János evangéliuma

A történet első részében arról olvastunk, hogy Jézushoz érkezik a hír: Lázár, akit szeret, beteg. Jézus azonban két napig nem mozdul el arról a helyről, ahol ezt megtudja – és közben Lázár meghal. Majd azt mondja tanítávnyainak: Lázár meghalt, menjünk el hozzá. Így látjuk Jézust mai igénkben. Mit tesz és hogyan cselekszik akkor, amikor az emberi élet legsötétebb, és ugyanakkor legáltalánosabb eseményével, a halállal néz szembe? Három részletben adja ezt elénk János evangélista. Először beszél Jézus és Márta találkozásáról, majd Jézus és Mária találkozásáról. A végén pedig azt írja le, ami a sírnál történt.
I. Jézus és Márta
Amikor Jézus közeledik Betániához, ahhoz a helyhez, ahol Lázár és két nővére lakik, Márta Jézus elébe megy. Találkozásukkor hangjában szemrehányás és hit fogalmazódik meg: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." Ez a szemrehányás. "De most is tudom, amit csak kérsz Istentől, megadja neked az Isten." Ez pedig a hit. Én nem gondolom, hogy ez bármiféle feltámadásban való hit lenne itt - már az ő testvérére nézve -, hanem pusztán az, hogy Jézusnak azt mondja, nem jöttél időben, és ezért meghalt a testvérem. Nem értem, hogy miért történt így. De mégsem mondja azt, hogy ezért megvonom tőled a bizalmam. Hiszek Benned és tudom, hogy Isten meg tud hallgatni, mert már korábban is láttam és hallottam, hogy mik történtek rajtad keresztül.
Jézus röviden válaszol: "Feltámad a te testvéred." És figyeljük, hogy mit válaszol erre Márta: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." Amit itt Márta megfogalmaz a korabeli zsidó ember hite. A korabeli zsidó hit részét alkotta , hogy az utolsó napon, az Isten által kijelölt időben fel fognak támadni a halottak. Ez az a hit, amelyet Márta ismétel. Egy teológiai igazságot, egy tant fogalmaz meg. “Igen Jézus, tudom hogy feltámad az utolsó napon. Hiszen én is megtanultam úgy, ahogy Te is megtanultad zsidó létedre ezt, amit a zsidók tanítanak. Igen, szép és jó ez a hittétel… De Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem..." A fájdalomban, a szomorúságban mit ér nekem az igaz tan?! Hiszen nem releváns. Egy tantétel, egy doktrina nem vigasztal meg. És ez az a valóság, mellyel nekünk is szembe kell nézni. Igen, a keresztyének azt mondják van feltámadás. Az egyház hitéhez tartozik ez a tantétel. De igazából mit jelent ez nekünk? Jelenthet ez bármit, valóságosat és személyeset, amikor az elmúlással találom magam szemben?!
Mert az elmúlással újra és újra szemben találjuk magunkat. Minden elválás, kapcsolatban történő szakadás, már erre utal. A nagy elválásra. Egy barátságban, vagy egy szerelemben, vagy egy házasságban történő szakadás már az elmúlást hordozza magában. Egy-egy életszakasz lezárulását sokszor így éljük meg. Egyfajta gyásszal. Jó volt a gyermekkorom, nehezebb késõbb. Vagy esetleg annyira jó volt középiskolában lenni. Vagy annyira jó volt diáknak lenni és egyetemistának lenni. Valami már elmúlt, valami már nincsen. Komolyabb betegségeket szintén így élünk meg. A testünkben valami nem úgy működik, mint akkor, amikor még minden jó volt és szép volt. Amikor egészek, egészségesek voltunk. Ez is az elmúlás része, amelyet a lényünkben hordozunk, úgy, hogy közben itt élünk ebben a világban. Mit jelent ezzel szemben egy tan, egy hittétel? Vajon Jézus pusztán ennyit tud mondani Mártának? Vajon Ő, Isten Fia aki eljön ebbe a világba, csak egy tantételt, egy doktrinát állít szembe azokkal, akik az elmúlás valóságát magukénak érzik? Csak erre képes?
Nem. Jézus válaszát - "Feltámad a te testvéred" - kétféleképpen lehet érteni. Márta úgy érti, hogy “persze Uram, feltámad majd az utolsó napon.” Ez a doktrina. Na de mit jelent ez most nekem? Mi tudjuk, hogy Jézus egészen máshogy érti: Feltámad a te testvéred még ma. Vajon miért nem érti Jézus kijelentését Márta? Miért nem úgy hallja, ahogy azt Jézus gondolja? Azért, mert csak annyit fogad el Jézusból, amennyit már korábban megismert belőle. Jézus szavait a saját ismeretén, és a saját tapasztalatain keresztül szűri meg. Azt tudja, hogy Jézus meggyógyított betegeket. De arra nem volt példa előtte, hogy a halálból valaki visszajött volna. Amikor az új érkezik, akkor annak annyi mindenen kell keresztül menni, hogy igazán a miénk legyen, hogy sokszor közben éppen az újsága, a valósága szűnik meg. "Feltámad még a te testvéred. Igen Uram, majd az utolsó napon.” Csak a lényegéről marad le annak, amit Jézus mond neki.
Ez így van minden korban, minden emberrel. Kommunikáció elméleti igazság, hogy azokat a gondolatokat, azokat az információkat fogadjuk be elsősorban, amelyek megerősítik a bennünk már meglévőt. Ami a már meglévő ismereteinket és tapasztalatainkat alátámasztja. Azokat az információkat és azokat a gondolatokat, amelyek alapvetően ellentmondanak annak, amiről úgy gondoljuk, hogy igazán miénk és hozzánk tartozik, elhárítjuk. Meg sem értjük, vagy ha megértjük is, elutasítjuk azzal, hogy ez nem az igazság, ez nem nekünk szól. Nagyobb a hajlandóságunk arra, hogy elutasítsuk azt, ami nem igazán jó, vagy nem igazán érthető a számunkra. Ez ugyanígy van akkor, amikor Jézus kommunikál velünk. Az általa elénk adni kívánt valóságot ugyanígy megszűrhetjük egészen addig, amíg a végén már semmi sincs abból, amit mondani akar, amit tenni akar. Mert ez az egészen más valóság még fenyegetőbb, és méginkább összeütközésbe kerül azzal, ami bennünk van, azzal amik mi vagyunk, mint amit egymásnak mondunk. Hiszen az ember, ahogy János evangéliuma elején elénk adta, természetétől fogva hajlamos arra, hogy ne ismerje fel és ne fogadja be azt, aki Istentől jön. Hányszor és hányszor történik ugyanez velünk?
Éppen ezért most szeretném, hogy itt egy pillanatra magában mindenki megállna és elgondolkozna azon, hogy vajon kész-e lehetőséget adni az újnak? Így is fogalmazhatom, nem döntöttük-e el előre, akár tudatosan, akár csak véletlenül, hogy bennünket semmi új nem érhet? Hogy számunkra Jézus és az Ő valósága nem lehet, és nem hozhat semmi újat. Hiszen vannak ilyen emberek, akiket semmi módon nem lehet kimozdítani abból, amiben vannak, mert már előre elhatározzák, hogy azt úgysem fogják meghallani. Mondhat-e neked Jézus újat? Kimozdíthat-e minket fásult hitetlenségből, vagy adhat-e növekedést megállapodott hitünkben? Mondhat-e újat az elmúlás, a halál, a gyász valóságában?
Mert Jézus azt válaszolja Mártának: "Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Márta, a feltámadás elsősorban nem tan. Nem doktrina. Nem hittétel, amelyet igaznak kell tartani. Nem információ elfogadás. A feltámadás egy személy. Én vagyok a feltámadás, én vagyok az élet. A feltámadás információ elfogadás helyett találkozás. A feltámadásnak és az életnek neve és arca, emberi valósága van: Jézus Krisztus, a testté lett Isten.
“És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Azt mondja Jézus, hogy aki velem összeköti magát, hisz, annak számára az elmúlás egészen mássá lesz. Arra nem pusztulás vár , hanem örök élet, örök valóság. Annyira igaz ez az örökkévalóság vele a jövőben, hogy azt mondja, aki bennem hisz nem hal meg soha. Hiszen vele közösségben van. Hadd hangsúlyozzam, hogy az örök élet nem természetes, és nem automatikus a Biblia szerint. Nem hallhatatlanságról van szó, arról, hogy az ember lelke örök lenne. Nem ezt tanítja Jézus. Nagyon komolyan veszi a halálnak, a megsemmisülésnek és a pusztulásnak a valóságát. Az ember Istentől távol az elmúlásnak, a pusztulásnak vettetett alá.
Ha tehát a feltámadás tana elégtelen számodra, ha úgy érzed nem tudsz hinni, nem ad választ, nem hozott sohasem vigasztalást, lásd: nem a feltámadás tanát kell hinned, hanem Jézus Krisztussal kell találkoznod. Ez a találkozás von be az új és örök, a halál felett győzdelmeskedő életbe. “Hiszed-e ezt?” – kérdi Jézus Mártát. Hiszel-e abban, aki a feltámadás és az élet, mert ha igen, akkor ő itt és most feltámadásoddá és életeddé válik. Márta így válaszolt: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.”
II. Jézus és Mária
Márta közvetítésével Jézus találkozik Máriával is. Mária egészen más természet, mint Márta, máshogy is viselkedik a gyászban. Amikor hirtelken feláll a házban, és elindul kifelé a faluból, az őt vígasztaló zsidók azt hiszik, hogy a sírhoz megy, hogy ott sírjon. Mária egészen összetört, sírás kerülgeti, könnyek között van. Amikor Jézushoz ér, leborul a lába elé, és sírva ugyanazt mondja, amit korábban nővére: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." De Jézus nem úgy válaszol neki, mint Mártának. Igazából semmi jelentőset nem mond. Annyit kérdez, hová helyeztétek őt? És azt olvassuk - ami ennél sokkal fontosabb - hogy Jézus mindezt látva és hallva megrendült a lelkében és maga is könnyekre fakadt.
Szeretném, ha ezt nagyon világosan látnánk és megértenénk. Jézus, Isten Fia, a feltámadás és az élet megrendül. Amikor azt gondolnánk, hogy Ő már mindent elmondott, amit lehetett, tudniillik, hogy a halál, a szenvedés eltöröltetik, mert Ő Úr felettük, akkor egyszercsak egy egészen más módon szembesül az elmúlással és a halállal. Az igazságot egy másik oldalról tárja fel. Az, aki a feltámadás és az élet, a halál gyötrelmét, fájdalmát és valóságát együtt siratja velünk. Az aki előbb, mint az isteni élet forrása jelentette ki magát, most mint emberi barát jön Máriához. Az, aki a feltámadás, tud sírni és gyászolni. Az, aki az életet adja és minden életet magában bír, nemsokára a halált szenvedi el. Az, aki szinte parancsolja és kijelenti magát, hogy én vagyok az élet és a feltámadás számodra is, most a könnyeket és a gyászt megosztva hajol közel az emberhez. Együtt sír, együttérez. Tudja, hogy mi az a valóság, amelyen mindannyian keresztül megyünk valamilyen formában. Ezt így fogalmazták meg az ősi keresztyén hitvallások: valóságos Isten és valóságos Ember. Isten, aki emberré lett.
Jézus azonban nemcsak együttérez és sír, hanem azt olvassuk, hogy haragszik is. Megrendült lélekben és háborgott. Az a szó, hogy “háborgás” itt haragot jelent. Miért haragszik Jézus? Kire, vagy mire haragszik? Mártára, Máriára? Az ott lévő emberekre? Egyik sem elfogadható megoldás. Jézus látja a gyászt, a szomorúságot és a könnyeket, ami az ember válasza az elmúlásra és a halálra. Ezzel szembe találja magát a halállal, a bűnnel, és ez kelti fel a haragját. Fontos, hogy Jézusban együtt lássuk az Ő isteni és emberi természetét. Az, hogy Jézus Isten Fia, nem tette Őt érzéketlenné irántunk. Hiszen velünk együtt sír. Emberi együttérzése azonban nem merült ki könnyes szentimentalizmusban, sopánkodásban, tehetetlenségben, vagy tanácstalanságban, és ezért megy a síró sokasággal Lázár sírjához.
III. Jézus és Lázár
A sírnál az élet és a halál, Jézus és Lázár találkoznak. Jézus parancsol: "vegyétek el a követ." (A sír egy barlang volt, az elején egy kő volt.) Megszólal Márta: "Uram, már negyednapos, szaga van." Ez az ember, ez a test már bomlik. És ezt mindenki tudja. Ezt mindenki érzi. A hulla bűze betölti a helyet. A hivatásos siratók, valamint a gyászolva könnyezők elnémulnak. Jézus visszautal arra, amit még mondott Mártának: "Nem megmondtam, hogyha hiszel meglátod Isten dicsőségét?"  Egy fohászt mond és utána így szól: Lázár, jöjj ki! És a halott kijött, kezei összekötve és bepólyálva, ahogy eltemették az emberek
Jézusról azt olvastuk, hogy Ő az Ige, az isteni teremtő szó, és ezzel a hatalommal hívja életre azt, aki hallja az Ő szavát. Ez az esemény, ami itt történik, JEL. Jel, ami valamire mutat. Arra, amit Jézus mondott önmagáról: Én vagyok az élet és a feltámadás. Megerősíti ezt. Aki az élet és a feltámadás, annak hatalma van a halál felett. De ez az esemény csak jel.
Mert Lázár feltámadásának van egy gyengéje: tudniillik, hogy később újra beteg lett és meghalt. E világban a betegség és a halál volt előtte. De azért fontos ez a jel, mert mindenkit odafordíthat ahhoz, aki az élet és a feltámadás. Ahhoz, aki letette az életét, és aki feltámadt a halálból, az örök valóságra. Aki isteni szóval szól – és aki együtt könnyezik veled. Ő szólít meg jelen koposónkban, bármi is legyen annak a neve: Lázár, jöjj ki! Én vagyok a feltámadás és az élet. Ámen!
Lovas András

Kedves Testvérek, ennek az igének az alapján Jézust két dologgal lehet vádolni. Az egyik az, hogy Jézus mulasztott, a másik szerint Jézus felelőtlen és vakmerő volt. Emberi szemmel nézve, emberi gondolkodás szerint mind a két vád megállja a helyét, miközben – a történetből az derül ki, hogy – a hit szemével nézve egyik sem.
Nézzük hát ezeket!
„Uram, íme, akit szeretsz beteg”. János evangélista nagyon tudatosan elénk adja, hogy Jézust milyen mély szálak fűzték Lázárhoz és családjához. Elmondja, hogy ő annak a Máriának a testvére, aki megkente Jézust kenettel. Aki az Ő lábára drága kenetet öntött, és a hajával törölte meg az Ő lábát. Igaz, hogy ez később történt, de Jánosban ott van, hogy akik most olvassák ezt a történetet, tudják mi fog majd következni. Evvel is rámutat arra, hogy Jézus és Lázár, Márta és Mária között nagyon mély kapcsolat van. Hangsúlyozza, hogy Jézus szerette Mártát, ennek testvérét, Máriát és Lázárt. Aztán amikor olvasva a történetet odajutunk, hogy Jézus azt mondja: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja”, akkor az olvasó megkönnyebbül, és fellélegzik: „Hát persze, Jézus cselekedni fog!” Utána az következik, hogy: Amikor meghallotta Jézus, hogy Lázár beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt. Közben Lázár meghalt.
Mi történt? Jézus már nem szereti őket? Talán megváltozott benne, amit a család iránt érzett? Talán Jézus időzavarba került, és ezért kellett ott maradnia még két napot azon a helyen, ahol volt? Vagy lehet, hogy Jézus megfutamodott ez elől a kihívás elől? Valamiért talán túl nehéznek tűnt ez a számára? Talán rosszul mérte fel a helyzetet?
Mindenesetre, mivel két napig ott maradt, ahol volt, jött a sürgős hír, hogy: „akit szeretsz, az beteg”. Jézus két napig nem mozdul. Ez arra mutat, mintha Jézus mulasztott volna, hibázott volna. Szerette Mártát, Lázárt és Máriát, szerette a családot, időben tudott a bajról, mégsem tett időben semmit. Ő mulasztott – a történet elakadt. Mindannyiunknak van egy történetünk, ahol előjönnek ezek a helyzetek. Amikor egyszer csak beüt egy betegség, vagy valakit elveszítünk, amikor valaki elveszti az állását, vagy súlyos munkahelyi konfliktusokba kerül. Amikor családi gondok jönnek, anyagi nehézségek,… folytathatnánk. A kérdés, hogy a mi történetünk is eddig tart-e, elakad-e? Vagy pedig úgy folytatódik, ahogy az elolvasott történet? Nagyon sok ember csak eddig jut el: „Kiáltottam Jézushoz, kerestem Isten segítségét, odafordultam hozzá, vártam a szabadítását - és nem történt semmi. Nem hallgatott meg, mintha elfeledkezett volna rólam.” Talán adódik egy olyan helyzet, amikor azt érzed, hogy most már késő, nem is lehet megoldani azt, amit még egy pár nappal, héttel, évvel, korábban meg tudott volna Jézus oldani. Mulasztott, hibázott, és ezért elakadt sokaknak a hite. Uram, akit szeretsz, beteg. És Jézus két napig azon a helyen maradt.
Hogy tudjuk ezt elhordozni? Mit kezdjünk azzal az Istennel, aki ezt teszi velünk?
Persze vannak közöttünk olyanok is, akik most talán nem is értik, hogy miről is van itt szó. Vannak, akik nem akadtak el, úgy élnek ma is, hogy Isten válaszol a kérdéseikre. Vannak, akik annak örvendeznek a mai napon, hogy: „Eléálltam, segítségét, szabadítását kértem - és Ő válaszolt. Ő éppen időben válaszolt, kihozott a bajból, nehézségekből, megoldotta a problémákat, segítséget adott a konfliktusokban.” Vannak, akik számára nehezen fogható fel, hogy mi történik itt. Talán azt mondják: „Biztos Lázár, vagy Márta vagy Mária bűnös volt. Biztos nem voltak elég jó keresztények, mert ha azok vagyunk, akkor Jézus segít, megszabadít, nagy dolgokat tesz.” Valóban sokan átélik Isten szabadításait, de azt kell látnunk, hogy ez nem mindig van így.
C. S. Lewis írja a következőt ezzel kapcsolatban: „Sok megdöbbentő, néhány csodálatos imameghallgatást láttam. De rendszerint az elején történtek, a megtérés előtt, vagy közvetlenül utána. Ahogyan a keresztyén élet előrehalad, egyre ritkulnak az ilyen esetek. És a visszautasítás nemcsak gyakoribbá válik, hanem egyre félreérthetetlenebbé, egyre nyomatékosabbá.” Kemény sorok ezek. Nem arról szólnak, hogy ne imádkozzunk, hogy ne bízzunk egy szabadító Istenben, hogy ne várjuk az Ő közbeavatkozását, de arról szólnak, hogy a keresztény élet nem olyan, hogy Jézust követve a bajban újra és újra megoldás jön. Hanem olyan, hogy sokszor úgy tűnik, mintha Ő mulasztana, nem lenne jelen, elfeledkezett volna rólunk.
Fontos azt látnunk, hogy hogyan visz Isten bennünket tovább ezzel a történettel. Akár elakadt a mi hitünk története, mert azt mondjuk, hogy Isten nem jött el, akár azt mondjuk, hogy Ő mindig eljön. Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt, amikor tehát ezért meghallotta, hogy beteg, két napig ott maradt, ahol volt. Nagyon érdekes ez a mondat. Nem azt mondja János, hogy Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, és mégis ottmaradt. (Nem indult el időben, szerette őket, de mégis ott maradt, ahol volt.) Hanem: szerette, tehát amikor ezt meghallotta, ott maradt, ahol volt. Jézus nagyon tudatosan maradt azon a helyen még két napig. Mint ahogy Jézus mindent nagyon tudatosan tett. Mint mondja: „Én azt teszem, amit látom, hogy az én mennyei atyám tesz”. Jézust az ő szeretete indítja arra, hogy erre a kérdésre nem válaszol azonnal. És ezt támasztja alá a megelőző mondata: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” Jézus kijelentése kétszeresen is igaznak bizonyul. Lázár feltámasztása majd valóban Jézus dicsőségét mutatja meg. Ez lesz János evangéliumában az utolsó, a legnagyobb jel, ami arra mutat, hogy Jézus valóban Isten küldötte, Isten Fia, az élet forrása. De nem csak így szerez dicsőséget azzal, hogy nem indul el időben. Lázár feltámasztása valami másra is mutat, mégpedig Jézus halálára. E történet után olvassuk azt, hogy egészen bizonyossá teszik a vezetők, hogy Jézusnak el kell pusztulnia, meg kell halnia. Jézus halála vezet feltámadásához és megdicsőüléséhez. Jézust szeretete indítja. Szeretete Márta, Mária, Lázár iránt, és a tanítványok iránt. Hogy meglássák, hogy kicsoda ő, hogy azon keresztül ami mulasztásnak tűnik, sokkal többet ajándékozzon majd az egész világnak.
Azt hiszem, hogy ez az a dolog, amivel mi mindnyájan - akik Jézust követjük, Jézust akarjuk követni – küzdünk. Hogyan éljük azt meg, hogy minden esemény alkalmat adhat Jézus megdicsőülésére? Minden esemény alkalom arra, hogy a hitünk mélyüljön és növekedjen, hogy Jézussal való közösségünk mélyüljön és erősödjön.
Minden látszólagos mulasztás mögött ott áll Isten szerete, bölcsessége, terve. De hogyan tudjuk ezt megélni? Hogy egy elveszített álláson keresztül - amikor Isten nem lép, pedig léphetne - hogyan fogja ezt kimunkálni a szívünkben, hogy mássá legyünk. Hogy egy súlyos munkahelyi igazságtalanságon, konfliktuson keresztül vajon el tudja-e bennünk végezni azt, hogy Krisztus békességét megtapasztaljuk. Hogy sérelmekben megismerjük Jézust, a mi Urunkat. Hogy a betegségeinkben, gyengeségeinkben odafordít-e minket önmagához az imádságban. Hogy képesek vagyunk a mulasztásokat - a látszólagos isteni mulasztásokat - elfogadni, és engedni, hogy hasson ránk. Hogy eljutunk-e oda, hogy mindez azért van, hogy az Isten Fia megdicsőüljön rajtunk keresztül.
Mert vagy ezen az úton indulunk tovább, hogy akármilyen küzdelmes és nehéz, de megharcoljuk, és eljutunk oda, hogy kimondjuk ezt. Vagy pedig megszakad a történetünk, nem megyünk tovább Jézussal, meghidegül a szívünkben a szeretet, megfakul benne a hit. Valami meghal bennünk, nincs már élő reménységünk és élő bizalmunk. Azt látjuk tehát, hogy egy érthetetlen mulasztásból, amivel tele van az életünk (annyi minden érthetetlen, amit Isten tesz vagy enged), egy Krisztus dicsőségét, és a mi javunkat szolgáló esemény válik. Kivárjuk-e? Kiimádkozzuk-e? Megmaradunk-e Jézussal, és a vele való élő kapcsolatban mindvégig? Ami emberi szemmel nézve végzetes mulasztás, az a hit látásával nézve Krisztus dicsősége és a mi javunk.
Van azonban ebben a szakaszban egy másik dolog is, ami emberi szemmel nézve értelmetlen. Jézus itt a tanítványokkal is konfliktusba kerül. A tanítványok úgy látják, hogy Jézus felelőtlen, vakmerő. Miután Jézus két napot eltölt ezen a helyen, utána azt mondja, hogy: „Menjünk ismét Júdeába!” Tudniillik ott van Lázár. A tanítványok egyből azt mondják: „Mester, most akartak  megkövezni a zsidók, és te ismét oda mégy?” Az előző fejezet azzal zárult, hogy Jézus azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk. Én azonos vagyok az Atyával, Isten vagyok.” Ezért istenkáromlásért meg akarták kövezni. A tanítványok valószínűleg nagyon boldogok voltak, hogy otthagyták azt a veszélyes helyet. A tanítványok aggódtak Jézusért, de sokkal inkább önmagukért. „Micsoda felelőtlen és vakmerő dolog a halálba menni, és ha veled baj lesz Jézus, mi jut majd nekünk?” Jézust azonban az Atya vezeti, és Jézus tudja már – mert az Atya kijelentette neki -, hogy Lázár meghalt. Jézus nem feledkezett el róla, így szólt a tanítványokhoz: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Amikor a tanítványok ezt hallják, fellélegeznek. „Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul. Akkor nem kell elmenni Judeába, ahol baj van.”
Ez így van velünk is. Valamit Jézus a szívünkre helyez, érezzük, hogy valamire hív minket, de ez felelőtlennek és vakmerőnak tűnik. Ismerjük Zimányi József nevét, aki kárpátaljai lelkipásztor volt a 40-es években. ’47 -’48 körül, a diktatúra alatt többször arról beszélgettek a lelkészkörben, hogy a Szovjetunió vezetése felé kellene bizonyságot tenniük. Azon gondolkodtak, hogy egy levelet kéne írniuk Sztálinnak, hogy aki Istenné teszi magát, azt Isten megalázza. Ez Zimányi József szívében is munkált. Leírta a könyvében, hogy egyszer több napra összejöttek egy lelkészkörben. Eldöntötte, hogy ő ezt a kérdést nem fogja előhozni, mert tudja jól, hogy az életével játszik. De ha Isten akarja, hogy ez a levél megszülessen, akkor ebben a pár napban valaki más hozza elő ezt a kérdést. Eljött az utolsó nap, de senki nem hozta elő. Már egészen szabad volt. Aztán amikor az utolsó ember is becsukta maga mögött az ajtót, akkor fellélegzett, de a következő pillanatban az illető benyitott, és visszaszólt: „És mi van a levéllel?” Utána nyolc évet töltött Zimányi József a Gulágon – emiatt a levél miatt.
Ezt most csak azért mondtam el, hogy ha azt látjuk, hogy Jézus minket valamire indít vagy hív, ami felelőtlenség, vakmerőség, a halálba való bemenetel. Ha valami kicsi engedmény is jön, azonnal fellélegzünk, hogy: mégsem. Mint a tanítványok: „Lázár elaludt. Ó, nem kell menni. Meggyógyul.” Utána Jézus azt mondja, hogy: „Lázár meghalt, gyerünk, menjünk el.”
Amikor Jézus azt mondja, hogy: „Gyerünk, menjünk el”, akkor bennünket szólít meg ezzel. Isten Szentlelke az, aki ezt most nekünk valósággá teheti. Mi az, amiben küzdünk? Mi az, amire úgy gondolod, hogy Jézus valamire indított, valamire hívott? Valamilyen áldozatot hozzál, valakivel beszéljél, valakinek bizonyságot kellene tenni, el kellene menni valakihez imádkozni. Vagy ott kéne hagyni azt a munkahelyet, ahol vagy. Ki kéne lépni egy elrontott kapcsolatból, ami nem helyénvaló. A másik feleddel azt mondod, hogy hiába forgatja bennem Isten ezt a kérdést, ez bolondság, ez felelőtlenség, ez vakmerőség. „Mi lesz ott velünk, ha visszamegyünk Júdeába, ahol meg akartak kövezni?” Erre Jézus azt mondja, hogy: „Gyerünk, menjünk el! Lázár meghalt, de menjünk el hozzá!” Téged hív most. Menj el Jézussal oda, abba, ahova hívott! Legyen ez bármi is, ha ő szól hozzád. Ami emberi szemmel nézve felelőtlenség, az a hit látásával nézve élet. Az az az út, ahol Jézussal együtt mész. És ne úgy menj, ahogy Tamás szól a történet végén fatalistán: „Menjünk el, aztán haljunk meg mi is vele együtt.” Nem tudja Tamás, hogy mit beszél. Hanem úgy, ahogy Jézus beszél Isten gondviseléséről. „Nem tizenkét órája van-e  a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát.De ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága.” Azaz Jézus azt mondja, hogy amikor ő elmegy oda, ami emberi szemmel nézve felelőtlen, értelmetlen és vakmerő, akkor nem a semmibe megy. Hanem abban a bizonyosságban, hogy nappal lehet járni, nem botlik meg, aki nappal jár. Isten megadta mindennek az idejét. Ha most még nincs meg annak az ideje, hogy Jézusnak meg kell halnia, akkor elmegy Júdeába, és még nem fog meghalni. Jézus ezt az Isten bizalmában tette. „Jöjj el velem oda, ahova én hívlak.” – akkor ebben a bizonyosságban akar elhívni.
Befejezésül és összefoglalásul két dolog van még előttünk, mind a kettőt láthatjuk józan ésszel, és láthatjuk a hit szemével. Az egyik, hogy mulasztott-e Isten? Harcold meg vele, mulasztott-e, cserbenhagyott-e, elfelejtett-e? Emberi szemmel lehet, a hit szemével az ő dicsőségét munkálja ki. Megragadod-e ezt?
A másik: Hova hív Jézus? Felelelőtlen, vakmerő ez a dolog emberi szemmel, és mégis a hit szemével, amit a Szentlélek gerjeszt a szívünkben - ez a Jézus útja, ez az élet útja. Ez, ahol meg akar áldani, és meg akar gazdagítani. Kérjük Őt, hogy minden hitbeli küzdelmünkben engedjük el saját magunkat, és mondjunk igent Őrá. Fogadjuk el azt a hitet, amit ad nekünk. És annak a hitnek az alapján cselekedjünk, lépjünk, és éljünk bátran, mert erre hívott el minket, az ő népét az Úr Jézus Krisztus. Ámen.
Lovas András
 Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra

Kedves Testvérek, az előző fejezetben – néhány héttel ezelőtt – arról olvastunk, hogy Jézus meggyógyított egy születése óta vak embert. Aztán ez az ember a Jézussal való beszélgetés és az események végére megvallja, hogy Jézus nem csak egy gyógyító, hanem valóban Ő az Isten Fia, Ő a Szabadító, Ő az, akit Izrael vár. Ugyanakkor azzal együtt, ahogy ő megismeri Jézust és kimondja ezt a hitvallást, kiközösítik őt a farizeusok, a nép vallásos vezetői, a nép pásztorai a zsinagógából. Hiszen olyan erős már a szembenállás Jézus és a vezetők között, hogy egyszerűen nem bírják elfogadni és elismerni, hogy Jézus mit tett.
E történet után olvassuk Jézus példázatát, ami a jó pásztorról szól. Összefüggés van a kettő között. Amikor a nép vezetői, a farizeusok és az írástudók, akik azzal vannak megbízva, hogy Izrael népét pásztorolják, kiközösítenek valakit Jézus miatt, akkor Jézus elkezd arról beszélni, hogy milyen az igazi pásztor, hogyan gondoskodik azokról, akiket éppen őmiatta vetnek el, közösítenek ki, majd az életét feláldozva egy nyájba gyűjti a hozzá tartozókat.
A felolvasott résznek az első öt verse egy példabeszéd, egy példázat. Elénk adja a juhok és a pásztor életét úgy, ahogy az akkor Palesztinában szokásos volt. A juhok egy karámban vannak éjjel, amelynek egy ajtaja van. A pásztor az ajtón keresztül megy be a juhokhoz. Nyilvánvaló, hogy aki a karámon átmászik, az nem jó szándékkal jön: ölni, pusztítani, kárt tenni akar. Az is fontos, amit Jézus mond – mert ez állítólag valóban így volt abban a világban -, hogy a juhok az ilyet nem követik, tényleg megismerik a pásztor hangját. Az akkori pásztorok Palesztinában - állítólag - név szerint ismerték a juhaikat. Úgy vezették őket, hogy elöl mentek, és a nyáj ment utánuk. Jézus tehát elmondja ezt a példázatot, de a hallgatói nem értik. Arra rájöttek, hogy Jézus valószínűleg nem az állattartásról értekezik, de nem értik, kiről vagy miről van szó valójában. Hamar kiderül, hogy Jézus önmagát állítja szembe a korabeli vezetőkkel és a korabeli pásztorokkal.
Ennek a példázatnak a jelentése többrétegű. (Ma csak az egyik felével foglalkozunk, ahol Jézus azt mondja, hogy: „én vagyok az ajtó”, mert a másik felében – amit nem is olvastam föl – Jézus azt mondja, hogy: „én vagyok a jó pásztor”. Ez a két kép ellent is mond egymásnak, több rétegben mondja el Jézus az üzenetet, amit ebből ki akar hozni.) Tehát ma arról van szó, hogy én vagyok a juhok ajtaja, „én vagyok az ajtó”. Mit jelent ez? Nyilvánvaló - ahogy a felolvasott lekcióban is hallottuk -, hogy a bibliai hagyományban a juhok, a nyáj Isten népét jelentik. Isten népe ez, amelyet Isten összegyűjt, és amelyben megbíz embereket azzal, hogy gondoskodjanak róla. A nyáj bent van egy karámban, aki nem az ajtón megy be - mondja Jézus - az tolvaj és rabló. Jézus az ajtó – azaz azt mondja, hogy aki nem Jézuson keresztül közelít az Isten népéhez, az tolvaj és rabló. Az kárt okoz. Aki énelőttem jött – mondja – az mind tolvaj és rabló. Akik nem Jézus nevében, vagy nem jézusi módon, Jézus lelkületével akarják vezetni az Isten népét, azok hűtlen pásztorok, hűtlen vezetők. Az Ószövetségben egy másik helyen nagyon keményen így szól Ezékiel próféta: „ Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették. Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatatok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk.” Ez az ószövetségi háttér, ami újra és újra elhangzik. Jézus idejében ugyanígy az ál-Messiások, a hűtlen vallási vezetők, akik a saját zsebükre dolgoznak, akiknek a fölényük, a befolyásuk, az erkölcsi tekintélyük fontosabb, mint a nép, akiket Isten rájuk bízott. Ezért is ütköznek össze Jézussal.
Mit jelent mindez ma a számunkra? Nehéz erről beszélni egy lelkipásztornak, hiszen a gyülekezet egyből visszadobja a labdát. Itt állok, milyen pásztor vagyok mindezekenek a fényében? Fogok beszélni most magamról, de ne gondoljuk, hogy Isten igéje csak rám vonatkozik, hiszen az Isten egész népében mindenki valamilyen módon pásztor, felelősek vagyunk egymásért. De így van: minden olyan pásztor, akiknek a nyáj eszköz saját hatalma, saját ambíciói kiépítéséhez, kudarcot vall. Hadd mondjam ezt most azoknak, akik idetartoznak a gyülekezethez, hogy most, amikor ez a templom másfél éve megépült, amikor egyre több ember jön ide, mióta a gyülekezet neve a református egyházban azt jelenti sokaknak, hogy egy lakótelepen valami új dolog történik - ez valóban nagyon nagy kísértés. Meghívnak, beszéljek erről-arról lelkészek előtt. Micsoda kísértés van ebben, hogy a gyülekezetet, a nyájat használjam önmagam igazolására, vagy a saját ambícióim kielégítésére. A gyülekezet felelőssége, hogy imádkozzon a lelkipásztoraiért: Eszterért és értem, hogy ami természetes kísértés mindenki számára, hogy büszkévé váljon, azt ne történjen meg. Akár meg is kérdezi időnként: Mikor beszéltél utoljára a gyülekezetről, hol és milyen lelkülettel? Alapvetően fontos, hogy jézusi módon, Jézus nevében lehessünk lelkipásztorok, de ez nem csak a mi felelősségünk. Az egész gyülekezet felelőssége, hogy hogyan imádkozunk egymásért.
Ez nemcsak a lelkipásztorakra igaz egy gyülekezetben. Egy gyülekezetben vannak emberek, akiket Isten megbíz és elhív pásztori felelősséggel. Ennek az egyik aktualitása a presbiterválasztás. Vannak presbiterek, vezetők, gyülekezeti elöljárók. Vannak szolgálati vezetők, akik gyerekek között szolgálnak, akik a zenei szolgálatban szolgálnak, akik az ifjúsági munkában vesznek részt, akik házicsoportokat vezetnek, akik az „Egymásért”-ban vesznek részt, és folytathatnám… Jézus nevében és jézusi módon végezzük-e a szolgálatunkat? Vagy pedig egy gyülekezeten belül is ambícióvá válik, hogy milyen vezető vagyok, milyen tisztségem, szolgálatom van. Miközben folyamatosan azért imádkozunk, hogy minél több ember találja meg, Isten hova, milyen ajándék alapján állítja őt szolgálatba, közben állandóan ott kell lennie ennek a kérdésnak, hogy: mi van a szívemben? Amikor vezetek másokat, Isten kiállít mások elé, hogyan teszem ezt? A saját ambícióimat elégítem ki, önigazolok, vagy pedig valóban Jézus nevében és jézusi módon akarok szolgálni?
De az se vonja ki magát ez alól, akinek a gyülekezetben nincs feladata vagy szolgálata. Nemrégiben felkeresett egy politikus – a választások közeledtével a politikusok mozgolódnak -, hosszan beszélgettünk. Éppen erre a gondolatra jutottunk el. Elmondtam neki, hogy az én kísértésem az, hogy esetleg a hatalommal visszaélve önmagamat akarjam építeni - de nem éppen ez egy politikus kísértése is? Szolgálni akarja az embereket, mert Isten rábíz valamit (azt mondjuk, hogy a politikában a hatalom is Istentől van), vagy pedig használja a hatalmat önmaga építésére. Gondoljuk át, hogy mi hol vagyunk megbízva és hol vannak ránkbízva emberek! A családunkban, a munkahelyünkön, döntésekben, felelősségben. Nem csak szigorúan az Isten népére igaz ez. Ha valaki Krisztushoz tartozik, és Ő a jó pásztor, akkor újra és újra gondolkodnunk kell ezen, hogy ahol Isten embereket ránkbíz, ott uralkodunk, kihasználni akarunk dolgokat, önmagunkat építjük, előre akarunk vele jutni, vagy pedig készek vagyunk jézusi módon másokat szolgálni és másokat támogatni. Mert aki nem Jézus nevében és nem Jézus módján jön (vagy megy oda, ahová Isten helyezte), az tolvaj, az rabló, az pusztítani akar.
Itt meg kell emlékeznünk a reformációról, és adódik is, hiszen holnap van a Reformáció ünnepe. A reformáció szíve éppen az, hogy a középkori egyházban – nem véletlenül nem mondok katolikus egyházat! - valóban Jézus Krisztus az ajtó. Ez valahol nagyon elveszett. Ahogy a vezetők Isten népéhez hozzáálltak, az sokkal inkább volt a tolvajok, rablók, pusztítók egyháza. De Isten szent Lelke elhozta a reformátorokon keresztül, hogy újra Jézus Krisztus legyen az ajtó, hogy Jézus nevében és Jézus módján történjék minden Jézus egyházában. Újra Krisztus került a középpontba, az Ő megváltó halála és feltámadása. Nem lehet már azzal uralkodni embereken, hogy kontroll alatt tartják őket, hogy elhitetik: az egyháznak való engedelmességért adatik az üdvösség: Hanem Krisztusban hit által, Isten kegyelme miatt. Ha valaki hittel elfogadja ezt, Isten megbocsát és üdvösséget ad. Ez felszabadítja az embert. A reformáció nem egy egyszer befejezett folyamat, még a reformátorok szerint sem. Nem mondhatjuk tehát, hogy mi vagyunk az ajtó, és mindenki más el van veszve. Hanem – erre hív minket Isten igéje újra és újra – újuljunk meg, hogy valóban Jézus legyen a középpont!
Egy másik dologról is beszélnünk kell. Kik azok, akik nem Jézus módján jönnek, a tolvajok és rablók? Nagyon sok különböző szekta terjed és van jelen. Most nem a kisegyházakról beszélek, hanem olyan szektákról, melyek esetleg Jézus nevét használva, de alapvetően nem keresztény módon, nem a Biblia Jézusának a nevében jönnek: a Jehova tanúi, a mormonok, vagy akár az Egyesítő Egyház. Az Egyesítő Egyháznak van egy aktualitása, ez egy koreai gyökerű szekta, házaspárokat adnak össze hatalmas megapartykon. Előre kiválasztott, hogy kinek ki legyen a párja. Félelmetes dolgaik vannak, de közben úgy jelennek meg az egész világon, mint akik a békét szolgálják. A vezetőjük tegnap délután itt volt Magyarországon a Hilton Szállóban, és most először meghívták a történelmi egyházak lelkipásztorait, mi is kaptunk meghívót. Vallásközi és nemzetközi egyesület a világbékéért- ezen a néven.
Hogyan ismerjük fel? Miről van szó? Jézus azt mondja, hogy aki rajta kívül jön, az mind tolvaj és rabló, de a juhok nem hallgatnak rájuk. Az a tragédia, hogy mégis sokan hallgatnak rájuk. Két dolog miatt, egyrészt, mert a szekták közösséget adnak az elidegenedett embernek. Nagyon sok református gyülekezet nem közösségi gyülekezet még ma sem. Ahol megértenek, ahol elfogadnak, ahol törődnek veled, oda elindulsz. A másik oldala pedig, amiért egyes szekták pedig esetleg éppen a református egyházból tudnak táplálkozni, az az, hogy aki egy szektához tartozik, az tudja, hogy mit hisz. Nagyon sok református egyháztag nem tudja, hogy mit hisz. Én is hallottam sokszor, hogy valaki meséli, ha leáll vele beszélgetni egy Jehova tanúja vagy mormon, hát megmondja neki, hogy nekem is megvan a magam hite. Ez egyrészt nagyon jó, megvéd valamitől. Másrészt, miközben ők abszolút megindokolják a maguk hitét pillanatokon belül, összevissza lapozgatva, mert csak 30 igehelyet tudnak a Bibliából, de azt jól forgatják. Vajon mi tudunk-e ennyit a Bibliából? Mi is elmondjuk, hogy mi mit hiszünk, és miért nem igaz, amit ő mond? Azt kell mondanunk, hogy nagyon sok református, vagy más történelmi egyházhoz tartozó ember nem tudja. Nem véletlen, amikor Jézus azt mondja, hogy a juhok nem hallgatnak rá, mert felismerik, hogy idegen a hang. Sokan nem ismerik fel, és nem tudják. Nem tudnak különbséget tenni, hogy ki az, aki tényleg Jézusé, ha más is, mint mi, de ugyanabban a Krisztusban hisz, és a testvérünk Krisztusban. És ki az, aki pedig szekta, amely alatt azt értjük, hogy a gondolkodásmódjában, a hitvallásában a keresztények nagy családjához nem tartozik. Nyilvánvaló, hogy Jézus szándáka az, hogy mi különbséget tudjunk tenni. Meghalljuk, hogy melyik Jézus hangja, és meghalljuk, hogy mi idegen. Ha valaki úgy érzi, hogy teljesen képtelen erre, akkor ez a két dolog jöjjön elé: a közösség és a tanítás. (Ebben sok szekta erősebb, mint egy átlagos református gyülekezet.) Nem véletlenül vannak a mi gyülekezetünkben házicsoportok, ahol az a cél, hogy mindenki, aki a gyülekezet tagjává lesz, aki ide jár, kapcsolódjon be egy kisebb közösségbe. Aminek a fennhatósága legyen Jézus alatt, aminek a vezetője, pásztora szolgáljon Jézus módján és Jézus nevében. Visszaemlékezhetünk rá, hogy régen úgy voltunk egy család, hogy átláttuk egymást, mindenki ismert mindenkit – ez az állapot megszűnik, elmúlik. Ez részben jó, hiszen újabb és újabb emberek ismerik meg Jézus Krisztus kegyelmét, valóságát, szabadítását. De közben ott van sokakban az érzés, hogy elveszek, hogy a lelkészek nem tudnak úgy odafigyelni az egyes emberekre. Sokkal több emberben sokkal több kérdés, tényleg nem tűnik úgy fel egy-egy ember. Csak úgy történhet, hogy valaki kapjon pásztorlást, törődést, gondoskodást, amire vágyik, hogy egy kisebb közösség részévé lesz. Ha itt hat lelkipásztor lenne, azok sem pótolhatnák, amit Isten a keresztény közösségbe rejtett el: hogy együtt egymás terhét hordozzuk, hogy egymásért imádkozunk, tudunk egymásról. Ugyanakkor a közösségben növekedjünk és tanuljunk. A lelkipásztorok feladata az, hogy legyenek vezetők, és a többi vezető tudja végezni a munkáját a házicsoportokban vagy más szolgálatokban. A lelkipásztorok feladata az, hogy bizonyos helyzetekben elérhetők legyenek, és elérhetők is vagyunk egy-egy komolyabb helyzetben, nehézségben, krízisben. Keressenek is meg bennünket a testvérek! De hogy valaki folyamatosan érezhesse azt, hogy Jézussal jár, az Isten népének a tagja, az nehezen elképzelhető úgy, ha nem tartozik egy kisebb közösséghez. Közösség és tanítás az alapja annak, hogy Jézus módján és Jézus nevében történjen a munka, a szolgálat, a felépülés a keresztény gyülekezetben.
A másik nagyobb dolog, hogy Jézus nemcsak azt mondja, hogy Ő a juhokhoz vezető ajtó, és mindenki, aki máshonnan megy, az tolvaj és rabló, és pusztít ,hanem egy másik mondatban így mondja: én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. Tehát Ő az ajtó a juhok számára is. Az ajtó mindig két egymástól különálló teret összekötő nyílás. Két világot választ el egymástól. Jézus azt mondja, hogy valami van őrajta, mint ajtón belül és kívül. Mi van az ajtón belül? Azt mondja Jézus, hogy ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik. A megtartatás van Jézus ajtaján belül. A megtartatás szó a Bibliának az egyik legfontosabb és legmélyebb értelmet hordozó kifelezése. Ebből a szóból származnak a szabadító, szabadítás, üdvözítő, az üdvösség szavak. Ez a szó Jézus neve maga. A héber Jésua név azt jelenti: Isten, a szabadító. Jézus tehát azt mondja, hogy aki őrajta, mint ajtón keresztük belép, az szabadulást, üdvösséget, megtartatást nyer.
Mit jelent ez? Nézzük, hogy mi van ezen kívül! Ennek az ellentéte az elvész, elkárhozik vagy elpusztul. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Az emberi élet tönkretétele, elvesztése – ez a tolvaj célja. Tudniiillik Jézuson kívül az van, ami egy Istentől elszakadt világban van. Az élet alapvetően szétesik, a hiábavalóság alá, a bűn alá, a halál alá van rekesztve. A megtartatás pedig mindannak, ami elromlott ebben a világban, az ellentéte. Jézusban elkezd az életünk helyreállni, hogy aki belép, az Jézusban életet, egy új életet talál. Amikor valaki belép, akkor ott letesz terheket, kétségeket, a múlthoz tartozó dolgokat. Leteszi a haláltól való félelmet, nem az életnek a szeretetét, de a végső rettegést. Aki belép ezen az ajtón, az megtapasztalja Isten vigasztalását, az máshogy tudja elkezdeni feldolgozni a gyászt, a közeli szeretteinek az elvesztését, akár most történt, akár pedig évekkel ezelőtti dolgokra emlékezik a mai napon.
Az bejár és kijár, és legelőre talál-mondja Jézus. De mi az, hogy bejár és kijár? Bemegyünk az üdvösségbe, a megtartatásba, aztán kimegyünk az elveszettségbe? Semmiképpen nem! Hanem arról beszél Jézus, hogy – ez egy hebraizmus, amit így kell fordítani – az jártában-keltében legelőt talál. Az jön megy az élet különböző részein, és valahol mindig legelőt talál. Azaz az élete minden fordulatában jelen van Jézus, az élete minden fordulatában megtalálhatja Őt, úgy a nehézségekben, mint az örömökben. Úgy a munkahelyén, mint a családjában. Úgy a hobbivilágában, mint az istentiszteleten is. Az élet egy egész, ahol fel-alá járunk, és bármerre is visz az utunk, ott Jézus elérhető. Ez az üdvösségnek az evilági, jelen vonatkozása, hogy itt van velünk, és hogy itt éljük az életünket Ővele. Ami az ajtón belül van, azt Jézus így foglalja össze: Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. Istennek nagy ajándéka Jézus Krisztusban ez a bőséges élet. A bőség az az, hogy mindig van táplálék, hogy Istennek mindig van szava. Isten közössége, Isten népe, a gyülekezet mindig ott van, hogy (majdnem) mindig vannak testvéreink, ebben a bőségben élhetünk.
Jézus tehát az ajtó, és arra hív ma bennünket, hogy őbenne, őrajta keresztük lépjünk be a vele való közösségbe. Ha bármilyen szolgálatunk van a gyülekezetben, vagy emberek vannak ránkbízva a gyülekezeten kívül, tegyük azt Jézus nevében és Jézus módján. Kérjük azt, hogy ne uralkodni akarjunk, hanem magtanuljunk szolgálni, és ebben az életben találjiuk meg azt a bőséget, azt az áldást, amit elkészített a számunkra. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra

Kedves Testvérek, két hete beszéltünk ennek a történetnek az első részéről, arról, hogy Jézus megnyitja a vakon született ember szemét. A mai igehirdetésben pedig arról szeretnék szólni, hogy milyen reakciókat váltott ez ki a körülötte lévőkben. Jézus meggyógyított egy születése óta vak embert. Ezzel azt bizonyította, hogy nem igaz a farizeusok és a tanítványok gondolkodásmódja, miszerint ha valaki vakon született, akkor neki vagy a szüleinek bűnösnek kellett lennie. De itt nincs vége a történetnek. A hit és hitetlenség hatalmas küzdelme zajlik a szemeink előtt. Egyesek lelki értelemben vett vaksága nyilvánvalóvá lesz, míg a gyógyult ember a történet végére lelki értelemben is látást nyer. Ebből a történetből kiderül, hogy van valami, ami veszélyesebb, pusztítóbb, makacsabb, mint a betegség, amiből a vak meggyógyult. Ez a lelki vakság. Az is kiderül, hogy milyen ára van annak, hogy valaki egyszer csak meglátja Jézust, lelkileg is megnyílnak a szemei, és felismeri, hogy kivel áll szemben. Minden alkalommal – ma is -, amikor Jézus megjelenik közöttünk, ugyanez a harc folyik. Minden alkalommal a hitnek és hitetlenségnek, látásnak és vakságnak, világosságnak és sötétségnek a küzdelme folyik. Ezért ez a történet nemcsak a múltban, hanem most is, itt is zajlik, amikor Krisztus megszólal közöttünk. Ennek a történetnek az a tétje mindannyiunk számára, hogy látunk vagy nem látunk. Hogy vakok vagyunk, vagy megnyílnak a szemeink. Hogy megkeményedünk, vagy pedig leborulunk Őelőtte.
Nézzük meg először a lelki vakság mibenlétét!
A lelki vakság – e történet alapján – félelmetes állapot. (Tegyünk egy kitérőt most az előbb énekelt ének nyomán, amely személyesen és szeretettel beszél Jézusról. Az a vágyam, hogy a Szentlélek megadja nekünk, hogy így halljuk meg Jézus szavát. A másik vágyam, hogy senki ne legyen úgy a történet végére érve, ahogy a farizeusok gondolják magukról: „Én látok, én az igazságban vagyok.” Isten adja meg, és legyen könyörületes, hogy mindez megtörténjék itt.)
Mit tesznek ezek a vezetők, amikor látják, hogy Jézus megnyitja a vakon született ember szemét? Számukra ez egy probléma lesz. Ők nem megállnak, hogy dicsérjék és magasztalják Istent, hogy ilyen még nem történt, felfogni sem tudjuk ezt a változást. Nem! Az ember és a gyógyulása nem fontos számukra. Ez egy probléma: ha ez így van, egy ember élete ennyire megváltozott, akkor mit kezdjünk most Jézussal. Ha ez kitudódik, akkor mindenki méginkább követni fogja, pedig ők már rég eldöntötték, hogy Jézust le kell állítani, meg kell ölni, el kell veszíteni. A lehető legrosszabbkor történik ez. Ezek az emberek az mondják, bárcsak meg se történt volna a gyógyulás, lenne még mindig vak, akkor nem kéne szembenéznünk ezzel a problémával. Ez az alaphelyzet: amikor valakinek az élete megváltozik körülöttünk, amikor Isten ereje nyilvánvalóvá lesz, akkor az ember annyit mond, bárcsak meg sem történt volna.
Hogyan megy végbe ez a folyamat, amelyben ezek az emberek ellenállnak és szembeszállnak Jézussal?
Hozzájuk vezetik a meggyógyult embert, és megkérdezik, hogyan jött meg a látása. Ő elmondja, ami történt: „Jézus sarat tett  a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok.” Ez mindjárt egy súlyos dilemmát okoz. Az egyik részük azt mondja, hogy nem Istentől való Jézus, mert nem tartja meg a szombatot. Mert Jézus tette a szombat-törvény farizeusi magyarázatának ellentmond. Mások azt mondják: „Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket? Ha nem Istentől van, akkor nem tudná ezt megtenni.” És meghasonlás támad köztük. Ezért újra megkérdezik az embert, folyik tovább a kivizsgálás. „Te mit gondolsz Jézusról?” „Próféta, az Isten embere.” De ez nem tetszik nekik, nem szívesen hallják, ez veszélyes számukra. Hiszen az egész kivizsgálás célja az, hogy úgy csináljanak, mintha nem történt volna semmi. Arra gondolnak, talán hazudik ez az ember, talán nem is volt vak. Hívjuk ide a szüleit! „A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát?” Ezt sokféleképpen lehet kérdezni. Ők ezt úgy kérdezték, hogy olyan félelembe csomagolták be a szülőket, (hiszen János hozzáteszi, hogy tudták: ha valaki Messiásnak vallja Jézust, azt kiközösítik), hogy nem nagyon lehetett erre mit mondani. Minden erőszakot bevetnek annak érdekében, hogy azt mondják, itt nem történt semmi. A szülők szigorúan a tényekre hivatkozva csak annyit mondanak: „A mi fiunk, vak volt, és lát, de hogy hogyan, nem tudjuk. Semmit nem tudunk.” Félnek és rettegnek. Másodszor is hívják tehát az embert. Eskü terhe alatt kényszerítik szólásra. „Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Mi már előre eldöntöttük ezt magunkban, és ezt már semmi sem változtatja meg. Akkor csak annyit mond: „Hogy bűnös-e nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” Újra és újra a tényeket hallják, és ők újra és újra megkérdezik: „De hogyan tette?” Akkor az felbátorodik, és leleplezi kicsinyes nyomorúságukat. „Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni?” Erre aztán szitkozódással, dühvel válaszolnak: „Te mindenestül bűnben születtél, és te tanítasz minket?”
Vegyük észre: eddig azt akarták bebizonyítani, hogy nem volt vak. A végén pedig azt mondják: ”Te mindenestül bűnben születtél - ami a saját teológiájuk szerint azt jelenti: te vakon születtél -, te akarsz minket tanítani?”
Látjuk, milyen az az ember, aki elvakul, aki bezárja a szívét, aki nem akarja meghallani, meglátni és megérteni Jézust? Hogyan lehetnek emberek ilyen kemények? Amikor nyilvánvaló, hogy mi történt, és mégis ilyen keményen ellenállnak. Ők előre elhatározták már magukban, hogy nem fogják elfogadni Jézust. Sem a tények, sem az emberek tanúsága ezeket már nem győzheti meg. Ők eldöntötték, hogy Jézus bűnös, hamis csaló, hogy félrevezeti a népet, és ezen semmi sem változtathat. Ezeket az embereket már semmi új nem érheti. Inkább letagadják a valóságot, és kiközösítik, kizárják a világból azt, aki az újat hozza eléjük, aki élő bizonyítéka Jézus jelenlétének.
Miért nem változnak? A félelmük áll emögött. A meggyógyult vak Jézussal, és az ő hatalmával szembesíti őket. Ha valaki Jézus hatalmával találkozik, az változást hoz. De az ember nem akar megváltozni, inkább elnyomja a szavát, elnyomja a bizonyságtevőket. Tiltakozással, tagadással, majd erőszakkal válaszolnak neki. Közben azt látjuk, hogy mennek a sötétségben. Megerősödnek abban, hogy nem látják, nem ismerik Jézust, elutasítják, és közben egyre jobban elhiszik Jézus bűnösségét.
A tét ez.
Amikor Jézus megjelenik, és megszólít bennünket, hogyan állunk akkor hozzá? Előre eldöntjük, hogy nem érhet el minket. Szlogenek vannak bennünk, amelyek ezt megerősítik és bebetonozzák az életünkbe. „Az egyház és a papok hazugok, és félrevezetnek.” „A Biblia csak egy kitalált mese, meg nem történt dolgokkal teli.” „Mennyi gonoszság történt a kereszténység nevében.” Amikor valaki mellénk áll, hogy: én vak voltam, és most látok, az én életem megváltozott, akkor azt mondjuk: ez túlzás, ez fanatizmus. Bezárjuk magunkat, mondván, hogy mi tudjuk az igazságot. Emögött is ott van a félelem - mint a farizeusok életében – a változástól. Mert amikor Jézus megjelenik, beköltözik valakinek az életébe, amikor Jézus valóságossá lesz előttünk, akkor hiába gondoljuk, hogy az életünk kis épülete ugyanaz marad , csak majd Jézus is beköltözik, és segítget nekünk, jelen lesz az életünkben. Hanem arról van szó, hogy vagy Jézus a kezdet, az alap, és őrá épül fel minden, vagy pedig nincsen helye az életünkben. Szeretném, ha ezt nagyon átgondolnánk, és nagyon megértenénk. Jézus vagy az egész életnek az alapja, a kezdete, a vége, a meghatározója, vagy nincs helye az életünkben. Ez okoz nekünk fenyegetettséget, hogy átalakít mindent, hogy egy egész új gondolkodásmódra, új életre hív. Más irányba irányítja az életünket, mint amerre eddig ment. Eddig megtűrtünk dolgokat, és megbékéltünk dolgokkal az életünkben, mert azt mondtuk, hogy rendben van, ez még belefér. Eddig Jézusnak és Istennek az volt a szerepe, hogy ha baj van, segítségül hívjuk, hogyha szükség van rá, akkor odafordulunk hozzá. De amiről itt szó van, és amiért igazi nagy a tét az az, hogy: ahol Jézus megjelenik, ott minden mássá lesz. A farizeusok, a vezetők életében, ahogy ők magyarázzák a törvényt, amilyen az ő befolyásuk és pozíciójuk a nép körében. Amire ők felépítették az egész életüket, egész gondolkodásmódjukat, ahogy az egész társadalmuk működik. Ha Jézus ebbe belép, minden felfordul. Ez az, amiért előre eldöntik, hogy: nem. Mert nem akarnak változni, mert nem engedik, hogy az életüket felfordítsa Jézus. Ezért minden ponton, amikor bizonyítékkal találják magukat szemben, azt mondják, hogy: nem, mi tudjuk az igazságot.
És nézzétek, hogy mi a vége annak, amikor valaki Jézus szavára, hívására, bizonyítékaira, jeleire újra és újra nemet mond. A végén azt mondja nekik Jézus: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök. Mivel azonban azt mondjátok, látunk, megmarad a bűnötök.” Aki azt mondja, hogy ő lát, aki azt mondja, hogy én tudom az igazságot, aki egész bizonyosan az igazság birtokában érzi magát, és nam látja, nem hallja Jézust, az Jézus szerint a sötétségben van, a lelki vakságban van, menthetlen, mert megmarad a bűne. Amikor valaki azt mondja, hogy: én vak vagyok, nem látok, keresek, bennem ott van még a nyitottság arra, hogy felismerjem Jézust, és hogy mire hív engem. Aki azt mondja, hogy vak - az pedig látni fog. Erről szól a történet második része.
Az első lehetne a mi számunkra egy nagyon kemény üzenet, Isten ítélete. Legyen is az, vegye magára, akinek magára kell venni a mai napon. Aki a szívét megkeményítve újra és újra azt mondja: ki ez a Jézus? Én tudom az igazságot nélküle is. De a történet másik fele éppen arról beszél, hogy hogyan nyílik meg a szemünk, hogyan látjuk meg Őt, hogyan történik ez ennek a vak embernek az életében. Miközben az egyik csoport távolodik Jézustól és megkeményedik, addig a másik ember hogyan közeledik és nyílik meg előtte.
Isten adja nekünk, hogy ne legyen közöttünk senki, aki azokhoz tartozik, akik távolodnak tőle és megkeményednek, hanem legyünk azok, akik a vak emberrel végigélve ami itt történik, megnyílnak Őelőtte, és beragyog szívükbe a világosság.
Nézzük meg, hogy mi történik ővele a kivizsgálás alatt. Ez a vakon született ember egy lenézett, mellőzött, félretett ember lehetett a gyógyulása előtt. Valahol ott ült, koldult, és különösebben nagy befolyása nem volt. Teher volt a családjának, szüleinek. Erről szólt az élete. A meglepő az, hogy mintha ez nem változott volna meg. Ez az ember továbbra is végig megalázott helyzetben van. Először a szomszédok vitatkoznak felette: „Ő az, nem ő az?” Ott vitatkoznak a feje felett, amíg ő el nem mondja, hogy mi történt. Milyen érzés ez? A farizeusoknak – ezt már nem kell magyarázni – csak egy probléma, inkább egy teher. Háromszor rángatják oda, hogy mondja el, mi történt. Micsoda megalázás ez, amikor a hatalmasok erejüket bevetve teszik ezt vele.
Aztán a saját szülei, akik félnek és rettegnek attól, hogy kiközösítik őket a zsinagógából. A saját szülei nem állnak mellé. Annyit elmondanak, hogy: igen, ez a mi fiunk, lát, de hogy hogy történt, azt tőle kérdezzétek meg.
Vegyük észre: ez az ember teljesen egyedül marad. Ettől az embertől – hiába nyerte vissza a látását – mindenki elmenekül.
Jézus pedig nincs a láthatáron. Nem kötelező színt vallania Jézus mellett, és mégis megteszi. Mégis úgy dönt, hogy azt mondja nekik: Istentől kell, hogy legyen, aki meggyógyított. Ezért kizárják őt a zsinagógából. Ami azt jelenti, hogy elszakad a hit közösségétől, a vallásos közösségtől, vallásilag kirekesztett lett. Együttjár ez a társadalmi kirekesztettséggel, megvetéssel. Elszakítják őt zsidó identitásától, zsidó gyökereitől. Úgy tűnik, hogy a szüleitől is. Ez az ember egyre nehezebb helyzetbe kerül a hit útján Jézus miatt. Nemcsak Jézus kegyelmében részesül, hogy meggyógyul, hanem Jézus sorsában is osztozik, hogy ellene fordulnak. Pedig semmi mást nem tett, mint mások előtt elismerte, és megvallotta, amit Jézus ővele tett. Minden lépésnél vállalta azt, aki meggyógyította. Egyre fenyegetőbb lett a helyzet. Közben megnyílnak a lelki szemei.
Gyökössy Endre fogalmazta így: „Sokszor ki kell esnünk valahonnan, hogy Jézus karjaiba hulljunk.” Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy az elmúlt évben gyülekezetünkben emberek – kiesve a biztonságos életből, és az egész életből - hullanak Jézus karjaiba. Hogy az elmúlt évben sokan látták meg Jézust úgy, hogy kiestek valahonnan. Nem mondjuk azt, hogy nahát, ezért kellett kiesni, mert a rosszat, fájdalmasat soha nem akarjuk igazolni azzal, hogy utána mi következett. De Istent dicsőítjük azért, hogy a legkülönbözőbb módon éljük ezt át. Valakit elveszítve estünk ki – és hullottunk Jézus karjaiba. Házasságunk megromolva szakadt szét - – és hullunk Jézus karjaiba. Folyamatosan történik ez közöttünk, a Szentlélek munkája által. Sokszor ki kell esnünk valahonnan, hogy Jézus karjaiba hulljunk.
Nézzétek meg, hogy ez történik ezzel az emberrel. Ahogy egyre inkább elutasítják, egyre inkább a perifériára kerül, úgy mondja ki, hogy kicsoda Jézus. A történet elején még csak azt mondja, hogy: egy ember, aki meggyógyított. A történet közepén azt mondja, hogy: egy próféta, Isten embere. A történet végén azt mondja: Istentől van Ő, Isten fia – és kiközösítik. Amikor az ember kiesik onnan, ahol az élet egész, ahol az élet működik, ahol elmegy az élet Jézus nélkül is, akkor megjelenik Jézus. A történet végén megjelenik Jézus: a gyógyító, az életadó. Valahogy megkeresi azt, aki kihullott, akit kiközösítettek. Megkeresi azt, aki azért van egyedül, mert Jézusért fenyegették. Jézus megáll előtte, megszólítja a megalázott, elutasított, félretett embert: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ki az Uram, hogy higgyek benne? Látod őt és veled beszél. Hiszek, Uram. És leborulva imádta Őt. Ez az a látás, a világosság, ami az élet. Amikor az ember egyszerűen tudja, hogy találkozott Jézussal. Amikor leborul előtte, amikor imádja Őt. Amikor azt mondja, hogy tiéd vagyok Uram, és Te az enyém vagy. Amikor azt mondja, eddig nem láttalak, eddig vak voltam, de most végre látlak, és gyönyörködöm benned, mert felragyogott az életemeben.
Ne féljünk hát beszélni róla, vállalni Jézust. Ne féljünk vállalni Jézust a munkahelyünkön, bárhol, ahol szóba kerül. Mert érezzük, hogy ezért kiközösítenek, emberek máshogy fognak ránk gondolni, máshogy fognak velünk foglalkozni. Mégis azt látjuk, hogy ahogy kiszorulunk, úgy kerülünk Őhozzá is egyre közelebb. Soha ne gondoljuk, hogy Jézus középen van. Az erősek, a hatalmasok, a befolyásosok, a gazdagok, az egészségesek között. Úgy tűnik, hogy Jézus mindig a periférián van, a kiszorultak, a gyengék, a megtörtek, az elerőtlenedettek, a fájdalommal küzdők között. Amíg minden erőnk arról szól, hogy középen akarunk lenni, erősek és egészségesek, addig nem vesszük észre, hogy a széleken találkozhatnánk Jézussal. Ha látod Őt, dicséred Őt, ha nem látod Őt, kiálts hozzá! Kiálts addig, amíg  meg nem nyitja a szemeidet. Mondjad azt: Uram, vak vagyok, de látni akarok. Vak vagyok, de nem nyugszom, amíg meg nem nyitod az én szemeimet. Jöjj Szentlélek Úristen, szállj le rám. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Fehérvári Nóra

Kedves Testvérek, múlt héten – szintén János evangéliumában – azt láttuk, amikor Jézus elé vezetnek egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak. Jézus és a farizeusok (a vezetők, akik csak arra vártak, hogy elítéljék az asszonyt, illetve, hogy megfogják Jézust) állnak szemtől szemben. Jézus ebben a helyzetben nem elítélte, nem is elmismásolta, amit az asszony tett, hanem kegyelmével jött el hozzá, megbocsátott neki, felszabadította, és így bocsájtotta el új emberként.
Most újra Jézust látjuk egy másik személlyel, itt is jelen van a bűn kérdése és problémája. Amikor Jézus a tanítványaival (mert itt velük, a hozzá közel lévőkkel van, akik követik őt, és nem azokkal, akikkel vitában van) megy, meglátnak egy vakon született embert. Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? A tanítványok kérdése a korabeli zsidó gondolkodást tükrözi, hogy: bűn és betegség összetartozik. Ha valakinek valamilyen komoly betegsége van, amögött konkrét bűnnek kell lennie. Különben miért történne ez? Ki az, aki vétkezett? Ő maga, de hogyan, magzat korában? Talán a szülei? Valakinek lennie kell, az okot meg kell találni. A világnak rendben kell működnie, Isten igazságos. Így az ember – a beteg ember – teológiai problémává lesz. Hatalmas fal van a tanítványok és a vakon született ember között, a tanítványok csak a bajával foglalkoznak, az emberrel nem. Egy egészséges ember sokszor érzi egy beteg, fogyatékos társa jelenlétében, hogy nem tud vele mit kezdeni, így hát okoskodik, közben ezáltal marad távol. Ma is sokan ugyanígy gondolkodnak. Nagyon sokszor hallom, ha valaki hirtelen lesz súlyos beteg, hogy: „Miért súlyt engem az Isten, miért ér Isten csapása?” „Valami kell hogy legyen, ha ilyen nagy nyomorúság van az életében.” Ilyen kérdéseket teszünk fel ma is, mint ami ott történt. Milyen kegyetlen és téves ez a gondolkodásmód!
Mi következik ebből?
Először is bűntudat. Ha a betegség Isten csapása és büntetése a bűn miatt, és én beteg vagyok, akkor valami súlyos bűnt követtem el. Esetleg az ilyen ember talál is magának valamit. Nem elég, hogy beteg, még bűntudata is van. Talán talál valamit a múltjából, amit aztán nem képes önmagának megbocsátani, azaz Istentől elfogadni a bocsánatot rá. Így ez a súlyos önvád csak hozzátesz a betegségéhez, súlyos depresszióba vezethet ez az út. Aztán az is lehet, hogy az ember nem talál magának olyan bűnt, ami miatt Isten így büntethetné. Akkor elkezd Istennel küzdeni és harcolni: „Hol van a te jóságod?” „Hol van a te szereteted?” „Hol van a te igazságod?” Akkor úgy érzi, hogy igazságtalanul veri őt Isten. Ez pedig vádba, keserűségbe, haragba csaphat át. Látjuk tehát, hogy ez a tanítványok által felvetett gondolkodásmód nem állhat meg. Ez így nem lehet igaz. Isten nem így tekint a beteg, nyomorult emberre.
Lehet, hogy mégis ő vétkezett, és azért lett vak? Egyre több ember mondaná ma erre, hogy igen, ő vétkezett, csak nem magzat korában, hanem az előző életében. Ha felvetnénk a kérdést (kutatások is vannak erről), hogy hisz-e valaki a feltámadásban, illetve mennyien hisznek a reinkarnációban (a következő életben, abban, hogy a lélek majd újra testet ölt), akkor népszerű gondolkodás szintjén, és különösen a fiatalok között lassan többen lesznek azok, akik a reinkarnációban hisznek. Lehet, hogy nem meggyőződés szintjén, de a mai, főleg a nyugati világban egyre inkább jelen van ez a gondolkodásmód. Ennek a lényege - és ezt értenünk kell, hogy lássuk, hogy milyen világban élünk – a karma törvénye. A karma azt mondja, hogy az ember az életében az előző életének a bűnei szerint bűnhődik, vagy az előző életének a jócselekedetei szerint él jól. Ha valakinek jó, áldott, gazdag, egészséges az élete, ezt már az előző életében kiérdemelte. Más azért szegény és nyomorult, vagy súlyos beteg, mert az előző életében ezt választotta. Hallottátok már ezt a kifejezést, hogy: „Ne szóljunk bele az életébe, mindenki maga választja a sorsát.” Hogy mi a következménye ennek a gondolkodásmódnak, gondoljunk csak az indiai kasztrendszerre. Ott az érinthetetlenek az utcákon pusztulhatnak el, mert mindenki maga választotta az életét.
Ha valakivel beszélgetünk, aki ebben hisz, érdemes rámutatnunk, hogy ez milyen kegyetlen logika szerint működő rendszer. Jézus ennek az ellentétét, Isten kegyelmét hozza el ebbe a világba. Azt mondja, hogy nem működik a bűn és betegség ilyen szintű megfeleltetése. Nem ő vétkezett, nem is a szülei - mondja Jézus. Nem mondja, hogy senki nem bűnös. De a betegség ennek az embernek az esetében nem lehet azonosítható a konkrét bűnnel. Általánosságban igaz, azért van betegség, nyomorúság és halál, mert bejött a bűn ebbe a világba. Mert az ember elszakadt Istentől. Általánosságban igaz, de konkrétan nem feltétlenül van így.
Most hallja meg, aki betegségét és nyomorúságát így hordozza magában, evvel a mély és talán meg sem fogalmazott bűnváddal, hogy valamiért büntet engem Isten. Aki emiatt nem tudja Isten szeretetét és kegyelmét elfogadni, az hallja meg, hogy Isten cseppet sem szeret kevésbé, mint akkor, amikor még minden egész volt az életben. Jézus nem engedi ezt a gondolkodásmódot kibontakozni a tanítványok körében.
Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten cselekedetei. Jézus nemcsak elutasítja a korabeli gondolkodásmódot, hanem valami újat ad helyette. Azt mondja, hogy nem az a kérdés, hogy mi az oka ennek, hanem, hogy mi lesz ennek az eredménye. Gondolj bele, ha megtudnád az okát, akkor sem lenne semmi sem könnyebb. A szenvedés eredetének a felismerése nem segít abban, hogy azt elhordozzuk. Egy teljes fordulatra, gondolkodásbeli változásra van szükség ahhoz, hogy így jézusi módon lássuk a dolgokat. Isten jelenlétén, dicsőségén, munkáján van a hangsúly. Láthatóvá, mások által is megtapasztalhatóvá legyen Isten hatalma, szeretete, szabadító jelenléte. A gyászban sem az jelent vigasztalást, ha valaki megmagyarázza, hogy miért történt ez, hanam ha valaki melettünk áll, megölel, együttérez velünk és szeret bennünket.
Azért van ez, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten cselekedetei. De hogyan lesznek nyilvánvalóvá Isten cselekedetei ezen a vak emberen? Eddig csak hallotta – talán már milliószor, hisz ebben nőtt fel -, ahogy folyik felette a teológiai vita. De aztán hallotta Jézus válaszát, hogy: Nem! Talán életében először. Aztán azt érzi, hogy valami meleg dolgot kennek a szemére, majd hallja, ahogy Jézus elküldi: Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában.
Közben mi játszódik le ebben az emberben? Mi történik vele? Ahogy érzi és hallja Jézust, hit születik az ő szívében. Elment, megmosakodott, és már látott. A beteg emberen nyilvánvalóvá lesznek Isten cselekedetei a gyógyulásban. Ez az egyik alapvető üzenet, ami Jézus szavaiból és tetteiből következik, hogy Isten cselekedete a gyógyítás. Isten kegyelmét, együttérzését, dicsőségét mutatja fel. Akkor is, ha orvosok által, akkor is, ha imádságra tapasztalja meg valaki Isten gyógyító erejét. Isten nem a betegség pártján van, nem leli örömét a betegségben és nyomorúságban. Milyen kegyetlen Isten lenne ez!
Éppen azért, mert Isten a gyógyítás munkájában van, a keresztény gyülekezet a gyógyulásnak is a helye. Ahol Jézus cselekszik, ahol Isten nyilvánvalóvá teszi az ő munkáját a bűnbocsánatban, a vezetésben, a testi-lelki gyógyulásban. Jézus azt mondja egy helyen a tanítványoknak: Bizony, bizony mondom nektek, aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mivel ezt az első keresztények így gondolták, ezért alakult ki a betegekért való imádkozás gyülekezeti formája. Erről ír Jakab apostol: Beteg-e valaki közöttetek? Hivassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt. És az Úr felsegíti őt. Sőt, ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.
Amikor az igehirdetés utáni imádságban a gyülekezet együtt imádkozik a betegekért, az vajon egy formula, vagy hittel való imádság Istenhez, mint gyógyító Istenhez? Amikor valamilyen betegség ér bennünket, megfordul-e bennünk, hogy imádságot kérjünk? Egyáltalán hisszük-e, hogy Isten a gyógyítás munkájában van?
Imádkozzunk a beteg emberekért! Kérjünk imádságot a betegségünkben!
A Biblia máshol arról is beszél, hogy nem mindenki gyógyul meg. Nem minden vak nyerte vissza a látását Jézus idejében sem, és ma sem. Mégis, amit Jézus mond, az ugyanúgy érvényes. Isten cselekedetei, Isten dicsősége így is nyilvánvalóvá lehet benned. A betegségben és nyomorúságban is Isten dicsősége mutatkozhat meg. De ezt a kettőt soha ne játsszuk ki egymás ellen! Ne mondjuk, hogy: „Isten nem gyógyít, mert hitetlenek vagyunk.” Nem! De igaz, hogy Isten a rosszon keresztül is hatalmasan tud cselekedni. Amikor ez megtörténik, akkor az ember szívében szétoszlik a harag, a keserűség, a fájdalom. (Egyszer a református rádióműsorban hallottam egy beszámolót egy férfiról, aki felnőtt korában lett vakká. Ez indította őt arra, hogy Istent kezdje el keresni. Ki tudta azt mondani, hogy: „Nem cserélném el a mostani állapotomat az előzővel.” Ő éppen a sötétségben találta meg a világosságot, és ragyogott fel számára Krisztus. Vagy sokak által jól ismert Joni Eareckson története. A fiatal keresztény lány gerinctörést szenvedett, és lebénult mind a négy végtagjára. Hogy jutott el oda sok-sok küzdelem, mély depresszió, öngyilkossági gondolatok után, hogy felragyogott számára Krisztus. Egyszer csak elkezdtek Isten cselekedetei nyilvánvalóvá lenni benne és általa. Azóta mennyi embernek ad vigasztalást és erőt.)
Milyen ember akarsz lenni? Keserűen vádoló vagy krisztusi örömtől ragyogó? Valaki, aki panaszáradattal teli, aki a miérten soha nem jutott túl vagy akin meglátszik Isten dicsősége? Mert a betegségben nem csak a gyógyuláson keresztül lesz nyilvánvalóvá Isten dicsősége. Úgy is azzá lesz, hogy belülről formál át, és tesz ragyogóvá.
Honnan tudom, hogy melyiket szánja nekem Isten, mihez kezdjek, mire várjak? Pál apostol lekcióban olvasott szavai eligazítanak bennünket. Pálnak egy tövis adatott a testébe. Hogy ez pontosan mi, azt senki sem tudja, lehet, hogy betegség, de lehet, hogy nem az. Valamilyen küzdelem, nyomorúság, ami az életét megnehezítette, megkeserítette. Emiatt háromszor kérte az Urat, hogy távozzék el tőle. Ha Pál így imádkozott - aki embereket látott meggyógyulni könyörgése által – az nagyon komoly, hittel teli imádság volt. Legyen ez az első reakciónk, hogy: Isten a gyógyulás Istene. Isten a helyreállítás munkájában van. Imádkozzunk, és kérjük mások imádságát! Pál hitte, hogy Isten meg tudja szabadítani. A harmadik alkalom után végül meghallotta Isten szavát: Elég neked az én kegyelmem. Mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nem következett be gyógyulás, de Pál apostol nem maradt keserű, összetört, sopánkodó ember, hanem ragyogott.
Ha valaki azt kérdezi, hogy hol is lett is nyilvánvalóvá Isten dicsősége, az hallja meg, amit Pál mond: Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicseksze, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömem telik az erőtlenségekben, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Az erőtlenségünk és a gyengeségünk azért van, hogy végérvényesen odakössön bennünket Isten kegyelméhez. Ha nem így lenne, akkor elmennénk tőle. Ilyenek vagyunk. Amikor Isten valamit ránk terhel, valami nehézséget nem vesz el, azért van, hogy magához kössön, és a mi erőtlenségünkön és nyomorúságunkon keresztül az ő ereje és dicsősége mutatkozhassék meg. Az első, hogy kérjük, amíg nincs válasz.
Végül még egy fontos üzenet azoknak, akik nem szenvednek, de betegek mellett állnak. Jézus azt mondja: Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Jézus többes számban kezdi, ez az üzenete a tanítványokhoz szól. Azt mondja, nektek is cselekedni kell,. amit én cselekszem. Nem vitázni, elmélkedni, sopánkodni kell, hanem részt venni az Atya munkájában, hogy Isten tettei nyilvánnvalóvá legyenek akár a gyógyulás, akár a belső szabadulás által. De nem tehetitek ezt bármikor és bármeddig. A cselekvésnek meghatározott ideje van. Nappal lehet dolgozni, de éjjel nem. Ez egyrészt mutat Jézus földi működésére (történelmi és politikai szempontból nem lehetett mindig szabadon és nyíltan Krisztus nevében szolgálni), másrészt igaz mindannyiunk életében személyesen: Ma még megteheted, mert ott vagy, mert élsz. Holnap ki tudja, mit tehetünk meg. Jézus rajtunk keresztül akarja folytatani a működését: szeretetét és könyörületességét a betegek felé. Ez a gyülekezet egyik hívása, hogy imádkozhatunk, vigasztalhatjuk, támogathatjuk egymást. Hogy segíthetünk egymásnak, hogy az életünket Krisztusban egymással megosztva Jézus szolgái lehetünk egymás számára.
Amíg nappal van, addig tedd, mert eljön az éjszaka, amikor már nem teheted!
Ma az istentisztelet után szeretnénk imádkozni azokért, akik imádságot kérnek, aki terheket hordoznak. Imádkozni fognak azok, akik készek kérni Istent, hogy jöjjön, cselekedjen, hozza el az Ő szabadítását, gyógyítását, belső megújító munkáját. Mert szükségünk van rá.
A jó hír, az örömhír tehát az, hogy egy újabb esetben látjuk Jézust a bűnnel és a betegséggel kapcsolatban. Ő kegyelemmel, együttérzéssel, szeretettel munkálkodik a mi életünkben. Fogadjuk hát Őt így, hogy szolgáljon a szívünkben, szabadítást hozva nyomorúságainkban testi-lelki értelemben egyaránt. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra

A farizeusok és az írástudók egy csoportja diadalittas mámorral közeledik Jézushoz, aki a legnagyobb bosszúságukra, botránkozásukra - sokaktól körülvéve - éppen a templomban tanítja az embereket. Győztes fölénnyel hurcolják magukkal ezt az asszonyt, akit tettenértek, amikor nem törvényes férjével hált. A kegyetlen öröm, ami ott van ezekben az emberekben, ez kettős. Egyrészt végre gyakorolhatják a hatalmukat, hogy tudnillik Mózes törvényére hivatkozva kiirtják, kivágják maguk közül azt, aki erkölcstelen: a fertőzőt, a bűnöst, aki rászolgált a halálra, amit a törvény -  Mózes törvénye - előír. Milyen jó ujjal rámutatni a bűnösre, és evvel saját tisztaságuk, igazuk felől meggyőződni, hogy ők most Istent szolgálják azzal, hogy a bűnöst megfegyelmezik, megszégyenítik, sőt kiirtják a nép közül. És ez tovább emeli mások szemében a feddhetetlenségüket, az erkölcsi fölényüket.
De nemcsak emiatt érzik magukat győztesnek, és érzik magukat fent ebben a helyzetben. Ezeknek a vérszomjas férfiaknak van egy más okuk is az izgatottságra: nemcsak egy bűnös asszonyt ítélnek el, nemcsak saját tisztaságukat öregbítik, hanem ha ezt a helyzetet ügyesen forgatják, akkor most le tudnak számolni a nagy vetélytárssal, Jézussal. Ha jól aknázzák ki ezt a helyzetet, akkor elindíthatják Jézust azon az úton, amellyet ennek a házasságtörő asszonynak is szánnak, hogy vesszen el. Sokkal fontosabb számukra, hogy Jézussal leszámoljanak, mint ez az asszony és az ő esete. Jézus az igazi cél. Őtőle kell igazából megszabadítani a népet.
Ezért tehát megérkezve Jézushoz, a tettenért asszonyt középre állítják, hogy lássa mindenki, hogy miről van szó. Elképzelhetjük ennek az asszonynak a rémületét, a megalázott voltát. Azt az érzést, hogy mindjárt hullanak a kövek. Aztán ebben a helyzetben, ami teátrálisan fel van építve, nagyon jól ki van találva, Jézusnak szegezik azt a mondatot, ami szintén nagyon jól ki lett találva, át lett gondolva. „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta nekünk a Törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát Te mit mondasz?”
Már dörzsölik is a tenyerüket, mert Jézust kelepcébe csalták. Ha azt válaszolja Jézus: hogyha Mózes azt parancsolta, kövezzétek meg, akkor kövezzétek meg. Akkor ezzel oda mindaz, amit eddig képviselt. Nem mintha Mózes törvénye nem számított volna, de oda az, hogy Jézus a bűnösökhöz jött, hogy a vámszedőkkel ült egy asztalhoz, hogy megvetett nőknek hirdette az Isten országát, és ezeknek az embereknek az élete megváltozott. Oda mindaz, amiért Jézus népszerű, amiért hallgatják őt, mert Isten szeretetét és kegyelmét hozta el.
Ha Jézus ebben a helyzetben annyit mond, hogy: „ha Mózes ezt mondta, akkor vigyétek”; akkor  mindez ellentétes azzal, ahogy eddig mindig a bűnösöket hívta magához. Ha pedig azt mondja, hogy: „engedjétek el”; akkor is vesztett, mert akkor nyilvánvalóan ellent mondott Mózes törvényének. Ki az a zsidó ember, aki ellent mondhat Isten kijelentésének? Akkor nem egy igazhitű ember, nem gyermeke Izraelnek, akkor nem engedelmeskedik az Isten akaratának.
Tehát nagyon ravaszul elő van készítve ez a kérdés, mert akár így, akár úgy válaszol, Jézust megfogják. „Mester” – és halljuk meg ebben az alázatban és tiszteletben a hamisságot és a hazugságot. Mester, mondják nyájasan, hazug tisztelettel és aljas simulékonysággal, mert nem tartják ők mesternek. „Itt ez az asszony, de te mit mondasz?”
Jézus nem mond semmit. Jézus lehajolt, és írt a földre. Ezek az emberek a győzelmük, a fölényük biztos tudatában kérdeznek, és Jézus lehajol, rájuk sem néz. Nem szól egy szót sem, csak valamit irkál a földre, valamit firkál a porba.
De Jézus, neked erre válaszolnod kell! Nem térhetsz ki, nem menekülhetsz! Talán megfogtunk téged ezzel a kérdéssel, és azért nem nézel fel? Talán azon gondolkodsz most, hogy mit válaszolj? Időhúzás mindez? Olyan, mint a sarokba szorított ember időhúzása: majd csak lesz valami, teljen az idő. Vajon erről van szó?
Vagy talán Jézus éppen időt akar - nem magának, hanem a vádlóinak - nyerni? Hogy gondolkozzanak el az egész helyzeten? Talán felindultsága, felháborodása miatt nem válaszol? Talán arra gondol, hogy hol van az a férfi, aki szintén részese volt ennek az esetnek? Rá ugyanúgy vonatkozik a törvény, vagy nem?
Mi történik itt? Egyes régi, ókori kéziratok megpróbálták magyarázni ezt, és azt mondták, hogy mindannyiuk bűnét írta a porba. Mások meg úgy próbálják megmagyarázni, hogy Jeremiás próféta könyvében ezt olvassuk: „Uram, te vagy Izráel reménysége, megszégyenülnek mind, akik elhagynak téged, a tőled elpártolók nevét a porba írják”. Jézus írja a nevüket, és emlékezteti őket a próféta szavára. Mások azt mondják, hogy talán betűket írt csak Jézus. Azt jelezte ezzel, hogy: betűk, betűk, betűk… Titeket csak a törvény betűje érdekel, de semmi abból, ami a törvénynek a szíve és a lényege: a szeretet.
Bármit is ír Jézus a földre – nem tudjuk, hogy mit írt, - ez őket nem győzte meg, mert tovább sürgetik a választ, és faggatják, hogy válaszoljon. Jézus erre a faggatásra válaszol, felegyenesedik, és azt mondja, hogy: Aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ. Majd lehajol és tovább firkál a porba.
Evvel a mondattal Jézus megfordította a helyzetet. Evvel a mondattal egyszer csak az asszony vádlói kerülnek a csapdába.Nem azt mondja Jézus, hogy az asszony vétlen, engedjék el. Nem menti őt fel,  de felteszi a kérdést, hogy: kinek a kezében van az ítélet? Ki jogosult cselekedni? Ki jogosult itt a halálos ítélet végrehajtására?
Ti azért jöttök diadalittasan és önigazultan, hogy elítéljétek, elkárhoztassátok ezt az embert. Aki közületek bűntelen, az kezdje. Csak az elsőt, az első követ az vesse rá, aki bűntelen, aztán a többi már jöhet, nem számít. Jézus azt mondja, hogy: igen, a vádlott bűnös, de a vádlók is bűnösek. Egyenlővé teszi őket. Jézus nem adja meg azt a lehetőséget, hogy hatalmas szakadékot húzzunk a bűnösök (ők) és az igazak (mi) közöttünk.
Hanem egyszerűen csak egy asztalra kerül mindenki. A házasságtörésen rajtakapott asszony ezekkel - a polgári értelemben nem is olyan bűnös - emberekkel. Mégis egy asztalra, egy helyzetbe kerülnek. Mert Jézus tudja, hogy ez a lelkület az, ami a leginkább megmérgezi ma is a keresztény emberek szívét. Amikor azért, mert Krisztushoz tartozunk, és ez elhív bennünket, elkötelez bennünket egy erkölcsiségre, - emiatt úgy érezzük, hogy bárkinél is különbek vagyunk. Egy felsőbbrendűségi tudatról van szó, ami pillanatokon belül átmegy a kegyetlenségbe. Persze nem állítunk középre senkit, de kicsit gondold át az érzéseidet, a gondolatodat, a szívedet! Amikor különböző embereket látsz, amikor fiatalokkal találkozol, akikből dől a káromkodás, vagy amikor erkölcstelen embereket látunk az utcán. Vagy a legkülönbözőbb dolgokat látjuk a televízióban, hogy mi történik a városban, és ott van az emberben, hogy ez már erkölcstelen.
Igaz, hogy ez nem jó, de mi az a lelkület, ami ilyenkor az Istenhez tartozó emberekben munkálkodik? Mi az  a lelkület, ami megengedi nekünk, hogy eltávolítsuk magunkat a bűnös embertől, - és abban a pillanatban magunkat igaznak állítsuk be. Mi ez a lelkület, ami falat emel közénk és a többi ember közé? A fal „mi felőli” oldalán az irgalmatlanság, kegyetlen ítélkezés van. Tudjátok, hogy mivel vádolják - jogosan - a keresztényeket a nem keresztény emberek? Mi az, amit ha megéreznek, már menekülnek? Ettől a lelkülettől, ami oly erős bennünk. Úgy ki tudjuk osztani, hogy ki a bűnös, ki a rossz. Oly kevéssé tudunk egy platformra kerülni azokkal, akik nyilvánvalóan elveszettek.
Jézus nem adja meg a lehetőséget nekik. Mert - ezzel a mondattal, hogy aki bűntelen közületek, az ítélkezzen, az tegye - kiderül, hogy nincs bűntelen. Ezt a helyzetet Jézus nem hagyja fent!
De hát a házasságtörés azért csak nagyobb bűn? Mondhatnánk: azért csak van kisebb bűn, meg nagyobb bűn.
De vajon nagyobb bűn-e, amit ez az asszony elkövetett, mint amit ezek tesznek? Tudniillik ők – mint ahogy az elején elmondtam - nem másban utaznak, mint hogy Jézust megfogják. Hogy egy ártatlan embert hazug mesterkedéssel halálra juttassanak. Vajon nagyobb bűn-e a házasságtörés, mint ez a hazug, Isten nevében történő manipuláció? Ők ezt az asszonyt eszköznek használják, tárgyiasítják, megalázzák, hogy a saját céljaikat elérjék, és Jézust megfogják.
Semmiképpen ne menjünk abba bele, hogy mi a nagyobb, mi a kisebb bűn. Jézus a maga mércéje alapján egy asztalra helyezte őket.
Az ítéletet senki nem meri vállalni. Egyik a másik után elkullog némán. Kezdve a véneken, a vezetőkön, akik a legfeddhetetlenebbek, a legnagyobb tekintéllyel bírnak, legnagyobb tiszteletben állnak. Senki nem marad ott.
Hadd mondjam azt, hogy hagyjuk el mi is a helyszínt! Álljunk fel, és lépjünk ki az ítélkező helyzetéből! Lépjünk ki az irgalmatlanságból! (Én nem emelem fel a követ, nem nyitom ki a számat, nem kezdek el róla pletykálni másoknak, nem fogok vele lekezelően viselkedni. Ott hagyom azokat, akik eltávolodnak a bűnös emberektől.) Kész vagy-e erre a lépésre? Kész vagy-e szeretni azt az embert, akit eddig megvetettél? Mert egyetlenegy módon lehet eltávozni az ítélkezők és az irgalmatlanok köréből, mégpedig úgy, ha szeretet van bennünk a nyomorult, a bűnös, az elveszett emberek felé.
Ott maradt Jézus, és ott maradt az asszony.
Jézus újra felegyenesedik. -Hová lettek a vádolóid? Senki sem ítélt el? -Senki, Uram.
Mi következik most?                                                
Jézus az egyetlen, aki elítélheti. Jézus az egyetlen, aki bűntelen. Ő az, aki szemben áll az asszonnyal. Az ő részéről nem lenne sem képmutatás, sem  önellentmondás ez. Jézus az egyetlen, aki dönteni jogosult az ügyben. Ő az egyedüli, aki felvehetné és eldobhatná az első követ. Ehelyett azonban így szól: Én sem ítéllek el. Eredj el és többé ne vétkezz!
Jézus felmenti ezt az asszonyt. Nem irgalmatlan, nem kegyetlen, hanem megbocsát neki. És bár a törvény alapján az, aki házasságtörést követ el, halállal lakoljon, Jézus azt mondja: Menj, és élj!
Ugyanazt teszi, amit korábban így olvasunk Jánosnál: Az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.
Jézus ezt teszi. Nem elítéli, hanem megszabadítja, megbocsát neki és helyreállítja.
Az úrvacsorai közösségre készülve megvallottuk a mi bűneinket, és elfogadtuk Isten bocsánatát. De van olyan, hogy valaki megvallja a bűneit, végigmegy a liturgián, de közben mégsem tudja elfogadni Isten bocsánatát. Ez a történet – ezen a ponton – azt az örömhírt hirdeti nekünk, hogy nincs olyan cégéres bűn az életben, amit ne hozhatnánk Jézus elé. Nincs, amire Ő ne adna bocsánatot, amire Ő ne tekintene kegyelemmel és szeretettel.
Ez az egyik gondolat. A másik, hogy – mindezek után - milyen emberek akarunk lenni? Isten irgalmas szeretetének az emberei, vagy a kíméletlen ítélkezésnek az emberei?
De mi lesz a törvénnyel? Mi van az igazsággal? A bűn az bűn. Jézus futni hagyja a bűnöst, érvénytelenítette Isten szavát? Nem! Hiszen Jézus nem elenged, hanem megbocsát. Eredj el, és többé ne vétkezz! A házasságtörés nem elfogadott, mint ahogy más sem, amit Isten Mózes törvényében elénk ad. De Jézus betöltötte a törvényt. Hiszen az úrvacsorában éppen azt ünnepeljük, hogy a törvényt nem törölte el. Amikor azt mondja ennek az asszonynak, hogy: Mózes törvénye azt mondja, hogy halál. Eredj el, és többé ne vétkezz! Valakin Mózes törvényének az igazsága mégis be fog teljesedni. Nyilvánvaló, hogy éppen Jézuson. Hiszen amikor Jézus meghal a kereszten, akkor az Isten törvénye teljesedik be rajta.
A bűn zsoldja a halál. De Jézus azért adhat bocsánatot, és azért engedhet el, - úgy, hogy közben a törvény igazságát nem semmisíti meg -, mert a törvényt ő maga tölti be. Mert ő maga áll a törvény ítélete és szigora alá, hogy az asszonyt, és mindenki mást megmentsen attól.
Ha az előbb azt mondtam, hogy gondolatban menj el arról a helyről, lépj ki azok közül, akik irgalmatlanul ítélnek a szívükben, saját igazságukra tekintve; akkor most azt mondom – az úrvacsorára készülve -, hogy gyere vissza erre a helyre! Gyere vissza az asszonynak a helyére! Gyere vissza Jézus elé, aki ott áll, aki vár! Talán nem tudod, hogy mit fog mondani, még irkál a földre. Legyél ott előtte az úrvacsora alatt! Legyél ott őmellette, őelőtte! Amikor eljön annak az ideje, hogy Jézus felegyenesedik, akkor a vele való találkozásban meg fogod hallani ugyanezt: Eredj el, és többé ne vétkezzél! Ő kimondhatja, mert Ő a törvény igazságának eleget tett.
El tudod képzelni, hogy hogyan távozott el erről a helyről az asszony? Ámen.
Lovas András
(Hangfelvételről leírta Fejérvári Nóra)

Kedves Testvérek, ez a rész a Bibliában talán az egyik legkedvesebb történetem, egy olyan történet, amelyet újra és újra felelevenítek magamban. Azt látjuk, Jézus hogyan érkezik el egy kudarcot vallott, megtört emberhez, és hogyan állítja helyre, hogyan gyógyítja meg. Amikor Isten Szentlelke újjászül bennünket az élő reménységre, új életet ad, akkor gyógyít is: érzelmi, lelki értelemben is gyógyítja az életünket. Ennek a belső, múltból való gyógyulásnak nagyon jó példája az, amit itt Jézus és Péter között látunk.
Péter és a tanítványok a feltámadás után találkoztak Jézussal, újra visszamentek halászni, ám nem fogtak semmit. Azt mondja el a lekcióban olvasott történet, hogy az élet terméketlen, üres, nem vezet semmire. Amikor Péter kiveti a hálót, és nem fog semmit, ott van Péterben az az alapvető érzés (amelyről még nem beszélt Jézussal, hiába jelent meg neki), hogy elszúrta az életét. „Jézus elhívott engem, és én megtagadtam őt. Lehetőséget adott nekem, és én eljátszottam”.
Jézus eljött a tanítványokhoz, megjelent nekik, de Péter magában még nem tudta feldolgozni, amit elrontott. Talán ha kakasszót hall, még mindig összeszorul a szíve. Egy másoknak ártatlan, semleges hang Péter számára mindig a kudarcát, a személyes törését jelenti. Miután Jézus megjelenik, Péter - amint a mellette lévő tanítvány, János kimondja, hogy: „az Úr az” - azonnal a vízbe ugrik, és kiúszik. Péter vágyik arra, hogy ott legyen Jézus mellett. Reggeli után Jézus félrehívja, és elindul ez a csodálatos, gyógyító beszélgetés.
Bárcsak Isten Szentlelke - miközben hallgatjuk, hogyan beszélget Jézus Péterrel - ilyen csodálatos, gyógyító beszélgetést végezne mindannyiunkkal!
Mert ha ez a beszélgetés nem jön létre, akkor Péter tovább hordozza a terheit, és tovább hordozza a kudarcát. Még ha találkoztunk is Jézussal, nagyon sokan hordozunk terheket és kudarcokat. Nagyon sok ember gondolkodik úgy, hogy eljön Istenhez, kapcsolatba kerül Vele, keresi Őt, de valahol a szíve mélyén igazából nem hiszi, hogy az élete helyreállhat. Méltatlannak, haszontalannak érzi magát Isten előtt. (Valakinek a családi élete futott zátonyra, de ki meri mondani: az én hibám, én vagyok a felelős érte. Vagy: valakinek azzal kell szembenéznie, hogy Istennek tett ígéretét nem tartotta be, és úgy érzi, hogy már nem mehet Isten elé, nem állhat meg Őelőtte. Vagy: valaki megtagadta Jézust, és rossz a lelkiismerete emiatt.) Sok minden van, ami miatt a múlt be tudja zárni az ember szívét. Csodálatos, hogy Jézus nem csupán a tanítványokhoz jön el újra, hanem személyesen félrevonja Pétert, hogy „beszélgessenek”. Mert Jézus nem akarja, hogy terhekkel, a múlt foglyaiként éljük az életünket.
„Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Jézus hihetetlen szeretettel és szelídséggel kérdezi ezt. Annál fájdalmasabb ez Péternek. Mindjárt a megszólítás: „Simon, Jóna fia”; Péternek ez az eredeti neve. Amikor Jézus meglátta és elhívta, hogy a tanítványa legyen, akkor mondta neki: „te Simon vagy, Jóna fia, de Kéfásnak fognak hívni” (A Kéfás arámul ugyanazt jelenti, mint az a szó, amelyből a Péter származik, a görög szó: kőszikla.) Te Simon vagy, Jóna fia, de én most megszólítalak, elhívlak, és ebben az elhívásban új identitásod lesz: Kőszikla.
Amikor Jézus visszajön, Pétert nem ezen a néven szólítja. Hogyan szólíthatná Kősziklának azt, aki néhány nappal korábban megtagadta Őt. A megszólítással - hogy a régi nevén szólítja -  a hűtlenségére emlékezteti. Azzal a névvel szólítja meg, amellyel először megszólította, de amelyből egy új életre hívta el Pétert. Péter nem a tanítványi nevét hallja. De Jézus ugyanúgy megszólítja, mint amikor elhívta őt az élete terméketlenségéből, és most újra szólítja.
Ahogyan Jézus folytatja, az Péter szívéig hatol. „Jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Ez a másik fájdalmas emlék Péternek, hiszen ő mondta azt, hogy „ha mindenki elárul, én akkor se”. Azaz: azt mondta, hogy „én mindegyik tanítványnál jobban szeretlek téged. Én jobban ragaszkodom hozzád”. Jézus visszakérdezi ezt: „Jobban szeretsz-e engem a többieknél?” Ezzel is aláhúzza Péter kudarcát.
A harmadik kérdés után Péter elszomorodik – miért? Nyilvánvalóan azért, mert a három kérdés emlékezteti a három tagadásra. A három tagadás van Jézus három kérdése mögött.
Mit tesz tehát Jézus, amikor elkezd beszélni egy emberrel, aki a múltjának, a kudarcának a foglya?
Jézus nem elkendőz, hanem nagyon tudatosan szembesít. Szembesít a kudarccal, szembesít a bűnnel. Mert tudja, hogy ahhoz, hogy valaki szabad legyen, ahhoz radikális kezelés kell, ahhoz néven kell nevezni a gondokat.
Tanulhatunk ebből - elég sokat - az egymással való kapcsolatunkra nézve is. Ez visszatérő téma a gyülekezetben, de hadd mondjam el újra: ha valakivel problémánk, konfliktusunk van, akkor vagy elkerüljük azt az embert, vagy esetleg valaki másnak elpanaszkodjuk azt (így jut néha az én fülembe, mint lelkész fülébe, hogy ez, vagy az nem köszön nekem, észre sem vesz az utcán, meg sem ismer, csúnyán néz rám…). Ahelyett, hogy - azt tennénk, amit Jézus tesz - ami által egyedül van gyógyulás: odamegyek az illetőhöz, és szeretettel beszélek vele; „nézd, én így érzem, hogy…”, és ahelyett, hogy a másik ezt el tudná fogadni - mi elkendőzzük a dolgokat. Jézus egyértelművé teszi, hogy - akár az Istennel való kapcsolatra, akár az egymással való kapcsolatra nézve -  gyógyulás és megbékélés csak ott születik, ahol szeretettel, de valóságosan kimondják a bűnt, a kudarcot, a hibát.
Pétert így emlékezteti Jézus: szeretsz-e engem, te, aki elhagytál, aki megcsaltál, aki hűtlen lettél?
Péter azt mondja: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jó ez a válasz. Nem azt mondja, hogy: „Igen, Uram, de én jobban szeretlek, még mindig jobban szeretlek Téged ezeknél. Hát elbuktam, de én jobban…” Azt sem mondja Péter: „Hát, Uram, mit mondjak? Én nem szeretlek Téged. Hogy szeretnélek én Téged, hogyha elárultalak?” Csak annyit mond, hogy: „Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Te ismersz engem. Te akkor is a szívembe láttál, amikor előre megmondtad, hogy mi fog történni, és most is a szívembe látsz, tudod, hogy mi van a szívemben”.
Ez a kijelentés, ez a vallástétel már nem Péter ereje, nem Péter tüze. Ez abból fakadt, hogy Jézus eljött hozzá, Jézus ismeri őt. Ebben ott van az is, hogy ő is ismeri már magát, mert akit megismert Jézus, az megismeri önmagát.
Hadd mondjam el, hogy Péternek ezek a szavai nagyon sokat jelentenek a számomra, amikor úgy érzem, hogy az egész élet kudarc, amikor vétkeztem, nem mennek a dolgok, amikor nem úgy csinálom, ahogyan kellene. Akkor a szívem mélyén meg tud szólalni ez a hang: „de te, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Te mindent tudsz”.
Azt gondolom, hogy ez a fő kérdés Krisztus követésében és a keresztény életben, hogy a szívünk mélyén el tudjuk-e ezt mondani? Minden nyomorúságunk, kudarcunk ellenére őszintén tudom-e mondani: „Te tudod, hogy én szeretlek téged”. Akkora vigasztalás, akkora erő van ebben. (Péternek nem kell „kimenekítenie” magát ebből a helyzetből. Péternek nem kell elkezdenie magyarázni, hogy „de hát, Jézus, megérthetnéd, hogy abban a helyzetben én tulajdonképpen nem is akartam, hogy megtagadjalak, de mégis odajött, meg olyan hirtelen történt, a szolgálólány is rám kérdezett, sokan voltak, meg sötét is volt…) Nem kell magyarázkodni, Isten előtt mosogatni magunkat, csak annyit lehet mondani, hogy: Igen, ezt elrontottam, de Te tudod, hogy én szeretlek téged.
Ez az igazi evangélium. Ez az igazi örömhír, mert Jézus a három kérdésére adott válasz után azt mondja, hogy: „Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat! Legeltesd az én bárányaimat!” Ebben a hármas válaszban kapja meg Péter a bizonyosságot, hogy Jézus elfogadja őt. Jézus nem azért hívja el egy nehéz beszélgetésre, hogy leteremtse, aztán faképnél hagyja, hanem hogy helyreállítsa, meggyógyítsa.
Hiszen Jézus a saját nyáját bízza Péterre. János evangéliumában Jézus azt mondja magáról, hogy „én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor életét adja a juhokért” Jézus nem sokkal korábban életét adta az ő bárányaiért, majd feltámadt. Övé ez a nyáj, övék a bárányok. És most, amit drága áron szerzett meg, akiket annyira szeretett, hogy az életét adta értük, azokat most rábízza Péterre? „Legeltesd az én juhaimat, őrizd az én bárányaimat!” Egy ilyen emberre, aki ennyire állhatatlan volt?
Péter, aki végigmegy ezen a beszélgetésen, sokkal erősebb, sziklaszilárdabb ember már, mint az, aki korábban nagy hévvel és tűzzel mondja, hogy: „akárki megtagad, én nem tagadlak meg Téged”. Ez az a pont, ahol Jézus rábíz valamit, ahol Péter átéli Isten gyógyító jelenlétét: akkor is kellesz Jézusnak, ha elrontottad, ha kudarcot vallottál - kis dolgokban vagy nagy dolgokban. (Valaki azt mondja a fél életére nézve: nem jól csináltam, nem jó úton jártam. Káosz, kudarcok, sebek és romok vannak mögöttem. És Jézus mégis megszólít, helyreállít, és rádbízza az Ő nyáját; azaz feladatot ad, kifejezi, hogy fontos vagy, hogy számítasz neki, hogy szüksége van rád.)
Ez a helyreállítás azonban nem olcsó lelki békét kínál Péternek. Nem arról van szó, hogy Péter - aki a terméketlen élet jelképeként visszament halászni - gyógyult lélekkel folytatja a halászatot. Jézus meggyógyította, most már jól van; alapít egy céget, és kivirágzik a halászati ipar, és aztán boldogan él, amíg meg nem hal.
Mert mi sokszor csak azért keressük Isten gyógyító, helyreállító munkáját, hogy a terheket vegye le rólunk. Nem azért keressük, hogy azután beálljunk Jézus követésébe és szolgálatába. Pedig Ő azért ölel magához, azért gyógyít meg, hogy utána vele menjünk, őt kövessük.
„Bizony, bizony mondom neked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ahhoz, hogy valaki elinduljon – abban a korban – magára kellett egy övvel kötnie a ruhát. Ez jelenti a készséget arra, hogy valaki elindul, megy, csinálja a dolgát.
Ezt a képet használja Jézus. Fiatal korodban felövezted magad és oda mentél, ahova akartál. Most – azaz öregkorodban, amikor új életed van – más csinálja helyetted, más övez fel téged, azaz más fog vezetni. Most már nem arról szól az életed, hogy meggyógyultál, és azt csinálod, ami csak eszedbe jut. Most már más fog vezetni. János apostol hozzáteszi: „Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg Istent Péter.” (Amikor János ezt írja, valamikor az első század végén, akkorra Péter már valóban feláldozta az életét Jézusért.)
Aztán Jézus azt mondja Péternek: „Kövess engem!” Egészen más ez a helyzet, mint amikor azt mondja Péter Jézusnak: „követlek, akárhová mégy”. Jézus azt mondta neki a halála előtt: ”ahová most megyek, oda nem követhetsz”. „Kövess engem!”Ez a követés kb. 30 évvel később a halálba való követést jelenti. (Más övez fel = A Szentlélek uralma fogja vezetni Péter életét.)
Amikor Jézus közel jön hozzánk, amikor várjuk, hogy szabadítson meg a múlt terheitől, bocsásson meg, amikor szeretetével körülölel, akkor abban ott van, hogy követjük Jézust A követésnek vannak nehézségei, küzdelmei: érnek érte pofonok , megvetés vagy gúny,  félreértés, vagy a családban való meghasonlás. Követni Jézust, nem fájdalom nélkül való, de Ő előtte meggyógyít, hogy mindezt el tudjuk hordozni.
Ugyanakkor Jézus azt mondja, hogy nem egyforma feladattal bíz meg minden tanítványt. A tanítványság nem sematikus, Péternek ezt meg kell tanulnia. Péter látja a beszélgetéskor, hogy János apostol követi őket. Odafordul Jézushoz, kiváncsi, hogy „hát vele mi lesz?” Péter sejti, hogy Jánosra más vár. Jézus azt mondja: „Mit tartozik rád? Ha azt akarom, hogy megmaradjon, amíg visszajövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!”
A két tanítvány élete nem ugyanolyan. Mindkettőjüknek Jézust kell követniük, de nem ugyaz lesz az életük. Jézus követésekor ne egymásra nézzünk (persze sok mindenben egymásra kell figyelnünk, bátorítanunk, hordoznunk kell egymást), ne azt gondoljuk: a mi életünk olyan kell legyen, mint az övé. Van akinek  látszólag  egész az élete, másnak a gyülekezetben nagyon nehéz helyzete van: beteg, nem kap gyermeket, szülei ellenségesek, szerette nem fordul Jézushoz, nem tér meg. Akkor mondhatja a második: én biztos nem jól követem Jézust. Nem! Mit tartozik rád, hogy a másikkal mi lesz. A lényeg, hogy meghalljuk, Jézus személyesen mondja nekünk: „Kövess engem!” Indulj el utánam! Megvallva a kudarcot – Ő felállít. Végy erőt abból, hogy Ő szeretetével és jóságával eljön, hogy meggyógyítson, hogy megbocsásson, hogy átmossa az életedet, majd rádbízza az Ő ügyét.
„Kövess engem!” = Úgy éld az életed a családodban, a munkahelyeden,.a barátaid közt, hogy Jézus követője vagy, hogy Jézust hordozod. A szereteteddel, a tetteiddel, az imádságoddal, gondolataiddal Jézust képviseled azok között, akik közé állított. Mert ez az élet igazi tétje, mert erre hívott el bennünket Jézus.
Befejezésül arra hívlak benneteket, hogy akinek van valami az életében, ami nehéz, fájdalmas kudarc vagy bűn a múltban, és azt gondolja, hogy ez nem megbocsátható, nem átléphető, ez sohasem fogja szabadon engedni, az őszintén tárja ki a szívét Jézusnak. Az kérje most, hogy Isten Szentlelke gyógyítsa és töltse be őt. Az folytassa a péteri beszélgetést Jézussal az elkövetkező napokban, hetekben. Mert Jézus meg akar szabadítani a múlt fogságából, hogy utána a jövőben Ővele teljes életet élhessünk.
De ha valaki úgy gondolja, hogy szeretne velünk, lelkészekkel, vagy egy tapasztaltabb testvérével beszélgetni, imádkozni, az tegye meg. Jó ezt a napvilágra hozni, nem egyedül küzdeni vele. Hanem odaállni Isten elé egy testvérünkkel együtt, és kimondani, együtt imádkozni. Mert ez a jó hír, hogy Jézus gyógyítani akar bennünket, és kiárasztja ránk az ő Lelkét, hogy az Ő szeretete teljesen és egészen átjárja a mi szívünket. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről leírta Fejérvári Nóra