Végh Tamás

Szeretett testvéreim, folytatódik az elfogatás. Jézust nem kellett kergetni a fák között. Ő nem menekült. Ő odatartotta a kezét, amit megkötöztek. Lehet, hogy megdöbbentek a katonák, hogy valami más a mostani elfogatás, mint amikor nekik kergetni kellett az üldözöttet. De hát sok mindenen meg fognak döbbenni még a folytatást illetően is azok, akiknek volt szemük ehhez, vagy volt érzékük.

Jézust vitték Annáshoz, az előző főpaphoz, akinek a veje Kajafás volt, jelenleg a főpap. És megjegyzi az Ige, hogy Kajafás azt jövendölte – mint főpap, vagy mondta –, hogy jobb, ha egy ember vesszen el a népért. Ott másik evangélista leírja, hogy „minthogy az egész nép el ne vesszen”. Na most ő arra gondolt, hogy jobb egy embert eltenniük láb alól, aki forradalmat, lázadást, mozgolódást szít, mert a rómaiak mindent eltűrtek, csak azt nem, hogy felkelés legyen, és a hatalmuk ellen álljon valaki vagy álljanak, és veszélyeztessék.Tehát ő ugyanígy gondolta, de mi tudjuk, hogy egy ember hal meg a népért, hogy az egész nép el ne vesszen. Hát bizony a mi Megváltónk halt meg azért, hogy mi ne a pusztulásba és a kárhozatba jussunk. Nagyon nagy dolog ez így.

Aztán látjuk, hogy János lehetett az a tanítvány, aki nem nevezi meg magát. Többször előjön az evangéliumában, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, különlegesen is közel állt Jézus szívéhez. De máshol is szól ő, itt nem olvassuk, nem írja bele, de ő lehetett valamilyen kapcsolatban a főpappal. Beengedték minden további nélkül, de Péter kint rekedt az ajtó előtt. És hát ő mindenképpen szeretett volna Jézus közelében maradni. Ő megmondta, hogy kész az életét odaadni a Mesterért. Eszébe nem jutott volna, ami ezután következik itt. De ennek be kellett következnie, hogy Péter átélje azt, amit majd a folytatásban látunk igazán: hogy önmagában is csalódnia kelljen, hogy meglássa úgy egész valójában, hogy amire ő azt mondja – „soha meg nem tagadnál, kész vagyok meghalni veled” –, és ezt komolyan is gondolta. Ott a kertben tusakodásra kerül sor, fegyvert rántanak a főpap szolgái meg a többiek, akkor Péter kész lett volna az életét feláldozni. De hogy belelásson abba a mélységbe, ami lakik benne – és testvéreim, bennünk is. Mi azt mondanánk, hogy "soha ilyet én nem", fogadjuk el, hogy olyan mélységesen romlott az óemberünk.Természetesen azok között a körülmények között, amelyek között egyikünk-másikunk nőtt, még szóba se jöhetnek olyan gonosztettek, mint amit egyesek elkövetnek. De értsük meg, hogy minden kitelik tőlünk. És ha ezt megértettük, akkor mélységes hála ébredt bennünk, és valóban látnunk kell hogy ezért jött Jézus, mert nincs mentség. Mondanánk, hogy amit még mi elkövetünk, de elkövethetnénk.

Amit így mondtam, szóba került már előző videókban is, mikor valaki egy kicsit évődve azt mondta az evangéliáció után: „Azért, lelkész úr, egy kicsit maga is bűnös, vallja be.” És akkor én azt feleltem, hogy totálkáros vagyok. Higgyétek el, fejem búbjától a lábam ujjáig minden sejtemben benne van a romlottság, a veszettség, de én ismerem azt, aki a totálkárosakat kezelni tudja, és én Őróla hirdetem az igét, azért jöttem ide magukhoz is.

Bizony nekünk világosan látnunk kell, hogy mi minden telik ki tőlünk. Itt még nem vette észre Péter, csak egy kis füllentéssel azt mondta, hogy „nem vagyok”, hogy essünk túl ezen a kínos szituáción. Nem tudja még, hogy el van készítve a számára a csapda, de nem a csapda igazán, hanem az az ajándék, hogy ő igazán, valójában, teljes mélységében átélje, hogy ki is ő valójában.Testvéreim, fogadjuk el látatlanul is, hogy bizony nem ismerjük egészen magunkat, és jó is, hogy azokat a mélységeket így nem, de időnként megmutat Isten bennünket magunknak, hogy ne legyenek illúzióink magunk felől. Bizony elveszett bűnösök vagyunk, akiket semmi más meg nem menthet, mint a mi Mesterünknek a váltsághalála.