Evangélizáció

A hit hallásból van
Két vak koldus ül az út szélén a porban. Reményük nem sok. Nap mint nap kivezetik őket - talán hozzátartozóik - abban a reményben, hogy lesznek, akiknek szíve megindul irántuk és néhány fillérrel hozzájárulnak ahhoz, hogy sötétségbe zárt életüket tovább tengessék.
Hamarosan kiderül azonban, hogy ezeket a világtalan embereket mégsem temette maga alá a teljes sötétség és reménytelenség. Vakok, ennek következtében koldusok, más emberek együttérzésének kiszolgáltottjai. És mégis a világosság egy sugara csillan meg körülöttük. A hit világosságáé: "Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!" - kiáltják. Képesek kiáltani, remélik a szabadulást. Honnan származik ez a hit?
Az út szélén kuporogva nagy sokaság morajlását hallják. Az egyre hangosodó szófoszlányokból különösen érzékeny fülük hamar kiszűri a Názáreti Jézus nevét. De miért szólítják meg? Miért tartják olyan fontosnak, hogy magukra vonják a figyelmét? Honnan ered a hit, a reménység, hogy van változás a mindennapok egymásutánjában? - Bizonyára hallottak Jézusról. Ki ne ismerné nevét?! Hallották, amint egy béna végtagjaiba szavára visszatért az erő. Hallották, hogy egy sorstársuk szemét megkente sárral, és az újra látott. Hallották, hogy a sánták járnak, a vakok látnak, a süketek hallanak, a megkötözöttek megszabadulnak, a sokaság dicsőíti Istent, aki meglátogatta népét. Nap mint nap halották a történeteket az út szélén éppen úgy, mint az otthonaikban. Először talán kételkedtek, másodszor magyarázatot találtak, harmadszor arra gondoltak, hogy ez mással megtörténhet, de velük biztosan nem…. de most, hogy tudják, Ő a közelben van, egészen más minden. Valami felsejlett, megszületett bennük. A remény, a hit kiáltása ez: "Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!"
"A hit … hallásból van, a hallás Krisztus beszéde által." Te mit hallottál róla? Mivel fordulsz hozzá, hogy Uram, könyörülj rajtam? És talán még fontosabb a kérdés: mivel nem fordulsz hozzá? Mi az, amire nézve van hited, és mi az, amire nézve nincs? Mert nem az a kérdés, hogy hiszünk-e abban, hogy ő a szabadító. A mai keresztyén embernek nem az a kérdés, hogy hiszi, Jézus Krisztus valóban megcselekedte mindazt, amiről az Újszövetség tanúskodik. Mégcsak az sem a kérdés a legtöbbeknek, hogy van-e hatalma, lehetősége ma is szabadulását munkálni a reménytelen helyzetben. A kérdés az, hogy saját konkrét helyzetünkben, saját nyomorúságunkra nézve van-e hitünk a szabadítóban?
Amit hallunk róla - úgy az Újszövetség lapjaiból, mint testvéreink bizonyságtételéből - eljutott-e hozzánk? Túl a kételkedésen, a megmagyarázáson, a "másnak az életében igaz az enyémben nem" kifogásán… Ezzel jöjjünk most az Úr elé! Mire nézve van hitünk a szabadítóban, és mire nézve csak elméletileg szabadító ő, de nem hiszünk benne?
A hit legyen állhatatos
A két vak koldus hittel kiált Jézushoz, a szabadítóhoz. Ez azonban még nem hozza el a szabadulást. Mert a mindig jelenlévő visszatartó, elcsüggesztő erők munkálkodnak. Jelen esetben a két vak koldust emberszámba nem vevő sokaság személyében. Egészséges, Jézust látó, iránta lelkesedő emberek torkollják le azokat, akiknek semmijük sincs, sem egészségük, sem vagyonuk, sem társadalmi státuszuk.
Itt ülsz az út szélén évek, évtizedek óta. Ismered azokat, akik naponta elmennek melletted; azokat, akik szólnak néhány kedves szót és segítenek, valamint azokat is, akik sietősen kopogó léptekkel mennek el melletted minden részvét nélkül. Ők azok, akik most észrevesznek, és el akarnak hallgattatni. Ünneplik Jézust, a szabadítót, minden erejükkel azon vannak, hogy közel kerüljenek hozzá. De amikor te, a gyenge, a szegény szólítod meg őt, az útadba állnak. És a természetes az lenne, hogy csendben visszavonulsz. Hiszen megszoktad már, hogy elnémulsz, hogy szégyenedben elrejtőzöl, hogy igazadért nem harcolsz. Hiszen alamizsnából élsz. De most - és talán ezen te lepődsz meg a legjobban - nem ez történik. Nem rettensz meg, nem bújsz el, hanem annál nagyob hittel és elszántsággal kiáltasz: "Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!"
Hited él, és áttör az elcsüggesztő, elbátortalanító erők seregein. Amikor el akarják némítani, erőszakkal erejét venni, vagy éppen maró gúnnyal porrá zúzni, ez a Jézusban való hit szárnyakat kap. Korábban nem ismert magasságokba szárnyall, ahelyett, hogy ernyedten hullana vissza a földre. Minél inkább támadják, annál jobban erősödik. Mindeközben felismered, hogy ez a hit lényege. A hit attól hit, hogy állhatatos, mert minden nehézség ellenére bízik, nem adja föl. Ha nem lenne állhatatos, nem is lenne hit. Megérted, hogy a hit a reménylett dolgok valósága - bízik abban, amit Istentől elfogadott. Mégha nem is látja, de valóságként kapaszkodik abba, amit Jézus titokzatos módon, beszéde által, elplántált a szívedbe: "Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!" Ezze a hittel nem adod fel a küzdelmet az első csatavesztés után. Sőt, kitartóan imádkozol, és így készülsz fel az újabb harcokra, egészen a végső győzelemig.
A Szentlélek ugyanakkor megtanít a különbségtételre. Mert az igaz hit nemcsak harcos, kitartó és állhatatos, de engedelmes és alázatos is. Van, amikor látja a láthatatlant, reméli a reménytelent, és nincs olyan akadály, amelyet le ne küzdene, mert erre hívott az Úr. Máskor azonban abban mutatkozik meg valóságos ereje, hogy képes vagy azt mondani: ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.
Jézus, akire a hit tekint
"Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!" - mondod másodszor, még hangosabban. Egyszercsak hallod, hogy megáll melletted valaki - és mindenki elcsöndesedik
Hangja szeretettel szól: "Mit akartok, mit tegyetek veletek?" Ki ez a Jézus, akiben hiszel?
Aki Isten Fiaként legnehezebb útján jár, amikor veled találkozik. Jerikó városát éppen maga mögött hagyta, hogy megérkezzen Jeruzsálembe, ahol napokon belül eléri a vég. Ez az út, amelyen veled találkozik, a keresztre, a kínhalálba vezet. Jézus tisztában van azzal, mi vár rá a szent városban. Azt is tudja, hogy mindezzel az Atya akaratát cselekszi meg. Ő döntött úgy, hogy a teremtett világ megváltására elbocsátja egyszülött Fiát, akinek halála és feltámadása által megvált a vakság, a bűn, a halál hatalmából téged is. Jézus küldetése célegyenesébe ért, szemei előtt már nem egyes emberek gyógyítása, nem az Isten Országáról szóló tanítás, hanem az egész világtörténelem egyetlen, legfontosabb, mással nem pótolható, máshoz nem hasonlítható cselekménye áll: élete odaáldozása az emberiség istentelensége, vaksága, bűne miatt. Helyettes áldozatának bemutatása a világ minden bűnéért. Jézus, Dávid Fia, az Isten felkentje a halálra készül, amikor kiáltasz: "Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!"
Ezen az úton, hozzád, a névtelen koldushoz érve megáll. Nem teszi részvétlenné a küldetés láza, kozmikus felelőssége nem takar el szemei elől téged sem. Nem mondja, hogy mostmár másra kell összpontosítani. Nem menti ki magát, hogy olyan sok más ember is szabadulásra vár. Azt sem mondja, hogy a másik igen, de te nem. Van ideje rád és van ereje, hogy megszólítson: "Mit akartok, mit tegyetek veletek?" A hatalom, az erő és a szeretet csodálatos összhangja van jelen benne. Szánalma, együttérzése indítja gyógyításra, mint korábban is oly gyakran, amikor nyomorult emberekkel, nyomorult helyzetekkel találkozott.
Ma ugyanez az együttérzés, isteni irgalom és szeretet vezeti azt, aki nemcsak odaáldozta az életét, de feltámadásában vissza is kapta azt, és az Atya jobbján szüntelen imádkozik érted. Ő a te pártfogód, a te képviselőd, aki kérdezi, "Mit akartok, hogy tegyetek veletek?"
A hit követést feltételez
A kérdésre immár teljes hittel válaszolsz: "Azt, Uram, hogy megnyíljék a szemünk" Ő pedig megérint és megnyitja szemed világát. Azonnal egy új világ nyílik meg előtted, fények, színek, arcok táncolnak körülötted. Mostmár te is látsz, de látásod nem ugyanaz, mint azoké, akik az egész jelenetnek egészséges látású emberként tanúi voltak. Te Jézust látod, látod bensőddel úgy, mint aki valóban Isten Fia, szabadító és megváltó. Sőt, nemcsak látod, hanem rászegzed tekinteted, nemcsak ideiglenesen, hanem immár mindörökre. Nem akarod többet szem elől téveszteni, ezért követed őt. Hiszen hinni nem jelent mást, mint Jézust látni - és nemcsak akkor, amikor elhalad melletted és megszólít, valamint szabadulást ad, hanem minden időben. Hiszen mostmár nem "véletlenül" találkozol vele, mert erre járt, hanem mindig vele vagy, hiszen követed őt. Mert Jézus nem azért szólít meg, hogy pusztán szabadításával ajándékozzon meg, hanem azért, hogy követői közé soroljon, hogy vele járjál életed minden napján. Mert a hit követés, Jézus látása minden időben. Elindultál és követed őt Jeruzsálembe. Követed a keresztre, a halálba, a sírba. Látod, amint megfeszítik - érted és helyetted. Ott vagy, amikor a sírba teszik… Követed, mert látni akarod, és így éled át a világosság újabb győzelmét a sötétség felett: az út a halálon át a feltámadásba, valamint az Atya jobbjára vezet.
Követni pedig, értelem szerint, csak akkor tudod, ha látod. Látni csak akkor látod, ha szemeid megnyitotta. Ezért ma, akármilyen kérdésben és nyomorúságban is jövünk elé, a következőt kiáltsuk - vagy éppen suttogjuk el - Isten Fiának: Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk - és add, hogy megnyíljék a szemünk! ÁMEN!

A tanítványoknak csodálatos 3 napban van része. Három napon át ott vannak Jézus mellett, akihez tömegek érkeznek. Mindenféle emberek jönnek: Isten népéhez tartozók és azon kívül állók, mindig mindenre kiváncsiak és kétségbeesett elgyötörtek, épek és fogyatékosok. Látják, amint Jézus szeretettel és hatalommal meggyógyítja a betegeket. Szemeik előtt lesz nyilvánvalóvá Isten Országának a valósága, amelyről Jézus tanít. Ahol Isten uralma megjelenik, a gonosz hatalmak meghátrálnak. Bűn, betegség, kitaszítottság semmissé lesz. Jézus minden egyes emberrel személyesen törődik, akit hozzátartozói, barátai lába elé tesznek. Az isteni könyörület áradása megnyitja a szíveket. A jelenlévők, Isten népéhez tartozók és azon kívül állók, mindig mindenre kiváncsiak és nemrég még kétségbeesett elcsigázottak, épek és nemrég még nyomorékok együtt dícsérik az Urat. A némák beszélnek, a nyomorékok épek, a bénák járnak, a vakok látnak. Isten uralkodik!
A harmadik nap vége felé a tanítványokat magához hívja Jézus. Talán úgy gondolják, itt már véget lehetne vetni a csodálatos, ámde kimerítő eseményeknek. De Jézusnak más elképzelése van: "Szánakozom a sokaságon, mert már három napja velem vannak, és nincs mit enniük; éhesen pedig nem akarom őket elbocsátani, nehogy kidőljenek az úton." Csak ez kellett. Egy újabb probléma, egy újabb feladat. Nem látja, hogy ez megoldhatatlan itt a semmi közepén: "Honnan volna itt a pusztában annyi kenyerünk, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot?" Valamennyi van, de annyi nincs, amennyi elég lenne. Igen, egyszer már voltak ebben a helyzetben, de ki tudja, hogy most mi következik.
Mintha semmivé foszlott volna minden lelkesedésük. Szívüket összeszorítja a félelem. A gonosz hatalma munkába lép. A vakok látnak, a bénák járnak, Isten uralkodik, de mit számít ez, ha nincs nincs elég kenyér? Mi történhet, ha megindul ez a 4000 éhes ember? Lehet, hogy tőlünk várják ők is a megoldást? Csendesebben, Jézus, nehogy meghallják! Mit teszünk, ha feldühödnek, ha ellenünk fordulnak? Hiszen a tömeg sohasem kiszámítható. Egyszer éljeneznek, másszor elveszítnek. Éppen ez kellett nekünk… Talán el sem kellett volna jönni erre a helyre. Végül semmink sem marad. Ízekre szedhetnek. Végünk.
Van is, meg nincs is. Ez a legnehezebb. Hiszen ki tudja, hogy mennyi elég? Elég az, ami be van spájzolva a otthonukba? Elég az, ami megvásárolható abból az összegből, ami a bankszámlán található? Háborús világban élünk… Többre van szükség a biztonsághoz. Sokkal több kell. Mindenből több kell, hiszen még mindig sokkal kevesebb van, mint ami elérhető. Látjuk a képernyőn. Látjuk a másiknál. És ennyit mi is megérdemlünk. Mindenből itt az újabb, gyorsabb, erősebb, nagyobb és hatékonyabb. Ha nem tartjuk a lépést, lemaradunk, elveszünk, a meglévőt is elveszítjük. Ezért folyamatosan többre vágyunk, a többről álmodunk, és a többért hajtunk. Zsigereinkbe van beírva, hogy ami van, nem elég; hiába sok, mégis kevés. Ha a jövőre gondolunk, összeszorul a szívünk. Ma még van, de a verseny kíméletlen, és ha nem vagyunk a legjobbak, a legképzettebbek, ha nem rendelkezünk több papírral, az utcán találhatjuk magunkat. Mert lesz helyettünk más.
Amikor a mindig több az elég, azaz sohasem lesz elég, kifosztottak vagyunk. Szegények, üresek, és könnyen kétségbeesettek. Mert a pénz uralkodik. Uralkodik körülöttünk és uralkodik rajtunk. Uralkodik a családunkon, a kapcsolatainkon, a barátságainkon - ha egyáltalán vannak még. Uralkodik az egészségünkön, uralkodik a környezetünkön, uralkodik a világpolitikában. Ahol a pénz uralkodik, ott szegénység van. Szegénység egyik oldalról, mert egyesek kiesnek a versenyből, kiszakadnak a társadalomból. Szegénység a másik oldalról, mert hiába van sok, úgysem elég, és mert nincs tere a szeretetnek, az igazságnak, az együttérzésnek és a békességnek. Elszegényedik a teremtett világ, elszennyeződnek a vizek és a levegő, kipusztulnak növények és állatok. Kifosztatnak népek és nemzetek, AIDS és éhínség szedi áldozatait gyerekek és felnőttek közt. Fegyverek ontanak vért, gyilkolnak kíméletlenül. A pénz uralkodik…
Ahol a pénz uralkodik, ott halál van. Ott megszűnik az élet, ott szertefoszlik három nap csodájának a konklúziója: Istenünk uralkodik. Ott a kifosztó, leraboló, hitet és reménységet ellopó erő köt gúzsba mindent és mindenkit. Teszi mindezt a gazdasági racionalitás nevében: hét kenyér és egy kevés hal tényleg nem elég 4000 családnak. A tanítványok harcban állnak. Összecsap körülöttünk a nincs és a van, a még több és az elég, a halál és az élet, a gonosz és Isten. A harc arról szól, hogy ki uralkodik? Az egymásnak feszülő erők küzdelmében dől el, hogy ki uralkodik a tanítványok képzeletében, szívében, életében?
Jézus "vette a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Mindnyájan ettek, és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét tele kosárral." Jézus hálaadó imádsága után a tanítványok kezein folyik át az, amit ők kevésnek tartottak. Majd az ő kezeik gyűjtik össze a maradékot 7 tele kosárba. A kevés nem pusztán elégnek, hanem bőségesen soknak bizonyult. Jézus Krisztus győzött. Az ünnep folytatódik, hiszen Isten mégis uralkodik. Nemcsak a bűn és a betegség felett, hanem a gazdasági törvényszerűségek felett is. Isten uralkodásának jelei a púposra tömött kosarak. Nála bőség van, és ez annak jele, hogy legyőzte a pénz uralmának elszemélytelenítő, megalázó és halált hozó befolyását.
A nemrég még vakok, bénák, némák és fogyatékosok együtt ünnepelnek a többiekkel. Együtt jelentik, kiáltják: "Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!" Bejelentik az egész világnak, hogy Isten győzött a küzdelemben.
De ez csak egy kisebb csata a háborúban. Hiszen a pénz, a politikai befolyás, a vallási köntösbe rejtett hatalmi érdekek halált hozó erői újra támadásba lendülnek. Győzzük le azt, aki ellenünk támad minden tettével! A gonosz, a kárhozat, a halál ereje annak életére tör, aki Isten uralkodását hirdeti. És sikerrel jár. Júdás harminc ezüstért elárulja, a főpap és a nagytanács elítéli, Pilátus - bár tudja, hogy ártatlan - kiszolgáltatja. Tanítványai rettegve tagadnak, bújkálnak, menekülnek. A több pénz, több hatalom, több befolyás iránti vágy Jézus kivégzését eredményezi. Szegénységet, kifosztást, halált. A gonosz hatalma, a halál ereje tör az élet Urára, és el is nyeli őt. A kivégzés professzionális, a halál valóságos, a sírt lezáró kő súlyos. Folytatás nem valószínű. Csend van. A kérdés elkerülhetetlen. Ki uralkodik ebben a világban?
A tanítványok nem várnak semmit, különösen nem egy győzelmi jelentést. A harmadik napon azonban mennyei követ fogadja a sírhoz igyekvő asszonyokat. A követ "békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet."(Ézs. 58.7) Így szól: "Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta…(Mt.28.6). Istenünk mégis uralkodik! Nemcsak bűn és betegség, nemcsak a gazdasági törvényszerűségek, hanem a halál és a gonosz erői felett is. A halál és a gonosz erői vannak a pénz uralma mögött, de ezek az erők a követ jelentése szerint legyőzettek. Jézus Krisztus feltámadt!
Nem kell, hogy a pénz legyen az úr felettünk. Nem kell már, hogy a sok, ami körülvesz, soha ne legyen elég. Legyőzte azt a bennünk munkáló erőt, ami mindig többre vágyik, ami mindig a másikét kívánja meg. Nem kell, hogy pénz-isten rettegésben tartson, és így rabszolgájává tegyen. Nem kell csak azért élnünk, hogy pénzt keressünk hogy vásárolhassunk. Nem kell már, hogy az egészségünket feleméssze a mindig több utáni hajtás. Szabadok lehetünk arra, hogy szeressünk. Lehet időnk arra, hogy együtt legyünk a családunkkal, másokkal. Lehet tere az igazságnak, a becsületnek, a tisztességnek. Szabadok vagyunk nem csalni. Győzött, és ezért együttérzőek lehetünk. Szabadok arra, hogy könyörületességre induljunk azok iránt, akik tényleg szegények. Akiknek nincs ennivalójuk, ruhájuk, hajlékuk.
Legyőzte a környezetünket élhetetlenné tevő kapzsiság erőit. Feltámadt, és ezért győzött mindazon erők felett, amelyek miatt pusztul a bolygónk. Uralmat vett azok felett, akik népeket döntenek szegénységbe, betegségbe, háborúba és halálba. Jézus Krisztus uralkodik, és ha ma még uralma elrejtett is, ha ma még gyakran úgy is tűnik, hogy van nála hatalmasabb erő, nincsen. Istenünk uralkodik.
A tanítványok számára azonban mindez nem egyértelmű. Az angyali követ híradását az asszonyoktól hallják. A hír csodálatos, bárcsak igaz lenne - de már hogy lenne igaz? Láttuk a kereszten, láttuk a holttestet, láttuk a követ. A nagytanács működik, a főpap jó egészségnek örvend és telve magabiztossággal, Pilátusnak nincsenek álmatlan éjszakái. Igen, láttunk embereket meggyógyulni, igen, 4000 ember evett és lakott jól a hét kenyérből és néhány halból, de a világ mégsem úgy néz ki, mintha Isten uralkodna. Lehet, hogy feltámadt? Lehet. De lehet, hogy mégsem. Vagy talán mégis?
Egyszercsak Jézus jött velük szembe az úton. Ők, "amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket." (Mt. 28.16) Igen, ő az, feltámadt valóban, uralkodik. De tényleg uralkodik? Pilátus a helyén, a nagytanács változatlanul működik, a főpap jó egészségnek örvend…  a világ még mindig a régi.
Néhány hét múlva azonban egész Jeruzsálemben kiáltják a győzelmi jelentést: Az a Jézus Krisztus, akit ti megöltetek, feltámadt, él és uralkodik. A főpap és a nagytanács tombol, de megállítani nem tudja azt, amit Isten cselekszik. Egyre többen hirdetik, hogy Jézusban Isten uralkodik. A tanítványok képzeletét, szívét és életét ez járja át. Ők már teljesen és kizárólag Jézus szolgái, nem a pénz, a befolyás, az egyéni érdekek szolgái. Az életet választották a halál helyett.
A kérdés, hogy ki uralkodik? A még többet vagy az elég? A kívánság vagy a hálaadás? A gazdasági törvényszerűség vagy a hit? A halál vagy az élet? A gonosz vagy Isten?
Jézus Krisztus győzött. Győzelme erejében lerázhatod a pénz elszegényítő, kifosztó, halálthozó uralmát. Győzelme erejében máshogy élhetsz, mást választhatsz, mint amit eddig. Győzelme más gondolatokkal töltheti meg képzeleted, más indulatokkal szíved, és mássá teheti életed.
Győzelme által megnyílt az őt a halálból az életre. Ámen.

Vannak, akik ha fájdalom, gyász, súlyos betegség éri őket, Isten büntetését emlegetik. Vannak, akik ennek következtében elfordulnak Istentől - gyerekek is, felnőttek is. Szomorú vagyok, amikor ezt hallom - de megértem, mi zajlik bennük. Ezek az emberek úgy érzik, hogy Isten erős kézzel sújtott le rájuk, Isten bünteti őket. Vannak azonban olyanok is, akik a fájdalomban fordulnak Istenhez, és így indulnak el a hit útján, Krisztus követésének az útján. Ők éppen Istenben találnak vígasztalást és gyógyulást. Egyeseket a szenvedés mélyebb és odaadóbb közösségre hív Istennel. Ők Isten átölelő, vígasztaló karját ismerik meg.
Kicsoda Isten? Az, akinek jobb karja erővel és hatalommal, gyakran látszólag kiszámíthatatlanul, sőt, kegyetlenül cselekszik? Vagy az, akinek bal karja gyengéden ölel körül és von magához, ahol biztonságot és szeretetet találunk?
Abban a fejezetben, amelyből fenti Igénk szól, mindvégig találkozunk Isten mindenhatóságával és Isten vígasztalásával. A 10-11 versekben a következőt olvassuk: "Az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti."
Isten uralkodik, szuverén, szabad módon cselekszik - a mi életünkben is. Ugyanakkor mellénk áll, felemel, és magához ölel. Így jelenti ki magát saját népének, Izraelnek, és így szólít meg minket is, akik jelen vagyunk itt.
I. A fájdalom és az ember válasza
Izrael népének minden oka megvolt arra, hogy hangot adjon Isten iránti csalódásának, fájdalmának. A Krisztus előtti VI. század végén a Babiloni birodalom seregei elfoglalták Jeruzsálemet, lerombolták a Templomot, azt a szent helyet, ahol a Isten lakozott, ahol ő népével találkozott. A véres háború nemcsak sokak halálával, a főváros és a szent hely elpusztulásával járt. A babiloniak az életben maradtak egy jelentős részét magukkal hurcolták országukba, és ott telepítették le őket. Idegen hatalom alatt, idegen országban él már 70 éve az a nép, amely a veszteség elszenvedése és a nemzeti gyász következtében csak így tud Istenre gondolni: "Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé." Isten elhagyott, elfelejtkezett rólam, ha nem így lenne, ez nem történhetett volna meg velem - mondja ezzel Izrael. És valljuk be, hogy teljesen logikus a gondolkodásuk. Ha Isten velünk, nem érhet baj; ha pedig mégis, akkor Isten megharagudott, elfordult tőlünk, elfeledkezett rólunk. Ebben az esetben nemcsak az fáj, amit átéltek, nemcsak a veszteség maga, hanem az a lelki gyötrelem is, amely abból fakad, hogy Isten elhagyta őket - de miért?
Sokan teszik fel ma is így a kérdést, olyanok is, akik hisznek, és olyanok is, akik azt mondják, hogy nem hisznek Istenben: Mit vétettem, hogy ez és ez történt velem? Legtöbbször arra jutnak, hogy semmit, különösen, ha összehasonlítják magukat másokkal. Akkor miért történik ez velem? Igazságtalan az Isten - vonják le a következtetést. Az ilyen Isten pedig nem kell. A keserűség, a csalódás váddá lesz, a vád pedig szembeállít Istennel, ellenségnek nyilvánítja őt. De nemcsak őt, hanem a világot, az életet, a másik embert, sőt, önmagát is. A keserű ember könnyen válik minden és mindenki ellenségévé. Velem nem törődik senki, én nem vagyok jó senkinek semmire, mindenki elfelejtett, becsapott, gondolja és talán mondogatja is az ilyen ember. Ebben a helyzetben van Isten népe Izrael, és hasonlóan éreznek sokan ma is. Mi Isten válasza erre?
II. Isten első válasza:  Hatalmának és szuverenitásának hangsúlyozása
Isten, aki a vádat megfogalmazó ember szerint elfeledkezett róla, egyszercsak megszólal, és maga tart tükröt neki: "Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így Izrael: Rejtve van sorsom az Úr előtt…" Isten ismeri annak gondolatait, aki azon gyötrődik, hogy Isten elhagyta őt. Kiderül, hogy közelebb van hozzá, mint bármikor gondolta, hiszen még a szívébe is belelát. Ha hallja sóhajtozásait, ha ismeri mindazt, ami benne zajlik, nem lehet olyan messze. Isten azonban nemcsak tükröt tart, hanem meg is válaszolja ezt a csalódott, keserű szót. Három dolgot állít, mind a hármat a "Hát nem tudod?" kifejezés vezet be, amely kérdés itt nyilvánvalóan arra utal, hogy mindezt illene Izraelnek tudnia.
"Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője…" Isten a "jobb karjára mutat": ő szuverén Úr, élet és halál Ura, mindenek teremtője és fenntartója, kormányzója. Minden az ő kezében van, ő adja az életet és ő veszi el. Egyedül neki van joga dönteni - és Izrael ezt nem kérdőjelezheti meg. Ugyanezért nem is vádolhatja Istent, még akkor sem, ha fájdalma valóságos és az elviselhetetlenségig terhes.
"Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy … nem fárad el és nem lankad el"  Nem igaz, hogy ügyed nincs előtte, mert éppen alszik, vagy mással van elfoglalva, vagy fáradt, vagy kiment a fejéből, hogy te is itt vagy. Nem a véletlen, a vak végzet mindaz, ami veled történt, nem csúszott hiba Isten számításaiba. Ez Isten válasza a téves feltételezésekre és elképzelésekre, a csalódás által kialakult téves istenképre. Nem, ő nem olyan, mint mi, akik tévedünk, elfáradunk, megfeledkezünk egymásról.
"Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy … értelme kifürkészhetetlen" Számunkra a kínzóan visszatérő kérdés mindig a miért? Miért éppen velem? Miért most? Miért ez? A válasz: Isten értelme kifürkészhetetlen. Egy másik helyen ezt olvassuk: "A ti gondolataitok nem az én gondolotaim, a ti útaitok nem az én útaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útaim a ti útaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Ézs.55.8-9) Ebben Isten választ ad arra, hogy miért nem ad választ a "miértre". Mert Isten ügye rejtve van előttünk - nem a mi ügyünk van rejtve előtte. Nem ő nem érti meg, mi történik velünk, hanem mi nem foghatjuk fel azt, amit ő cselekszik.
Az ember panaszára Istentől, aki ismeri a panaszt, három választ kaptunk: Ő szuverén Úr, nem számonkérhető; nem aludt vagy nem volt fáradt, nem tévedett, amikor a baj bennünket ért; valamint értelme kifürkészhetetlen. Ha ez Isten válasza panaszomra, fájdalmamra, el tudom-e fogadni? Nem olyan ez a válasz, mintha csak elnémítani akarna: ne beszélj ostobaságokat, és ne kérdezősködj! Ha csak hatalmát, uralmát és szuverénitását adja elénk, mit kezdjünk vele? És mit kezdjünk a fájdalmunkkal? Olvassuk tovább Isten válaszát, és lássuk meg, hogy nem ez a kemény - bár igaz! - szó minden, amit mondani akar.
III. Isten második válasza: gyengéd vígasztalása
Isten nem válaszolja meg a miértet, és nem adja meg annak lehetőségét, hogy vagy erőtlenséggel, hibával, vagy figyelmetlenséggel vádoljuk őt. Választ nem ad, a kínzó "miértre" nem kapunk választ - de egy valamit be kell vallanunk: ha kapnánk is magyarázatot, az nem tenné könnyebbé a fájdalom elhordozását a számunkra. Hiszen lássuk be, amikor a mélységben vagyunk, a hozzánk legközelebb álló embertől nem magyarázatot várunk, hanem szerető együttérzést, közelséget, jelenlétet. Isten nem ad választ szóban, ugyanakkor válaszol azáltal, hogy cselekszik:
"Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlent nagyon erőssé teszi." A nép, amely elcsigázva, összetörve, reménység nélkül éli életét, megerősítést, megújulást kap Istentől. Az, aki erővel és hatalommal cselekszik egyik karjával, aki népeket ledönt és felemel, aki igazságot oszt és szabadulást munkál a fogságból ugyanaz, mint aki  másik "karjára gyűjti a bárányokat, őlébe veszi őket…".(v.11). Az, aki megbüntette Izraelt hűtlensége miatt a babiloni fogsággal, aki hatalommal munkálja a népe szabadítását azonos azzal, aki maga támogatja az erőteleneket, az elesetteket. Isten szeretete és csodája, hogy nem pusztán szavakat mond, hanem cselekedetével jön el hozzánk, hogy megerősítsen, helyreállítson, gyógyítson, formáljon. Elmondja, hogy "még a legkiválóbbak is megbotlanak", az ifjak, az erősek, a hitben érettek is eljutnak oda, hogy úgy látják, nem bírják tovább, mert Isten elfordult tőlük. Annál dicsőségesebb az ő kegyelme, amely megújulást, vígasztalást, új életet munkál. És hogy mit tegyünk, ha ez így van?
"Akik az Úrban bíznak, erejük megújul…" Bízzunk az Úrban! Ez a bizalom nem más, mint Istenre való várakozás. Az egyik legismertebb kép, ami ehhez a kifejezéshez tartozik, a Zsolt. 130.5-6. versekben található:
"Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom az ő ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az örők a reggelt."
A bizalom Isten eljövetelére, szabadítására, vígasztalására való várakozás. Ő olyan biztosan eljő, amilyen biztosan megérkezik a kelő nap első sugara. Most még sötétség van; fájdalom, értetlenség, Isten távolinak tűnik - de bízom, mert megígérte, hogy eljön, és máskor is eljött, és újra el fog jönni. A bizalom azt jelenti, hogy az sürgető, zaklató kérdések elcsendesülnek, megszűnnek. Belépünk Isten békességébe, és reménykedve várunk. A kérdés nincs megválaszolva, de engedjük, hogy Isten magához öleljen, és mint botladozó bárányokat, lábra állítson. Elhisszük, hogy tud rólunk és jó szándékkal cselekszik.
A bizalom legszebb és legmegrázóbb példája Jézus Krisztusé. Életében és halálában az Atyában bízott. Utolsó óráiban a kereszten így imádkozott: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet " (Lk.23.46). Teljesen Istenre bízta magát. Az Ószövetség ígérete pedig beteljesedett értünk és miattunk összetört életében: "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok…" Hiszen Jézus Krisztus feltámadt a halálból. Ezzel Isten szeretete hatalmasabbnak bizonyult a halál erejénél. Erős jobb karjával kihozta Fiát a halálból, és legyőzte a gonosz minden hatalmát.
Isten hatalommal teli, szabadon cselekvő jobb karjával és vígasztalással, gyengédséggel teli bal karjával öleli át népét. Engedjük, hogy bennünket is magához vonjon, lázadó, kételkedő, ellenkező embereket. Engedjük, hogy szeretete győzzön keményszívűségünk felett, és amint szerető karjával magához von, hogy vígasztaljon és szabadítson, mi is öleljők őt magunkhoz! ÁMEN!

I. A mai helyzet, azaz a  kételkedés okainak felvázolása
Ha 100 évvel ezelõtt ugyanennyi embernek feltették volna ezt a kérdést, a jelenlévõk nagy része azt válaszolta volna, hogy vagy mennyország, vagy pokol (kárhozat). Az emberek jelentõs részében élénk képek éltek e két végállomásról: a mennyországban folyamatosan énekelni fogunk (márpedig ez nem túl vonzó számunkra. David Lloyd George brit miniszterelnök: "Amikor gyerek voltam, a mennyország gondolata jobban rémísztett, mint a pokolé. Úgy képzeltem el a mennyet, mint ahol örökös vasárnapok lesznek örökös istentiszteletekkel, amelyekrõl lehetetlen megszökni, hiszen a Mindenható, az angyali seregek közremûködésével, állandóan azokat vadássza, akinek nincsenek ott." Alison Morgan, 210.), a pokolban pedig - azoknak, akik odakerülnek - igen melegük lesz, borzalmas szenvedéseknek és kínoknak lesznek kitéve (Ezt pedig nem igazán hisszük). Arra a kérdésre, hogy ki hova kerül, a legtöbben azt válaszolták volna, hogy a jók a mennyországba, a bűnösök a pokolba. A válasz alatt talán végigfutott bennük, hogy milyen borzalmasan gonosz emberekrõl hallottak már, és milyen erényeik vannak nekik...
Ha valaki ma felteszi ezt a kérdést, ha egyáltalán választ kap, az annyi: ki tudja, onnan még senki sem jött vissza. Ha pedig valaki megpróbál válaszolni e kérdésre, jól vigyázzon, mert könnyen megkaphatja, hogy dogmatikus, intoleráns, szemellenzõs, stb...
Azt gondolom, hogy nagyon fontos szemügyre vennünk azokat a tényezőket, amelyek következtében ez a bizonytalanság kialakult.
1.   A halál tagadása. Elizabeth Kübler-Ross a halálról és haldoklásról írott könyvében sorra veszi, hogyan reagál az ember, amikor ráébred a halál elkerülhetetlenségére. Az általa leírt 5 reakció közül az elsõ a tagadás. Nem vesz róla tudomást, elutasítja, tagadja. (Biztos összekeverték a leleteket, stb...) A XXi. sz. eleji társadalomban ugyanez megfigyelhetõ. A halállal nem igazán törõdünk. Hiába tudjuk, hogy 100-ból 100-an meghalunk, azaz kb. 100%-os az esélyünk a halálra, ezzel nem sokat foglalkozunk. A legtöbben minden nap úgy élünk, mintha halhatatlanok lennénk. Gyakran a halálos beteggel beszélgetve sem említjük meg a halál lehetõségét. Az emberek jelentõs része tõlünk távol, kórházakban hal meg. A hamvasztással együttjáró búcsúzás 15 perc...Ha barátunk gyászol, inkább elkerüljük. Mit mondanánk neki? Nincs válaszunk a kérdésre: Mi van a halál után? - ezért nem beszélünk a halálról, megpróbáljuk kiiktatni életünkbõl. Hol van ettõl bölcs Salamon tanácsa: "Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él!" (Préd.7.2)? Amíg korábban a keresztyének vígasztalást találtak a halál utáni élet, a menny bizonyosságában, ma sokkal nehezebb a halál gondolatával megbírkózni. Ezért is válik tabu témává...
2.   Pluralista társadalom. Ha 100 évvel ezelõtt a mennyország és pokol képe volt uralkodó, annak az az egyik magyarázata, hogy a nagyobb nyilvánosság számára nem volt más elérhetõ, mint a keresztyén világszemlélet. Ma azonban már tudjuk, hogy a vallásos piac kínálata sokkal szélesebb ennél. Sokféle vallás sokféle választ ad a kérdésre, mi van a halál után? Melyiknek higgyek? És miért éppen annak? A nyugati világra jellemzõ "koktél mentalitást" kell itt megemlíteni: a különbözõ vallásokból, ideológiákból keverd ki a te válaszodat, higgy abban, élj vele. De vajon ez meddig ad megelégítõ választ kérdésünkre?
3.   A halál megszépítése. A halál megszépítése egy másik elkerülõ stratégia, amellyel az ember a halál visszavonhatatlan, pusztító valóságát próbálja elviselhetõvé tenni. Ha kikerülhetetlen, hát szelídítsük meg, barátkozzunk össze a nagy ellenféllel! Ezt az általános hozzáállást, amely koronként, helyenként számtalan formát ölt (pl. olyan szektás tömeges öngyilkosságok, amelyek valamiféle üdvösséget ígérnek ilyen módon) két területen szeretném nyomon követni.
­4.  Reinkarnáció. A reinkarnáció gondolata egyre népszerûbb a nyugati világban (1979-ben a brit lakosság 28%-a, Alison Morgan, 109.). Ahogyan 100 évvel ezelõtt kérdésünkre - Mi van a halál után? - hívõk, nem hívõk mennyrõl és pokolról szóltak volna, ma úgy válaszolnának nem kevesen - hívõk, nem hívõk - hogy egy újabb élet. Nyilvánvaló, hogy ezt a népszerûsödõ gondolatot miért nevezem a halál megszépítésének. Ha a lelkem visszatér a földre egy újabb testben, lényegében azt jelenti, hogy van egy újabb dobásom. Több életem van, mint a Nintendoban is. Lelõnek, de visszajövök. Hát ez a reinkarnácó lényege sok felületes, nyugati embernek. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a reinkarnáció és lélekvándorlás cseppet sem ezt jelenti a hinduizmusban, vagy buddhizmusban (ahonnan modernkori nyugati elterjedése kiindult, bár az ókori Görögországban sem ismeretlen, ahonnan tovaterjedt a római gondolkodásba, ugyanakkor nem lett dominás; Alison Morgan 110-111.)
A hinduizmus és buddhizmus (nem egyezõ) gondolkodása szerint a lélek halál utáni újratestetöltése nem jó hír. Az újraszületés az újrameghalást hordozza magában. A megváltás lényege éppen a kiszabadulás az élet-halál-újabb élet elkeserítõ köreibõl. Az élettel szenvedés jár, a szabadság az élettõl való megszûnés. Az újratestetöltés tehát nem más, mint annak a bizonyítéka, hogy az illetõ még nem jutott el a szenvedés és illúzió végtelennek tûnõ köreibõl való kiszabadulásra.
Éppen itt láthatjuk, amit "koktél mentalitásnak" neveztem. Ami kényelmesnek tûnik, azt felvette a nyugati emberek egy része, úgy, ahogy neki tetszik. Gyakran megpróbálja mindezt összekötni a keresztyénséggel is. A Bibliában homályos helyekre támaszkodva próbálnak érvelni azzal kapcsolatban, hogy a Biblia is tanítja a lélekvándorlást. Most többre nincs lehetõségem, mint arra rámutatni, - amit késõbb ki is fejtek - hogy a bibliai vallások (zsidó, keresztyénség) tanítása a halál utáni eseményekrõl összegyeztethetetlen a lélekvándorlással. Hiheti ma valaki ez utóbbit, csak egyet ne állítson: Jézus Krisztus is ezt tanította.
­5. Halálközeli élmények. A halál megszelídítésének egy másik formája. Nyilvánvaló, hogy itt nem tudatos programról van szó, hiszen a HKÉ-et senki sem maga választja. Mintegy öszefoglalásként a következõket kell megemlíteni errõl a tapasztalatról.
            - Az élmény összetevõi: "Meghallják a halál hírét, áthaladnak egy sötét alagúton, miközben furcsa zajt, vagy zenét hallanak. Az alagút végén a testükön kívül érzik magukat, találkoznak halott rokonaikkal, majd látnak egy nagy fényességet. Sokan ezt valami magasabbrendû lénynek tartják, amit késõbb a saját vallásuk szerint azonosítanak, ez a fénylõ lény rendkívüli szeretetet áraszt. Kérdéseket kapnak, újra látják az életüket, és a végén a lény vissszaküldi õket." (Az alagút végén a testükön kívül érzik magukat, Magyar Nemzet, 1999. ápr. 8.)
            - Ma már tudományosan elfogadott, hogy a HKÉ nem nevezhetõ álomnak, hallucinációnak, és teljességében nem magyarázható a tudomány eszközeivel. Ugyanakkor az is bizonyított, hogy nem függ össze az elõzetes vallásosság meglétével, vagy hiányával, általános tapasztalat, azaz elõfordult az ókorban is, és nem csak a nyugati világra korlátozódik. (Az alagút...; Morgan, 75-82).
            - A HKÉ következményeit is vizsgálják. Ezeket az alábbiakban foglalhatjuk össze: megváltozott énkép (küldetéstudat), és megváltozott istenkép (létezik!, szeretõ fénylény), legfõképpen: megváltozott hozzállás a halálhoz.
Ez utóbbi az, amire szeretném felhívni a figyelmet. A HKÉ-ek népszerûsítése kapcsán kialakul egy kép sokakban: a halál valami csodálatos, a halál jóbarát, hiszen sokkal jobb volt "odaát". A HKÉ-t átélt emberek elmondják, hogy milyen rossz volt, amikor visszatértek testükbe.Többé nem félnek a haláltól. Mire következtessünk ebbõl? Ne féljünk a haláltól, hiszen tudjuk, hogy jóbarát, megszelídítettük. De két kérdést kell feltenni ezen a ponton:
Mi van azon - kevesek - élményével, akik a HKÉ-ben nem pozitívat, csodálatosat éltek meg, hanem valami félelmeteset és borzalmasat? Kétségen kívül vannak olyan dokumentált esetek is, amelyekben a sötétség, üresség, magány, félelem képei dominálnak (Morgan, 78.). Ha a pozitív élményeket átélt beszámolókra úgy tekint valaki, mint amelyek tényleg elmondanak valamit arról, hogy mi van a halál után, ezeket indokolatlan - és ostobaság - lenne figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor mennyire tekinthetjük valóságos híradásnak a túlvilágról a HKÉ-t? Halálközeli élményrõl beszélünk. Bizonyos, hogy a valóságot írják le (nem az élmény valóságát kérdõjelezem meg, hanem azt, hogy ez az élmény a halál utáni realitást foglalja magában)? És vajon adhat-e mások halálközeli élménye bizonyosságot nekünk a halál utáni léttel kapcsolatban? Könnyebb-e az õ beszámolóikra támaszkodnunk, amikor saját meggyõzõdésünket alakítjuk ki, mint valaki más szavaira? És itt jutunk el ahhoz, ami a mai napon mondanivalóm második fele. Az elbizonytalanodásban, a halál tagadása vagy éppen megszépítése közepette, egy harmadik alternatívára szeretnék mutatni. Ez a halál legyõzésének bizonyossága, amely egy történelmi személyhez, a Názáreti Jézushoz kapcsolódik.
II. Milyen választ ad a keresztyénség a kérdésre: Mi van a halál után?
Nagyon sokan úgy utasították el a keresztyén választ, hogy meg sem ismerték azt. Ennek részben oka az, hogy a középkor által lefestett menny és pokol képet a mai ember elfogadhatatlannak tartja, részben pedig (és ezzel együtt) a sokszor teljes tudatlanság arról, amit a Biblia tanít a halál utáni eseményekrõl (nem régen egy diplomás hölgy megkérdezte feleségemet, hogy ha van Isten, hogy lehet, hogy még nem találkoztak vele az ûrhajósok…)
Fontos megjegyezni, hogy erre a kérdésre nem próbálhatunk másként válaszolni, mint Jézus Krisztus személyéhez kötötten. A Názáreti Jézus nemcsak tanított a halálról, valamint a halál utáni valóságról, de szemtanúk szerint õ maga is feltámasztott másokat, valamint õ maga is halott volt, és feltámadt. Ő az, aki nem halálközeli élményt élt át, hanem aki valóban meghalt, és visszajött onnan.
Ahhoz, hogy Jézus Krisztus személyét és tanítását hitelesen megismerhessük, az evangéliumok beszámolóit kell tanulmányoznunk. Arra most nincs lehetőségünk kitérni, hogy az evangéliumok beszámolóit miért tekintheti hitelesnek minden kételkedő, de elérhetők könyvek, amelyek ebben segítenek. Most csak Jézus Krisztus feltámadásáról kívánok szólni.
Jézus Krisztus feltámadása a keresztyén hit sarokköve. Nem véletlenül került a támadások kereszttüzébe, és nem véletlenül írja Pál apostol: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is" (IKor.15.15). Az is nyilvánvaló, ha Jézus Krisztus feltámadt a halálból, akkor mindaz, amit ő válaszolt a kérdésre "Mi van a halál után?" a legtökéletesebben igazolt előttünk. (Hiszen a feltámasztással az Atya igazolta, hogy Jézus kijelentései, amelyek miatt őt megölték, igazak.) Feltámadásával nem tagadja a halál tényét, nem megszépíti azt, hanem mint utolsó ellenséget, legyőzi. A halál erejét megtöri, a végsőnek hitt hatalom felett uralmat vesz. Mit mondanak hát az evangéliumok Jézus feltámadásáról?
a. Az üres sír. A négy evangélium egybehangzóan állítja, hogy a sír, ahova a keresztre feszített Jézust eltemették, és amelyet katonákkal őriztettek, vasárnap hajnalban üres volt. Azaz eltűnt a holttest. Ennek egyik (és egyben legelfogadhatóbb) magyarázata, hogy Jézus feltámadt, ahogyan ezt a mennyei követek tudtul adták a sírhoz elsőként érkező asszonyoknak. Több más magyarázat is született, amelyek a feltámadás cáfolatát szolgálják. Vizsgáljuk meg ezeket röviden!
­  Tetszhalott elmélet. Jézus nem halt meg, a sírban magához tért, majd távozott. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy akit keresztre feszítettek, majd egy dárdával átszúrtak, miután magához tér a sírkamrában, elhengeríti a követ, kicselezi a katonákat, majd megjelenik, mint az élet Ura.
­  Tanítványai lopták el a testet. Éppen ezt megelőzendő állították az őrséget a sírhoz (Mt.27.62kk, Mt.28.15). Ugyanakkor: i. Mitől változott meg az életük? ii. "Ki halna meg egy hazugságért?"
­  A zsidók vagy a rómaiak lopták el. Nyilvánvaló, ha birtokukban lett volna a holttest, annak bemutatásával nem késlekedtek volna, hiszen ezzel az egész, a feltámadást követő "jézus mozgalom" leállítható lett volna.
b. A feltámadott megjelenései. Az üres sír tagadhatalan tényét Jézus megjelenései magyarázták. Az evangéliumok azt is elénk adják, hogy a feltámadáshit ezekből a találkozásokból fakadt, és nem abból, hogy a sírt üresen látták (kivéve János, Jn.20.8). Hallucinációk, szellemjárások, stb. - mint a megjelenések magyarázatai - kizárhatók.
Mi van a halál után? Jézus azt mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él." (Jn.11.26)
A feltámadás nem tan, hanem egy személy, Jézus Krisztus, a feltámadott, aki halott volt, de íme él. Tőle függetlenül semmit sem mondhatunk a feltámadás valóságáról. Ez azért fontos, mert - ahogy láttuk is - nem azért hisszük, hogy a "Mi van a halál után?" kérdésre tudjuk a választ, mert ezt tanították nekünk a szüleink, hanem mert találkoztunk a feltámadottal. A keresztyén közösség azok közössége, akik megvallják: találkoztunk Jézus Krisztussal. Mert Jézus Krisztus feltámadása nemcsak történelem, hanem mindennapi tapasztalat azok számára, akik megismerték őt. Ennek csodáját éljük át, amikor megszólal köztünk az ő üzenete a Bibliából, amikor megtörjük a kenyeret, de akkor is, amikor egyénileg fordulunk hozzá imádságban, bibliaolvasásban.
Mi történik, amikor meghalunk? Olvastam egy rövid jelenetet, amely az erre a kérdésre adott bibliai válasz alapján készült. Ketten beszélgetnek egy hideg, rideg helyen, ahová az imént kerültek. Hamar felismerik, hogy mind a ketten meghaltak. Az is kiderül, hogy az egyikük hívő volt, a másik nem. Mondja is az előbbinek, látod, te is csak eddig jutottál, ameddig én. A jelenet lényege, hogy egyszercsak érzik, életük minden pillanata ismert Isten előtt. Sőt, erről dokumentumok vannak, amit meg is kapnak kazetták formájában. Ott állnak, igen csak megijedve, hogy mindent tudnak róluk, kezükben egy-egy kazetta halom. Majd hívatják az elsőt, aki elmegy, visszajön, eldobja a kazettákat, és bemegy egy ajtón,. amely felfelé nyílik. A másik megkérdezi, hogy ő mit tegyen. Társa egy másik ajtóra mutat, hogy ott lépjen be. Az illető nem akar arra menni, azt gondolja, hogy megy az első után, aki eldobta a kazettákat, a terhelő bizonyítékokat. A jelent azzal végződik, hogy nem tud megszabadulni a dokumentumoktól, hozzáragadtak a kezéhez.
Mi van a halál után?
Jézus Krisztus újra és újra hangsúlyozta: ítélet, azaz számadás. Ennek nyomai be vannak írva személyiségünkbe, hiszen lelkiismeretünk is vádol, elítél, vagy éppen felment. A Biblia szerint a halál után egykor ("azon a napon") mindannyian megjelenünk Isten előtt, amikor valóban egész életünkkel leplezetlenül állunk előtte. (Érdekes itt visszaemlékezni a HKÉ-ekre).
A számadás alapján két lehetőség egyike áll előttünk: menny vagy pokol. Ez az, amit a középkori teológia túlzottan is kiszínezett, elrettentésre használt, stb. Egyikről sem mondhatjuk, hogy ismert előttünk minden részletében. A Biblia is csak képekkel utal rá. Ami a legdöntőbb: az egyik Isten jelenlétével jár együtt, a másik az Isten nélküliséggel. Gondoljunk rá így, az Istennel való kapcsolat oldaláról.
A darab elénkadta az alapvető keresztyén tanítást arról, hogy ki hova kerül. Figyeljük meg: nem arról van szó, hogy az egyik szereplő ellen vannak terhelő bizonyítékok, a másik ellen nincsenek. Mégcsak arról sem, hogy egyikük életében a jó dolgok felvétele ellensúlyozza a rossz dolgokról készült dokumentumokat. Hanem arról, hogy az egyik eldobhatja azokat, a másik nem. Miért?
Mert az, aki feltámadt, értelemszerűen előtte meg is halt. Halála azonban nem véletlen volt. Nem a dolgok szerencsétlen kimenetele. Sőt, nemcsak egyszerűen a zsidó vezetők hatalomféltésének, valamint Pilátus korruptságának szégyenteli következménye. Az Atya színe előtt Jézus halála engesztelő áldozat a mi bűneinkért. Helyettes áldozat, amelyben ő magára veszi a mi istentelenségünk feletti ítéletet, valamint megajándékoz az ő igazságával, Isten előtti ártatlanságával. Ezért dobhatja el az egyik szereplő a terhelő bizonyítékokat. Ő hitét, bizalmát Jézusba vetette, és ezzel életében (és halálában) is érvénybe lépett a nagy csere.
Sok kérdés maradt nyitva. Mi van azokkal akik nem hallottak sohasem Jézusról? Mi történik halálunk és az ítéletre történő feltámadás között? Hogyan támadunk fel testben, milyenek leszünk? Ezek egy részére van válasz, a másik részére nincs.
Mi van a halál után? Leegyszerűsítve: az, ami itt. Ha Jézus Krisztussal jársz, vele maradsz, ha nélküle vagy, nélküle leszel.
De "az Emberfi azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". (Lk.19.10). Ő találkozni akar veled, és képes találkozni veled. Ő az, aki ebben a találkozásban adja meg számodra azt a választ, amely akkor valóban a tiéd. Ő az, aki most neked mondja: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" (Jn.11.25-26)

Kevés szebb és izgalmasabb történet létezik, mint az, amikor valakit Jézus Krisztus elhív a vele való kapcsolatra, a követésre. Szépek ezek a történetek, mert Jézus szeretete és jósága mutatkozik meg bennük az ember sokféle rútsága közepette. Izgalmasak, mert a legváratlanabb fordulatokkal bírnak; nincs két egyforma elhívás - nemcsak az Újszövetségben, hanem a közöttünk jelen lévő Jézus követők, azaz keresztyének életében sem. A ma olvasott rész arra hív minket, hogy legyünk részeseiévé az egyik első tanítvány, Simon Péter elhívásának.
I. A hallgatás és befogadás időszaka
Nagy sokaság veszi körül Jézust a Genezáret-tó partján. Minden oldalról körülveszik, nyomják, szorongatják, mert hallani akarják, amit mond. A tömeg természete a hangzavar; minél többen vannak, annál hangosabbak; minél hangosabbak, annál közelebb akarnak jutni Jézushoz, hogy hallják őt. Jézus így teljesen beszorul a tópartra. Meglát két csónakot, amelyekből a halászok éppen kiszálltak. Ő beszáll Simonéba, egy kicsit beljebb mennek, és onnan beszél a sokaságnak. A víz viszi a hangot, ugyanakkor szabadságot biztosít neki. Jézus tanít.
Tanítása vonzotta az embereket. Kapernaumban "álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt." (4.32) Ugyanez a hatalom, erő mutatkozott meg gyógyításaiban, szabadításaiban (4.40-41). Az emberek szomjaztak mindarra, amit Jézus hozott.
Simon is ezzel a csodálással teljes vonzalommal hallgathatta őt. Ült mellette a csónakban, hallotta a tanítását, látta a már lecsendesedett embereket, amint szinte itták Jézus szavait. Mindazt, ami később vele történt, meg kell hogy előzze ez a figyelem.
Az elhívás a hallgatás és befogadás, az "ismerkedés" időszakával kezdődik sokak számára ma is. Valami Jézus Krisztus vonzáskörébe visz. Ami korábban lényegtelen, mellékes, sőt, talán egyenesen visszataszító volt, az egyszercsak érdekessé, vonzóvá válik. Nem mondod, hogy hiszel Jézusban, mégcsak azt sem, hogy hinni akarsz. De valami történik benned, hiszen közömbösből keresővé lettél. Van, aki a Bibliát veszi elő egyre gyakrabban, van, aki keresztyén ismerőseit közelíti meg, van, aki istentiszteletre kezd járni. Sokszor maga sem tudja, hogy mi indítja őt minderre. De tény, hogy egyre nagyobb figyelemmel és örömmel foglalkozik azzal, amit Jézus mondott és cselekedett.
Erre az időszakra nagy szükség van. Jézust, az ő személyét, tanításának lényegét meg kell ismerni. Itt azonban nem csupán információgyűjtésről van szó. Ez az "ismeret" elkezdi az ember életének legkülönbözőbb területeit megvilágítani, bizonyos dolgokat átrendezni. Változó, hogy kinek mennyi idő szükséges ehhez. Ugyanakkor ez még nem Krisztus követés. Ezért, amikor befejezte tanítását, Jézus így szólt Simonhoz: "Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!"
II. Az engedelmesség mozzanata
Jézus nem hagyja Simont a vonzódó, az álmélkodva hallgató, a távolról lelkesedő szerepében. Követésre, tanítványságra szóló elhívás története ez. Ezért Jézus Krisztus parancsot ad Simonnak.
Eddig Jézus arról beszélt, amiben ő az illetékes. Simon nem gondolja, hogy jobban tudna tanítani az Isten Országáról, mint a Mester. A halászat, a mindennapi életnek ez a területe azonban más kérdés. Itt Simon Péter a szaktekintély: "Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk…" Más szóval: Jézus, ebben a kérdésben nem jól beszélsz. Ha éjjel nem volt fogás, hogy lenne nappal? Sok mindent mondhatott volna még a halász: fáradt vagyok, ne kezdjük újra; értelmetlen ilyenkor próbálkozni; mit szólnak a többiek, ha látják, milyen bolond dologba kezdek… "…de a te szavadra mégis kivetem a hálókat." Furcsa, amit kérsz, Jézus, de mivel Te kéred, megteszem - mondja Simon. Eddig figyelt és hallgatott, most azonban cselekednie, bizonyos értelemben kockáztatnia kell. Eddig azt hallgatta, amit Jézus mindenkinek tanított, most azt kell tennie, amit Jézus kizárólag neki mond. A hallgatásnak, az "ismerkedésnek" nem volt olyan tétje, mint a személyre szóló parancsnak, az engedelmességet váró felszólításnak. A hallgatás Jézus vonzáskörében csodálatos és könnyű, az engedelmességnek ára van és kockázatos. Simonnak döntést kell hoznia, hogy mit csinál.
Az elhívás-történetek állandó és megkerülhetetlen része ez a mozzanat. Egyszer eljön az idő - Jézus hozza el - , amikor Jézus megszólítja az addig "ismerkedőt": "Evezz a mélyre!" Amíg a mélység a tó belsejét jelentette ott és akkor, hallhatjuk Jézus szavait úgy, mint ami kérése nehéz, kockázatos, érthetetlen voltára utal.
Ez a kérés, vagy inkább parancs, olyan területen szólít meg, ahol azt gondolod, hogy te vagy a tekintély. Sok jó és érdekes, lelkesítő gondolat lett már a tiéd, de mindez a "vallás", a "hit" világához tartozik - véled - s nem kell, hogy az elevenedbe vágjon. Jézus azonban egyszercsak abba szól bele, amiben te tartod magadat a mesternek, és őt idegennek látod. A hallgatás, az "ismerkedés", az elkötelezettség nélküli szemlélődés idejének vége; Jézus Krisztus benned elkezdett munkája tovább kell hogy menjen.
Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Mit jelenthet ez?
Valakivel haragban vagy. Nem beszéltek, és megfogadtad, hogy amíg ő nem keres meg téged, semmi nem változik. Jézus azt mondja: menj, bocsáss meg neki, vagy kérj bocsánatot tőle.
A munkád világában. Kikristályosodik előtted egy döntés lehetősége: az egyik oldalon a biztos előnnyel járó, ámde tisztességtelen, a másik oldalon az igaz, de bizonytalanságot szülő választás. Evezz a mélyre!
Életed bármely területén, a mindennapok világában, ahol úgy gondolod, jól kiismered magadat, és kezedben tartod a dolgaid, egyszer csak megszólít: Evezz a mélyre! - Indulj el, kezdj újat, hagyd ott a beváltat, mondj nemet a hamisra, vállald a kockázatot!
Simon így felelt: "… a te szavadra mégis kivetem a hálót".
III. Isten megtapasztalása
Simon engedelmeskedik és csoda történik: nagy menyiségű halat kerítettek be a hálójukkal. Lukács evangélista többszörösen is hangsúlyozza a fogás gazdagságát: olyan sok hal akadt a hálóba, hogy azok szakadozni kezdtek, majd pedig amikor az odahívott társaik segítségével két hajót is megtöltöttek a halakkal, azok majdnem elsüllyedtek. A hálók szakadoznak, a hajók süllyedeznek, minden kevesebbre van méretezve, mint amit a jézusi csoda terem. Az emberi eszközök, az emberi tervezés, az emberi elképzelés nem bírja magábafoglalni és magában tartani azt, amit Jézus képes adni. Az isteni csoda gazdagsága minden emberi számítást felülmúl. Ez az, amit Simon megtapasztal akkor, amikor engedelmeskedik Jézus furcsa és kockázatos szavának.
A "megtelés" (v.7), és így a túlcsordulás Lukács evangélista egyik sokat használt kifejezése (az Újszövetségben 24 alkalommal, ebből 21 Lukácsnál - az evangéliumban és az Ap.Cselben). Leggyakrabban a Szentlélekkel való megtelésre, beteljesedésre használja, míg máskor az Istentől való idő, alkalom elérkezésére, vagy éppen az evangélium által keltett haraggal történő megtelésre. Ennek alapján mondhatjuk, hogy szinte mindig a gazdag Isten hatalmas cselekedeteire mutat.
Simon is sokkal töbet tapasztal, él itt át, mint egy kirívóan ritka, bőséges halfogást. Isten gazdagságából, teljességéből, túlcsorduló szeretetéből lát meg valamit Jézusban. Jézust kezdi megismerni más fényben. Hogy ez mennyire így van, azt jelzi, hogy a csodás események után nem azt mondja, hogy Uram Jézus, adj máskor is ilyen fogást, hogy könnyebb legyen az életem, vagy nem a - bizonyára nagyértékű - zsákmány elhelyezése a legfőbb gondja. Valami egészen más problémája lesz.
"Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!" Jézus isteni gazdagságával szemben nem tehet mást, mint hogy felismeri a maga hiányát, szűkmarkúságát, töredékes és elégtelen voltát. Nemrég még így szólt kételkedve: "Mester, egész éjjel nem fogtunk semmit, de a te szavadra…" - most pedig a földreesve imádja az Urat. A csoda, Isten megtapasztalása, amely az engedelmességet követi, nemcsak Isten gazdagságát, de az ember szegénységét is felszínre hozza. A valóság láthatóvá lesz Simon számára.
Miért kell Simonnak engedelmeskednie egy furcsa dologban? Azért, hogy megtanuljon hinni, azaz magát teljesen Jézusra bízni. Mert amíg a csónakból figyeli, hallgatja a Mester, amíg érdeklődik és "ismerkedik", addig nem lehet Krisztus követéséről, élete odaszánásáról beszélni. Amíg nem tapasztalja meg Isten gazdagságát, és ezzel együtt elkerülhetetlenül a maga szegény, bűnös voltát, addig azt hiszi, hogy ő az élete mestere. Addig nem esik remegve Jézus lábaihoz, felismerve az ő Istenségét és dicsőségét. És addig nem is hallja meg az elhívás szavát, azt a szót, ami mindent újjá tesz az életében:"Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!"
Simon Péter biztosan nem tudta még, mi mindennek kell történni Jézussal, majd pedig ő vele is ahhoz, hogy beteljesedjen ez az elhívás. De ahhoz eleget tudott már, hogy mindent elhagyva kövesse őt…
Íme, így hívta el Jézus Krisztus Simon Pétert az ő követésére. És bár bennünket nem a csónakban tanít, nekünk nem mondja, hogy vessük ki hálóinkat, valamint halak nagy sokaságát sem fogjuk, mégis hasonlóan munkálkodik bennünk is. Amennyiben hatással van rád, engedd magad vonzásába és hallgasd őt, "ismerkedj" vele. Ha már régóta így vagy közelében, vedd észre, ha személyesen szólít és parancsol: engedelmeskedj! Engedd, hogy megmutassa csodálatos gazdagságát, isteni szentségét - és ne vonakodj szembesülni szegénységeddel, bűnös voltoddal. Ha pedig így találkoztál vele, ő elhívott tanítványának, mindent kezébe téve - kövesd őt! ÁMEN!

Ki mehet Isten színe elé, ki léphet be jelenlétébe, ki lehet közösségben vele, ki állhat meg előtte? - kérdezi a zsoltáros (Zsolt. 24.3). Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, az igaz ember - hangzik a válasz. A kéz és a szív nem két különböző dologra vonatkozik. Mindkettő az ember lényére irányítja a figyelmet. A szív az ember benső életének, a kéz pedig külső cselekedeteinek jelképe. E kettő azonban lényegileg egy. Benső irányultságunk és "külső" cselekedeteink nem állnak ellentétben egymással.
Az imént látott jelenet arra a látható "kézre" irányította a figyelmünket, amelyet a mögötte láthatatlanul megbúvó "szív" irányít. A Teremtő arra adta a kezet, hogy adjon, segítsen, szeressen, védjen. Megfelelő szivet, irányultságot is adott hozzá. Mi azonban, kezeinkkel elragadunk, bántalmazunk, gyűlölettel cselekszünk, támadunk. A probléma gyökere azonban nem a kezünkkel van. Sokkal mélyebben megbúvó baj, romlottság van bennünk. Pilátus története erre világít rá.
A kézmosás mozzanatára figyeljünk. Ezt az eseményt az evangélisták közül csak Máté jegyzi fel. Egyetlen mozulatról van szó, amely mozdulat azonban nagy erővel mutatja be és ragadja meg Pontius Pilátus korrupt lényét és viselkedését.
I. A kézmosás Pilátus bűnösségére világít rá
Pilátus ártatlanságát kívánja demonstrálni. Tüntetőleg mossa a kezeit, kinyílvánítva ezzel, hogy ő tiszta. Közben azonban maga sem bizonyos ezen dolog felől. Pilátus nem mondhatta, hogy nem tudja mit tesz. Egyértelműen tudatában volt annak, hogy igaz embert ítél el és ad át a kivégzésre. Ő maga nyilvánítja Jézust bűntelennek a bírói székben ülve. A római helytartó megpróbál küzdeni az igazság érdekében. Figyeljük meg, hogy Pilátus nem az az ember, aki - amikor Jézust elévezetik - cinikusan megrándítja vállát, és minden lelkiismereti probléma nélkül azonnal átadja a kivégzőinek.
Először azzal próbálkozik, hogy - a közelgő zsidó ünnepre való tekintettel, amikor egy foglyot szokás volt szabadon bocsátani - Jézust ajánlja fel a tömegnek. Szembeállítja vele Barabbást, akit valamilyen köztörvényes vétség miatt ítéltek el. Pilátus úgy gondolkodik, hogy ha ezzel világossá teszi, hogy Jézusban semmi bűnt nem talál, és ezt látja a tömeg is, bizonyára az igazat akarják, nem a bűnöst. A helytartó azonban tévedett: "A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el." Pilátus tovább küzd az igazságért: "Erre a helytartó újra megkérdezte őket: Mit kívántok, melyiket bocsássam szabadon?" Majd amikor a felbőszített tömeg Barabbásért kiált, egy újabb, kicsit már erélytelen próbálkozás követi: "Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak? - Feszíttessék meg!"  Pilátus újra meg újra megpróbál kitérni a vezetők akarata elől: "De mi rosszat tett?" - mindez azonban hiába. Kórusban zúgják: "Feszíttessék meg!".
Pilátus nem akarta elítélni Jézust. Miközben ezek történnek, egy furcsa üzenetet kap feleségétől: "Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta." A feltehetőleg babonás rómait egyfajta félelem járta át. János evangélista írja le részletesebben Pilátus belső küzdelmét. Látszik, hogy fél elítélni ezt a különös valakit, aki némán áll ítélője előtt, azonban fél a tömegtől is, valamint félti a befolyását is.
Végül úgy dönt, hogy kiadja Jézust. Tudja, tudnia kell a szíve mélyén, hogy mit tesz. Tudja, hogy vétkes. Éppen ezért mossa meg kezeit látványosan. A szimbólikus cselekedet arra hivatott, hogy igazolja, de valójában leleplezi őt. Akinek mások előtt kell tüntetőleg mosni a kezeit, az gyakran tisztában van azzal, hogy vétkes. Az mosakszik, aki mocskos, és az mentegetődzik, aki vétkes. A tisztaságnak ez az erőteljes hangoztatása, láttatása, bizonyítása arról szól, hogy valami nincs rendben. Pilátus, azzal, amivel ártatlanságát akarja bemutatni, bűnösségéről tesz bizonyságot.
Gondold végig, hogy vajon te is nagy "kézmosásban", "tisztálkodásban", azaz mentegetődzésben vagy-e. Az önmagad tisztaságáért, ártatlanságáért folyó harc nem leplez-e le? Ki az a személy, melyik az a helyzet, ahol magasra emeled kezeid, mondván: én bizony tiszta vagyok?
Talán semmi nem irányítja jobban gondolataid, érzelmeid, cselekedeteid, mint az önigazolás. Nyomorult az az ember, aki önmagát próbálja megtisztítani, mert hiába. Arany János az Ágnes asszony balladájában csodálatosan festi le ezt a kínzó hiábavalóságot:
            "Mert hiában tiszta a gyolcs,
            Benne többé semmi vérjel:
            Ágnes azt még egyre látja
            S épen úgy, mint akkor éjjel.
            Óh! irgalom atyja, ne hagyj el!
            ….
            És ez így megy évrül-évre,
            Télen-nyáron, szünet nélkül;
            Harmat arca hő napon ég,
            Gyönge térde fagyban kékül.
            Óh! irgalom atyja, ne hagyj el!"
Vajon Pilátus, dacára annak, hogy látványosan mosta kezeit, megszabadult a kíntől?
Vajon a folyamatos "kézmosás" nem annak a jele, hogy nem tiszta a lelkiismereted? Pilátust leleplezi a színpadias jelenetbe illő kézmosás.
II. A kézmosással Pilátus elhatárolódni próbál
Pilátus, nem tudta jobb belátásra bírni a főpapokat és a feldühített, vérszomjas tömeget: "… amikor látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás egyre nagyobb lesz,"  úgy dönt, hogy megteszi, amit követelnek. De nem vállalja érte a felelősséget, mondván: "Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek vétkétől" és közben mossa kezeit. Teljesen nyíltan, őszintén, egyértelműen elhatárolódik Jézus kiszolgáltatásától. Neki nincs köze az ügy végkifejletéhez, mindenki hallhatja és láthatja, hogy ő mást akart. Ezt jelképezi a kézmosás.
De vajon megteheti-e ezt Pilátus? Az, aki a bírói székben ül és döntéseket hoz, bármilyen nyomásra is teszi ezt, vajon mondhatja-e, hogy ez nem az ő döntése, hanem a többieké? Átháríthatja-e a felelősséget a helytartó? Demonstrálhatja-e mindezt a kézmosás mozdulatával?
Az Ószövetségben olvasunk arról, hogy bizonyos esetekben a kézmosás hivatott jelképezni az ártatlanságot. Amikor egy meggyilkolt embert találtak a mezőn, akkor a tetemhez legközelebb eső város vénei meg kellet hogy mossák a kezüket és a következőt kellett mondaniuk: "Nem a mi kezünk ontotta ki ezt a vért, és a szemünkkel sem láttuk" (V.Móz. 21.7) Pilátussal azonban, nyilvánvalóan, nem ez a helyzet, még ha így is szeretné láttatni és látni magát!
Istentől való kötelessége, tiszte dönteni (ker. tanítás az államról), és ezt nem ruházhatja át másokra. Nem hivatkozhat a körülményekre - amikor valójában arról van szó, hogy "jó politikusként" a pozíciót választotta az igazság helyett. Nem vohatja ki magát a felelősség alól, sem a kézmosással, sem azzal,, hogy azok belementek az egyezségbe: "Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!" Hiába hangzik ez el, nem vehetik le Pilátusról a bűn súlyát. Egymás közt megegyezhetnek, de Isten előtt semmi nem változik. Pilátus, aki babonás félelemben mossa kezeit ártatlansága jeléül, bűnös.
Gondolkozzunk el, miben hárítjuk másra a felelősséget a legkülönbözőbb helyzetekben. Pilátusnak is annyi oka volt erre: a forrongó tömeg, a sorozatos próbák kudarca, politikai pályafutása fenntartása, valamint az, hogy ő kimondta az igazat (igaz ember), és azok magukra vették a felelősséget. Négy súlyos és komoly érv amellett, hogy ő mindent megpróbált. Négy alapos indok, amellyel átruházhatja a felelősséget, megnyugtathatja lelkiismeretét. Hasonló helyzetben minden ember kapva kapna az alkalmon, hogy akár csak egyre támaszkodjon ezek közül.
Mi is mind ilyenek vagyunk: ahol lehet, másokat hibáztatunk. Hol mosod kezeid, mondván, ez nem a te ügyed, neked már nincs közöd hozzá? Mi az a szereped, helyzeted, amiben  - mégha látszólag át is ruházod a felelősséget - Isten nem ment fel téged? Amíg az előbbiekben azt láttuk, hogy az önvédelem, az önigazság állítása nem tesz igazzá, úgy most azt látjuk, hogy a másokra hárítás, a felelősség alól való kibújás szándéka is zsákutca.
Pilátus kézmosásával elhatárolódni próbál, ez azonban ne menti fel őt. Ez nem teszi őt sem ártatlan kezűvé, sem tiszta szívűvé. Nem alkalmas arra, hogy megálljon az egyetlen igaz bíró, az élő Isten előtt. Annak perében derül ez ki, aki az utolsó napon bírája lesz minden élőknek és már meghaltaknak.
III. A kézmosás örök hiábavalósága
…az, ami nyilvánvaló ebben a történetben. Pilátus mosakszik - de hiába; magát meg nem tisztíthatja, a felelősséget másokra nem háríthatja. A tömeg, úgymond, magára és utódaira veszi Pilátus bűnét, Jézus vérét, életét. A valóság azonban egész más.
A valóság az, hogy Pilátus keze véres, szíve romlott. Az valóság az, hogy az én kezem és szívem, valamint a te kezed és szíved hasonlóképpen se nem ártatlan, se nem tiszta. Hiába mossuk, semmi sem változik.
A valóság az, hogy egyetlen egy van csak, aki megállhat Isten színe előtt: Jézus, aki tiszta szívű és ártatlan kezű. Ő az, akinek csak jót tevő kezét mi emberek átszegeztük, valamint egyedül az Atyára irányuló szívét még az Atya is elhagyta. Jézus veszi magára mind Pilátus, mind a tömeg, mind a vezetők bűnét. Jézusra száll saját maga meggyilkolása bűne. Azért, hogy mi, Pilátus és az elvakult tömeg leszármazottjai, megmosattassunk.
A szimbólikus kézmosás helyébe így lép a keresztség sákramentuma. "'Az Ő vére és Lelke az én lelkem tisztátalanságát, azaz minden bűnömet olyan bizonyosan elmossa, amiolyen bizonyosan megmosattam külsőképpen a vízzel, ami a test tisztátalanságát szokta elmosni. " HK. 69. kérdés-felelet.
Hiábavaló kézmosások helyett jöjjünk ahhoz, aki egyedül meg tud tisztítani: az Úr Jézus Krisztushoz! Ámen.

Az imént hallott (és látott!) ének Isten királyi uralmáról, fennséges hatalmáról szólt. Pluralista világunkban az erő, a hatalom, a befolyás központi kérdés. Látszólag nem így van, hiszen a számos alternatív életstílus, érték, vallás közepette az eluralkodó ideológia a tolerancia, a másság elfogadása. A másikat nem erővel legázolni, hanem megérteni és elfogadni tartozunk. Ebből az következik, hogy az erőszak, a másik felé való kerekedés, a hatalom kérdéseinek visszaszorulóban kellene lenniük, és hamarosan a béke korszakának kell ránk köszöntenie. Érezzük persze, hogy ez nem így van, és a hangzatos jelszavak, ideológiák mögött kemény küzdelem folyik. Ez igaz az élet minden területére. A politika, a gazdaság, a kultúra és a vallás világában mindenki a hatalmat, az erőt kívánja. Szembenálló felek harcolnak befolyásuk megtartásáért vagy kiterjesztéséért. A hatalom, az erő kérdése olyannyira központi, mint még talán soha a világtörténelemben.
Ebben az ellentmondásos helyzetben vallunk mi Isten hatalmáról, az ő erejéről, amely sokféle választ kelt sokakban. Vannak, akik ünnepelik Isten hatalmát, örvendeznek felette, dícsérik őt erejében, ahogy a zsoltáros is tette. Gyönyörködnek abban, hogy az Úr uralkodik, és naponta erőt merítenek ebből. Mások keserűen szemlélik Isten hatalmát: Ha ő valóban uralkodik, hogyan érhetett bennünket egy bizonyos személyes, vagy akár történelmi léptékű tragédia? Vannak, akik minden hatalomra gyanakvóan tekintenek, sőt, elutasítják azt, mert "a hatalom korrumpál." Az anarchisták jelszava, hogy "semmi hatalmat senkinek". Megint mások hatalomra, befolyásra vágynak teljes erejükkel. A legkevésbé sem kívánják, hogy valakinek a hatalmát elismerjék maguk felett, hogy valaki beleszóljon az életükbe. Esetleg éppen a hatalom alóli felszabadulás eufórikus örömében élnek. Hogyan vallhatunk ebben az  ellentmondásos összefüggésben Isten erejéről?
Úgy, hogy arra és oda tekintünk, akiben és ahol Isten megmutatta az ő erejének, bibliai kifejezéssel élve királyságának, a természetét. Isten uralmának titokzatos valósága, hogy éppen ott lesz a legnyilvánvalóbbá, ahol a legelrejtettebben jelentkezik: Jézus Krisztusban, a kigúnyolt királyban.
I. A kigúnyolás
A názáreti Jézus kezdettől fogva királyi, azaz uralkodói igénnyel lépett fel. Azt hirdette, hogy az ő személyében elérkezett, manifesztálódott Isten királyi uralma: "Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban." (Mk.1.14) Ha őbenne Isten uralma valósul meg a földön, akkor nyilvánvaló, hogy uralkodói minőségben tekint magára. Jézus nemcsak hirdeti ezt a hatalmat, hanem demonstrálja is; ennek jelei a gyógyítások, ördögi befolyásból való szabadítások, amelyek tanításával együtt járnak.
Jézusnak ez a fellépése, mivel tömegeket mozdít meg és gyakran szembeállítja őt a vallási vezetőkkel, az utóbbiak befolyását veszélyezteti, érdekeit sérti. Ennek következtében döntenek arról, hogy Jézust ki kell végezni. Először a zsidó Nagytanács hallgatja ki Jézust, amely istenkáromlásért halálra ítéli, hiszen Jézus Istennel tette magát egyenlővé. Az ítélet után a római helytartó, Pilátus elé viszik, mert nem volt joguk halálos ítéletet végrehajtani. A vallási vádból politikait faragnak, Pilátus azonban átlát rajtuk. Mégis, bár ártatlannak nyilvánítja Jézust, hatalmát féltve enged a felbőszített zsidó tömegnek, ezért kiszolgáltatja őt, hogy feszítsék meg.
A kiszolgáltatás és a megfeszítés közötti eseményekről szól igénk. Jézust a római katonák királyként gúnyolják ki.
Rövid, tömör leírás áll előttünk, a katonák szórakozása azonban hosszabb ideig tarthatott. Azt olvassuk, hogy Jézus köré gyűjtötték az egész csapatot, ami több száz ember jelenlétét feltételezi. Annak, ami itt történik nem a kínzás a célja. A katonák egyszerűen csak szórakoznak, valahogy úgy, mint amikor a gyerekek királyosdit játszanak. Nem megtervezett, hanem spontán játékról van itt szó. Vannak benne hangadók, vezetők, szorgalmas kivitelezők, vannak durvábbak és szelídebbek, vabnnak, akik a háttérből figyelnek. A fájdalmas az benne, hogy ez a játék "élesben megy", valamint hogy felnőttek játsszák az Isten Fiával.
A szórakozáson, unaloműzésen túl a rómaiak zsidógyűlölete, zsidók iránti megvetése is benne van ebben. Hallhatták, hogy Jézus ellen a politikai vád az, ahogy király akar lenni. Spontán ölt testet az unaloműzés abban, hogy királyként kezdik el gúnyolni azt, aki szemeikben nyilvánvalóan nem király. Hiszen nevetség tárgya, hogy ez a birkatürelmű elítélt, aki félholt a megkorbácsolástól, uralkodó lenne. Éppen ezért alkalmas a gúnyra. "A zsidók királya?! - igen, éppen ilyen! Nesze nektek, akik telve vagytok messiási, világuralmi vágyakkal, hát ez a ti királyotok! Királyt akartatok? Csinálunk mi nektek királyt!" És a nagy röhögés közben az egyik már veszi is le piros köpenyét, hogy császári bíborpalástként terítse rá. Egy másik azonnal fonni kezdi a töviskoronát, mert király nem létezhet a hatalom, a megkülönböztetés, a gazdagság jele nélkül. Valaki pedig egy eldobott nádszálat kap fel, és adja Jézus kezébe jogarként a többiek tapsolása közepette. Tökéletes a jelmez, királyt csináltak a szerencsétlen elítéltből. Egymással versengenek, amint térdet hajtanak előtte, és császárnak kijáró hódolattal köszöntik: Üdvözlégy, zsidók királya! Itt éri el a kegyetlen és egyre jobban eldurvuló játék a csúcspontját, miközben Isten Fia, az, aki királyi igénnyel lépett korábban fel, nem tesz semmit.
Amikor már nincs több poén, kimerült a szórakozás, mint ahogy egy megunt, elhasznált játékot eldobnak, félrerúgnak, Jézust tovább alázzák: "leköpték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték." Majd levették róla a köpenyt, felöltöztették és elvitték keresztre feszíteni. Vége a játéknak, kezdődik a munka…
II. Válaszok a kigúnyolásra
Milyen hatással lehetett Jézus királyként való meggúnyolása a jelenlévőkre? Milyen gondolatokat, érzéseket kelthet ez a leírás mindenkori olvasóiban? Mi történik itt valójában?
A jogosság érzete. Látszólag Jézus azt kapta, amit megérdemelt. Illik hozzá a jelmez. A királyhoz, akinek nincs hatalma ellenségei felett, illik a római katona köpenye. Az uralkodóhoz, akinek semmi gazdagsága nincs, illik a töviskorona. Az, akinek király létére nincsenek alattvalói, miért ne szorongathatna egy nádszálat? Akinek semmi tisztessége, miért ne lenne gúny tárgya? Ezek a kellékek, valamint az egész színjáték egyértelműen a napvilágra hozzák: Jézus nem király, csak annak állította magát. A cselekedetek - látszólag - az igazságot szolgálják, mégha durvák is. Miért nem az igazat mondta? Miért vezette félre a népet? Akkor is, ma is lehetnek olyanok, akik némi elégtételt éreznek. Annyi szélhámos van a világban, jó lenne, ha mindegyikről lerántanák a leplet. Ez a hozzállás Jézus esetében valós cinizmust és közönyt jelent. Nem más, mint egy nyegle vállrándítás. Ha valaki ennyit lát a názáreti Jézus személyéből, és semmi nem háborítja fel az ellene folytatott hazug perből, a zsidó vallási vezetők irigy féltékenységéből és Pilátus korrupt magatartásából, a felszínesség rabjává lett. Semmit sem lát a golgotai eseményekből.
Fájdalom és felháborodás. Mind keresztyén, mind nem keresztyén emberek leggyakrabban ezzel válaszolnak Jézus meggúnyolására. Hogyan lehet valakit emberi méltóságában így meggyalázni, mégha kivégzésre ítélték is? Miért nem avatkozott valaki közbe a katonák durva, kegyetlen szórakozását látván? Hol volt Pilátus, aki legalább annyit megtehetett volna, hogy rendreutasítja beosztottait? A hívő embernek kérdés, hogy hogyan tehették ezt meg Isten Fiával? Miért kellett neki így megcsúfoltatnia? Miért nem elég maga a keresztrefeszítés annak minden borzalmával, miért esik meg vele ez a szadista játék is? Miért engedi Isten? Ezekkel a kérdésekkel jutunk el Isten királyi hatalma titkáig. Mert míg nemes dolog ez a felháborodás, Jézus királyként való megcsúfolása Isten előtti elcsodálkozásra, megdöbbenésre, elmélyedésre kell hogy hívjon bennünket.
(Elcsodálkozás, megdöbbenés, Isten előtti hódolat) Ez a válasz akkor születik meg bennünk, amikor egy mélyebb jelentését ismerjük fel a durva eseményeknek. Miért történhet meg mindez az Isten Fiával, az Istentől való királyi uralom hordozójával? Éppen azért, hogy királyként imádhassuk őt. Mert Isten itt leplezi le az ő királyi hatalmát. Itt teljesedik be, ami végigvonult Jézus életén. Isten Fia, az utolsó idők uralkodója, szegényes körülmények között, kiszolgáltatott csecsemőként érkezik ebbe a világba. Miközben Isten királyi uralmát hirdeti, vándortanítóként él, "fejét nincs hová lehajtania". Alattvalói közé 12 a társadalom szempontjából jobbára jelentéktelen alakot lehet sorolni - akik megcsúfolásakor már hűtlenné lettek hozzá. Ebbe a képbe illik halála is: meggúnyolt, kinevetett, lesajnált királyként múlik ki a világból. Hogyan lehetséges ez?
"Az én országom nem e világból való…" (Jn.18.36) - mondja Jézus. Isten uralma, aminek Jézus Krisztus képviselője, megvalósítója, nem látható hatalom gazdagsággal, uralkodással, alattvalókkal. Az Istentől való királyság nem ölt olyan formát, mint a földi hatalom. Az, aki az egyetlen igazi, valóságos hatalmat hordozza, nem bír aranykoronával, bíborpalásttal, jogarral. De az igazi király nem is kerülheti el a világ gyűlöletét, a világ hatalmasaival való összeütközést. Pilátus, valamint a zsidók mind a hatalom igazsáságnak emberei. Számukra az az igazság, ami az ő, a hatalmasok törekvését szolgálja. Velük szemben áll Jézus az igazság hatalmával, Isten hatalmával. Ez elviselhetetlen számukra, ezért elpusztítják őt. A világ minden gyűlölete ott van a katonák durva játékában. Az igazi, Istentől való király tehát nem kerülheti el, hogy megcsúfolja az Istent gyűlölő világ. Ebben látjuk meg a katonák tettének mélyebb jelentését: prófétai tettet hajtanak végre. Azzal, hogy királynak öltöztetik Jézust, de nem úgy, mint egy földi királyt akaratlanul is tudtul adják az egész világnak: íme az Istentől való király, akit elutasít a világ.
III. Mit jelent keresztyénnek lenni?
A töviskoronást királyban Istent imádni. A keresztyén ember Jézust nem megcsúfolása ellenére tiszteli és imádja, hanem éppen meggúnyoltként csodálja és magasztalja őt. Éppen abban ragadott meg bennünket, hogy bár Isten Fia volt, szeretetből alávetette magát értünk a gúnynak és kereszthalálnak. Megaláztatásában Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját hordozza el. A kersztyén ember nem szégyelli Istene megcsúfolását a kereszten, hanem mivel tudja, hogy Isten itt vett végső győzelmet a Sátán hatalma felett, Jézus Krisztust éppen kereszthalálában és feltámadásában imádja és hívja élete urának.
A keresztyén ember engedelmes Királyának. Nem annyit tesz Krisztus követőjének lenni, hogy bűneink megbocsátást nyertek Jézus halála által. Őt királyunknak mondjuk ma is. Ha nem akarunk ezáltal gúnyolódni, akkor királyként, azaz teljes engedelmességben kell szolgálnunk őt. Különben hasonlóan üresen hajtogatjuk e címet, mint a katonák. Hiszen milyen király az, akinek nem kell engedelmeskedni, nem kell hódolni, akit nem fontos komolyan venni, akivel tiszteletlenül lehet bánni, akiről bármikor el lehet felejtkezni, akit bármikor el lehet némítani? Olyan, mint amilyet a katonák láttak Jézusban…
A töviskoronás király népéhez tartozni. Egy olyan király népéhez, akit csak megmosolyogni lehet - mai is. A korabeli művelt római világban nevetség és megvetés tárgya volt az, aki képes volt azt állítani, hogy Isten világot megváltó bölcsessége egy megfeszített zsidóban testesült meg. Hasonlóan ma, Jézus Krisztushoz és az ő népéhez tartozni gyakran jelenti azt, hogy az ember nevetség tárgya lesz. A keresztyén ember azonban nem szégyelli kigúnyolt, megcsúfolt királyát.
Ezért ünnepeljük mi Isten hatalmát, és Istennek ezt a hatalmát ünnepeljük Jézus Krisztusban. Ezt a hatalmat, ami igazsággal és szeretettel ölelkezik egybe. Azt az erőt és uralmat, amely a Golgotán megfeszített Krisztusból fakad. Isten téged, ennek láttatásával, az ő országába hív. Fogadd el királyi uralmát, ismerd meg dicsőséges erejét, és add át magad a szeretet és az igazság hatalmának! ÁMEN!

A názeretiek szemtől szemben találják magukat Jézussal. Jézus pedig, a falujukbeli, nem az az a személy, akivel a találkozás közömbös. A történet elején azt olvassuk, hogy elterjedt a híre az egész környéken… és dicsőítette őt mindenki. Ez igen pozitív reakciót jelent. A názáretiek viszont oda jutnak, hogy hihetetlenül felháborodnak, és dühükben megragadják Jézust, hogy megöljék őt. Jézus, isteni erővel, átment közöttük és elment tőlük…
Mindennek az a jelentősége számunkra, hogy a keresztyén élet ott kezdődik, abból fakad, kizárólag abból születik, hogy szemtől szemben találjuk magunkat Jézussal. Márpedig ha ez megtörténik, az hasonló módon reakciót vált ki belőlünk. Jézus szemtől szemben nem hagy(hat) érintetlenül! Egy egyházi beszéd lehet semmilyen - Jézus azonban nem. Ez a tétje a mai alkalomnak: vagy elfogadás, önátadás, hit a válasz, vagy pedig (burkolt vagy nyílt) elutasítás, gyűlölet. Nincs középút. Milyennek bizonyul a gyülekezet? Milyennek bizonyulsz te? Átmegy közöttünk és eltávozik, vagy pedig itt marad, és otthonra talál?
Talán azt kérdezed, mi ez az arrogancia? Ki ez az ember, aki azzal jön, ha ő beszél, Jézus jelenik meg? Mit képzel magáról? - Semmit. Ugyanolyan ember vagyok, mint te, aki talákoztam Jézussal szemtől szemben. Egyszercsak megszólalt, valóságos lett, beleszólt a dolgaimba. Arra hívott, hogy őt hirdessem. Hogy ő megjelenik közöttünk, az nem az én képességem - hanem Isten döntése és ígérete: tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg azokat, akik hisznek.
I. Kicsoda Jézus?
Jézus tehát Galilea tartományaiban jár, tanít a zsinagógákban - de erővel és hatalommal, ami meglepte az embereket. Így megy el egy szombaton szülővárosába, Názáretbe, ahol a zsinagógában Ézsaiás próféta könyvéből olvas. Tudatosan kikeresi azt a helyet, amivel önmagát azonosítja, önmagát mutatja be a názáretieknek.
"Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem" - olvassa a jól ismert szavakat a názáretieknek. Jézus, az aki beszél, nem más, mint az Isten által kiválasztott és felruházott személy. Szavai és tettei mögött a mindenható Isten áll. Ő annak teljhatalmú küldötte, aki mindent alkotott és kezében tart - téged is. Akiről most szó van, aki szemtől szemben jön, nem önmaga jelöltje és nem is másoké. Jézus Krisztus nem az egyházé, a lelkipásztoré, a papoké. Ő nem a mi programunk, nem valamiféle vallásos propaganda vagy párt frontembere. Nem ennek a világnak, evilági szervezetnek vagy hatalomnak a nevében és erejével jön, hanem az Isten nevében, az Isten megbízásából, az Isten erejével, az isteni progamot végrehajtani. Azért jön, hogy az ördög munkáit lerontsa. És hogy ez mi, azt szintén megtudjuk a próféta szavaiból, amit Jézus Krisztus önmagára vonatkoztat.
"Hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek". Isten programja az, mondja Jézus, hogy jó hírt mondjak, kiáltsak a szegényeknek. Kik a szegények? Jézus követői között találunk anyagi értelemben szegényeket, és biztos, hogy számára nem volt mellékes az ő ügyük Azonban jó hírt hirdetett a gazdagoknak is - pl. a vámszedők. Jézus azt hirdette, hogy Isten szereti azokat és jövőt készít azoknak, akiket megvetettek, gyűlöltek, lenéztek saját népüknek tagjai. A szegénység mindenféle nyomorúságot magába foglal. Jézusnak jó híre van minden szegény számára. Aki testi egészségében szegényedett meg és aki lelkileg nyomorodott meg. Aki szegény az örömben, és aki szegény élete céljának az ismeretében. Aki szegény a kapcsolataiban, mert már mindenkit elvesztett - akár a halál, akár elviselhetetlen volta miatt. Aki szegény a múltjára nézve, mert nem kellemes, hanem fájdalmas emlékei vannak csak, és aki szegény a jövőjére nézve: mert nincs reménysége, nincs kedve élni, nem lát maga előtt jövőt. Bármiféle szükségben és nyomorúságban az, akit az élő Isten ruházott fel hatalommal és küldött el, tud örömhírt mondani neked.
Jézus jó híre 3 részből áll annak alapján, amit Ézsaiás próféta könyvéből felolvasott:
Szabadulás a foglyoknak és a megkínzottak szabadon bocsátása. Mint látjuk Jézus jó híre nem pusztán szó, beszéd, szavak… amelyekből oly sok hiábavaló van körülöttünk és bennünk is. Azért jött, hogy az ördög munkáját lerontsa, azaz, akik rabok és akik megkínzottak, meggyötörtek, azokat megszabadítja és meggyógyítja. Kik a foglyok és kik a megkínzottak? Jézus által egyetlen egy fogoly szabadult meg, Barabás. És bár azt tanította, hogy látogassuk meg a börtönben lévőket, nyilvánvaló, hogy nem a börtönben lévő foglyok voltat Istenől kapott programjának a középpontjában. Az itt szereplő "elbocsátani", "elküldeni", "elengedni", "megszabadítani" kifejezés a megbocsátás, a bűnbocsánat szava is a Bibliában. Jézus tehát szabaddá tesz olyan szellemi-lelki tartozásoktól, kötelezettségektől, fogságból, ami mögött a bűn és a Sátán hatalma áll. Dolgok, amiket te teszel és amiket ellened tettek, amelyek fogollyá tesznek, megkötöznek, megkínoznak és megggyötörnek.
Mindezek a legkülönbözőbb formákat öltik az életünkben. Mert nyilvánvaló, hogy rabságban él az alkoholista és a drogos - akiket Jézus ma is megszabadít! - de sokaknak kevésbé nyilvánvaló, hogy a teljesítménycentrikus életvitelük, amelynek következtében szétesik a családjuk, félelmeik, hogy nem fogadják el őket mások, rejtett - tudatos vagy tudat alatti - kötődéseik ugyanolyan rabságot jelentenek. A bűnös beidegződések, viselkedésminták, gondolkodás mögött a Sátán áll, aki fogollyá tesz és megkínoz. Jézus azért jött, hogy szabaddá tegyen - mert ez a minket szerető Isten programja.
" … a vakok szemei megnyílását" Jézus Isten erejével és felkenetésével valóban megynyitotta vakok szemeit. Mégis, ahogyan nem egyedül a börtönben lévőkhöz ment, úgy nem kizárólag a vakokat gyógyította meg (itt nincs szó süketekről, bénákról, stb.) Azokhoz jött, akik nem látnak - de más értelemben. Úgy, ahogy Jézus, később, maga választotta, ruházta fel erővel és küldte el Pált: "Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát…" (Apcsel. 26.18) Jézust szemtől szemben csak az látja meg, akinek megnyitja szemeit. Erről a vakságról szól a názáretiek története.
És azért küldött el,"hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét", ami nem más, mint Isten kegyelmének az ideje. Jézus azt mondja, hogy jó hírt hirdetni jött, Isten szeretetének, szabadításának, közelségének a jó hírét. Azt, hogy ő megismerhető, Jézusban megtalálható, szeretettel elfogadja a bűnöst, aki hozzáfordul. Mert nem elítélni akarja, nem elpusztításra vágyik, nem a halál a szándéka, hanem az élet. Nem véletlen, hogy Jézus itt hagyta abba a tekercs olvasását. Ézsaiásnál így folytatódik: "Istenünk bosszúállása napját". Jézus most nem a bosszúállást, az ítéletet jött hirdetni, most nem ennek van az ideje. A názáretiek azonban ezt várják: nem magukon, hanem a bűnösökön, a pogányokon.
"Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára." mondja Jézus. Ez vagyok én, itt van az idő, ezért vagyok itt. Nem holnap van az Isten kegyelmének az ideje, hanem ma. Most van itt, hogy jó hírt hirdessen a szegénynek, szabadulást a fogolynak, szemeik megnyílását a vakoknak. Immár nem a távoli jövő, hogy új kezdődjön az életedben.  Mi a válaszod erre?
II. A názáretiek válasza…
…a megdöbbenés. Egyetértettek azzal, amit mondott, de mégsem tudták bevenni. Nem a József fia ez? Ismerjük az apját, az anyját, a családját, a házát, itt nőtt fel közöttünk. Hogy lenne ő a Messiás, a felkent, az Isten küldötte? Miért higgyünk neki? Mi a bizonyíték? Túl közeli, túl mindennapos ez az egész ahhoz, hogy ilyen nagy csodát hordozzon, mint amiről ő beszél!
Nem így van ma is? Miért pont a mai nap lenne valami teljesen újnak a kezdete? Hogyan történhetne velem igazi csoda itt? Ebben a mindennapos közösségi házban, egy régi történet egy régi könyvből, emberi szavak, mindennapos ember? Miért higgyünk? Mi a bizonyíték?
Jézus tudja, mi történik a hallgatóiban: "Bizonyára azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat. Amiről hallottuk, hogy megtörtént Kapernaumban, tedd meg itt is, a saját hazádban." Hallották, hogy Jézus csodákat tett, de nem hiszik. Ha az orvos valóban tud gyógyítani, bizonyítsa azzal, hogy magát gyógyítja meg. Ha Jézus valóban az, akinek állítja magát, bizonyítsa azzal, hogy megteszi, amiről hallottak - de kétségbe vonják. Nem hisznek, de nem magukat okolják, hanem Jézust. Mint ma is: akik Isten okoljátok a hitetlenségért. Tedd meg ezt, vagy azt, ha azt akarod, hogy higgyek… Hányszor megtette! De te elfelejtetted, amit ígértél… Vagy: ha megtenné, biztos, hogy átadnád magad neki?
A názáretiek vakok. Jézus két - általuk jól ismert - történettel próbálja megnyitni a szemüket.
Illés és a sareptai özvegy. Áháb király idejében a király gonoszsága miatt Isten bezárta az ég csatornáit, amelynek következtében súlyos éhínség állt be. Illés prófétát Isten egy pogány városba, Sareptába küldi, hogy ott gondoskodjon róla az éhínség idején. Amikor Illés egy özvegyasszonynyal találkozik, kenyeret kér tőle. Az özvegy azt válaszolja, hogy csak egy marék lisztje és egy kevés olaja van, amelyből az utolsó adag kenyeret készül megsütni magának és fiának, azt megeszik, azután pedig meghalnak. Illés azt mondja neki, hogy ne féljen, készítse el a kenyertet, adja neki, és Isten csodálatosan gondoskodni fog róluk: a lisztes fazék nem ürül ki, a olajos korsó nem fogy ki. Minden úgy történt, ahogy Isten azt megmondta.
Miért hitt az asszony Illésnek és az ő Istenének? Miért nem kért először bizonyítékot, csodát, mint a názáretiek, hogy ezt látván higgyen, és adjon Illésnek enni? Ő hitt, megtette, amit Isten mondott, és utána tapasztalta a csodát. Ami utána történt, az bizonyította, hogy Illés igazat mondott. Vajon miért?
Ha több lett volna a korsójában, lehet, hogy azt mondja: nem adok, hátha kihúzzuk a fiammal az éhínség végéig. De neki szinte semmije sem volt, szegény volt. Felismerte rendkívüli szegénységét, és ezért hitt. Hiszen nem volt mit vesztenie: ha nem ad Illésnek, egy nappal később hal meg. Ha ad, és Illés nem mondott igazat, egy nappal korábban hal meg.
Naámán története. Gazdag ember, - ő is pogány - de leprás. Így megy el Elizeus prófétához, várván, hogy meggyógyítja őt. Ő azonban ahelyett, hogy kezeit rátéve imádkozott volna érte, szolgájával üzen Naámánnak, hogy hétszer fürödjön meg a Jordánban. A hadvezér ezen felháborodik, de szolgái tanácsára végül megteszi, amit a próféta mond, és meggyógyul. Miért hitt végül és miért cselekedett? Mert hiába gazdag, mégis szegény: kiközösítésre, lassú halálra ítélt leprás ember.
Ez Jézus válasza a názáretiek hitetlenségére, akik csodát követelve leplezik azt. Azért jött, hogy jó hírt hirdessen a szegényeknek, a rászorulóknak. Ilyen volt a sareptai özvegy és ilyen volt Naámán. Ezekhez küldte Isten az ő küldötteit és ezek fogadták azokat hittel. Ezek tapasztalták szabadítását és csodáját.
A názáretieknek pedig több sem kellett. Micsoda, hogy ez a jött-ment ácslegény, József fia két megvetett pogánnyal hasonlítsa össze őket? Hogy olyanok, mint egy koldosszegény özvegy, valamint egy büdös leprás? Sőt, hogy azok jobbak, mert hittek? Ők nem szegények, nem vakok! Megalázó, megbotránkoztató, amit ez az ember mond, és mit képzel, hogy ők hozzáforduljanak. Ez a gyilkos indulat oka…
…ma is. Mert amikor Jézussal szemtől szemben állsz, azt hallod, hogy te vagy a szegény, te vagy a fogoly, te vagy a megkínzott, te vagy a vak! Aki mindig mosolyogsz - összetört vagy. Aki büszke vagy egyéni szabadságodra és szabadelvűségedre - bűneid rabja vagy. Aki kérkedsz értelmeddel és világosságoddal - vak és tudatlan vagy. Akit jóleső érzések töltenek el, amikor végignézel anyagi javaidon - koldusszegény vagy.
De Jézus Krisztus örömhírrel, szabadítással, gyógyítással, kegyelmével jön ma hozzád. Ne csikorgassad a fogad, ne nyomd el a hangot, ami szívedben megszólalt, ne engedd büszkeséged felülkerekedni Jézus hívásán. Fogadd el őt és higgy benne!
Nincs bizonyíték, csak egy jel: a kereszt jele. Az, hogy ő, az Istentől elküldött belehalt ebbe a programba. Mert idővel mindenki úgy fogadta, amint a názáretiek. Ezért végezték ki.
Micsoda - a mai napig tartó - jószándéka és kegyelme Istennek, hogy erre nem bosszúállással felelt. Hanem azzal, hogy feltámaszotta őt, hogy nevében bocsánatot és új életet kínál ma is. Egészen addig, amíg eljő az Ézsaiás által meghirdetett bosszúállás, azaz az ítélet napja.
Jézus áll veled szemtől szemben. Ne utasítsd el, hanem fogadd el őt! ÁMEN

Zákeus és Jézus életre szóló találkozásának története ez. A Jézussal való találkozásban minden megváltozik, minden újjá lesz. Ez minden Jézussal való találkozásnak a tétje.
Jézus és Zákeus találkozásának történetét kezdjük Jézus befejező szavaival: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” A találkozás Jézus útján történik. Azon az úton, amelyen hamarosan megérkezik Jeruzsálembe. Abba a városba, ahol ünneplő tömeg fogadja: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban.” (19. 37) Mindeközben Jézus arcáról könnyek folynak le. Amíg a tömeg ünnepel, ünnepli a Messiás bevonulását, Jézus megsiratja a várost, amely hamarosan elvész. Elvész, elveszett lesz, mert nem ismerte fel a Jézussal való találkozás nagy lehetőségét: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”(v. 44) Jeruzsálem lemaradt a találkozásról, és ezért el fog veszni, mondja Jézus. A találkozásnak tétje van!
De mielőtt Jeruzsálem elveszne, Jézus útjának végén ő maga vész el. A kereszten maga Jézus lesz elveszett. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Ezen az úton találkozik Jézus Zákeussal, ezen az úton keres bennünket, itt kíván találkozni velünk. Most és ma kiált nekünk: bárcsak felismernénk a meglátogatás idejét. Bárcsak találkozni tudna velünk minden elveszettségünkben, mindenhol, ahol elveszettnek érezzük magunkat…
Zákeus, az elveszett ember
Ki ez a Zákeus? „Gazdag ember, aki fővámszedő volt” - adja tudtunkra az evangélista. Sikeres, eredményes, magas pozícióval bír, és ugyanakkor mégis kudarcot vallott, megkötözött és elveszett. A vámszedőket – akik közül Zákeus kiemelkedett, fővámszedő lévén – megvetik és gyűlölik közösségükben. A vámszedők a megszálló római hatalom szolgálatában állnak – ezért minden rendes nemzeti érzelmű zsidó szemében árulók.  A vámszedők rendszeresen visszaéltek befolyásukkal, és az emberektől többet hajtottak be, mint kellett volna – a maguk számlájára. Ezért közönséges gonosztevőként gondoltak rájuk. A vámszedők nem tartották meg a szombatot, a szombatnapi nyugalmat, ezért vallásilag is megbélyegzettek voltak. Nem számítottak igazi zsidónak. Egy korabeli rabbi mondta: „Ne egyél együtt vámszedővel!” Ne vállalj vele közösséget.
Zákeus gazdag, sikeres – és ugyanakkor az emberi kapcsolataira nézve elveszett. Mindenki lenézi, ha találkozik vele, átmegy az utca másik oldalára. Köszönését nem fogadják (nem is köszön senkinek már régóta), gyerekkori játszótársai megvetéssel fordítják el a fejüket. Ez a pici, apró termetű ember valamit megnyert: hatalom, pozíció, gazdagság. Valószínű, hogy így kompenzált, így próbált valakivé lenni. Ha tovább engedjük fantáziánkat, azt is elképzelhetjük, hogy Zákeusnak soha sem voltak egészséges kapcsolatai. Könnyen lehet, hogy gyerekkorában gúnyolták apró termete miatt. Mindig lemaradt, mindig gyenge volt, mindig kiröhögték. Ő volt az, akit soha nem vettek be a focicsapatba. Ha megszólalt az osztályban (a zsinagógában), lehurrogták a többiek. Egyre több fájdalom és gyűlölet gyűlt benne, és egyre elszigeteltebbé lett.
Tovább álmodhatjuk Zákeus történetét azzal, hogy nem kapott annyi szeretetet otthonról, ami túlsegítette volna ezen. Nem volt kinek elmondania, amit érez. Nem volt, aki meghallgassa, megértse, kifejezze iránta szeretetét és megbecsülését.   Amikor nem kapunk feltétlen szeretetet, megbecsülést, elismerést, különösen gyermekkorunkban, értéktelennek érezzük magunkat. Hatalmas űr tátong Zákeus bensőjében, a te bensődben, az én bensőmben, és ezt valamivel be kell tölteni. Az értékesség érzést, a szeretetet valahogy meg kell nyerni. A bennünket kínzóknak valahogy vissza kell fizetni. Ó, mennyi fájdalom és mennyi harag gyűlik össze bennünk gyermekkorunkban. Mennyi fájdalmat, mennyi haragot, mennyi csalódást hordoz ez a kisgyermek bennünk. Mennyi mindent csak azért teszünk, hogy megmutassuk másoknak és magunknak, mi is vagyunk valakik. Zákeus az állásával hatalmat szerez mások felett, gazdagságával talán szeretetet is próbált vásárolni. Hajtotta a vágy, hogy betöltse az űrt, az egész életét ez határozta meg. Keményen küzdötte fel magát a ranglétrán, míg fővámszedő nem lett, sikeres, befolyásos, gazdag ember. Megszokta, hogy az van, amit ő mond. Hozzászokott, hogy mindig ő mondja ki az utolsó szót. Idővel minden lelkiismeret furdalás nélkül szedte el a szegényektől azt, ami törvény szerint nem járt neki. Amit akart, azt megvásárolt. A többieket lenézte. Elégedetten látta, mennyivel többre vitte. És hogy közben mi mindent vesztett el? Hosszú ideig nem látta, nem érezte. Hogy nem tud igazán szeretni, és őt sem szereti igazán senki – nem tudta. Hogy a szíve egyre keményebb, vastag jégpáncél hízott rajta – nem tudta. Hogy mindenben azt hajtja, hogy gyerekkori sérelmeit visszafizesse – soha nem gondolta. Hogy rabja lett múltjának, az elszenvedett sérelmeknek, szíve, lelke ürességének – nem értette. Hogy élete iránya céltévesztett – nem látta. Hogy lehetőségei és karrierje csúcsán teljesen elveszett – meg sem fordult a fejében.
Zákeus elveszett. És nemcsak mások számára veszett el, nemcsak önmagában veszett el, de Isten előtt is elveszett. Amikor a többi embert becsapja, megrabolja, elsősorban Isten ellen vétkezik, aki a szegények, gyengék, özvegyek védelmezője. Zákeus, mint minden zsidó ember, jól ismerte az ószövetség kemény passzusait, amelyek a gyengék kisemmizése miatt hirdetnek ítéletet a hatalmasokon. Lehet, hogy voltak magyarázatai. Lehet, hogy valahogyan megpróbálta megnyugtatni magát. De szíve mélyén tudta, hogy nem állhat meg az élő Isten előtt. Tudta, hogy bemocskolta magát, hogy egész életével Istentől távol él. Szíve, amelyet jégpáncél vett körül, Isten felé sem tudott megnyílni. Kemény volt az emberek iránt, kemény volt az Úr iránt. Nem volt sok lehetősége, ha komolyan vette a Tórát. A törvény elítélte. Ezért talán megpróbálta nem komolyan venni. Lehet, hogy egyáltalán nem érdekelte már, amit az Úrról tanult gyerekkorában. A felszínen ez segített neki, de a mélyben tudta, hogy bajban van. Zákeus elveszett ember. Az ellene elkövetett vétkek, az általa elkövetettekkel együtt a teljes elveszettségbe sodorták. És ahogyan teltek, múltak az évek, ezt egyre jobban érezte. Egyre kevéssé tudta elnyomni az űrt, a nagy hiányt, a mindig jelenlévő tompa, alkalmanként azonban élesen felerősödő fájdalmat. Hiába volt meg minden, érezte, valójában nincsen meg semmi. Minden elveszett.
„Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned” – mondta Szent Ágoston. És ez a nyugtalanság hajtja Zákeust. Egy idő után olyan erősen hajtja, hogy olyat tesz, amit maga sem gondolt volna. „Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus.” Zákeus hallja a hírt, hogy Jézus Jerikón halad át, és látni akarja. Vajon miért? Milyen hírei vannak Jézusról? Az, hogy ő egy vándorpróféta, akit szegények, betegek követnek. Jeleket, csodákat tesz. Az a hír járja, hogy ő a Messiás, Izrael reménysége. Ha Zákeust nem hajtaná szíve üressége, ha nem szomjazna, nem keresné látni Jézust. Sőt, talán nem tenné ki magát mindazok pillantásainak, megjegyzéseinek, akik jelen vannak, amikor ez a pici, de hatalmas ember elegáns és drága ruhájában felmászik a vadfügefára. Zákeust ez azonban nem érdekli. Most nem. Jön Jézus, és ő látni akarja. Talán maga sem tudja miért, nem tudja szavakba önteni gondolatait, érzéseit, csak tudja, ott kell lennie, ahol ő elhalad. Látnia kell, azt, akit oly sokan szeretnek. Aki sokakat, még prostituáltakat és vámszedőket is szeret. Olyannyira szeretné látni, hogy nem érdekli, ki mit gondol róla.
Jézus, az elveszettek megtartója
Zákeus fenn a fán, Jézus pedig közeledik. Hatalmas tömeg veszi körül, tolonganak körülötte. A hangzavar sem kicsi: könyörgő kiáltások, ünneplő kijelentések, jól értesült megjegyzések szavai keverednek össze. Mindenki érinteni, vagy ha nem, legalább látni akarja őt. Jön Jézus, az Isten Fia, a Messiás, a felkent, telve az Atya szeretetével és könyörületével. Közeledik azon az úton, amelyen megkeresi és megtartja az elveszetteket. A másik oldalon ott kuporog a fán az elveszett. Az egyiket mindenki ünnepli, a másikat megveti. Az egyik telve szeretettel, a másik keserűséggel, gyűlölettel, rablásvággyal. Mi fog itt történni?
„Amikor Jézus odaért, felnézett…” Jézus váratlanul megáll, felnéz, és elkapja Zákeus tekintetét. És amint szemébe néz, nem fordítja el fejét, hanem megszólítja.
Zákeus csak éppen látni akarta Jézust. Még álmaiban sem gondolt arra, hogy Jézus is meglátja őt. Jézus azonban észrevette, rátekintett, és azonnal mindent tudott. Rögtön ismerte Zákeust. Tekintete a szívéig hatolt, és látta minden vétkét, gonoszságát, elveszettségét. De látta ezek mögött békétlenségét, ürességét, szomjúságát. Látta, hogy Zákeus vágyakozik valami más után. Jézus azonnal ismerte Zákeus szégyenét és elveszettségét.
És Zákeus ezt érzi. Képzeljétek magatokat a helyébe! Izgalommal teli várakozással felmászik a fára, és várja, hogy odaérjen Jézus. Meglátja távolról, rászögezi tekintetét, és nézi, nézi, ahogy közeledik. És amint Jézus éppen alatta van, megáll, felnéz rá. Zákeus összerezzen Jézus tiszta és mindenen áthatoló tekintetére. De ennél még több, még ijesztőbb történik. Miután összeért tekintetük, a következő pillanatban saját nevét hallja annak a Jézusnak ajkairól, aki nem ismerte, nem ismerhette őt: Zákeus!
Zákeus megremeg: Ismer? Jézus ismer engem? Tudja, hogy mi a nevem, tudja, hogy ki vagyok? Zákeus fél – és örül. Megijed, mert leleplezve érzi magát. Átéli, hogy Jézus előtt lemeztelenítettek vagyunk. Előtte semmi sincs rejtve. Én nem akartam, hogy megszólíts. Elég lett volna annyi, hogy lássalak. Hogy gondolkozzam, mérlegeljem a lehetőségeket. Mi lesz most? És örül. Örül, mert régen nem mondta már ki így senki az ő nevét. Törődéssel, figyelemmel, szeretettel. Örül, mert ez a néven szólítás egészen személyes, egészen mély. Örül, mert – bár ezt még nem érti – de hosszú idő óta ez az első szó, amelynek melegsége, sugara áthatolt szívének kemény páncélján. Valami megmozdult, valamit érez. Örül, de mégis fél. Mert mi jön ezután? Mit fog mondani Jézus az első szó után? Zákeusban végigperegnek az ítéletnek, a kárhoztatásnak a gondolatai. Tudja, hogy mi az igazság. Tudja, hogy jogosak a gondolatok. Úgy tudja, hogy ő nem érdemel szeretetet, törődést Jézustól. Ő nem szerethető; ezt a lehetőséget már eljátszotta.
Zákeus - mondja Jézus. És azonnal csend lesz. Mindenki elnémul és figyel. Megáll a levegő. Minden feszült. Mit akar a Mester ettől? – gondolják magukban számosan. Miért állt meg? Miért szólította meg? Nem tudja kicsoda ez az ember? Vajon mi lesz a következő szó? Dorgálást vár Zákeus. Ítéletet a jelenlévők. De Jézus valami egészen mást mond.
„Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Micsoda? A rabbik azt mondják, vámszedővel még csak együtt se egyél. Jézus pedig nála akar megszállni? És mi az, hogy „kell”? Kinek a „kellje” ez? Miért kellene éppen az ő házában megszállnia? Nincs itt számos sokkal tiszteletreméltóbb ember?  Számosan jobban megérdemelnék, hogy ebben a megtiszteltetésben legyen részük. „Bűnös embernél szállt meg.”
De Jézus tudja, hogy ez a „kell” az Atyától való. Ő vezette a Fiút abban, hogy éppen arra menjen, hogy megálljon, felnézzen, néven szólítson. Ő, aki ismerte és szerette Zákeust öröktől fogva. Ezért Jézus közösséget vállal Zákeussal. Közösséget vállal azzal, akivel senki sem vállal közösséget, akit mindenki megvet és elutasít.
„Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.” Ez természetes, nem? Mondjuk ki: nem! Nem. A Jézussal való találkozás elől, amit ő kezdeményez, amiben ő jön közel, amiben ő szólít meg, el lehet menekülni. Jézus érkezik, rádnéz, ismer, és néven szólít. Ma hozzád jövök. Ma veled szeretnék lenni. Ma benned kívánok munkálkodni. Ma a te házadban kívánok megszállni. Ott, ahol annyi sérelem fájdalom, harag, keserűség van. Ott, ahol nagyon nagy hiányok vannak. Ma hozzád jöttem. Zákeus sietve leszállt, és örömmel befogadta. Pedig elkezdhetett volna mentegetődzni, ahogy gyakran szoktuk: Uram, méltatlan vagyok – menjél inkább valaki máshoz. Mennyiszer küldjük el Jézust ezzel. Méltatlan vagyok, nem szerethetsz, nem érdemlem. Uram, én csak éppen hogy látni akartalak, de nem vagyok még felkészülve többre. Majd később, majd máskor… majd legközelebb, ha újra erre jársz. Tudod, itt leszek ugyanezen a fán, és te majd ugyanígy megszólítasz, és akkorra már késze leszek. Rendet rakok otthon, rendbe rakom az életem, és jöhetsz. De nem most… Uram, mit gondolnak a többiek, hogy éppen hozzám jössz. Neked sem jó, vannak méltóbbak… Uram, még nem gondoltam át a múltamat. Nem vagyok kész szembenézni a dolgaimmal…
A találkozás váratlan. Jézus készíti elő, Jézus kezdeményezi, Jézus diktálja a tempót. Ő határozza meg az időt, a helyet, a formát. Ő mondja ma nekünk, bárhol is legyen az a fa, amin érdeklődve lessük őt: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” És Zákeus azt az egyetlen választ adta, amit az ad, aki nem marad le a találkozásról: „Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.”
A Jézussal való találkozásnak pedig gyógyító és szabadító következményei lettek: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Miért mondja ezt Zákeus? Ezt tanulta gyermekkorában a Tórában: „Ha vétkezik valaki, és hűtlenséget követ el az Úr ellen azzal, hogy eltagadja honfitársának a rábízott, vagy kezébe adott, vagy attól elrabolt holmiját, vagy zsarolja honfitársát, vagy ha elveszett holmit talált, és eltagadja azt, sőt hamisan esküszik csak egyre is mindezek közül, amelyeknek az elkövetésével vétkezik az ember, ez történjék: Mivel vétkezett és adóssá lett, térítse meg a rablott holmit, amit elrabolt, vagy a zsarolt összeget, amit kizsarolt, vagy a rábízottat, amit rábíztak, vagy az elveszett holmit, amit talált, vagy amire nézve hamisan esküdött, mindazt fizesse meg teljes értéke szerint, de tegye hozzá az ötödrészét, és adja oda annak, akit megillet, a jóvátételi áldozat napján.” (Lev. 5.22-24) Zákeus tudta, hogy igaz bűnbánat nincs jóvátétel nélkül. Ugyanakkor felajánlása messze túlmutat a törvény által követelt 20%-on. Ez nem a törvénynek fogcsikorgatva engedelmeskedő ember szava.
Nem, mert Zákeust nem a törvény iránti megfelelés motiválja. Zákeus új emberré lett a találkozásban. A sorrend ebben a történetben nagyon fontos, mert mindig ez az evangélium sorrendje. Ez a Jézussal való találkozás sorrendje. Ez a kegyelem sorrendje. Nem Zákeussal kezdődik, aki jobb belátásra tér, és szétosztja vagyona egy részét. Nem, mert ez képtelenség. Hanem Jézussal, aki közösséget vállal vele. Hogyan lett az elveszett Zákeus szabad a megtérés cselekedeteire, a jóvátételre? Miért tud többet adni? Hogyan tanult meg szeretni? Mi lett a jégpáncéllal szíve körül?
Jézus találkozott vele. „Ma lett üdvössége e háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.” Ezt élte át Zákeus a találkozásban. Új ember lett, új identitást nyert. Ábrahám fia. A választott nép gyermeke. Az ígéret gyermeke. Isten gyermeke. Ez az igazság tört be oda, ahol korábban múltbeli sérelmei, keserűsége, haragja volt jelen. Amikor Isten szeretete beáradt életébe azzal, hogy Jézus közösséget vállalt vele, kifejezve azt, hogy még őt is szereti, és hogy Isten országa szempontjából még ő is értékes, képes volt elengedni a hiábavalóságokat. Lehulltak béklyói, megolvadt szíve, minden újjá lett. Megtört felette a pénzszeretet, a hatalomfüggés és a gyűlölet ördögi ereje, és gyermekké lett. Gyermekké, aki fürdik Isten szeretetében, és aki bolond nagylelkűséggel szeret másokat. A találkozásban Zákeus új ember lett.
Befejezésül a történet egy mozzanatára hadd hívjam fel újra a figyelmet. Az eredeti szöveg szerint Zákeus kereste látni Jézust, míg Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Amit az ember keres, az sokkal kevesebb, mint amit Jézus keres. Az ember látni akar, Jézus azonban helyreállítani. Megtartani, ami elveszett, meggyógyítani, ami tönkrement, ami összetört, ami széthullott. Ezért van most itt. Ami elveszett: kapcsolatainkban, álmainkban, önmagunkról alkotott képben, Istennel való járásunkban…. Mindannyian tudjuk, hol vagyunk sebzettek, összetörtek. Jézus azt mondja: Ma a te házadban kell megszállnom. És Zákeus sietve leszállt, és örömmel befogadta őt. Mi a te válaszod?