bár Sára valóban húga, hisz apja leánya, de ezzel mégis a lényeget kendőzi el), hanem arra is, hogy felesége tisztességét használja élete megtartására, valamint a meggazdagodásra. Teljesen önző szemlélet és érvelés, ami előttünk áll. Ide jutott Ábrahám, aki a jövevények kiszolgáltatottsága miatt rettegett, és ebben a rettegésben teljesen szem elől vesztette az Úr ígéreteit.
Nyomon követhetjük Ábrahám megoldásán azt, ahogyan valaki életében a hitetlenségből fakadó egyik döntést követi a másik. Az egész egy rossz gondolatból indult: Az Urat követve nem érhet nyomorúság. A téves gondolatból az Istenbe vetett bizalom megingása lesz: ha mégis, akkor most próbáljuk meg másfele. Az ígérettől elfordulva azonban semmi nem marad Ábrahám lábai előtt, amin járhatna. Hiába tudja, hova megy: Egyiptomba. Ez a tudás, ami nem hit, kevés ahhoz, hogy megtartsa. A félelemben feleségét is kész feláldozni, csakhogy magát mentse.
Ehhez hasonló utat ma is sokan végigjárnak. Az Úrban való bizalom kezdeti megingása lavinaként hozza magával a hitetlenségből fakadó döntéseket. És minél inkább akar az ember kontrollálni, minél inkább akarja irányítani, hova megy, minél inkább támaszkodik önmagára (logikájára, kapcsolataira, befolyására, stb…), annál inkább elborítja a félelem. Bolondnál bolondabb, tisztességtelennél tisztességtelenebb kiutakat keres, és talán észre sem veszi, hogy milyen messze van már attól, hogy újra "ígéreteken járjon", Krisztus követőjeként éljen. Számol mindennel, ami látható, csak egy valakivel, és az Ő valóságával nem számol. Ez a nagy kísértés a mi számunkra is! A félelem látványos terveket produkálhat, éles logikával, sőt, sokszor kegyes érveléssel.
Befogadtad Krisztust, követőjévé lettél, és anyagilag ellehetetlenültél? Krisztusra bíztad a jövendőbelid, és úgy tűnik, azóta senki sem jön eléd? Követted Jézust, megbocsátottál, és még ellenségesebbek lettek veled szemben? Elkezdtél tizedet fizetni, és nem várt kiadások zúdultak rád? Elindultál egy ígéretén, és úgy látod, meszebb vagy a beteljesedéstől, mint bármikor? Elcsüggedtél, feladtad, vagy éppen fellázadtál? Ne engedd, hogy a bizalmatlanság beférkőzzön szívedbe! Ne engedd, hogy a kísértő megkérdőjelezze az Úr ígéretét: Valóban azt mondta Isten…? Ne adj teret a gonosznak az életedben, mert kifosztani jön! Sőt, ha már betette lábát, most mondj nemet neki Jézus Krisztus nevében: Távozz tőlem Sátán!
III. Az eredmény
Úgy tűnik, Ábrahám terve működik. Óvatossága nem volt hiábavaló. "A fáraó főemberei is meglátták őt, dícsérték a fáraónak, és elvitték az asszonyt a fáraó házába." De Ábrahám számításai is bejöttek: "Ábrahámnak jó sora lett az asszony révén…" Valaki mondhatja: Ábrahám igazán bölcs ember, mert minden úgy történik, ahogy eltervezte. Ideig óráig megáll a hitetlenség és engedetlenség, és igazolni tűnik önmagát.
Egy valamivel azonban nem számolt Ábrahám. Mégpedig azzal, hogy Isten az ígéret földjén túl is Isten, és akkor is vele megy, ha Ábrahám már nem jár ővele. Akkor is tartja a szavát és ígéretét, ha Ábrahám az ellenkezőjét teszi ennek. Éppen ezért Isten közbeszólt az események menetébe: "De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt." A fáraó ezután magához hívatja Ábrahámot, és kemény szavakkal, mérgesen vomja felelősségre. Miután az ókorban a házasságtörés komoly bűnnek számított, érthető a fáraó haragja. Ennek fényében még szomorúbb Ábrahám kitérője: a fáraó magasabb erkölcsi szinten áll, mint ő. A történet vége, hogy Ábrahámot kiutasítják Egyiptomból: "Most aztán itt a feleséged, fogd, és menj!". Még embereket is rendelt mellé a fáraó, nem hiszem, hogy díszkíséretként, még nem is védelemként, hanem azért, hogy még véletlenül se tudjon Egyiptomban maradni. Így hagyja el Ábrahám Egyiptomot: egyrészt megszégyenülve, kiutasítva, komoly veszélybe kerülve (ezért tényleg elvehették volna életét), ugyanakkor meggazdagodva juhokkal, marhákkal, szamarakkal, szolgákkal, szolgálókkal, tevékkel, ezüsttel, arannyal (v.16,13.2). A hamis biztonságnak, az Isten nélküli utaknak vége Ábrahám életében.
A történet vége nehéz kérdéseket vet fel: Miért a fáraó házát sújtja Isten (talán valamiféle betegséggel), amikor Ábrahám vétkezett? Miért meggazdagodva hagyta el Egyiptomot Ábrahám (hiszen ez az áldás jele)?
Ezekre a kérdésekre nem ad egyértelmű, közvetlen választ a szentíró. Mégis, egy - és csakis egy - szempontból talán többet érthetünk meg. Ez nem más, mint Isten ígérete, amelyet Ábrahámnak adott, amikor elhívta őt: "…megáldalak téged, …és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat."
Itt azt látjuk, hogy Ábrahámnak van hatalma átkot hozni. Ő vétkezik, de bűnös tettével a környezetére hozza Isten átkát vagy csapását. Amikor Ábrahám, aki arra hivatott, hogy áldást hozzon, hűtlenül cselekszik, átok árad ki a világra. Izrael, ill. Isten népének hite vagy hitetlensége nemcsak Isten népe ügye. Döntő a népekre nézve. Isten azért adta nekünk Krisztusban Ábrahám áldását, hogy áldássá legyünk mások számára. Gondoltál-e már arra, hogy szomorú kitérőid a követés, azaz az engedelmesség és hit útján, másoknak áldás helyett átkot hoz? A mi bűneinkhatással vannak a világra, ahogyan engedelmességünk is!
Másodszor azt látjuk, hogy bár Ábrahám nem hisz az ígéretnek, ez nem semmísiti meg, vagy teszi érvénytelenné Isten ígéretét. Ábrahám nem hisz, Isten mégis megtartja az ígéretét - Ábrahám ellenére. Megmenti a fáraótól Sárát, megáldja (meggazdagítja) Ábrahámot. Ez Isten kegyelme. Ez az evangélium. Ez az örömhír. Isten mindvégigvaló hűsége hatalmasabb, mint a mi hűtlenségünk. Isten akaratát, hogy az áldás jelen legyen és megmaradjon a világban, sem a fáraó, sem Ábrahám nem kontrollálják.
Adja Isten, hogy ez az evangélium átjárja újra a szívünk. Hogy gyönyörködjünk abban, akinek minden ígérete Krisztusban lett igenné és ámenné (IIKor 1.20). Nem azért, mert hűségesek voltunk, és megérdemeltük ezt, hanem azért,  mert "Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja." (IITim. 2.13.)
Meg vagyok győződve arról, hogy Isten hűsége ígéretéhez még Ábrahám szomorú kitérője látván is, bennünket nem a hitetlenségben és engedetlenségben, hanem az Úr iránti mindenkori, töretlen bizalomba, és akarata cselekvésében erősít meg! ÁMEN!
Lovas András

A ma olvasott rész a Teremtés könyvének, de talán az egész Ószövetségnek az egyik legfontosabb szakasza. Az ún. őstörténeteket (Gen.1-11) köti össze Izráel történetével. A történelem előtti időket a történelem léptékei szerint belátható időkkel. A minden emberre vonatkozó tanítást Isten választott népe, Izráel életében végzett munkájával. Noé fiát, Sémet, leszármazottjával, Ábrahámmal. Istennek azt a tettét, amit a 12. fejezetben olvasunk, Ábrahám elhívását, csak az 1-11 fényében érthetjük meg. Ahhoz, hogy lássuk, milyen új kezdetről van szó ezekben a versekben, fel kell elevenítsük az őstörténet fő hangsúlyait. Mert ebben a részben a Mindenható Isten egy csodálatos tulajdonsága lepleződik le előttünk: Ő mindig kész és képes újat kezdeni. Lássuk, mit üzen nekünk ez a rész az új kezdetről először globális, majd individuális, egyéni értelemben.
I. Egy új kezdet globális értelemben
1. Mi az a helyzet, amelyben Isten szól, és elhívja Ábrahámot?
            Tömören: a csend, a reménytelenség, a halál állapota. Ide fut ki az őstörténet.
De hol van a reménységnek bármiféle jele? Hogyan mehet tovább az élet? Korábban Isten kegyelmének mindig láttuk valamilyen jelét, és most? Isten feladja? Isten hagyja, hogy alkotásai szétszórva, zűrzavarban, egymást nem értve, tőle elszakítva éljenek? Elfogyott eddig is érthetetlen türelme, kegyelme, a jövőre, reménységre okot adó, bíztató szava? Úgy tűnik igen. Ez Isten csendje, a reménytelenség, a halál állapota. Az erőszak, gonoszság, istentelenség elterjedt, Istennek elege van. Nincs jele reménységnek a 11. fejezetben.
Ezt csak megerősíti Sém családfájának vége. Abrám felesége, Száraj meddő, nincs gyermekük. Nincs jövőjük, nincs hova menniük. A meddőség itt hatékony metafórája a reménytelenségnek, az emberi történelem ürességének. Isten, az alkotó, áldást mondott a teremtéskor: szaporodjatok, sokasodjatok. Megismételte ezt az özönvíz után, amikor új kezdetet adott. Bábel tornya után mégis ide lyukad ki a történet. Istentől elfordulva a jövő nem emberi lehetőség kérdése.
Ebben a helyzetben szólal meg Isten újra, váratlanul, meglepetésszerűen: "Az Úr ezt mondta Ábrahámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel." Ez az új kezdet az emberiség életében. Ez egy új kezdet globális értelemben. Figyeljük meg, hogy Isten éppen ott mutatja meg hatalmát, ahol az emberi lehetőségek már teljesen kifulladtak. Neki, ahhoz, hogy cselekedjen, nincs szüksége az emberi lehetőségekre. Ezért van szó új kezdetről. Ott, ahol az emberiségnek végérvényesen vége, ahol már nincs többé reménység az életre, az egymással és Istennel való igazi kapcsolatra, ahol termékenység és áldás helyett meddőség uralkodik, Isten beleszól a világ menetébe.
2. A világ menetébe, és nem pusztán Ábrahám életébe. Beszélünk majd arról, hogy mit jelent ez az egyén életében, de előbb tekintsünk arra, hogy Ábrahám elhívása miért az egész emberiség életében lesz új kezdetté.
Isten három ígéretet tesz Ábrahámnak: föld, nép, áldás. Ha megfigyeljük, felismerjük, hogy ebben az elhívásban, Ábrahám megáldásában, Isten az egész emberiségre nézve cselekszik. A föld ígérete egy nép ígéretével kapcsolódik össze, hiszen a földnek, "országnak" csak akkor van értelme, ha valaki lakni is fog ott. Ezért: "Nagy néppé teszlek…". Az Ábrahám magjából származó nép ígérete viszont a harmadik ígérethez kapcsolódik: "Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége".
Nyilvánvaló tehát, hogy bár Isten itt hívását leszűkíti egy kiválasztott személyre, ezt az egész emberiségre nézve teszi. Az új kezdet Ábrahámmal az egész, Istentől elszakadt, meddővé lett, reménytelenségbe jutott emberiségre vonatkozik. Az a hívás, amelyet Isten Ábrahámhoz intézett évezredeken keresztül formálta a világ életét mind a mai napig. Ha Isten ott nem szólal meg, és nem kezd újat, nincs Izrael, nicsenek ígéretek az eljövendő Messiásról, nincs testtélétel, Krisztusnak halála és feltámadása. Nincs Pünkösd, Bábel ellentéte, nincs a Szentlélek kiáradása szívünkbe, általa megtérés és új élet. Nincs egy új, az egész világra kiterjedő közösség az egyház, nincs Gazdagréti Református Gyülekezet, és mindaz az áldás, amit itt Istentől és egymástól kapunk. Nincs úrvacsorai közösség, a bűnbocsánat bizonyossága és az eljövendő világról való meggyőződés. Mindezek helyett csak az őstörténet utolsó sorainak reménytelenséget sugárzó szomorú valósága.
Mi azonban a mai napon dícsérhetjük őt, aki újat kezdett e világ életében, és olyan újat, amelynek mi magunk lehetünk élvezői. Mert akik hitből valók, azok Ábrahám fiai - mondja Pál apostol (Gal.3.7) Így pedig rajtunk vannak mindazok az áldások, amelyeket Isten Ábrahámra helyezett. Lássuk meg, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitnek milyen mélységei, ajándékai vannak! Dícsérjük Istent azért, hogy újat kezdett az egész világ életében, és ennek az újnak részesei lehetünk!
II. Egy új kezdet individuális értelemben
Ennek a textusnak egy másik fontos hangsúlya Ábrahám hite és engedelmessége. Olyan hitről és engedelmességről van itt szó, amely példává lett minden kor hívői számára. Megvizsgáltuk igénket az egész világra kiterjedő szempontból, lássuk meg azt is, mit tanít Isten az új kezdetről az egyén életében.
1. Ábrahám engedelmessége az új kezdet feltétele: 12:1: "Menj el…" 4: "Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…"
Miből állt Ábrahám engedelmessége?
Úr-Kaszdímról, Ábrahám szülőföldjéről: 250.000 ember, kereskedelem (Indiáig!) és fejlett kézművesség. Gazdag város. Egy "templomtorony", ziggurat tornyosult az utcák fölé, amelynek tetején Nannarnak, vagy Sinnek, a holdistennek a temploma volt a hozzátartozó papi osztályokkal. Ábrahám családjának városa gazdag kultúrális élettel és magasfokú kényelemmel bírt.
Hárán szintén fontos város, kereskedelmi utak csomópontjánál. Vallása Úr-Kaszdímmal megegyező volt. Érthető, hogy Terah miért telepedett itt le. Ragaszkodott a régihez.
Látjuk tehát, hogy Ábrahám számára egyáltalán nem volt könnyű elhagyni Háránt, és elindulni a semmibe. Az is egyértelmű, hogy javarészt vándorló életet élt ("átvonult", "továbbvonult", "útnak indult"). Nem nomád ember, akinek ez természetes, hanem igazi városi ember, aki egészen máshoz szokott. De nemcsak a földjét, hanem "rokonságát" és "atyja házát" is maga mögött kellett hagynia. Kész volt megfizetni az árat.
Az új kezdethez Ábrahámnak maga mögött kellett hagynia a bevett normákat, a biztonságot, a kiszámíthatóságot, mindazt, amit a bizonyos, már ismert, városi élet jelentett a vándorló, ígéretekre építő, bizonytalan élettel szemben. De csak ez vezet új kezdethez, termékenységhez, reménységhez. A biztoshoz való ragaszkodás a meddőséget, élettelenséget jelentené számára, míg a kockázat, a reménységet hozza magával.
2. Ez örök bibliai igazság mindenkinek, aki Krisztus követőnek vallja magát. Ahogy Ábrahám elhagyta a biztosat, és nem telepedett le, úgy van ez Isten újszövetségi népével, velünk is.
Isten újra hív. Krisztus követésében nincs letelepedés, mindig úton vagyunk. Örvendezünk-e az új kezdetben, mert Krisztusban a miénk lett? Készek vagyunk-e követni, hinni és megfizetni az árat, ha újat akar kezdeni? Igaz-e ránk: "Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük."? (Zsid.13.14.) Ámen.
Lovas András