Nehémiás (CsK)

Hetek óta nyomon kísérjük, hogyan épül Jeruzsálem kőfala, és nem győzünk csodálkozni, hogy mindig támad valami újabb nehézség. Hol kívülről, hol belülről támad az ellenség. Úgy látszik nagyon fontos neki, hogy föl ne épüljön a kőfal és a templom. Az ellenségnek mindig nagyon fontos, hogy ne épüljön az, amit Isten építeni akar az Ő szolgái által. És ki nem fogy leleményesen az akadályok, a nehézségek támasztásából. Itt most egy újabb baj támad, belső egyenetlenség jut szóhoz a nép körében.
Hogy egy kicsit megértsük miről is volt ott szó, gondoljunk arra, hogy mi miatt lehetett olyan nehéz gazdasági helyzet Jeruzsálem környékén, Nehémiásék megérkezésekor és a falépítés idején. Annyira nehéz helyzet volt, hogy egyenesen éhínség támadt. Több oka volt ennek. Egyrészt az, hogy hirtelen megnőtt a lakosság száma. Hazajöttek sokan a fogságból és nem voltak berendezkedve otthon az ő ellátásukra. Hirtelen megnőtt a népesség, rendkívül elhanyagoltak voltak a földek, évtizedek óta, a fogságbavitel óta csak egy részét művelték meg, azt is úgy, hogy most nem lehetett azt a néhány hónap alatt rendbehozni, még néhány év alatt sem lehetett volna. Ugyanakkor kitűnik a felolvasott részből, hogy a perzsa királyok, noha liberálisabb politikát folytattak, és nagyon jó nemzetiségi politikájuk volt, azért az adókat ők is beszedték. Sőt igyekeztek srófolni, és bármilyen nagylelkűen engedte is haza Nehémiást a király, azért arról a területről is beszedette kíméletlenül az adót. Még így is, hogy ott az egy négyzetkilométerre eső népesség száma hirtelen megnőtt, az élelmiszerellátás semmit nem javult, szükségképpen éhínséghez vezetett, így is ki kellett fizetni az adót. Ekkor jelentek meg a nyomorúság vámszedői. Ezek mindig megjelennek, ahol nyomorúság van. Voltak jobbmódú emberek Izrael fiai között is, és ezek kölcsönöket adtak. Aki a kölcsönt nem tudta fizetni, annak lefoglalták a földjét. Ha nem volt ingatlana, akkor zálogba vették a gyermekeit, és ezek rabszolgasorban dolgoztak, hogy ne mondjam, tengődtek. Semmi remény nem volt arra, hogy visszaválthatják őket s szüleik, mert honnan jutottak volna pénzhez, amikor nőtt a nyomorúság és fokozódott az ínség. észre sem vette Nehémiás, hogy ilyen gondok vannak. Ő annyira a fal építésére koncentrált - arra a sajátos küldetésre, amit Istentől kapott -, hogy megfeledkezett arról, hogy más egyéb baj is lehet ott körülötte. Amikor meghallja - ezt olvassuk - rettenetes haragra gerjedt. Nem azért, hogy ilyen van, nem azért, hogy ez előfordulhat, mert ez szinte szükségszerű volt ott. Hanem azért, mert testvér a testvért, zsidó a zsidót képes kiuzsorázni, a gyermekét rabszolgájává tenni, azt rabszolgaként dolgoztatni, és napirendre térni afölött, hogy ez így van és lehet, hogy így is marad. Ez keserítette őt el nagyon és akkor hívta össze ezt a nagygyűlést, amiről itt olvastunk. Ezzel a nagygyűléssel, ha Isten éltet minket, majd a jövő csütörtökön foglalkozunk: milyen az, amikor Isten belenyúl a dolgokba, amikor Ő imádságot meghallgató, szabadító Isten, amikor megtanít megbocsátani olyanoknak is, akiknek az addig eszükbe sem jutott. Erről tehát, hogy Isten mit cselekedett itt, majd külön beszélünk, mert ez egy külön órát érdemel.
Ma inkább arról szóljunk, hogy Nehémiás magatartásából mit tanulhatunk meg. De ez előtt még érdemes elgondolkoznunk azon, hogy bizony van ilyen. Épül szépen a kőfal. Arról olvasunk itt, hogy a népnek nagy kedve volt és dolgozott. Nem lehetett elrettenteni őket külső fenyegetéssel. Sikerült legyőzni a belső széthúzást is, és közben mégis meghúzódnak a háttérben igen súlyos bűnök. Valami istenes dolog emelkedik - engedelmeskedik egy isteni parancsnak - épül Jeruzsálem, és közben bűnök lapulnak az emberek szívében. Ez a kettősség az, ami mindig nagyon utálatos Isten előtt, és ami mindig nagyon veszélyes mindenféle építésre nézve. Amikor elhangzanak a nagy hitvallások, és közben erkölcsi szenny bűzlik a hitvallást mondók életében is. Amikor - hadd mondjam úgy, ahogy mondani szokták mások - nyomjuk a szent szöveget, de erkölcsileg egy csomó dolog kifogásolható az életünkben. Amikor nagyon jól tudjuk, hogy mit kell mondani és Isten szent nevét az ajkunkra vesszük, de ott lapulnak a szívünk mélyén ilyen rettenetes bűnök. Akár az egyéni, személyes életünkben, akár egy gyülekezetben, akár az Isten népében tágabb körben is.
Nehémiás azonnal érzékelte, hogy ez rendkívül veszélyes a további építésre nézve. Egyrészt az, hogy bűnt megtűrnek magukban, másrészt az, hogy ez nem tűnik fel azoknak, akik vétkeznek. Csak azok morgolódnak, akik el- len elkövették a bűnt. Ha nem térnek bűnbánatra, ha a bűnt nem nevezik bűnnek, ha azt nem vágják ki az életükből - áldozat árán is -, nem fog felépülni Jeruzsálem kőfala. Ezzel nem lehet játszani, ezt nem lehet kockáztatni. Nincs az az ár, amit meg ne kellene és lehetne fizetni azért, hogy Isten terve valóra váljék, és hogy engedelmesek maradjanak. Azonnal nagygyűlést hív össze Nehémiás és tisztázza a kérdést.
Jó lenne, ha Isten Szentlelke arra indítana most mindnyájunkat, hogy elcsöndesedjünk, és de nagy kegyelem lenne, ha mindnyájunknak megmutatna legalább egy olyan bűnt, amit eddig nem érzékeltünk, vagy ami előtt eddig behunytuk a szemünket, Amit eddig megtűrtünk, miközben más téren talán igyekszünk engedelmeskedni, az Ő kedvében járni, az Ő országát építeni. Isten őrizzen meg minket attól, hogy megtűrt bűnökkel próbáljuk építeni Isten országát. Mert azt nem sokáig lehet.
Itt figyeljük meg Nehémiás magatartását! A 15. és 16. verset idézem: „az előbbi helytartók, akik előttem voltak, megterhelték a népet, és vettek tőlük kenyeret és bort, 40 ezüst siklusnál is többet, sőt még legényeik is zsarnokoskodtak a népen. De én nem tettem így az Isten félelme miatt. Sőt még a kőfalon is dolgoztam, mezőt sem szereztem, s minden legényeimmel együtt összegyűltünk a munkára”.
Három fontos megállapítás hangzik itt el Nehémiásról. Az egyik az, hogy nem élt a jogaival. Az Istennek való teljesebb engedelmesség jegyében nem élt a jogaival. Őt oda helytartóként küldték. Ő ott a perzsa uralkodó képviselője volt, és ezért igen sok jog illette meg őt. Nagyon nagy összeg ez a 40 siklus, amit itt olvasunk. Az adónak egy része neki járt. Neki ott ingyen lett volna szabad élnie, nemcsak a családjával, az egész udvartartásával együtt, és azt olvassuk később, a 18. versben „...én azonban nem kívántam a helytartó kenyerét, mert nehéz volt a szolgálat a népen!” E nélkül is van a népnek elég baja és terhe. Most ő is élősködjék rajtuk? Járna neki. A törvény biztosítja. Artaxerxes király levele megparancsolja. Mindenki úgy csinálta előtte, az összes helytartó. Föl se tűnne, ha ő is azt csinálná, ami eddig a gyakorlat volt. „De én nem tettem így”. Mert félte az Istent, mert szerette a népet, és mert kész volt mindig lemondani a maga jogáról, az engedelmesség miatt.
Egy ettől nagyon messze eső ige jutott eszembe a Fil 2-ből. Valakiről azt olvassuk ott, hogy „...nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett”- az, Aki az Istennel egyenlő - „és engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfának haláláig”. Jézustól tanulhatjuk meg igazán azt, hogy ha mások érdeke úgy kívánja, ha az Atyának való engedelmesség azt jelenti, gondolkozás nélkül lemondjunk a jogainkról. Nem akarom ezt most nagyon részletezni, alkalmazni; Isten Lelke végezheti el mindnyájunkban, hogy eszünkbe jutnak olyan dolgok, amikor kicsinyesen, nevetségesen, körömszakadtig ragaszkodunk a magunk jogocskáihoz, és vérig vagyunk sértve, ha valamiben megsértettek, vagy hátratételt szenvedtünk. Bár eljutnánk erre a tágkeblű, nagylelkű, szeretettel teljes magatartásra, hogy: miről van szó, csak az én jogaimról? Óh, kérem! Bármikor szívesen lemondok azokról, ha így épül jobban a kőfal, ha így a népnek jobb kedve lesz, több ereje lesz, vagy másoknak ez akármiféle előnyt jelent. „Nem is szereztem magamnak mezőt”. Úgy látszik divat volt akkor is a szerzés. Mezőt, mezőt, minél nagyobb mezőt szerezni magunknak, akármilyen áron. Először talán egy kicsit, arra egy sufnit építünk, bekerítjük, de az már az enyém. Nem tudok vele mit kezdeni, legszívesebben pihennék otthon hét végén, de ki kell menni, mert fölveri a gaz. Vasárnap este fáradtabb vagyok, mint péntek este, vagy szombaton, de van mezőm. Nehémiás szabad ettől. Nem mező kell, azt kell csinálni, amit az Úr bízott ránk. Mit bízott rám? Nagyon sokféle lehet az, amit Ő bízott rám. De ez-e a legfontosabb mindig, hogy mit bízott rám? És azt csinálom! „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek”. Lehet, hogy mező nem adatik meg, és úgy járunk jól. Jobban szeret minket Isten annál, minthogy mezőt is adjon. Lehet, hogy még az is megadatik, ha szükségünk van rá! Ezt Ő tudja. De először mit keresünk?
Lemondani a jogokról. Nemcsak, hogy nem élni vissza a jogokkal. Olyat is ismer a Szentírás, hogy nem élek a jogaimmal. Nem a jogaim a fontosak.
Többen félreértették, vagy félremagyarázták azt, amit vasárnap a jog és a szeretet feszültségéről próbáltam röviden mondani. (Bír 13,1-14 alapján) Kénytelen voltam felülvizsgálni a Szentírás alapján és változatlanul vallom azt, hogy ahol igazi szeretet van, ott mindenféle jogra való hivatkozás feleslegessé válik. Ott nem a jogait emlegeti az ember. Ott a másik érdekeit, szempontjait nézi. Esetleg a másik jogait veszi komolyan. De a jog ott nem jön szóba, ahol szeretetről van szó, ahol a szeretet alapján állnak. Ha már jogot kell emlegetni, paragrafusokat kell idézni, ott már baj van. Ott a szeretet hiányzik.
Nehémiásban szeretet volt, és volt bátorsága másként élni, mint az elődei, meg mint sokan körülötte. S ez az, ami ezen a ponton a legfontosabb üzenetté vált a számomra: Van-e bátorságunk másként élni? Mindenki úgy csinálta. Nehémiás mégis azt mondja, hogy „de én nem tettem így”. Nem azért, hogy én különc legyek, hanem az Isten félelme miatt. - Majd ezt még külön látni fogjuk, hogy mit jelent. De van-e bátorságunk Isten akaratához igazodni és nem a mindenkori divathoz? Akármi legyen az a divat. Merünk-e másként élni?
Pál nem volt különc hajlamú ember, és a Róma 12,2-ben mégis azt írja, hogy: ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, és ismerjétek föl már végre, hogy mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata és ahhoz szabjátok magatokat. Ez a mi specialitásunk. Az Isten akaratához szabjuk magunkat, és nem ehhez a világhoz, és e mögött semmi gőgnek nem szabad lenni és mi nem tartjuk emiatt többnek magunkat, mint az úgy nevezett világ, és ezt nem lekezelőleg mondjuk, hogy „világ”. Ezt szeretettel mondjuk, de kell lenni különbségnek. Hát más a só és más az a lé, amibe beleteszik, és az attól lesz leves, vagy étel, vagy ízes lé, és anélkül nem lesz az. Hát különbözik a kettő, és eltűnik benne a só, és nem lehet egy kanállal kivenni a feloldott sót belőle. Alázatosan, csöndben eltűnni ebben a világban, ez a mi feladatunk, de átjárni ezt a világot. Megsózni. Minőségileg más embereket formál Jézus Krisztus. S minőségileg mások voltak Isten választott emberei. Készek vagyunk-e erre? Vannak-e jelei annak, hogy ilyenek vagyunk? Legyen áldott érte Isten, ha vannak, ha pedig nincsenek, gondolkozzunk el azon, hogy nem kényszerít-e bele minket is sokféle magatartásba ez, hogy mindenki úgy csinálja. Állandó téma ifjúsági órákon: "mindenki él házasság előtt nemi életet". Először is bizonyos vagyok benne, hogy nem mindenki él. De ha mindenki élne is, ha én Isten gyermeke vagyok, én az Ő jó, kedves és tökéletes akaratát kérésem és ahhoz szabom magamat, nem e világhoz. Tegnap mondta el valaki, hogy ma már minden gimnazista iszik. Hát remélem, hogy nem minden gimista iszik! De ha divat is inni, amikor hazafelé mennek a suliból, vagy oda is beviszik már állítólag, még a tanárokat is megkínálják néha és tehetetlenek a jobb meggyőződésű tanárok is. Még, ha így van is; most akkor én is igyam, ha Isten gyermeke vagyok? Mi lesz akkor? Akkor leszek nagy, vagy akkor leszek rokonszenvesebb a szemükben, bevesznek, vagy mi van akkor? Az engedetlenség árán mi nem tudunk használni másoknak úgy sem. Merünk-e mások maradni, mint a világ? Azok, akikké Isten akar formálni minket? S ugyanígy divat a szerzés, a hajtás, megvan a pénznek a maga bálvánnyá magasztosultsága. Mi a mi szemünkben a pénz? Mire való a pénz? Valaki azt mondta a múltkor: arra való, hogy elköltsük. S milyen igaza van. S mennyi pénz kell? Annyi, amennyi szükséges az élethez. Meg tudunk-e állni, amikor sokan abba pusztulnak bele, hogy nem tudnak megállni? És így tovább, nem sorolom most ezeket a dolgokat,
De ez nagyon fontos üzenet ebben „én azonban nem cselekedtem így”. Én másként cselekedtem - mondja Nehémiás, mert én Isten szavára figyeltem. A Péter l. levele 4. részében van egy megdöbbentő ige, amelyik talán a legtömörebben foglalja össze ezt a tanítást. Az elejéről három verset olvasok:”...többé nem emberek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralévő időt. Mert elég nekünk, hogy életünk elfolyt idejében a pogányok akaratát cselekedtük, járván feslettségekben, kívánságokban, részegségekben, dobzódásokban, ivásokban és undok bálványimádásokban. Ami miatt csodálkoznak, hogy nem futtok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába, szitkozódván”. (2-4. vers) Hát csodálkozzanak! De nem futunk velük együtt a kicsapongásnak ugyanabban az áradatában, amelyik aztán a maga szennyes áradatában minket is maga alá temetne, szitkozódván. Nem, mi másfelé futunk már. S tudjuk, hogy romolhatatlan koszorú vár ott, és amik hátunk mögött vannak, elfelejtettük, és úgy futunk, mint aki nem bizonytalanra fut. Nem futunk velük. De hadd hangsúlyozzam még egyszer, ne nézzük le őket azért, és ezt nem úgy mondjuk, de mégse futunk velük. Csak úgy tudunk segíteni rajtuk, ha nem futunk velük. Úgy tud. Isten minket felhasználni.
A másik az, hogy Nehémiás nem cselekedte azt; de miért nem? Azt mondja, hogy Isten félelme miatt. Az újfordításban úgy olvastuk, hogy „mert istenfélő vagyok”. Sokan félreértik, szeretjük félremagyarázni, hogy szóval ez Istentől való rettegést jelent, és akkor félelmemben nem csinálom? Nem erről van szó. Egyszer egy egész igehirdetés szólt erről, hogy mit jelent az istenfélelem szó. Akkor láttuk azt, hogy egyebek között ilyen összetevői vannak, hogy félek megszomorítani azt az Istent, Aki engem nagyon szeret. Hát azt az embert sem szeretjük megszomorítani, aki minket nagyon szeret, és akit szeretünk. Aztán rájöttem már arra, hogy nem érdemes Isten akaratával ellentétes dolgokat cselekedni, mert a világban rend van, és mindennek megvan a maga következménye. Amit vet az ember, azt aratja! S aki már sokszor megjárta így az engedetlenségben, az csak fél attól, hogy saját magának ártson. De még csak nem is ez a legfontosabb tartalma az istenfélelemnek, hanem a Vele való szeretetteljes közösség. Az, hogy én Vele egészen eggyé váltam, Vele összeforrt az életem. Hát akkor nem az a célom, hogy bosszantsam, hogy meg- szomorítsam, hogy az akarata ellen cselekedjem. Akkor az a fontos, hogy mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata és azt szeretném én is cselekedni.
Szeretjük-e mi igazán Istent? Szeresd az Urat - idézi Jézus - teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből. Szeretjük-e mi igazán Jézust? Aki engem szeret - mondja -, azt szereti az én Atyám, ahhoz megyünk és annál lakozunk. Összeköltözik velünk és ebben a szoros közösségben lesz erőnk ahhoz, hogy ne fussunk a világgal, hanem a mi sajátos utunkon menjünk, és végig menjünk és célba érjünk. Nemcsak azzal dicsekszik - nem is dicsekszik Nehémiás - de nem azt mondja, hogy én bizony nem cselekedtem így. Miért nem? Isten félelme miatt.
Mit mond József abban a rendkívül nehéz, kényes, pikáns helyzetben, amikor Potifárné megkörnyékezi őt? Azt mondja, hogy „...miképpen vétkezhetném az Isten ellen?”(1Móz 39,9). Isten embere Isten színe előtt él minden helyzetben, és az első gondolata az, hogy örül ennek az én Uram, vagy nem. Akarja Ő ezt, vagy nem? Jön velem csinálni ezt, vagy nem? És ha nem, Isten gyermeke irtózik attól, hogy olyat csináljon, ahol nem számíthat az ő Urára. Ahol Nélküle kell valamit csinálni vagy Ellenére. Miképpen vétkezhetném az Isten ellen? Nehémiás azért nem tett ilyet.
A harmadik az, hogy nemcsak nemet kell mondani valamire, hanem határozott igent is kell ugyanakkor mondani másvalamire. Én nem cselekedtem így - mondja Nehémiás. Hanem mit cselekedett? Hanem még a kőfalon is dolgoztam, - ezt tényleg föl kell jegyezni, mert azért hogy egy helytartó elmenjen kőműves segédmunkát végezni, ez magyarázatra szorul. - Még a kőfalon is dolgoztam, mezőt nem szereztem, de minden legényemmel együtt ott voltunk a munkán. Vagyis, nem nyerészkedni akartam, nem munka nélkül akartam haszonhoz jutni, mint azok, akik kölcsönöztek, stb. ahogy az elején hallottuk, hanem dolgoztam. Csináltam azt, amit rám bízott az Úr. Úgy, hogy közben lemondtam a jogaimról, én is megtagadtam magam, meghúztam a nadrágszíjat és dolgoztam. Még a kőfalon is ott voltam. Ez nagyon fontos.
Nemcsak a bűn elleni harcra van szükségünk, hanem határozott igeneket is ki kell mondani. A bűnt nem. Akkor mit igen? Akkor mit csinálnak helyette? Isten akaratát, igen.
Jézus is nagyon határozott „nem”-eket és nagyon határozott „igen”-eket mondott. A Sátán minden kísértésére azt mondta, hogy „távozz tőlem”, nem! S az Atyának mit mondott? „Igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted”: Ő nem ismerte azt, nem-igen, vagy majd meglátom, most még nem, de talán majd később igen, most még igen, de talán majd később ezt abbahagyom és megtagadom. Vagy „nem”, vagy „igen”! „Távozz tőlem”, „igen, Atyám”.
Pál hogy jelenik meg egyik szolgálati helyén, Korintusban? Az 1. Korintusi levél 2. részének az elején pontosan fölsorolja, hogy mi az, ami „nem”; amit ne várjanak tőle, és mi az, ami „igen”, amit hoz akkor is, ha nem kell. Mert tudja, hogy erre van szükségük. Nem jöttem, hogy nagy ékesszólással, vagy ezzel-azzal hirdessem, de jöttem, ...hogy prédikáljak a Krisztusról, mint megfeszítettről. Annyira, hogy nem is akarok tudni másról, csak a Krisztusról, mint megfeszítettről.
Határozott nem és határozott igen. Kezdenek-e sorakozni a mi életünkben ezek? Határozott „nem”-ek, hogy ezt meg ezt, meg ezt, nem, semmi körülmények között, ha a legjobb barátnőm hív rá, akkor sem, ha a jó tanácsadóm mondja akkor sem, mert nem az Isten akaratával egyezik. Ezt meg ezt meg ezt igen, akkor is, ha senki másnak nem jutna eszébe. Pl. ilyen, hogy egy helytartó a kőfalon dolgozzék, és ugyanakkor lemondjon a maga jövedelméről. Mert ez következik az engedelmességből. Nem és igen. Így lehet egyértelmű, összeszedett, tiszta, megszentelt életet élni.
Emberileg ezzel akadályozta meg Nehémiás a szakadást a nép között, és azt, hogy abbamaradjon a munka, amit elkezdtek. Majd látni fogjuk, hogy végső soron Isten akadályozta azt meg és Isten erősítette meg Nehémiást is így, de most ezt a három kérdést vigyük el magunkkal:
- Merünk-e másként élni, mint a világ, ha Isten azt kívánja tőlünk?
- Tudjuk-e, hogy Isten színe előtt élünk mindig, és Isten f élelmében teszünk-e mindent?
- Tudunk-e így pozitívan dolgozni, példát adni, elöljárni a hitben, a szeretetben, az engedelmességben, hogy ez a példa aztán átragadjon másokra is, hasson és magával ragadjon még sokakat?
Isten őrizzen meg minket attól, hogy építés közben megfeledkezzünk a bűneinkről, s Isten segítsen minket el egyértelmű „nem”-ekhez és „igen”-ekhez, egyértelmű engedelmességhez.

A múlt héten azt a panasz-verset elemeztük, ami ment szájról szájra az épülgető kőfalon: fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék pedig túl sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. Láttuk, hogy a fal mégis épült, és sem a teherhordók nem hagyták ott a munkát, akiknek fogytán volt az erejük, sem azok, akiknek feltűnt, hogy túl sok a törmelék. Így megy tovább párhuzamosan az az esemény, amiről Nehémiás könyve beszámol. Folyik az építés, és közben újabb és újabb akadályok kerülnek azok elé, akik az építést végzik. Így zajlik mindannyiunk hívő élete, akik hitben járunk. Lassan, néha talán túl lassan, de mégis csak épülget, tisztul, erősödik a mi hitünk, látásunk, szeretetünk, de közben mindig újabb és újabb kísértések, támadások, veszélyek, nehézségek, akadályok támadnak. Egyre újabb áldásokat kapunk, és sokszor sikerül tovább is adnunk másoknak, és egyre újabb akadályokat kell legyőznünk.
Így folytassuk a most következő résznek a tanulmányozását, s négy egyszerű dolgot figyeljünk meg belőle, és ezeket hasznosítsuk aztán a magunk építésében, amikor Isten a mi életünkben építi az Ő országát, vagy ha mi fáradozunk az Ő országának az építésén.
1. Először érdemes megfigyelnünk, hogy mikor hangzik el az újabb fenyegetés az ellenség ajkán. Azt olvastuk az előző szakaszban, hogy elkészült az egész fal félmagasságban. Éppen felénél tartott a munka, és ekkor hangzik el az újabb fenyegetés. Ekkor értesülnek egy újabb összeesküvésről, amely szerint az ellenség meg akarja rohanni egy óvatlan pillanatban Nehémiást és népét, és legyilkolni őket. Vérfürdőt akarnak rendezni, ha másként nem lehet abbahagyatni velük ezt a mániákus építkezést. Mindenre képesek, nekik semmi sem drága, csak abbamaradjon a munka.
Mikor határozzák el ezt az újabb támadást? Amikor felénél tart a munka. Nem baj, ha már ennyit felépítettek, csak egészen föl ne épüljön. Ha most még abbahagyják, elérik a céljukat. Itt érdemes arra gondolnunk, hogy milyen sok minden marad abba felénél a mi életünkben. Mennyi mindent hagytunk mi már félbe? Hányan vannak, akik nekibuzdulnak, hogy megtanulnak egy nyelvet, vagy egyszerre több nyelvet is. Egyet vagy kettőt meg is tanulnak odáig, hogy a nyelvtant már tudják, néhány száz szót már ismernek, és akkor kellene elkezdeni beszélni. Tele hibákkal, minden szónál megállva, kiszámítva, hogy milyen eset és hol van vizuálisan a nyelvtanfüzetükben, amit tanultak, és azután kimosolyogják őket, meg kijavítják, érzik, hogy rosszul fejezik ki magukat; és ez az a pont, ahol a legtöbben abbahagyják. Ez már kellemetlen, itt már nehéz, ez az a holtpont, amiről a múltkor volt szó. Ha ezen átlendül valaki, fog tudni beszélni azon a nyelven. Most meg kell még tanulni néhány ezer szót, az már gyorsabban fog menni, esetleg, ha sikerül elmenni abba az országba, ahol azt a nyelvet beszélik, akkor könnyebben ragadnak a fordulatok. Így lehet igazán jól haladni. Itt azonban igen sokan abbahagyják, félbehagyják.
Milyen sokan kezdenek el tanulni valamilyen hangszeren, és egy ideig az is megy, megyeget, amíg pötyögtet az ember, és amikor már nem lehet tovább haladni anélkül, hogy naponta ne gyakoroljon, és azt az időt valami mástól kell elvenni, akkor igen sokan abbahagyják. Tudogatnak, ha a kezükbe veszik, megszólal valahogy az a hangszer, de mégsem lettek muzsikusok.
Milyen sokan maradnak így félúton a kereszténységben is. A napokban volt itt egy kedves barátom, aki tavaly indult el a hit útján. Hónapokig tartott a lobogása, az öröme, csodákról számolt be, nem győztünk hálát adni Istennek azért, hogy mi mindent végez el rövid idő alatt az életében, és milyen sok mindent világosan megértett az igéből rövid néhány hónap alatt. De én úgy csöndesen vártam, hogy egyszer csak lógó orral fog jönni, és beszámol majd arról, hogy hetek óta nem értem az igét, nem tudok imádkozni, előjöttek a régi bűneim, és így tovább. Ez történt most néhány nappal ezelőtt, és teljesen kétségbe volt esve, s megállapította, hogy akkor ezek szerint ő hiába is indult el a Krisztus útján. El kellett mondanom, hogy itt az első akadály. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket. Az én Istenemmel a kőfalon is átugrom - mondja a zsoltáros, és ezt sokféleképpen megtapasztalhatjuk mi is. Isten megvigasztalta és megerősítette őt, és így indult neki a további akadályoknak. Biztos lesz még sok kísértés, erőtlenség és támadás az életében, de biztos, hogy éppen ezekben fogja megtapasztalni, hogy milyen hatalmas Isten.
Ez tehát az első, és erre legjobb, ha számítunk mindjárt. Nem kell várni direkt a kísértéseket és támadásokat, de nem kell kétségbeesni, ha jönnek. Jól tudja a kísértő, hogy mikorra kell azt időzíteni; nem baj, ha elkezdődött a hit épülése, az Isten országának az épülése az életünkben, csak föl ne épüljön! Teljességre ne jusson! A Zsidókhoz írt levélben többször olvassuk ezt a két kifejezést egymás mellett: „mindvégig erősen”, és többször idéztük már Nehémiás könyvét tanulmányozva Jézus bíztatását: Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül. Aki csak elkezdi, de félbemaradt keresztyén marad, nem biztos, hogy idvezül. Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.
2. A második az, hogy mi az ő fenyegetésük célja? Egészen pontosan megfogalmazzák: „Meg ne tudják, hogy közibük megyünk és leöljük őket és megszüntetjük a munkát.” Ez a cél. Minden ezt célozza, hogy megszűnjék a munka. Véget vetni annak, amit Nehémiás és társai Isten parancsára, Isten erejével elkezdtek. Elvonni onnan az erőket, megosztani a figyelmet, és ha már nem lehet őket rávenni, hogy hagyják abba, valami. mást kell csináltatni velük ehelyett, pl. hogy hadakozzanak. Fenyegetjük őket, megtámadjuk őket, háborúsdit játszunk, ez leköti erőiket, elvonja a figyelmüket, félbemarad a kőfal. Talán még hősöknek is érzik magukat. Meg lesznek elégedve magukkal, hogy ők hadakoztak és védelmezték azt, amit eddig építettek. Nem baj, csináljanak akármi mást, csak ne azt, amivel az Úr megbízta őket. Csak ne a kőfal épüljön. Hadakozzanak.
Vajon sikerült ez? Látszólag mintha sikerült volna. Mert Nehémiás mindjárt kétfelé osztotta a társaságot. Az egyik fél valóban katonaként áll ott és őrködik, a társaság másik fele épít. Sőt, amikor súlyosbodik a veszély, akkor akik építenek, azok is csak fél kézzel építenek, a másik kezükben a fegyverüket fogják. Vagy ha mind a két kézzel dolgoznak, az oldalukra van kötve a kardjuk, ahogy olvastuk, és nyilván nem lehet azért úgy dolgozni a rajtuk csüngő csörgő karddal - és készenlétben az egész társaság. Pszichikailag mindenképpen megterheli, idegileg is megterheli őket. Nem tudják kialudni magukat nyugodtan. Éjjel-nappal ruhában vannak, ruhástól alszanak. Csak amikor megmosakodtak, akkor teszik le pár percre a fegyvert magukról. Megterheli az egész társaságot ez. DE tovább folyik az építés. Ha fele épít, a fele építsen. Ha fél kézzel lehet csak építeni, fél kézzel építünk. De ha a fél kezünk marad is erre, azt csináljuk, amit az Úr mondott. Itt látszik az, hogy Nehémiás milyen tisztán látta, hogy mi az Úr programja, és milyen állhatatosan ragaszkodott ahhoz, amivel őt Isten megbízta. Megnehezíthették a munkájukat, de nem állíthatták le. Erre kell nekünk nagyon vigyáznunk mindig. Ha valaki előtt világos lesz az - és kell hogy lássuk világosan -, hogy mit akar tőlünk Isten, mivel bízott meg minket, akkor a helyett semmiképpen ne legyünk hajlandóak mást csinálni. Még ha az erkölcsileg menthető, vagy dicséretes, vagy nem tudom mi is. Ha elvonják az erőink egy részét, arról nem tehetünk, de a maradékot akkor is arra fordítsuk, amivel minket Isten bízott meg.
Négy jellemző dolgot említek, benne van mind a négy az igében, és mind a néggyel küszködünk mi is.
a) Mit akartak itt Nehémiás ellenségei?
Azt akarták, hogy építés helyett hadakozzanak. Provokáljuk őket, kénytelenek lesznek védekezni, fegyvert fognak és nem szerszámot. Vagy ha ez nem megy, vagy ez kevés, Nehémiás kénytelen legyen belebonyolódni abba, hogy mentegeti magát az udvar előtt. A perzsa udvar messze volt, és valahogy meg kellett ott magyarázni, hogy miért vannak itt bajok, meg miért mennek szüntelenül feljelentések ellene, hamis vádakkal, rágalmakkal. Kezdjen el levelezni, vagy utazzon oda, vagy menesszen küldöttséget. Minden esetre legyen elfoglalva azzal, hogy menti magát és magyarázza a bizonyítványát. Vagy legyen úrrá olyan rémület a nép szívében, hogy abbahagyják az építést, és minden percben ugrásra készen várják a támadást. Vagy egyáltalán csak ijedjenek meg, a félelem fészkelje bele a szívükbe magát, és ez elég. Egyik sem sikerült. Isten adott erőt, hűséget, bölcsességet Nehémiásnak, és adott erőt ahhoz, hogy a népet is megőrizze ettől. Nehémiás világosan látta, hogy az építést nem szabad feladni a hadakozásért.
Ezt nekünk is sokkal világosabban kellene látnunk, hogy elvi tisztázásokért, papírmunkáért, ún. alapkérdések újra és újra való végigrágásáért, különböző személyi, vagy elvi ügyek miatti veszekedésért nem maradhat abba az Isten országának az építése. Lehet, hogy sokakat ez megkísért: üljünk le és beszéljünk róla vég nélkül. Beszéljük meg másodszor is, tizedszer is, mert nem sikerült tisztázni. Óemberi, nagyon is emberi, személyi, sokszor az ügybuzgalomból fakadó okok miatt folytassunk nagy elvi vitákat, hasogassunk szőrszálat, vagy tegyük egymás mellé a véleményünket. Próbáljunk békíteni. Igéket keresve ellene és mellette, és fejbe verni egymást vele. Csináljunk valami mást. Mindig észre kell vennünk azt, hogy az Isten országának az épülése szenved ilyenkor kárt. Persze, hogy meg kell beszélni a vitás kérdéseket, tisztázni kell az elveket meg a gyakorlatot, meg mindent, de nem az építés helyett és nem az építés rovására. Nehémiás ezt nagyon világosan látta.
b) Aztán azt is látta, hogy a fal építése fontosabb, mint a saját becsülete. Minden feljelentésre írt egy rövid levelet a királyi udvarba, ha elhiszik, elhiszik, ha nem, járjanak utána. Őt Isten azzal bízta meg, hogy itt legyen és építse a falat, és biztos, hogy építeni fogja, amíg az Úr akarja. Nem csinál túl nagy ügyet a maga becsületéből, és hírnevéből, hogy a király, aki teljes bizalommal küldte el őt, most mit gondol róla. Most nem rendül-e meg a bizalma benne. Döntse el a király, hogy kinek hisz, az ő ellenségeinek, vagy az ő leveleinek, vagy nyomoztasson utána. Megteheti, az igazság úgyis kiderül, előbb-utóbb győzedelmeskedni fog. De őt ide Isten küldte falat építeni és nem levelezgetni és magát mosogatni. De jó lenne, ha felszabadulnánk erre: nem olyan nagy dolog az én becsületem. Nem véletlenül említettem az egyik parancsolat magyarázása során, hogy ne csináljunk a becsületből bálványt. Legyen tiszta a becsületünk! Fontos az mindnyájunknak, de ne legyen isten a becsület a mi számunkra. Nehémiás életében nem volt az.
c) A harmadik kísértés az, hogy nem kezdtek tétlenül várni arra, hogy majd jön a támadás. Fölkészültek a támadásra. Akkor még nem volt puskapor, de mondhatnánk azt, hogy szárazon tartották a puskaport, de azért építették tovább a falat. Voltak őrök, volt még trombitás is, megbeszélték a taktikát is, ha az megszólal, hova kell menni. Nehémiás mindig egy bizonyos helyen volt. A társaság fele fegyvert fogott és várta a támadást, de a másik fele épített tovább. Állandó kísértésünk ez is, hogy ilyen lelki állapotban, ugye megérted, hogy nem lehet igét olvasni. Mindig jön olyan lelki állapot, amiben nem lehet igét olvasni. És ugye, amikor ilyen kevés időm van csak, akkor jobb, ha el sem kezdek imádkozni, és akkor soha nem fogok imádkozni. Sikerült elérni a kísértőnek a célját. És ugye, amikor magam sem vagyok rendben, hát akkor jobb, ha nem látogatom most meg azt az illetőt, akinek vigasztalásra lenne szüksége, és így tovább. Amikor az én fejem fölött is összecsapnak a hullámok és eltemetnek a feladatok, akkor nem érek rá levelet írni, meg szolgálni, meg akármi mást is csinálni. Majd ha konszolidálódik a helyzet, majd ha több időm lesz, majd ha szépen be tudom osztani. Ez az, ami soha nincs. Akik a testvérek között nyugdíjasok, már tudják, hogy nyugdíjas korban sincs. Állítólag akkor még elfoglaltabb lesz az ember. Nincs! Soha nincs, és ez a kísértőnek a célja, hogy sose legyen. Sose legyen csend arra, hogy igét olvassunk, sose legyen érdemes elkezdeni imádkozni, mert úgyis csak pár percünk van, meg valaki jöhet, meg megzavarhatnak, meg kizökkenthetnek. Meg sose érdemes elmenni másokat erősíteni, mert nem fogjuk. elég erősnek érezni magunkat ahhoz, és sose fogjuk megtapasztalni, hogy aki másokat felüdít, maga is felüdül, és aki nyavalyásan, erőtlenül kész a másiknak a hóna alá nyúlni, egyszer csak megerősödik. Sose fogjuk megtapasztalni! És maradhatunk benne, belefulladhatunk a magunk erőtlenségébe, gyöngeségébe, ami mindig elég kifogás lesz arra, hogy ne csináljunk semmit az Isten országáért.
Nehémiás nem ugrott be ennek a trükknek - bocsánat a közönséges kifejezésért - mert az ellenség részéről ez az volt. Nem ugrott be, tudta azt, hogy körülveszi a veszély. Lehet, hogy támadás lesz belőle. Valószínű, hogy az Úr megőrzi őket és nem lesz itt vérontás. Lehet, hogy az is lesz. Nem tudja, hogy mi lesz. Minden esetre, amíg lehet, építeni kell. Ezt a feladatot kapta. Gyerünk! Legyen őrség is, a többi meg csinálja a dolgát! Ő is csinálta. Ő sem vetkőzött le se éjjel, se nappal, ő is csak akkor oldotta le a fegyverét, ha mosakodott. Mint a többiek, ő is közülük egy. A tétlen várakozás, hogy majd ha rend lesz, de most ugye ilyen helyzetben nem lehet, ez az egyik legszörnyűbb veszélye a hitben való növekedésnek.
d) Végül az is fontos, hogy nem ijedt meg Nehémiás. Jött a fenyegetés az ellenség részéről, jó barátok részéről. Neki is voltak felderítői, azok is mondták, hogy mi készül, s nem ijedt meg.
Nemrégiben olvastam a gyerekeknek egy mesét, és nagyon kedvesen, gyermekhumorral jött elő benne ez a nagy igazság. A kis kutyáról szólt a mese, amelyik felfedezi a világot, és így talál egy lyukat is. Elkezd menni abban a lyukban. Jó tágas lyuk, még elfér benne. Egyszer csak kiszélesedik, és üreggé válik a föld alatt. És ott elé áll egy nyúlanyó, s körülötte sok kicsi nyuszi. Akkor meglepődik nagyon a kiskutya, megkérdezi a nyúlanyót: te miért nem futsz előttem? Nyúlanyó azt felelte neki: miért futnék? A kiskutya azt mondja: azért, mert így nem tudlak kergetni.. Aki fut a kutya elől, azt tudja kergetni. Aki nem fut, hanem odaáll eléje, az előtt meglepődik a kutya és azt nem tudja kergetni.
Isten gyermekeinek ehhez kellene hozzászokniuk, hogy nem futok előled. Akkor nem fogsz tudni kergetni, és akkor meglepődsz és visszafordulsz és csodálkozol azon, hogy ilyen nyulak is vannak. Mert ezek nem csak magukra számítanak. Nem az ő lélekjelenlétük ilyen nagy. Hanem az Isten Lelkének jelenléte ad nekik ilyen erőt. Mert a Lélek jelenlétében élnek mindig. S akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai, És Isten nem hagyja az Ő fiait az ellenség előtt cserben. Nagyon szépen benne van ez az énekelt zsoltárban. (68. Zsoltár)
Nehémiásnak megadatott ez és tudta tartani a lelket az emberekben, és Isten Lelkével is erősíteni a többieket. Ezért mondja nekik azt, hogy az Úrra nézzetek és harcoljatok a szeretteitekért! Az Úrra nézzetek! Ne az ellenséggel foglalkozzatok! Ne az legyen az állandó beszédtéma építés közben, - hogy jaj, mikor jön Szanballat és Tóbiás. Mert ez megbénítja az embert, megfertőzi lelkileg, ez elszívja az erőt. Az Úrra nézzetek!
A napokban kaptam egy kis levelezőlapot valakitől, az volt rányomtatva, hogy: Ne foglakozzál sokat nehézségeiddel, foglalkozzál sokat dicsőséges Megváltóddal! Eszembe jutott a Fil 4,8, amit éppen a napokban olvastunk a Bibliaolvasó kalauz szerint, ahol Pál szinte már unalmas hosszúsággal sorolja fel, hogy min gondolkozzunk. Azt mondja, hogy „Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok, azokat cselekedjétek; és a békességnek Istene veletek lesz”. Nem mindegy, hogy min gondolkozik valaki. Ha mindig a félelme tárgyáról gondolkozik, akkor előbb-utóbb a félelme tárgyának az erőterébe kerül és elveszíti önmagát.
Az Úrra nézzetek, mondja nekik Nehémiás. Neki is megfordult az eszében az, hogy mekkora lehet az ellenség, meg hová kell őröket állítani, meg mégis hogyan védjük meg magunkat. De az Úrra nézett ő is és erre intette a többieket is.
Nemrégiben volt itt valaki, egy nagyon tehetséges ember, aki sokkal több jót tehetne, mint amennyit tesz, és másból sem állt a beszélgetés, mint a sérelmei sorolásából. Lehet, hogy a többségük valóságos sérelem, de az volt a gyanúm, hogy egy része csak képzelt sérelem volt. Kicsik és nagyok, aprók és életre szólók. S a végén azt mondtam neki - igyekeztem tisztelettel és szelíden -, hogy drága bátyám, akinek az Isten ennyi ajándékot adott, az szégyellje magát, hogyha a sérelmei miatt panaszkodik, és nem tud az ajándékaiból osztani másoknak. S ráadásul egy csomó lehetősége is van arra, hogy azzal szolgáljon és áldássá legyen. Hagyja a sérelmeit és nézze a feladatait, a lehetőségeit. Nem mindegy, hogy min gondolkozunk.
Nehémiás az Úrra nézett, és ezt mondta a többieknek is. Ez tehát a második megfigyelés, (amit kissé hosszabbra nyújtottam, a többi már rövidebb lesz). Az első az volt, hogy mikor jön az újabb támadás? Amikor felénél van a fal, hogy lehetőleg félbe maradjon. A második az volt, hogy mi a célja a támadásnak? Az, hogy a munkát megszüntessék, és ahelyett, amit Istentől kaptak feladatként, valami mást csináljanak. Nem sikerült ez sem, Nehémiás átlátott ezen.
3. A harmadik megfigyelésünk az, hogy kik nehezítették különösen is az ő helyzetét. A pesszimisták, és elég sokan voltak ott ilyenek. Kik voltak ezek? Így olvastunk róluk: „eljöttek hozzánk mindenfelől a zsidók, akik őmellettük laktak - t.i. az ellenség mellett, Tóbiásék környezetében - és nékünk tízszer is mondták: „Térjetek haza!” Miről van itt szó? Arról van szó, hogy nem az ellenség jön hozzájuk, a jó barátok jönnek hozzájuk. Akik tulajdonképpen Nehémiáshoz húztak. Ők is zsidók voltak. A szívük mélyén örültek annak, hogy Nehémiás és társai ott vannak és épül a fal. De ők józan emberek voltak, és jól értesült emberek voltak, Jeruzsálemen kívül laktak, a környező településeken, és tudták, hogy mi készül Nehémiásék ellen. Ezért figyelmeztették, hogy jobb, ha abbahagyjátok és visszamentek. Térjetek vissza! Körül mindenütt ellenség van. Semmi jót nem várhattok, Nehémiás!
Még idejében, jobb, ha abbahagyjátok. Jószándékú figyelmeztetés volt. Nehémiás azonban hallotta, hogy nem az Úrtól van. Az Úr azt mondta, hogy menjetek és építsétek fel a kőfalat. Nem azt mondta, hogy a felét építsétek fel! ÉPÍTSÉTEK FÖL! És azóta mást nem mondott az Úr. Tehát jöhet őhozzá, aki akar, és mondhat, amit akar, jószándékot, jótanácsot, mindent föltételez, de ami eltér ettől, amit Isten világos parancsaként megértett, azt „sajnos” nem tudja komolyan venni. Minden tisztelet a jószándékú figyelmeztetőnek, de ő a maga részéről az Úr parancsához tartja magát és építi tovább a falat.
Írásjellel nem igazán lehet érzékeltetni a hangsúlybeli különbséget, ami a FÖL-ben van - a fél fallal szemben. Nos, ez megint nagyon fontos dolog, mert a gyülekezetben is mindig vannak olyanok, akik tele vannak jószándékkal, tapasztalt emberek. Tudnak erről, arról, vannak információik. A gyülekezet javát akarják. Csak éppen az Isten ügyét nem értik. Mert ezek nem értették, hogy miről van szó. Ezek kívül voltak az egészen. A szívük odahúzott, de ők áldozatot például nem vállaltak. Amikor Nehémiás kérte, hogy aludjon mindenki ott Jeruzsálemben, ők nem aludtak ott. Ők továbbra is visszamentek a környező településekre. Épüljön föl a fal, de lehetőleg úgy, hogy az ő bőrük ne sérüljön meg. Teljes szívvel nem azonosították magukat az üggyel, Isten ügyével. Belül is voltak, meg kívül is maradtak ezen az ügyön. Mindenesetre az egészet nem értették. Csak emberi szempontból tudták megítélni. Óh, de sok ilyen jótanácsot kapok - én minden jótanácsért nagyon hálás vagyok -, de mindig azt nézem én is, hogy egybecseng-e azzal, amit én Isten igéjéből eddig megértettem, vagy sem. Ha nem, ha az édesapám adja, akkor se hallgatok rá. Senki se sértődjék meg egy gyülekezetben - akár ebben a gyülekezetben - ha ez valamiképpen elhangzik, vagy kiderül. Sokan rossz néven veszik: Pedig én jót akartam, és mégsem vették komolyan. Hiába mondja, ha egyszer ő azt mondja, hogy térjetek haza, és az Úr azt mondta, hogy építsétek föl a kőfalat, akkor Nehémiás nem térhet haza. Szereti azokat, akik ezt tanácsolták, de nem hallgat rájuk mégsem. És nem ad teret nekik. Elhallgattatja őket. Hangadók nem lehetnek azok, akik nem az Úr akaratát keresik, és amit mondanak, az nem cseng egybe minden ponton azzal, amit Isten mondott.
Emiatt sok sértődés van gyülekezetekben. Mindig hálátlan feladat ez, kedvesen, szelíden, - mikor hogy sikerül megmondani. De az nagyon jó lenne, és nagy előrelépés lenne, ha ebben eggyé tudnánk válni, hogy csak az történjen meg abból, ami elhangzik - sok minden elhangozhat -, de csak azt vegyük komolyan, ami Isten akaratával, igéjével, parancsával minden ponton egybecseng. Ami erősít az engedelmességben, ami ahhoz ad lelkesedést, ami a kőfal építését segíti tovább. Mindaddig, amíg az Úr azt nem mondja, hogy abbahagyni. De amíg Ő ezt nem mondta, addig úgy szolgálunk egymásnak, ha ebben segítjük egymást.
Itt érdemes arra is gondolnunk, amit Nehémiás nagyon pontosan érzékelt, hogy minden embernek van bizonyos szellemi kisugárzása, kihatása egy közösségben. Senki nem ülhet itt se, egy bibliaórán se úgy, hogy se nem oszt, se nem szoroz, ahogy mondani szokták. Mert egy ilyen alkalommal itt harc folyik, itt szellemi küzdelem folyik. Jézus Krisztus mentő szeretete és a sötétség erői ütköznek össze! És összeütköznek azoknak az imádságaik, akik szeretnék, hogy Krisztus mentő szeretete minél többeket kiszabadítson a halálból az életre, és azoknak a közömbössége, vagy éppen tisztátalan érzései, vágyai, akik nem ezt szeretnék, és nem ezért imádkoznak! Egyáltalán nem mindegy, hogy milyenek az erőviszonyok! Mi tudjuk azt, hogy Jézus fölötte áll az ellenségnek, és Ő legyőzte őt már, de még az sem mindegy - egy gyülekezet légkörét, egy istentiszteleti alkalom légkörét tekintve -, hogy hangzanak-e elég erőteljesen ezek az imádságok. Nem szeszélyből kérem azt néha, hogy ne zsivallyal várjuk az igehirdetést, hanem imádkozva csendesedjünk el. Nemcsak annak lenne hasznosabb, aki imádkozik, az egész gyülekezet megérezné. Több teret adnak az imádkozó emberek Isten Szentlelkének. Isten Szentlelke nélkülünk, meg ellenünkre is el tudja végezni a maga munkáját, de kész minket bevonni ebbe. Nehémiás ezt nagyon világosan érzékelte, és ezért nem engedett teret azoknak, akik hozzájuk húztak ugyan, vérükből valók voltak, de nem értették, hogy itt miről van szó. Az egész szellemi koncepciót, Isten gondolatát nem értették meg. Ezért óvták őket attól tulajdonképpen, hogy engedelmeskedjenek Istennek. Ettől óvták őket.
4. Az utolsó az, hogy mit jelent hát látni a láthatatlant is, amit Nehémiás látott? Mit jelent hinni egy ilyen helyzetben? Azt, ami nagyon szépen kiderül ebből a részből, hogy ő ott látta minden mögött Istent.
Három verset hadd idézzek újra, a 9-et, 15-et, és a 20-at. Amikor hír jön arról, hogy összeesküdtek ellenük, azt mondja, hogy de mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz. A 15-ben: amikor meghallották ellenségeink, hogy megtudtuk az ő szándékukat, és hogy Isten semmivé tette az ő tanácsukat, visszatértünk építeni; és a 20. versben olvastuk, hogy odagyűljetek hozzánk, ha halljátok a trombita szavát, a mi Istenünk hadakozik érettünk. Sohasem csak az emberi szempontokat, erőket és tényezőket veszi számba. A láthatók komolyan vétele mellett, a láthatatlanokat is komolyan veszi. Összeesküdtek ellenünk. Bevallja még azt is, hogy féltünk és imádkoztunk a mi Istenünkhöz. Akkor is Ő a mi Istenünk, és akkor is hatalmas Isten, ha összeesküsznek ellenünk. Aztán kipattan az összeesküvés, lelepleződik. Nyilván meghiúsul a támadás is, ezek után nem érdemes támadni. Hogyan értékeli ezt Nehémiás? „A mi Istenünk semmivé tette az ő tanácsukat”. Nem az események szerencsés alakulása folytán. A mi Istenünk meghiúsította az ő összeesküvésüket. S a végén, amikor már komolyra fordul a dolog és csakugyan bekövetkezhet a támadás: nyugalom, a mi Istenünk hadakozik érettünk. Lehet, hogy nekünk is hadakoznunk kell, de az a döntő, hogy Ő hadakozik érettünk.
Látjuk-e mi ennyire a láthatatlanokat? Váratlan bajok vannak, összeomlik valami, és mi imádkozunk a mi Istenünkhöz. Nem tudjuk még, hogy hogyan tovább, tényleg nagy baj történt. De Ő ott van, Vele beszéljük meg! Valami szabadulás történik. El merjük-e mondani másoknak is, hogy a mi Istenünk megszabadított minket? Félelem költözik a szívünkbe, veszély fenyeget, bizonytalan valakinek a sorsa a családban. Hisszük-e igazán, hogy a mi Istenünk hadakozik érettünk?
Hinni azt jelenti, hogy a láthatókon túl a láthatatlanokat is komolyan venni. Elsősorban magát a láthatatlan Istent. Lehet, hogy minket is ér támadás akkor, amikor éppen felében van a munka: Talán most mindannyiunk keresztyénsége. Még nem tökéletes egyikünk se, így feléből-harmadából épült fel a kőfal. Nem szabad engedni a kísértőnek. Azt akarja, hogy abbahagyjuk és csináljunk mást helyette. Ne csináljunk mást helyette! Azt csináljuk, amivel az Úr bízott meg, és ha nem tudjuk, hogy mivel bízott meg, sürgősen kérdezzük Őt és tudjuk meg az igéből. Még a jószándékú tanácsra se hallgassunk, ha ellene mond Isten parancsának. Végül merjünk a láthatatlanokra nézni! A mi Istenünk ott van, és imádkozhatunk Hozzá, a mi Istenünk ki tud szabadítani minket bármiből, a mi Istenünk hadakozik érettünk.

Előttünk van még több mint a fele ennek a könyvnek, de mégis ennél az egy versnél ma este külön időzzünk el! Olyan sok, gazdag lelki üzenet van benne. Kár lenne felszínesen olvasnunk és tovább lépnünk. Ennek az igemagyarázatnak ezt a címet adnám, hogy a holtponton. A holtpont fizikai kifejezés is, és szoktuk használni a szót átvitt értelemben is. Holtpont a szó fizikai értelmében azt jelenti, amikor a változó irányú mozgásban bekövetkezik egy olyan pont, ahol a sebesség egy pillanatra nulla lesz és a mozgás irányt vált. A szó átvitt értelmében pedig holtpontnak nevezzük azt, amikor egy folyamatban elérkezik egy olyan szakasz, amikor az előrehaladás megakad. Nem megy tovább a dolog.
Néhány képet hadd mondjak, hogy egészen világos legyen mindannyiunk előtt, és ugyanarra gondoljunk mindnyájan. Mindnyájan láttunk már lendkereket, akár a gyermekek lendkerekes autóját, akár régi kukoricamorzsolónak vagy gőzgépnek a kerekét, ami többnyire egy nagy súlyú, általában öntöttvasból készült kerék, ami segít mozgásban tartani valamit. Amikor a meghajtó erőt kikapcsolják, akkor a lendkerék egy ideig még megy magától, egyre lassabban, s a végén elérkezik oda, hogy egy bizonyos pontja már nem tud a tetején túljutni. Egyre lassabban megy. Átbillen még egyszer és utána megáll. S akkor egy ideig ide-oda forog, egyre lassabban és a végén az egész megáll. Nos, ez az a bizonyos holtpont, amin már nem tud átbillenni, mert már nincsen hajtóereje.
De ugyanígy mindenki tudja, hogy mi a holtpont, aki valaha is hosszabb távon futott, legalább gyermekkorunkban, ha a tornatanár megkergette az osztályt az udvaron. S az ember egy pillanatban eljut oda, hogy már elég, hagyjuk abba, mert szúr az oldalam, nem kap levegőt, és minek ez az egész, öncélú, legyen vége. Aki ott leáll, az sose fut be a célba. Aki átlendül a holtponton, és összeszedi maradék erejét is és erős akarattal azt mondja, hogy én be akarok futni, akár szúr, akár nem szúr, az ismeri a beérkezésnek, a célbajutásnak az örömét.
Egy-egy tárgyalás is sokszor holtponthoz érkezhet, amikor kifogynak az érvek, amikor már szalmacsépléssé válik az egész, amikor valami új fordulatot kell adni neki és új erőt bevetni, vagy a legjobb abbahagyni és valamikor máskor folytatni. Nem jó dolog holtponthoz érkezni.
Akik ritkán kirándulnak, azok egy-egy kiránduláson megtapasztalják ezt. Nem szoktak gyalogolni, nem szoktak emelkedőn menni. Fölmennek párszáz métert és azt mondják, hogy borzasztó messze van még a csúcs, nem megyek én oda fel. Aki túlteszi magát ezen a holtponton, fáradtságon és összeszedi erejét, az jut fel oda, az előtt tárul ki az egész vidék. Lefelé jövet annak van mit mesélnie azoknak, akik megvárták a hegy lábánál őket, mert eljutottak a holtponthoz és nem akartak átlendülni azon.
Ezekben az években nagyon sok gyülekezetben renoválják a templomot, parókiát, és ez szinte minden gyülekezetnek meghaladja az anyagi erőit. S a legtöbb helyen csak úgy megy, hogy amit lehet, maguk végeznek el a gyülekezet tagjai. Nos, ez általában több évig tartó gyűjtéssel és lelkesítéssel kezdődik. Aztán lelkesen munkához látnak. Néhány hónap múlva kiderül, hogy nem lehet azért minden szabad szombatot a templomtatarozással tölteni. Elfogy a tartalék pénz is, amit szívesen arra szántak a családok, és egy idő után nincs se pénz, sem munkaerő és nincs befejezve a munka. Ez a holtpont. S valahogy túl kell jutai rajta, mert ott marad derékig tatarozva a templom. Hát milyen az? Sok lelkipásztornak nyomasztó gondja ez, hogy a holtponton vagyunk.
A gyülekezet lelki építése terén is tapasztaljuk ezt sokszor. Vannak Istentől elkészített szép nekiindulások, az erőfeszítésnek, a hűségnek a hősi korszakai. Aztán a megfáradásnak a lefelé zuhanó szakaszai.
Nehémiásnak is át kellett élnie a holtpontot. Eddig ment a dolog és mostantól kezdve nem megy. Bejelentik az emberek, hogy fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék pedig nagyon sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. Hát akkor mi lesz? Hát azért kezdték el, hogy felépítsék a falat. S most bejelentik, hogy képtelenek vagyunk építeni a falat, és csakugyan sok a törmelék, és csakugyan kezdenek fáradni az emberek. Pláne állandó izgalomban kell dolgozniuk, mert hol Szanballat üzen valamit, hol Tóbiás gyűjt sereget, amelyikkel éjszaka rajtuk akarnak ütni, nem lehet nyugodt körülmények között dolgozni. Bejelentik, hogy nem megy tovább. Megvan a teljes jószándék, de nincs erő. Ezt meg kell érteni. Hát legyen Nehémiás belátással. Ő is csinálja, ő is átélte mindezt, Kár erőltetni, ami nem megy.
Csak Nehémiás nem azt nézte, hogy megy vagy nem megy, hanem azt nézte, hogy kinek a szavára kezdték ők ezt el. Neki jutott eszébe, hogy tatarozni kell Jeruzsálem falait? Nem. A nép lelkesedett és azt mondták, hogy csinálni kell? Nem. Úgy kellett erőt önteni beléjük, hogy jöjjenek és csinálják. Isten parancsa volt ez. Ez az ügy az Úr ügye. S Nehémiásban ott volt az a bizonyosság, hogy én Reád bízom az én ügyemet. Már csak azért is, mert a Te ügyed. Előbb volt a Te ügyed, aztán tetted az én ügyemmé. Nem én rántottalak bele, Uram, egy magánvállalkozásba. Te kényszerítettél engem a Te vállalkozásodba. Hát akkor ennek valahogy be kell fejeződnie. Nehémiás is látta, hogy sok a törmelék és kevés az erő, és ha csak magukra néznek,- így van, ahogy mondják - képtelenek a falat építeni. Nemhogy felépíteni, építeni, tovább építeni is képtelenek vagyunk. És mégis tovább kell építeni! Ez volt Nehémiásban. Képtelenség, de tovább kell építeni. Miért? Mert az Úr szavára kezdtek hozzá.
Testvérek, akármilyen összefüggésben tapasztaljuk meg a holtpontnak a keserveit, ha az az ügy, amelyik holtpontra jutott az életünkben, az Isten ügye, az Ő szavára indult el, nem szabad abbahagyni! Akár az imaéletében tapasztalja valaki, hogy ezek nem imádságok, amiket mostanában mondok, így legjobb, ha ki se nyitom a számat, el se kezdek beszélni. Akár az igeolvasásban jut el oda, hogy nem értem, hónapok óta nem értem. Semmit nem mond, nem szólal meg, nincs üzenet. Csak azért is olvasni kell tovább. Akár a bűneivel való harcában jut el valaki oda, hogy hiába, újra és újra azt követem el, amit már ötször megbántam az úrasztalánál. Hát ilyen szégyen nem lehet, hogy hatodszor is úgy menjek oda. Akár valakiért harcol az ember: Tusakodik, imádkozik, könyörög érte, és az illető egyre mélyebbre zuhan. Nem szabad abbahagyni! Ezt a legutóbb, ha még emlékszünk rá, nagyon élesen hozta elénk az ige; itt, a megelőző versekből, hogy a kísértő megengedi azt, hogy Isten gyermekei kezdjenek valami jót, csak be ne fejezzék. Valahol hagyják abba. Mérsékelt támogatással el kell sorvasztani azokat a dolgokat, amiket Isten kezdetett el velünk. Valahol hagyjuk abba. Nehémiás is lássa be végre, hogy nem megy. Fenyeget az ellenség, elerőtlenedett az építő társaság, csökken a lelkesedés is. Legyen annyi józanság benne, hogy ennyien, ilyen körülmények között nem tudják fölépíteni a falat.
Nehémiásban volt is ennyi józanság. Ez kiderül majd a későbbi szövegből. De ugyanakkor a józanság mellett ott volt az ő hite is, amelyikről el lehet mondani azt, amit a Zsidókhoz írt levél Mózes hitéről mond, hogy mintha látta volna a láthatatlant, úgy indult el a pusztán át, a fogságból haza, atyái földjére. Nehémiás is, mintha látta volna már a fölépült Jeruzsálemet, mert őt az Úr küldte ide haza, hogy építse meg Jeruzsálem kőfalait. Valahogy azoknak föl kellett épülniük. Nem szabad abbahagyni, és nem hagyta abba, és Isten megáldotta őt és az egész társaságot, és fel is épült a fal.
A múltkor láttuk, hogy az ellenség a gúnynak és a fenyegetésnek a fegyvereit vetette be egyelőre, és ez is elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon a nép és csökkenjen a lelkesedés. Most pedig azt veszi észre Nehémiás, hogy a kőfalon egy kis versikét mondogatnak többen is, és az így hangzik: Fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék pedig túl sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. - Ez az ősi szövegben verses formában hangzik. - Ez afféle kis mondóka volt, olyan maguk siratása. Talán kicsit maguk bíztatása is, de sokkal inkább maguk siratása. Egy kicsit talán provokáció is volt, hogy na, ki mit szól hozzá, aki ezt hallja. Mindenki rábólintott. Bíz a’ így van. Sok a törmelék, kevés az erő, kár erőltetni tovább az építést.
Ebben a versben három dolgot figyeljünk most meg, és annak a lelki tartalmát is bontsuk ki, mert személyes hitéletünkre nézve is van ennek üzenete.
l. Az első az, hogy ki mondja először Nehémiásnak ezt a szomorú megállapítást? Azt olvassuk itt, hogy „Júda azt mondta”. Én sose akarok okosabbnak látszani, mint az okos bibliafordítók, de itt azért hadd mondjam meg, hogy az ősi szövegben nem az van, hogy a zsidók, hanem az, hogy Júda, és a többi nemzeti fordításban is az van, nem tudom, hogy a régi Károli fordításban és az új fordításban is miért ez van, hogy a „zsidók ezt mondták Nehémiásnak”. Nem a zsidók úgy általában mondták, hanem Júda mondta. A Júda törzséből való építők. Utána néztem az eredeti szövegben, még csak variáns sincs, tehát nincs más lehetőség. Ez van ott: Júda - egyes számban - ezt mondta. A Júda törzséből való építők.
Melyik volt Júda törzse, és miket tudunk mi az Írásból Júdáról? Amikor Jákób halni készül, és a fiait megáldja és próféciát mond róluk, Júdáról mondja a legszebbet, az egyik legszebbet. Miután az első hármat elmarasztalja - az 1 Mózes 49-ben olvashatjuk ezt: „Júda! Téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz és meghajolnak előtted a te testvéreid. Oroszlánkölyök Júda: zsákmányt ejtvén, felmentél fiam! Lehevert, lenyugodott, mint a hím oroszlán és mint nőstény oroszlán; ki veri őt fel? Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; amíg eljő Síló, és a népek neki engednek”. Júda hős, Júda erős, Júdától sokat várnak, mert Júda sok áldást kapott, és most Júda jelenti be Nehémiásnak, hogy nem megy tovább a dolog. Sok a törmelék, kevés az erő, képtelenek vagyunk a falat építeni. A legjobbak jelentik ezt be Nehémiásnak.
Belegondoltam, hogyha Szanballattól jött volna megint valami idétlen fenyegetés, vagy ha a leggyöngébbek azt mondják, hogy Nehémiás értsd meg, nem megy. Remeg a kezünk, a lábunk, nem szoktunk hozzá, nem bírjuk tovább. Vagy ha az ötvösök, akikről olvastunk, azt mondták volna, hogy csupa hólyag a finom kezünk, nem megy tovább, mind meg lehet érteni. De az oroszlánfiak, Júda fiai mondják be az unalmast és azt mondják, hogy nem bírjuk tovább, képtelenek vagyunk. Micsoda fájdalmas döfés lehetett ez Nehémiásnak! Hát kikre lehet akkor számítani, ha a legjobbakra, a legközelebb állókra, az áldás ígéreteit hordozókra nem lehet? Akkor kiben bízzon? Ki fog ott maradni mellette akkor, amikor a többiek lemorzsolódnak, amikor a lelkesedés csökken?
Óh, de sokszor kell ezt tapasztalniuk azoknak, akik Isten országa építésén fáradoznak, hogy a legjobbak állnak félre sokszor. A legközelebbi munkatársak fáradnak meg az imádságban. A hitben legkiválóbbak különböznek össze és jut szóhoz egyéni, emberi, óemberi indulatuk, makacsságuk, bűneik és nem hajlandók észrevenni, hogy emiatt az Isten országának az építése szenved csorbát. Meg kell tanulnunk, hogy bizony így van. Így volt Jeruzsálem falain, így van ma is, hogy sokszor a legjobbak, a harcosok krémje, Izrael elitje közli azt, hogy képtelenek vagyunk tovább építeni. A Sátán egyik legkomiszabb támadása ez, amikor belülről kezdi bomlasztani Isten népét és a legjobbak, az élharcosok, a leghűségesebb szolgák között támaszt valami egyenetlenséget vagy éppen őket erőtleníti meg. Ha valami külső támadás jön, az sokszor még jót tesz az Isten népének, mert még szorosabbra zárják soraikat, még jobban összeszedik erejüket. De ha belülről jön ilyen támadás, az a csüggedéshez vezet, és ember legyen a talpán az a Nehémiás, aki nem adja föl a harcot, nem mondja azt, hogy megyek vissza a perzsa király udvarába, ott megbecsültek, kényelmes dolgom volt. Ha egyszer azok, akikért én tenni akarok valamit, nem értik, hogy miről van szó, csináljanak, amit akarnak.
Na, de Nehémiás nem mondja ezt, mert Nehémiás Isten embere volt és ő tudta, hogy az Úr állította bele abba a szolgálatba, és ha egyedül maradt volna, talán akkor is folytatta volna. De éppen mivel az Úr állította oda, nem marad egyedül.
Az tehát az első: ki mondja. A legjobbak mondják sokszor, és ha a legjobbak mondanak ilyet, akkor nekünk mindig látnunk kell, hogy az az ördögtől van, a gonosztól van és így kell azt kezelni és így kell abból kiszabadulni.
2. A második kérdés: Mi a panasz oka? Az, hogy túl sok a törmelék. Már pedig addig nem lehet új falat emelni, amíg a törmeléket nem hordták el. Túl sok a sitt. Nabukodonozor seregei tökéletes munkát végeztek. Ott kő kövön nem maradt, és azóta eltelt hét évtized. Az erózió szétporlasztotta a köveket, gaz nőtte be, mindenféle rárakódott. Ki sem lehetett venni sok helyen a falaknak a nyomvonalát. Már pedig az alapok a földben vannak. Az alapokat Nabukodonozor sem tudta tönkretenni. Csak a felépítményt. Meg kell keresni az alapokat, lehordani a törmeléket és a régi alapokra emelni az új falat. Na, ez volt az unalmas munka. Szerették volna látni már munkájuk eredményét, hogy emelkednek a falak szépen, és emelkedtek is azok itt-ott - olvassuk -, de előbb el kellett takarítani minden törmeléket, és ez fárasztó, ez nem látványos munka, és ez bizony sokszor kedvét veszi az embernek. De ha nem takarítják el, nem lehet masszív falat építeni.
Tegnap mondta el valaki, hogy sortatarozták a házakat és úgy mázolták be kívülről az ablakokat, hogy mindaz a por, vakolat, meg friss maltercsöpp, ami ráfröcsögött, ott maradt, és ezt lekenték. Amikor lemosták az ablakot az állványok lebontása után, ez mind lejött az új festékkel együtt, természetesen, mert ehhez tapadt az új festék nem a gitthez, meg az ablak fájához. Ahonnan nem takarítják el a törmeléket, ott nem lehet rendes munkát végezni, és Nehémiás emberei ezt unták meg. A törmelék túl sok, a törmelékhordók ereje fogy. Képtelenek vagyunk építeni a falat.
A törmelékkel van baj mindig, és itt jó lenne, ha most ennek az igei tanításnak a lelki üzenetet jól megértenénk, mert a törmelékkel van bajunk nekünk is. Szeretnénk mi, ha épülnénk a hitünkben, Krisztus-ismeretünkben, szeretetünkben, hogy gyümölcsök jelennének meg életünk fáján. De nincs az a fa, amelyik gyümölcsöt terem addig, amíg nem gyökerezett meg valahol. Először lefelé kell nőni. Először stabilitásra van szükség. Egészséges gyökérzetre. Aztán majd jönnek a gyümölcsök, később. Ezen a sorrenden nem lehet változtatni.
Szinte naponta felismerek egy-egy újabb törmelékkupacot az életemben, és ha elfogadjuk Pálnak a képét, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, akkor itt is templomépítésről és templomkarbantartásról van szó. Tele van a mi lelki templomunk törmelékkel, óemberünk sok nyomorúságával, ott felejtett, megtűrt, letakart bűnökkel, gőggel, értetlenséggel, fontoskodással, büszkeséggel, nehézkességgel, hitetlenséggel, és amíg ezeket mind ki nem pucoltuk onnan, addig nem lehet igazán építeni és szépíteni a templomot. Sokszor párhuzamosan folyik ez a munka. Épül már valahol a fal, de itt-ott még törmelék is van. Ki kell takarítani. Mindenestül. Végezzük-e mi ezt a takarítást az életünkben? Engedjük-e, hogy Isten végezze ezt a takarítást? Nem mi mentünk-e oda egy-egy kis sitt-kupacot valami rejtekhely mögé, hogy az azért megmaradjon? Tudjuk-e egyáltalán, hogy mindannyian, kivétel nélkül, akik itt vagyunk, rászorulunk arra, hogy a törmelékektől megtisztítson minket Isten?
Pál apostol többször is mondja ezt, hogy vetkőzzétek le az óembert és öltözzétek föl az újat. Nem azt mondja, hogy vegyétek föl a tiszta ruhát a régire. Először le kell vetkőzni. Ott hosszú felsorolásokban láthatjuk, hogy mi minden van bennünk, amit ki kell vetni, és utána lehet felöltözni. Először a törmeléket lehordani, az alapokat egészen tisztán látni.
Ki az alap? 1Kor 3,11: „Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, aki a Jézus Krisztus.” Ő az alap, és hol látszik Ő az életünkben? Egészen odáig kell lebányászni. Ő ragyogjon föl és rá lehet aztán építeni. Lehet, hogy már régóta Ő a mi életünk fundamentuma. De nemcsak aranyat, ezüstöt, hanem fát, szénát, pozdorját is építettünk rá menet közben. És azok nem időt álló építmények. Azok előbb-utóbb összedőlnek és sitt lesz belőlük, törmelék lesz belőlük, ki velük! Ki az életből mindennel, ami nem krisztusi, nem Tőle való, nem az Isten országának az épülését jelenti, és akkor lehet igazán épülni. Bűnbánat, igazi bűnlátás nélkül nem lehet az új életnek erősödnie.
Sokakat kísért a gyors építés. Maradhat minden úgy, nagyjából ellapátoljuk, kis híg cementtel lefröcsköljük és abba már jöhetnek bele az új kövek. Gyülekezetet is megpróbálnak így építeni emberek. Valami nagy programot, híres embert meghívunk, gyors evangélizációk, látványos eredmények. S az alapozás? Bűnbánat nélkül nincs maradandó építmény!
Sokat dolgoztam fiatal koromban építkezéseknél, és tudom azt, hogy még a bontási anyagot is - ha felhasználtuk új építésnél - meg kellett tisztítani. Rengeteget kopácsoltunk régi téglákat kőműves kalapáccsal, hogy a száraz maltert leverjük róluk. Nem szerették a kőművesek az ilyen téglákat, az új téglával jobban lehet haladni. De, még ha felhasználja is az ember, meg kell tisztítani és sorba kell rakni, ugyanígy, mintha új lenne, és úgy lehet beépíteni.
Nem érdemes a régi romokon építeni! Készek vagyunk-e arra, hogy átengedjük magunkat Isten Szentlelkének, tegyen bűnné mindent az életünkben, ami bűn, és ki vele! Akármilyen kedves, akármennyire megszoktuk, akármennyire nem nagy bűn állítólag, akármennyire mindenki más is így csinálja. Ha Ő azt mondja, hogy ez sitt, ez törmelék, ez rom, ki vele! Ő fog ott építeni valami csodálatosat, szép újat. Nos ebbe nem szabad belefáradni. Nehémiás derék júdai emberei ebbe fáradtak bele. Ki bír ennyi törmelékkel? Hát ki bír annyi nyomorúsággal, ami bent van a mi életünkben? Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Engedjük, hogy Ő megszabadítson és építsen valami újat.
3. S a harmadik kérdés: Mi lesz most? Ha ez így igaz, és ha ezt mondogatják többen, előbb csak halkan, egymás között, aztán egyre hangosabban, hogy fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék meg túl sok, képtelenek vagyunk a falat építeni. Hát mi lesz most? Abbamarad az egész, vagy lelkesítő szózatot kell tartani? Vagy utánpótlást kell kérni? Új munkaerőket bevetni? Vagy hírzárlatot elrendelni, hogy a fal túlsó részén ne hallják meg, hogy itt már bomlasztás történt?
Nagyon érdekes, hogy noha ezt egyre többen mondják, mégis építik tovább a falat. Valahogy nem mennek el, senki nem hagyja abba! És hogy később se hagyja abba senki, ezért Nehémiás is beszél velük. Felállítja őket családonként, és ezt mondja: Ne féljetek ti az ellenségtől. A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéreitekért: fiatokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért. És amikor meghallották a mi ellenségeink, hogy mi megtudtuk az ő szándékukat és az Isten semmivé tette az ő tanácsukat, visszatértünk mindnyájan a kőfalhoz, ki-ki az ő munkájához.
Pedig a törmelék továbbra is túl sok volt és a teherhordó ereje fogytán volt, és aki egy kicsit értett az építkezéshez, az megállapíthatta, hogy képtelenek vagyunk a falat felépíteni, és mégis építették tovább. Ott maradtak és folytatták. Ez mutatta, hogy az Úr volt ennek az építésnek a vezetője. Ő nem engedte szétszéledni őket. Csüggedeztek az építők, de nem csüggedtek el egészen. Mint ahogy Pál apostol írja a II. Korintusi levélben: „Szomorkodunk, de nem esünk kétségbe, üldöztetünk, de nem tudnak elfogni minket, taposnak rajtunk, de nem taposhatnak agyon. Csüggedezünk, de nem csüggedünk el”. Ettől Isten az övéit megőrzi, ha egy kicsit is Őrá néznek, ha egy kicsit is Hozzá kiáltanak, csüggedt szívvel is, az elcsüggedéstől, a kétségbeeséstől megőrzi őket. Így őrizte meg Nehémiást és munkatársait is. Nehémiás azt mondta, hogy ne a törmelékre nézzetek, ne a magatok erőtlenségére, ne a fenyegető ellenségre, a nagy és rettenetes Úrra gondoljatok.
Két igével hadd fejezzem be! Mi az, ami átsegíthet minket a holtpontokon? Ami új lendületet ad, és aminek nyomán csöndes csodák történhetnek az életünkben?
Az egyik ige a Zsoltárok könyve 34. részének 5. és 6. verse: "Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul”. Akik nem a törmeléket nézik, meg a maguk erőtlenségét, a fenyegető ellenséget, meg a többi egyre lazábban dolgozó munkatársat, hanem Őreá néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul. Azok átlendülnek a holtponton, akármilyen lassan és nehezen is, és utána újra lendületbe jön a kerék, Őreá nézni!
A másik igét szintén tudjuk a legtöbben könyv nélkül. Az Ézsaiás könyve 40. részének utolsó három verse, a 29. és következő versek: „Ő erőt ad a megfáradottnak, és az erőtelennek erejét megsokasítja. Mert elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is (a Júdabeliek is), de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek mint a saskeselyűk: futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el”. Nem azt mondja, hogy akik az Úrban bíznak, azok soha nem fáradnak meg, soha nem csüggedeznek. Hanem azt mondja, hogy akik az Úrban bíznak, azoknak az erejük megújul. Miután elfogyott. Miután megállapítják nagy józanul, hogy képtelenek vagyunk a falat építeni. No akkor kell az Úrban bízni még jobban, mint addig. Akkor erejük megújul s mégis csak felépülnek a falak. Mert az Úr vállalkozása volt az!
Az egyik tehát az, hogy az Úrra nézni, akik Őreá néznek, nem a bajaikra és magukra, egymásra. És az Úrban bízni, akik Őbenne bíznak, azoknak az erejük megújul. Lehet, hogy igaz, hogy fogytán van ereje a teherhordónak és a törmelék túl sok, és képtelenek vagyunk építeni a falat. Ha mindezek ellenére mégis tovább építjük a falat, s ott maradunk, ahová az Úr állított és csináljuk, amivel Ő megbízott, menet közben kapunk új erőt. Mert Ő erőt ad a megfáradottnak és az erőtelennek erejét megsokasítja.
Mit tegyünk hát? Ezt. Lehet, hogy jönnek holtpontok, lehet, hogy a legjobbak is magunkra hagynak, lehet, hogy csakugyan túl sok s törmelék: az Úrra nézni, és Őbenne bízni! És nem szabad presztizs-kérdést csinálni abból, hogy mit mondtunk a megfáradás pillanataiban! Ez nagyon fontos. Mert Júda férfiai nem mondják azt, hogy Nehémiás, ne haragudj, belátjuk, igazad van, az Úr is erőt adott, de mi már kijelentettük, hogy képtelenség a falakat építeni, azért mi mégis csak abbahagyjuk. Nem, szó sincs róla. Nehémiás sem mondja, hogy na ugye, azelőtt azt mondtátok, most meg mégis építitek. Nem. Ne bántsuk egymást azzal, hogy ki mit mondott. A fáradtság pillanataiban sokan olyat is mondanak, amit másképp nem mondanának. Hagyjuk. A múlté, megbocsátjuk. A lényeg az, hogy új lendületet kaptunk és újra csinálhatjuk együtt. Csak az képes arra, hogy nem csinál hiúsági kérdést, presztizs-kérdést valamiből, aki kész a bűnbánatra. Megint a bűnbánat. Ott épül föl a kőfal, ahol van bűnbánat!

Régen volt szó utoljára Nehémiás könyvéről. Elevenítsük fel röviden az előzményeket! Krisztus előtt 445-ben történt az, hogy a perzsa uralkodó, Artaxerxes palotájában egy zsidó származású fiatalember magas pozícióba került, úgy hívták, hogy Nehémiás. Ő már nem atyái földjén született, hanem ott a fogságban, csak hallott arról, hogy mi volt valamikor otthon, és örült annak, hogy a nép egy részét az új rezsim, a perzsák hazaengedték. Élte békén a maga életét, amikor egyszer nyugtalanná tette őt valami: követek jöttek otthonról és elmondták, hogy milyen vergődés az életük. Nem tudják fölépíteni a szent várost, a templomot, segítségre lenne szükségük. Nehémiás nem tudta, hogy mit kell most tenni, és mint mindig, Isten elé borult és imádkozott. Az egész első fejezet az ő bűnbánó imádsága. Eközben kapta meg elhívatását. Kivárta az Istentől elkészített időt, kérését a király elé terjesztette, a király hazaengedte őt, sőt még menlevelet, építőanyagot, pénzt, kíséretet is adott neki. Amikor hazaért, egy éjszaka végigjárta a romokat, talán emlékszünk még arra a szemléletesen leírt terepszemlére, amit tartott. Kiadta a jelszót: gyertek, építsük meg, és a hazakerült izraeliták egy része - nem mind - lelkesen hozzálátott az újjáépítéshez. Legutóbb a harmadik fejezet hosszú névsorából fölfigyeltünk erre a nagy evangéliumra, hogy egymás mellett épített mindenki. Még az órások és az aranymívesek is, az ötvösök, a finomkezűek is egymás mellett, ki-ki a maga helyén állt, és épült Jeruzsálem kőfala.
Ha még a részleteket is felfrissítjük magunkban, azt kell mondanunk, hogy csodálatos kezdés. Isten valami nagy dolgot akar megvalósítani, erre kiszemeli az alkalmas embert, egyengeti annak az útját, az építés feltételeit mind összehozza, feljebb, mint ahogy kérni, vagy elgondolni lehet. Csodálatos indulás - vajon milyen csodálatos folytatása lesz ennek?
Kiderül, hogy a csodálatos indulásnak egészen hétköznapi folytatása van. Így folytatódik a dolog, hogy megjelenik az ellenség. Ezt jó lenne, ha egy életre megtanulnánk, és nem csodálkoznánk rajta mindig újra, hogy ahol valami jót elkezd Isten, ott azonnal megjelenik a romboló, az ellenvető, és igyekszik összezúzni azt, ami épül. Amikor egy igét Isten Szentlelke egészen világossá tesz a számunkra, és mi szeretnénk annak feltétel nélkül engedelmeskedni, akkor azonnal kísértések jelentkeznek és elkezdünk bukdácsolni, botladozni, vagy el is bukunk, és úgy szed össze újra minket Isten az Ő atyai kezével, hogy komolyan vehessük a megértett igét és mégis engedelmeskedjünk. Isten gyermekeinek az engedelmessége mindig ilyen „mégis engedelmeskedés”. Mindig támad valami akadálya annak, hogy engedelmeskedjünk. Amikor különösen megáldja Isten a csöndességünket és úgy tudtunk imádkozni, hogy egészen belefeledkeztünk, megszűnt tér és idő és egészen közel jutottunk Hozzá, akkor még ott közben,
a végén, vagy nem sokkal utána olyan gondolataink támadnak, vagy olyan dolgokat csinálunk, amiket önmagunk előtt is szégyellünk. Amikor valaki úgy megy haza egy úrvacsoravétel után, hogy tele van a szíve hálával, boldogsággal, békességgel, talán már az úton hazafelé történik valami, ami miatt szégyellnie kell magát, ami támadás volt, és tovább nem sorolom. Kinek, kinek vannak ilyen emlékei, élményei, aki figyeli a maga lelki életét. Ahol elkezd épülni Jeruzsálem kőfala, ott azonnal megjelenik az ellenség. Nem kell számítani rá és nem kell félni tőle, de nem kell meglepődni, ha megjelenik, és nem kell rossz néven venni, ez így van Isten gyermekeinek az életében.
S mi a kísértőnek a célja? Az, hogy az a jó, ami elkezdődött, maradjon abba. Nem akar ő mást. Hagyja abba a mindenkori Nehémiás azt, amivel az ő Istene megbízta, az Isten népe javára. Hagyja abba, menjen el a kedve tőle. Az a célja, hogy kétségbeessünk magunkon, hogy megbénítson, megtévesszen, hogy a sorokat szétzilálja, hogy szakadásokat okozzon, hogy bomlasszon. Ő a Diabolos. Így nevezi a Szentírás, ami azt jelenti, hogy össze-vissza dobál mindent ott, ahol Isten rendet kezd teremteni. Ez a természete, ez a foglalkozása, ilyen ő. És ha Pál le merte írni, hogy mi ismerjük őt és az ő szándékait, akkor nem árt, ha ezt legalább mi is tudjuk róla; ahol valami jó épülni kezd, akár bennünk, akár általunk, ott ő megjelenik és igyekszik rávenni, rákényszeríteni minket arra, hogy hagyjuk abba.
„Történt pedig, amikor meghallotta Szanballat, hogy mi építjük a kőfalat, haragra gerjedt és felette igen bosszankodott, és gúnyolni kezdte a zsidókat.”
Kit haragit az, amit mi csinálunk? Kit szomorítunk meg a szavainkkal és a tetteinkkel? Isten Szentlelkét vagy a kísértőt? Valaki mindig megszomorodik amiatt, amit teszünk, mondunk, gondolunk, vagy elmulasztunk. Kit szoktunk mi megszomorítani? Ki lesz mérges, ha az életünkre néz? Az Úr Jézus, Aki a jeruzsálemi templomot megtisztította virágvasárnapon, vagy az Ő ellenségei gerjednek haragra, hogy mi ilyeneket csinálunk és így engedelmeskedünk és szolgálunk és ennyire komolyan vesszük az igét? Aki félig-meddig csinálja, az nem haragítja magára a Sátánt. Akinek különösebb baja a gonosszal, a gonosz képviselőivel, szanballatjaival, tóbiásaival nincsen; az bizonyos lehet abban, hogy nem épül az életében igazán Isten országa. Ahol épül, ott valami baj is támad, ott valaki haragra gerjed, ott valaki felette igen bosszankodik és ennek az erejét is megérezzük. De ki az? Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét - mondja Pál. Vagy Isten Szentlelke szomorodik meg amiatt, amit pl. ma csináltunk, vagy a gonosz bosszankodik felette igen, és Isten Szentlelke örvendezik és a mi szívünkbe is az Ő örömét adja. Ki gerjed haragra a mi életünk miatt? Ha mi a szent életben járunk, akkor ez a puszta tény, a mi puszta létünk, bosszantására van a gonosznak, és ez az, amivel számolnunk kell.
Nehémiás semmi rosszat nem tett. Az olvassuk az egyik előző fejezetben: „Mikor pedig a Horonból való Szanballat és az ammonita Tóbiás meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nekik, hogy jött valaki, aki Izrael fiainak javát keresi” (2,10). Másoknak a javát keresi. Ez elég volt arra, hogy felette igen megbosszankodjanak. Ha mi Isten országának az épülését, a ránk bízottaknak a javát keressük, és Istennek engedelmeskedünk, ez elég arra, hogy kihívjuk magunk ellen a gonosznak a haragját. Nem maradunk védtelenül, elrejt minket a mi Urunk - ezt mindjárt hadd tegyem hozzá -, de érezni fogjuk, hogy bosszankodik ránk. Szokott-e bosszankodni? A félkeresztyének, a langyosak nem veszélyeztetik a gonosz egyeduralmát. Akik komolyan veszik az Istennek való engedelmességet, azokra haragszik meg felette igen nagyon: és előveszi a fegyvereit.
Ebben a néhány versben, amit felolvastam, két jellegzetes támadást indíttat a gonosz a maga képviselőivel Nehémiásék ellen.
Első fegyvere a gúny. Azok a bizonyos éles szavak, amik nagyon tudnak fájni. Az az összeröhögés - bocsánat a kifejezésért - amit a hátunk mögött csinálnak. Az a csöndes ránkmutatás és ahogy elhúzzák az ajkukat, amire azt szoktuk mondani, hogy ebben minden benne volt. Nem volt abban minden benne, csak megvetés volt benne, meg a tehetetlenségük volt bentre, meg az, hogy a felét sem értik meg annak, ami történik. De nagyon rosszul esik. Borzasztóan tud fájni. A fiataloknál látom, hogy milyen iszonyatos kínokat okoz nekik az, ha kigúnyolják őket a hitük miatt. Valaki azt mondta, hogy mindig veszedelmesebb, ha Isten gyermekeire nem töviskoronát, hanem bohócsapkát tesznek. Hogy olyan kis hülye, olyan idétlen, olyan nem idevaló… Vitázni sem érdemes vele. Csak úgy legyintenek rá. Kinek esik jól, ha legyintenek rá?
Nos, ez történt itt Nehémiásékkal: gúnyolni kezdte a zsidókat, és ezt mondta atyjafiai és a samáriai sereg előtt - mindig mások előtt érdemes valakit kigúnyolni. „Mit csinálnak ezek a nyomorult zsidók? Vajon megengedik ezt nekik? Talán áldozni fognak? Befejezik még ma a munkát? Vagy megelevenítik a köveket a porhalmazból, holott azok elégtek? Az ammonita Tóbiás pedig mellette állván ezt mondta: Bármit építsenek, ha egy róka lép fel reá, összezúzza köveiknek falát”. Válogatott gúnyolódások.
Kiderül az előző fejezetből is, hogy rendkívül odaadóan, buzgón, kedvvel dolgoztak Nehémiás munkatársai. Tényleg úgy, mint akik egy nap alatt akarják felépíteni Jeruzsálem falát. Nos, ez a buzgalom lesz a gúnyolódás első tárgya. Ezek még ma be akarják fejezni? Miért hajtanak ennyire? Olyan naívak? Van ezeknek fogalmuk arról, hogy mekkora fába vágták a fejszéjüket?
Megbénítani, kedvét szegni, abbahagyásra kényszeríteni. Energiákat szív el a gúnyolódás mindig. Különösen, aki elkezd bosszankodni afölött, hogy gúnyolják. Vagy aki elkezd gondolkozni azon, hogy hátha igaza van a gúnyolódónak. Tényleg nem lehet felépíteni ezt a falat... Csak az tudja állni ezt és tovább folytatni, aki egyetlen dologra gondol, arra, hogy mit mondott az Úr. Azt mondta, hogy menjetek haza és építsétek fel a falat. Ez azt jelenti, hogy az Ő ügye az építés. Itt Őt gúnyolják most. Nehémiás látja ezt, és amikor ott, munka közben egy fohászt küld a Mindenhatóhoz, akkor azt mondja, hogy „Téged bosszantanak az építők előtt”. Ezzel máris egy pajzs mögé vonul, amelyik pajzsról lepattognak ezek a gyilkos szavak. Nem engem lődöznek, az Úrral állnak szemben. Na, Őt aztán gúnyolhatják! „A mennyben lakozó kineveti, az ÚR kigúnyolja őket” - ahogyan a zsoltárból tudjuk (2,4). Micsoda belső biztonság ez! No, de ehhez ott kell élni Isten-közelben, ehhez tisztán kell látni a dolgokat. Ehhez tudni kell azt, hogy Nehémiás nem Szanballat bosszantására jött, és Szanballat nem Nehémiással áll szemben, hanem az ő küldőjével és Urával. Intézzék el egymás között. Az Úr megpecsételte annak a sorsát, aki Nehémiásékat gúnyolni kezdi. Dávid is tudta ezt. Azért ment Góliát ellen úgy, hogy ma az Úr kezembe ad téged és a fejedet levágom és testedet az égi madaraknak adom. Ez nem hencegés volt. Ez az erőviszonyok helyes ismerete volt. Ő tudta azt, hogy itt nem Dávid és Góliát mérkőznek. Azt mondja, hogy te jössz ellenem ezzel meg azzal, „én pedig megyek ellened a Seregek Urának, Izrael seregei Istenének nevében, Akit te gyalázattal illettél” (1Sám 17,45), és ezzel eldöntötted a párbajt, Góliát. A Mindenhatóval szemben nem győzhetsz. Engem a Mindenható küldött bele ebbe a párbajba, itt most Vele mérkőzöl. Én csak azt a kis kövecskét fogom kiröpíteni. A többi az Ő dolga.
Nos, amikor gúnyolódás ér minket a hitünk miatt, - nem az ügyetlenségünk, a hibáink, vagy a butaságunk miatt, azt másképp kell azért elszenvedni, - amikor a hitünk miatt, mint Nehémiásékat, be tudunk-e húzódni ezzel a békességgel e mögé a pajzs mögé? Téged gúnyol, nem minket. Akkor is f áj az, hogyne f ájna. De egészen másként hordozza az ember.
Az történik tehát itt, hogy egészen hétköznapiasan fogalmazzak, hogy ez a három léhűtő, akiknek a nevét gyakran fogjuk olvasni majd a Nehémiás könyvében, - zsebre dugott kézzel odaáll és nézik, hogy mit csinálnak Nehémiásék, és akkor amibe csak lehet, belekötnek. S pattognak a szitkok, élcek, szellemeskednek, túllicitálják egymást. Még megtódítják azt, amit az előttük levő mondott. Ha egy róka lép is rá, összetörik - mondja Tóbiás és talán nagyot hahotáztak. Jó bemondás volt. Csak hogy a kedvüket szegjék, megbénítsák, abbamaradjon a falépítés.
Én azt hiszem, nem kell idézni olyan megjegyzéseket, amiket közülünk sokan hallhattak már. Nekünk is kijut efféle megjegyzésekből: hogyha róka lép rá, is összeomlik. Ma, amikor a tudományból bálványt csinálnak, ma, amikor a pénznek olyan hatalma van, akkor az egyszerű evangéliummal jönni! Ilyen bolondsággal, hogy a Krisztus a kereszten meghalt értem, meg mindenkiért, ugyan már! Hát legalább támogassuk meg valahogy a Bibliának az érthetetlen állításait a tudománnyal, ha lehet. Ha meg nem lehet megtámogatni, akkor az érvénytelen és értéktelen állítás. Ma, amikor annyi gondja van az emberiségnek, és olyan sokféleképpen próbálnak a jobbak azon segíteni, akkor mi a magunk naív imaösszejövetelein könyörgünk ezekért? Ugyan kérem! Ha egy róka lép is rá, összeomlik.
Tisztában vagyunk-e mi azzal és hisszük-e igazán, hogy az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, hogy az Isten erőtlensége erősebb az embereknél, és merjük-e vállalni teljes szívvel a kereszt bolondságát, a Krisztus erőtlenségét abban a bizonyosságban, hogy mégis csak ebben van a legnagyobb erő és legnagyobb igazság? Nem dacosan, nem büszkélkedve, nem az öklünket rázva a Tóbiásokra, nem. Megmozdul az indulat, a fájdalom, a keserűség az emberben, Nehémiásékban is megmozdult. Csúnya dolgokat kér itt ebben az imádságban. Azt mondja, fordítsd rájuk az ő káromlásukat. Küldd el őket rabságba: Mi már tudjuk, hogy mi az. Most jöttünk onnan haza. De nem ő akar bosszút állni. „Hagyjad az igazságosan ítélőre”. (1Pt 2,23), „magatokért bosszút ne álljatok” (Róm 12,19). „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” (Zsid 10,30) - mondja az Úr. Amikor nagyon gúnyolják az embert, eszébe jut a bosszúállás. Még egy Nehémiásnak is. De nem ő akar igazságot tenni.
Hanem ő mit csinál? Rendkívül jellemző, hogy mit csinál. Nem gúnyolódik vissza, nem száll inába a bátorsága, nem teszi megfontolás tárgyává, hogy nincs-e mégis igaza Szanballatnak és Tóbiásnak, hanem azt olvassuk a 6. versben: „De mi építettük a falat annyira, hogy el is készült az egész fal félmagasságban, mert a nép nagy kedvvel dolgozott”. Ez a de mi kétszer ismétlődik itt néhány versen belül. Majd a másikat is látni fogjuk. „De mi építettük”. Ők gúnyolódnak, zsebre dugott kézzel, csúnya megjegyzéseket tesznek, mi pedig építjük a falat, mivelhogy ezzel bízott meg minket az Úr, hogyha három léhűtő ott gúnyolódik éjjel és nappal, és ha három róka ott lenne és csakugyan leomlana az addig fölépült fal, és ha három eleven ördög kezdene ott szembeszállni Nehémiásékkal, ők akkor is építenék Jeruzsálem falát, mert ezzel bízta meg őket az Úr!
Ott van-e bennünk ez a fajta elszántság? Ez az állhatatosság? Ez a céltudatosság? Ez az összeszedettség? Amikor az ember odafigyel azért arra, amit mondanak, amikor talán fáj is neki, amikor talán még átsuhan rajta az a gondolat is, hogy nem ésszerűbb lenne-e mégis abbahagyni, vagy szüneteltetni, de azért mégis építi tovább. Ehhez az a bizonyosság kell, hogy azt csinálom, amivel az Úr bízott meg. Ehhez az a bizonyosság kell, hogy nem maszek-vállalkozást csinálok, hanem az Ő ügyét képviselem. Ez az Ő dolga, hogy itt mi történik. Ez a város az Ő városa, ez az ügy az Ő ügye, mi az Ő népe vagyunk. Aztán mondhat bárki, amit akar. De mi építjük tovább.
Tudjuk-e mi így csinálni, így engedelmeskedni, így szolgálni? Nem azért, mert Nehémiás így csinálta, hanem azért, mert Valaki más is így csinálta. Őt is kigúnyolták. Mindenfélét mondtak Neki, és az utolsó napon a kereszten, meg már a keresztrefeszítés előtt is gúnyolták, ahogy csak tudták. Megalázták, meggyalázták, hajlongtak előtte, bohócot csináltak belőle... Bíborpalástot tettek a vállára, tövisből font koronát a fejére. Töviskoszorú és bohócsapka egyszerre volt ott az Úr Jézus fején, és amikor már haldoklott is, hangzottak a gúnyolódó megjegyzések: Ha te vagy az Isten Fia..., ha Ő az Izrael királya..., na lássuk, szabadítsd meg magad... Ő azonban mint bárány az ő nyírői előtt néma, száját nem nyitotta meg, vagy ha megnyitotta, imádkozott azokért, akik gúnyolták. Így aratta a legnagyobb győzelmet. Egyedül így lehet igazi győzelmet aratni.
Ez a fegyver tehát nem hatott. A gúnyolódás ellenére épült a fal, mégpedig körben, teljes hosszában, nagy kedvvel építette a nép, félmagasságig már kész volt. Be kellett vetni a következő fegyvert: a fenyegetést, a nyílt erőszakot, a fegyveres támadást.
„Összeesküdtek azért mindnyájan, - mivel hogy felette nagy haragra gerjedtek - és egyenlő akarattal elhatározták, hogy eljönnek Jeruzsálemet megostromolni és népét megrémíteni.” Egyenlő akaratra jutottak azok, akik előzőleg egymással is hadakoztak. Hát ez már így szokott lenni. Ha a jó ellen kell összefogni, akkor felejtik az ellenségeskedést. Akkor Pilátus és Heródes, akik egész életükben gyűlölték egymást, Jézus feje fölött kezet fognak, mert Jézussal szemben még ők is összetartoznak. Mert Jézussal szemben mindenki összetartozik, aki a bűnben van. Nem kell ahhoz Jézus kifejezett ellenségének lennie, akkor is szemben áll Vele, ha a bűnben van. És adott esetben felhasználja őt a gonosz Jézus, és Jézus tanítványai ellen.
Nos, így történik ez az összeesküvés, s ez már egy kicsit ijesztőbb, mint a gúnyolódás. Mi lesz, ha csakugyan ott teremnek fegyveresen és csakugyan körülfogják Jeruzsálemet? Na, de hát Isten ígérte, hogy felépül a fal! Na, de ha mégis megjelenik az ellenség?
Újabb nehéz helyzet, amely megingatja a hitet, még a nehémiási hitet is. Mit csinál most Nehémiás? Abbahagyja az építkezést? Ilyenkor szoktuk mi azt mondani, hogy nem hagyjuk abba, csak egy kis szünetet tartunk. Ez azt jelenti, hogy abbahagyjuk! Nem mondta az Úr, hogy szünetet kell tartanunk, akkor nem szabad szünetet tartani. Mit csinál Nehémiás? De mi - így kezdődik a 9. vers - imádkoztunk a mi Istenünkhöz. Hát végül is Ő a mi erős várunk. Vagy erős várunk, ahová bevonulhatunk és biztonságban vagyunk, vagy akkor ne énekeljünk ilyen szépeket, hogy erős vár a mi Istenünk. Vagy hatalmasabbak az Ó seregei Tóbiás és Szanballat csapatainál és akkor védve van az Ő népe, vagy nem hatalmasabbak, akkor meg elkezdeni se érdemes a falépítést. Vannak az életnek ilyen nagyon kritikus pillanatai, időszakai, amikor minden kérdés, ami olyan természetes egyébként a számunkra, újra élére kerül, és csak igennel és nemmel lehet rá válaszolni. Hiszem, vagy nem hiszem? Ha hiszem, akkor mindennek ellenére, a tények ellenére, a tapasztalat ellenére, mások tanácsai ellenére maradok azon az úton, ami Isten útja. Ha meg nem merek azon maradni, akkor kiderül az, hogy nem hiszek. Eddig sem hittem. Szerettem volna hinni. Vágyakozom hinni! De nem jelent számomra az egész semmit. Éppen amikor meg kellene kapaszkodni Benne, nem bízom abban, hogy megtart. Nem hiszek. Néha Isten az övéire azért bocsát ilyen nehézségeket, hogy kiderüljön, ki az erősebb, az Úr vagy Tóbiás.
Újra oda kell kéredzkedni az Úr közelébe, s az imádságnak mindig ez az eredménye: „De mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz”. Nem ezt tette Jézus is? Őt is fegyverekkel fenyegették. Nyílt erőszakkal is szembe támadtak Vele, és amikor várta a fegyvereket a Gecsemáné kertben azon az éjszakán, vért verejtékezve imádkozott. Még Ő is, még közelebb kéredzkedett az Atyához.
Mit szoktunk mi csinálni, amikor elhangzanak ilyen fenyegetések? Vagy amikor csak a gondolatainkban, a magunk aggodalmaskodásai fenyegetnek meg minket? Sokszor elképzelt eshetőségekkel, veszedelmekkel. A magunk aggódása elől is belemenekülünk az imádságba? A kettő nagyon szorosan összefügg. Azt mondja Pál a Fil 4, 6-7-ben, hogy „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt, és az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Ez az imádság célja. Nem az, hogy feltétlenül megkapjam, amit kérek, hanem az, hogy az aggódásaimból odameneküljek Őhozzá, és ott az Isten békessége megőriz engem. Védve vagyok. Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad. Az én elképzelésemet is, hogy meg lehet-e szabadítani engem ebből a helyzetből vagy nem, meg a tóbiások elképzelését is, hogy fognak elbánni velem. Minden értelmet felülhalad... és Ő megőrzi az övéit.
„De mi imádkozánk a mi Istenünkhöz, és állítánk ellenük őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlük.” De becsületes könyv a Biblia! Nem fest nekünk eszményi hősöket. - „Nem féltek ám!... Óh Isten, gyermeke soha nem fél!” Dehogynem! Féltében kezd el imádkozni, még jobban, mint eddig. De félelmében is az Úrhoz menekül, és ott megszabadul a félelmétől és az Isten békessége tölti be, kiszorul a félelem a szívéből és mennyei békesség van rajta.
Utólag rájön, hogy nem is kellett volna tán őröket állítania. Nem árt azért ébernek lenni. Tegyük meg, amit megtehetünk, de úgysem az őreink fognak megőrizni minket. Mert „ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző” (Zsolt 127,1). Őrködjön azért, őrnek is kell lenni, de az Úr őriz meg minket igazán. Ezért imádkozunk.
Ez a két „de mi” a leghangsúlyosabb ebben a szakaszban. Amikor hangzik a gúnyolódás, akkor mi mégis folytatjuk tovább csöndesen az építést, és amikor hangzik a fenyegetés, akkor mi félelmünkben is elkezdünk imádkozni, és az Isten békessége megőriz bennünket.
Két igével hadd fejezzem be, amik jól illusztrálják az itt elhangzott igazságot.
Az egyik a Róma 12,2-ben van, annak is ezt a részét emelem ki: „Ne szabjátok magatokat e világhoz”. Ne annak a világnak az értékeihez igazodjatok - azt mondja itt Pál. Erősebb az Isten erőtlensége, mint ennek a világnak az ereje. Okosabb az Isten, még akkor is, amikor számunkra bolondságnak tűnő dolgokat tanít, - mint a legokosabb ember, vagy testület ezen a világon. Meg kellene tanulnunk azt, hogy az Isten országa mindig ilyen szegénységben épül, mint Jeruzsálem kőfalai. Ha Babilon vagy Egyiptom épített falat, azt meg lehetett nézni. A kínai Nagy Falat, azt meg lehet nézni. Jeruzsálem falai hol vannak ettől? Isten országa mindig ilyen csöndben épül, a maga jelentéktelenségében válhat erővé. Az Isten országa hasonlít a mustármaghoz, az Isten országa hasonlít a kovászhoz. Kicsi kell belőle. Éppen azért, mert nagy erőt hordoz. Ne tévesszen meg minket se a világ hangoskodása, fenyegetőzése, se ilyen-olyan erői. Az Isten erőtlensége erősebb az embereknél.
S a másik, hogy hogyan maradhat meg Isten népe minden helyzetben. Az Ézsaiás 30,15-öt olyan sokszor idéztem már. Talán többen megtanultuk arany mondásként. „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségetek lett volna” - sajnos úgy kellett folytatnia Istennek, hogy: „de ti nem akartátok”. De ha mi akarjuk, akkor nem feltételes módban kell elmondania. Megtérve és megnyugodva megmaradhatunk, csöndességben és reménységben van a mi erősségünk. Akár belülről támad a kísértő, akár gúnyolódás vagy egyéb fenyegetés képében jelenik meg. S fölépülhet bennünk és általunk is az, amit Isten elkezdett.

Ezeket a fejezeteket át szoktuk lapozni. Még akkor is, amikor napi igeként kerül elénk, mert hát mi van ebben? Egy névsor. Ráadásul idegen, nehezen kiolvasható, érthetetlen nevek, még azt is odaírják, kinek a fia, meg kinek az unokája. Kit érdekel ez?
Pedig vannak ám olyan helyzetek, amikor egy névsor nagyon izgalmas olvasmány lesz. Valaki nagyon szerette volna, ha a gyermekeit felveszik az elmúlt őszön óvodába és naponta bejárt, hogy kitették-e már a névsort, amelyikből megtudhatja, hogy felvették vagy sem. Mert sok minden függ ettől, és nagyon szomorú volt, amikor nem találta ott az ő gyermekeinek a nevét. Háromszor, négyszer is végigolvasott egy hosszú névsort. Olyan hivatásokban, amikben túltermelés van, bizony nagyon lesik a fiatalok tanév végén, meg nyáron az egyetem aulájában kitett pályázatokat, hogy mi vár rájuk. S én emlékszem még arra, amikor olyan névsorokat közöltek a magyar falvakban, hogy kik tűntek el, vagy estek el a háborúban, és ezeket a névsorokat elszoruló szívvel olvasták édesanyák, feleségek és nagyobbacska gyermekek.
Ne lapozzuk át a névsort, különösen ne, ha a Szentírásban van. Mert a névsor is ige, pontosabban ige lehet. Benne van az ige, és ha megértjük az üzenetet, akkor bizony gazdag tanítás, evangélium lehet ez is a számunkra.
Mert nem azért van itt ez a sok név a Nehémiás könyve harmadik részében, hogy az ige emléket állítson azoknak, akik részt vettek Jeruzsálem falának az újjáépítésében. Az ige nem embereknek szokott örök emléket állítani. Az ige Isten igéje. Istenről szól, valami módon Isten szeretete, gyengéd vagy értünk aggódó, féltő szeretete szólal meg mindig az igében. Így ebben is.
Hat egyszerű részletre szeretnék rámutatni a most hallott névsorból.
1. Az első az, hogy íme Nehémiás felhívására az egész lakosság megmozdul. Mintha egy általános mozgósítást rendeltek volna el, aki csak tud, siet Jeruzsálembe, hogy építse annak kőfalát. Messzi falvakból, távoli vidékekről is olyan emberek, akiknek egyáltalán semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy Jeruzsálemet ismét kőfal vegye körül, útra kelnek. Otthon hagynak családot, munkát, mindent és mennek építeni ezt a falat. Hogy lehet az, hogy ilyen ereje volt annak a néhány mondatnak, amit Nehémiás mondott? Lényegében egy mondat volt az, hogy: gyertek, építsük meg! Hogy vált ez olyan kővé, amit bedobtak a vízbe, és az gyűrűzni kezd, és a gyűrűk eljutottak messze területre. Ismerjük ennek a hátterét és titkát, mert az eddigiekből kiderült ez már. Az volt ennek az oka, hogy Nehémiás szava prófétai szó volt. Nehémiás nem a maga elhatározásából indult haza, nem ő sütötte ki ezt a kedves tervet, hogy ejnye, építsük már meg. Isten akarata állt emögött. Isten győzte meg először Nehémiást, Isten győzte meg rajta keresztül a többieket, még az óvatosakat, még az ellenállókat is. Isten üzeneteként érkezett ez meg sokakhoz és ezért mozgósította őket.
Az egész mögött ott áll egy Istennek odaszentelt életű ember csöndes imádsága - ezzel kezdődött az egész - és Isten akaratának való feltétlen engedelmessége. S így válik használhatóvá Isten kezében és így mentek oda talán még olyanok is falat építeni, akiknek eszükbe nem jutott volna, hogy ők azt az időt Jeruzsálem kőfalának az építésével töltik.
Ha Isten igéje zendül meg, akkor abba belerendül sok ember szíve, és sokan kénytelenek engedelmeskedni, sokan örömmel engedelmeskednek, de mindenképpen sokan engedelmeskednek. Isten szavának ereje van. Nem a jó szervezés volt a titka ennek, nem az, hogy Nehémiás eltalálta az alkalmas pillanatot, és a nép szíve vágyát mondta ki, hogy gyertek, építsük meg. Nem. Isten akaratát közvetítette, ő maga azt képviselte, és Isten indított sokakat engedelmességre.
Gondoljunk csak arra, hogy miért özönlöttek az emberek annyira Jézust hallgatni? Képesek voltak hosszú utat megtenni, napokat Vele vándorolni, hogy hallhassák Őt. Erő volt a szavában. Nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van. Gondoskodó szeretet, gyöngédség sugárzott Belőle. Nem egyszer abbahagyta a tanítást és utána jóltartotta a sokaságot. Betegeiket meggyógyította, arról beszélt nekik, amire ténylegesen szükségük volt. Az Isten országa evangéliumát hirdette. Mindenkinél hitelesebben. Egyedül igazán hitelesen.
Vajon mi volt a titka annak, hogy pünkösdkor Péter prédikációjára, arra a barátságtalan, kemény beszédre háromezer ember megtért és megkeresztelkedett: Azért, mert jól begyakorolta? Mert jól összeollózta? Mert ügyesen adta elő? Vétek ilyeneket mondani. Azért, mert Isten Szentlelke használta őt és áradt ki arra az egész sokaságra. Mert Isten akaratából hangzott el az a prédikáció egy olyan ember ajkán, aki néhány órával korábban még remegett és azt mondta, hogy én visszamegyek halászni, gyertek ti is. Vége itt mindennek.
Amikor Isten igéje szólal meg erővel és hatalommal, akkor történik mindig valami.
Az ébredések sem úgy kezdődtek, hogy néhány ember összebeszélt, hogy csináljunk már ébredést. Ó micsoda káromlás ilyet mondani! Minket a halálból fölébreszteni egyedül Isten ereje és szeretete tud. De amikor az Ő ereje és szeretete sütött át egy-egy bizonyságtételen, egyre másra fölébredtek emberek, azok ébresztgettek másokat is, és elindultak az ébredések.
Isten igéjének hatalma van, és egyszer csak megindulnak az emberek Jeruzsálem kőfalát építeni, és mi tudjuk, itt a Jeruzsálem kőfala az Isten országának a jelképe is, és Isten ügyének a szimbóluma is. Erre az igére kellene figyelnünk nagyon. Ha elér minket; engedelmeskedjünk! Ezt az igét kellene elkérnünk, hogy ezt mondjuk másoknak, és ne a magunkét mondjuk. Isten megkönyörülhet sokakon és alkalmanként prófétai igét ad a szájukba.
Péter 2. levele első részének végén olvassuk ezt a jól ismert igét: „Igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha hallgattok, mint sötét helyen világító szövétnekre, amíg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben. Tudván először azt, hogy az Írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból” (19-20v.) - Nem Nehémiásnak jutott eszébe az, hogy gyertek, építsük meg! „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istennek szent emberei” (21v.) Nehémiás az volt, és Isten Lelkétől indíttatva szólt, és ennek megvolt a következménye.
De jó lenne így megszólalni egyszer-egyszer otthon! Prófétai szót mondani. Istentől kapott szeretettel, alázattal és erővel. Nem a magunkét elismételni, ki tudja hányadszor, hogy azzal csak fárasszuk a többieket, hanem valami olyat mondani isteni megbízásból, aminek a nyomán történik is valami.
Nehémiás csendes imádsága, engedelmessége volt mögötte, és nem a jó szervezés. Nekünk ezt a gyülekezet-építés minden összefüggésében nagyon komolyan kell vennünk. Nem a szervezésen, nem a mozgalmi részén, nem az érdekes programokon, nem a nagyszerű tárgysorozatokon múlik az, hogy emberek a halálból életre jussanak. El kell, és el lehet kérni Istentől azt a szót, amelyik hat. Amelyik mozgósít, fölébreszt, föltámaszt, új életre segít.
2. A második az, hogy vajon miért mentek olyan sokan, lelkesen és kezdték el építeni áldozatosan Jeruzsálem kőfalát? Azért, mert felismerték, hogy Isten ügyéről van szó.
Ebben a névsorban meghúzódik ez a néhány szavas megállapítás itt az 5. versben, hogy némelyek nem mentek oda építeni, mert „nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába”. Akik tehát elmentek, azok odahajtották nyakukat az Úr munkájának a jármába, és tudták is, hogy odahajtották a nyakukat. Nem szép fővárost akartak építeni. Nem a jeruzsálemiek kérésének tettek eleget, hogy vegye már körül fal az ő városukat. Nem ilyen indítéka volt ennek. Az Úr hívását hallották meg és az Úr ügyét ismerték fel Jeruzsálem kőfalának a megépítésében. Nem Nehémiás kívánságának tettek eleget. Ezt ő maga is kezdettől fogva világossá tette, hogy nem az ő magánvállalkozása ez. Itt Isten ügyéről van szó. Nem a jeruzsálemiek ügyéről, nem Nehémiás ügyéről, Isten ügyéről. Boldog, aki abban részt vehet és egy téglát legalább hozzátehet a többihez.
Vannak dolgok, amik szimbólummá válnak. Amik túlnövik az önmaguk jelentőségét. Jeruzsálem kőfala akkor szimbólum volt. Isten jelenlétének, uralmának, szentségének, a szövetséges Istennek a szimbóluma. Ezt ismerték fel és Isten ügyének szolgáltak, amikor Jeruzsálem falát építették.
Ismerős-e nekünk, a hívő ember engedelmességének ez a formája? Amikor valami tőlem egészen távoli ügybe belecsöppenek, vagy behív Isten, vagy rám bízza. És azt csinálom szívvel-lélekkel, mint az Ő ügyét.
Pál többször említi ezt, hogy úgy dolgozzatok, mintegy az Úrnak. Még a rabszolgák is, ha keresztyének lettek, úgy csináljanak mindent, mintegy az Úrnak. Ismerjük-e mi, vagy gyakoroljuk-e mi naponta azt, hogy úgy csinálok valamit, ami nem az én maszek ügyem, amiből nincs személyes hasznom, amit talán észre se vesznek, de amivel bízott meg, úgy végzem, mintegy az Úrnak. Örömmel.
Az Isten országának az építése az evangélium ügye, egy-egy gyülekezetnek az építése mindig ilyen ügy. Nem egy valakinek, nem egy kisebb csoportnak az ügye, Isten ügye.
Olyan szomorúan mondta el az egyik lelkipásztor a múlt heti konferencián azt, hogy egyre gyakrabban ismétlődik, hogy presbiteri gyűlések alkalmával a presbitérium megbízza a lelkészt, hogy ezt vagy azt intézze el. Azt mondja, hogy ő szívesen elintéz mindent, eddig is ő intézte, csak ez a szellem, ez a szemlélet rossz. E mögött valami mérgezett hozzáállás van. Megbízzuk, hogy intézze el, ahelyett, hogy rájönnénk, hogy az egyház a Krisztus teste. Az egyik kéz, a másik láb, a harmadik fül, a negyedik száj, és ha mindenki a maga helyén végzi a magáét, akkor épkézláb egy gyülekezet. Ne egymást bízzuk meg, ne egymástól várjuk, hanem amit ránk bízott az Úr, azt végezzük örömmel!
3. A harmadik észrevételünk az, hogy nem mindenki végzi. Azért mégsem hiánytalan a névsor. Még lehetnének itt nevek. De ha lenne névsorolvasás, akkor a többiekhez ezt kellene mondani, hogy hiányzik. Nincs jelen.
Az 5. versben olvastuk: „Ezek mellett javítgattak a tékoabeliek, (Ámos próféta származott onnan) akiknek előkelői azonban nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába.” Mégsem ment mindenki. Mégsem így fogadta a hívást mindenki, mint az Úr hívását. Mégsem tekintette mindenki megtiszteltetésnek, hogy Isten ügyéért tehet valamit. Voltak, akik kivonták magukat. Némely előkelőek. Mindig vannak ilyen előkelőek. Akiknek derogál az Isten ügyéhez hozzányúlni. Akiknek nem tetszik az a megbízatás, amit pedig kiváltságként szánt nekik az ő Uruk. Nem természetes az, hogy emberek hallgatnak Isten hívására, hogy belevetik magukat az Isten országáért való szolgálatba. Sose természetes az. Tulajdonképpen az a természetes, hogy nem megyek, vagy az, hogy mondok valami udvarias kifogást. Ökröt vettem, feleséget vettem, szántóföldet vettem, most nem mehetek. Most alkalmatlan. De a jövő héten is az lesz, meg azután is az lesz. Mindig alkalmatlan, amikor az Isten az Ő aratásába, vagy az Ő szolgálatába hív és küld. Nem mindenki ment tehát. Lehet ellenállni is Isten hívásának vagy Isten Lelke indításának. Ezek az emberek kivonták magukat ebből a munkából, megspóroltak egy csomó fáradságot, de kimaradtak a közös élményből is, hogy együtt építjük Jeruzsálem kőfalát, együtt engedelmeskedünk Istennek. Sokszor emögött valami rejtett büszkeség van. Az egyszerűbbek mentek, az előkelőek maradtak otthon.
Nincs valami ilyen vétkes előkelőség a mi szívünkben is? Hogy ilyen szolgálatot nem. Egyszer valaki nagy előadást tartott nekem arról, hogy most már sok szabad ideje lesz és most már szolgálni akar az Úrnak, mégpedig lehetőleg a szeretetszolgálatban. Adjak valami javaslatot, és adtam. Egyik szeretetotthonunkban éppen nagy szükség lett volna akkor olyan kezekre, mint az övéi voltak. Aztán néhány nap múlva visszajött és azt mondta, hogy ő úgy látja, hogy ez nem neki való. Miért? S kiderült, hogy ilyen előkelősködés húzódik meg mögötte. Ő azért annál valami finomabb, vagy előkelőbb szolgálatot szeretne vállalni. Azóta se kapott az Úrtól szolgálatot. „Tékoa előkelői ... nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába.”
Nem szépíti ám a Szentírás a tényeket. Mert az azt jelenti, hogy odahajtom a nyakamat az Ő munkájának a jármába. Jézus is így beszél róla: „vegyétek fel magatokra az én igámat”. Iga az, de az Úrnak a járma, az Ő igája, s ezért gyönyörűséges és könnyű, és olyan kincsek vannak elrejtve abban az életben, amelyik ilyen teherhordozássá, igahordozássá válik, amit el sem gondolunk és amit sehol máshol nem találhat meg az ember. Csak ha odahajtja a nyakát az ő Urának az igájába, jármába. De ezzel nem tönkre megy, hanem ott bontakozhat ki igazán, ott virulhat ki igazán. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt. Ez biztos. Számtalan példát láthatunk erre, és aki kész elveszíteni az életét Őérette, az megtalálja azt.
4. A negyedik, amit vegyünk észre ebben a névsorban, az, amit már a legutóbb is részben érintettünk, hogy a helybeliek, a jeruzsálemiek a maguk portáján söprögettek elsősorban. Többször is olvassuk ezt, itt a 23. versben pl. kétszer is: „Ezek után javítgatott Benjamin és Hassub az ő házuk ellenében, utánuk pedig javítgatott Azariás, Maaséja fia - aki Anániás fia volt - az ő háza mellett.” Többször ismétlődik ebben a fejezetben ez, hogy akik ott laktak, azok a hozzájuk legközelebb eső falszakaszt javítgatták és építgették. Először az én házam előtt, az én portám körül legyen rend. Ez nem kizárólagosság, nem azt jelenti, hogy csak ott használ engem Isten, de bizonyos sorrendiségre figyelmeztet. Először otthon legyen rend. Aztán messzebb.
Emlékszem arra, hogy sokunkat, engem is milyen mélyen érintett, mikor - egy-két évvel ezelőtt - a kapernaumi százados történetéből az a szó megcsendült, hogy „otthon”. Uram, otthon... Azt kérdezte Isten az igén keresztül, hogy mi van nálunk otthon ilyen, meg olyan, meg amolyan vonatkozásban? Olyan sokat beszélünk mások otthonáról meg magánéletéről, meg intim dolgairól. Avatatlan, illetéktelen kézzel és nyelvvel nyúlunk hozzá mások otthonához. Mi van a mi otthonunkban? Otthon az egyáltalán, és épül ott a kőfal? Isten országa?
Hadd hirdessem ma este azt az evangéliumot, testvérek - ha már ez a részüzenet is megcsendült itt -, hogy el lehet kezdeni akár ma. El lehet kezdeni valamit otthon engedelmességből. Valamit, amire Isten már régóta hívogat, vagy figyelmeztet, valamit, amit talán most juttat eszünkbe. El lehet kezdeni. Olyan sok kedves dolgot kezdenek hívő szülők a gyerekeikkel, amíg azok kicsik. Aztán kimarad az imádság, elmarad a csöndesség, és elhallgat az ének. Nehéz a napirend (ne részletezzük, ezt mindnyájan tudjuk), de azért mindent meg lehet valósítani, amit nagyon akar az ember. Olyan sok kedves dolgot elkezdenek fiatal házasok az indulásnál, ha hívő emberek. Csendesség, közös igeolvasás, imádság, megbeszélik. Aztán jön ez, meg az, meg amaz, feladatok, gyermekek, karrier, betegség. Elmarad. Elnémul az ének, kimarad a csend, elhallgat az imádság. És amit a kezdet kezdetén nem kezdtünk el otthon, azt nagyon nehéz már később, menet közben bevezetni. De be lehet, és hihetetlen áldások származnak belőle.
Először a magunk portáján, a mi házunk ellenében kellene javítgatnunk a kőfalat, kellene építgetnünk Isten országát.
5. Az ötödik az, hogy nem véletlenül említ meg a Szentírás ebben a névsorban néhány megjelölést arra nézve, hogy ki mindenki vett részt ebben a munkában. Háromszor is olvassuk azt, hogy az aranymívesek és az ötvösök is építgettek.
Az ötvösök arról voltak híresek akkor, amiről ma talán az órások, hogy nagyon finom kezük volt, és kímélniük kellett a kezüket. Az ötvösök és a zenészek különösen nagy becsben voltak, és ha csak lehetett, felmentették őket olyan munka alól, ami miatt eldurvul a kezük. Senki se kényszerítette az aranymíveseket, hogy menjenek építeni Jeruzsálem kőfalát, és egyszeriben nem fontos az, hogy finom maradjon a kezük. Majd kifinomul az utána is! Talán egy kicsit remegni fog néhány napig, amikor hazamegyünk az építésből, aztán majd belejön megint. Elvégre sokáig gyakorolták azok a kezek ezt a hivatást. De itt most semmi nem számít és semmi nem drága. Itt most csak az Úr drága és az Ő ügye.
Nem finomkodunk mi sokszor? Hogy jaj, tenném én, de kényelmetlen. Általában kényelmetlen minden szolgálat. De ha örömmel teszem és Neki teszem, észre sem veszem, hogy finom órás kezemmel emelgetem a köveket. Áldás lesz rajta.
Aztán azt olvassuk itt, hogy még fejedelmek is voltak ott: mellettük javítgatott Sallum, aki fejedelme volt a Jeruzsálemhez tartozó tartománynak. Ő és az ő leányai. Mit keresnek lányok ilyen nehéz munkán? Férfimunkát végeznek. Ők is az Úrnak. Ahogyan tőlük telik. Ő, ami tőle telt, azt tette. Most olvastuk a napokban a Szentírásban napi igeként. Azt várja tőlünk az Úr, ami tőlünk telik. De azt megtesszük-e?
Aztán négyszer is említi ez a fejezet a papokat. A papok is mentek és dolgoztak a maguk finom anyagból készült hosszú köntöseikben. Nem tudom mit tettek vele, levetették, vagy felgyűrték, hogy könnyebb legyen dolgozni, de semmi nem volt akadály. Tőlük igazán nem várták volna a kor szokásai szerint, de a legtermészetesebb módon mentek és javítgatták ők is a kőfalat. Mindenki ott van a kőfalon. Mindenféle ember. Nem az ellenséget szidják, nem a régi szép időket siratják, és nem azért jönnek össze, hogy megnézzék együtt, hogy Nehémiás meg néhány elszánt barátja hogyan kezdik építeni a kőfalat, hanem építik együtt, mindnyájan. Egy Lélekkel itattattak meg. Egy igére hallgattak. Ugyanannak az Istennek az ügyét akarják szolgálni.
De jó lenne így építeni ezt a gyülekezetet, Isten országát, ki-ki a maga helyén, a maga módján!
6. Végül, ami a leghangsúlyosabbá vált számomra, s ami nyilván a leghangsúlyosabb a fejezetben is, mert majdnem minden versben előfordul ez a szó, hogy „mellette”. Majdnem minden vers így kezdődik. Elmondja, hogy ki mindenki épített ott és hol, és mellette ez meg ez. Ennek atmoszférája van, hogy „mellette”. Nem egymástól függetlenül, nem egymás ellenére, egymást kijátszva, vagy egymást túllicitálva, egymással versengve építették a kőfalat. Egymás mellett építették. Egészen eggyé váltak a közös célnak a megvalósításában. Külön-külön mind engedelmeskedtek Istennek, és együtt is engedelmeskedtek Neki. Nem kritizálva egyik a másikét, nem válogattak a feladatokban, nem akart nagyobb lenni a fejedelem, mint a nem fejedelem. Mellette építette, és így épült.
Miért nagy dolog ez? Azért, mert van valami, ami mindig újra ékké válik ember és ember, nemzedék és nemzedék, nép és nép, felekezet és felekezet között, és ez az, amit a Biblia röviden így nevez, hogy bűn. Ami hol irigységként, hol féltékenységként, hol közönséges butaságként jelentkezik. Hol gyűlöletté válik, de ék mindig, és valami hajszálrepedésbe, ha bele lehet verni, akkor van valaki, aki tudja ütni azt az éket, és repeszt, hasít és szembefordít. Isten Szentlelke ahol munkálkodik, ott a hívők sokaságának szíve-lelke egy lesz. Ott a repedések eltűnnek, ott összenőnek az emberek. Egy testté válnak, amelynek egy a feje, és a Fő irányításának enged az összes többi is. Sokkal éberebbeknek kellene lennünk, hogy ne verhessen a gonosz éket közénk és mások közé, akárki legyen is az. Egymás mellett élhetnénk, egymást segítve. Együtt valami közöset és szépet építve.
Olyan jó lenne lebontani ezt az élet különböző területeire. Csakugyan egymás mellett vagyunk mi? Férj és feleség egymás nélkül akar boldog lenni? Egymás ellenére akarnak boldogok lenni? Vagy együtt, egymás mellett dolgoznak, szenvednek, gondolkoznak, örülnek és így lesznek boldogok? Igazán, csak így lehetnek boldogok. Szülők és gyermekek. Oda tudunk mi állni igazán a gyermekeink mellé, vagy az idős szüleink mellé? Vissza kell menni, vagy előre kell menni néhány évtizedet, hogy egyáltalán szót érthessünk. Mellettük vagyunk, vagy fölülről szoktunk rájuk olvasni? Munkatársak, akikkel naponta sok órát együtt töltünk, ott állunk mellettük csakugyan? Vagy egymás bosszantására vagyunk csak?
Hadd kérdezzem meg, hogy itt a gyülekezetben, amikor egymás mellett ülünk, akkor csakugyan egymás mellett vagyunk mi, és úgy akarjuk építeni Isten országát? Érdekel minket a másik? Olyan szomorú az, hogy mindenki csak amiatt panaszkodik, hogy őt nem veszik körül szeretettel, ő iránta nem érdeklődnek. És én? Ez kölcsönös lenne. Én is mellette vagyok, meg ő is mellettem van. Valakinek el kell kezdeni! Amikor vasárnap úrvacsorázunk, csakugyan egymás mellett vagyunk és úgy járulunk oda a mi Urunk elé, együtt? Átéljük azt, hogy egyek vagyunk a bűnben, eggyé válhatunk a bűnbánatban és a bűnbocsánat- ban? Igazi közösséget ez teremtene bennünk, közöttünk.
A másik mellett építgetni nagyon sokszor azt jelenti, hogy önmagam ellen kell dönteni. A másik mellé odaállni sokszor azt jelenti, hogy önmagam ellen kell dönteni. Valahogy úgy, mint a Róma 15 elején írja Pál, hogy „Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőt- lenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk, ... mert Krisztus sem önmagának kedveskedett". A másik mellé úgy kerülök, ha nem magamnak akarok kedveskedni, ha neki kezdek el kedveskedni. Ahogy Krisztus sem önmagának kedveskedett. Hanem kinek? Nekünk, akik arra egyáltalán nem szolgáltunk rá. Ő volt az, Aki fejedelmebb volt minden fejedelemnél, s nagyobb volt mindenkinél, és eljött ide, hogy Isten országa épüljön Általa! És áccsá lett. Vajon nem ez-e az ács Názáretből? - kérdezik Róla, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ennyire mellénk állt. Egyedül Ő taníthat meg minket arra, hogy egymás mellé igazán odaálljunk és így építsük Jeruzsálem kőfalát, vagyis Isten országát.
Adjon nekünk erre több készséget, ebben több örömet, ehhez sok erőt, hogyha majd egyszer nagyon izgalmas lesz számunkra egy névsor, amikor az Élet könyvét felüti a Bárány, akkor abból ne hiányozzon a mi nevünk!

A múltkor láttuk, hogy Nehémiás kész elindulni Jeruzsálembe, kész engedelmeskedni Isten szavának, de egyelőre még várnia kellett arra, hogy a parancsot végrehajtsa. Egyszer aztán elérkezett az alkalmas pillanat, jóindulattal fogadta a király a kérését, mehetett. Együtt volt tehát minden. Isten küldése, az ember engedelmessége, a világi hatóság hozzájárulása, a királyi menlevél, kiutalás korlátlan mennyiségű építőanyagra és katonai kíséret a veszedelmes útra. Mi kell még? Minden megvan. Két-három hónapi gyaloglás után megérkeztek, s munkához lehet látni. Minden feltétele megvan annak, hogy a romok helyén új város épüljön, és Nehémiás mégsem lát munkához. Mintha ráérne. Mintha még sok idő lenne. Mintha nem sürgették volna azok, akik hívták. Mintha nem is tudná, mire vállalkozott, vagy mi a feladata. Tétlenkedik. Azt olvassuk, hogy három napig pihent. Amennyire eddig megismertük őt, biztosra vehetjük, hogy mit csinált a három nap alatt. Nincs benne az igében. Én bizonyos vagyok benne, hogy imádkozott. Még egyszer, még jobban, még tovább készülni akart arra a feladatra, amire őt Isten elküldte. Nehémiás Isten embere volt. Isten valami nehéz szolgálatot bízott rá, és Nehémiás mindenben engedelmeskedni akart. Itt nem lehet elvéteni a dolgokat. Itt nem lehet kapkodni. Itt nem lehet hebehurgyán neki ugrani a feladatnak. Itt nem majd közben alakulnak ki a dolgok, itt tudni kell, hogy mit akar az Úr, és arra mindig figyelni kell, és ahhoz mindig csend kell.
Ez a mai igeszakasz elsősorban azt kérdezi tőlünk, hogy készek vagyunk-e mi tenni valamit Isten országáért? Készek vagyunk-e építeni azt? Készek vagyunk-e esetleg lemondani önmagunkról, otthagyni valamit, mint Nehémiás, azért, hogy engedelmeskedjünk?
Itt nem az első lépésekről van szó. Ez egy kicsit már középiskolai, főiskolai szint az Isten iskolájában. Kész vagyok-e feltétel nélkül ráhagyatkozva tenni valamit azért, hogy épüljön az, amit Ő építeni akar? Eszköze, sőt ennél több, munkatársa akarok-e lenni, és ha igen, akkor mi szükséges ehhez?
Nehémiás magatartásának három vonását hangsúlyozzuk most és közben csöndesen, Isten előtt állva kérdezzük meg magunkat, hogy ilyen vagyok-e én, Uram? Használhatsz-e engem valamire? Kész vagyok-e én bármire, hogyha Te küldesz? Értem-e azt, hogyha Te küldesz? Használhatóbb eszközök lennénk, ha sok egyéb között erre a háromra is figyelnénk!
1. Az első, ami Nehémiás viselkedését jellemzi, az, hogy alapos helyzet felméréshez lát. Nem ugrik neki mindjárt a feladatnak. Nem diadalmasan vonul be Jeruzsálembe. Észrevétlenül vonul be. Csöndben. A nagy dolgok általában csöndben szoktak kezdődni és csöndben történnek meg. Tavasszal, amikor megmozdul az egész természet és a kopár barna ágakon zöld rügyek, majd levelek, majd virágok, később gyümölcsök jelennek meg, ez zajtalanul szokott történni. Amit nagy csinnadrattával csinálnak, az nem igen van Istentől. Jézus csöndben járt faluról falura. Csöndben érintett meg betegeket, csendben tanította azokat, akik Hozzá mentek, hogy négyszemközt beszéljenek vele. Még a sokaságot is csöndes helyre vitte, ha lehetett. Isten nagy dolgai csendességben történnek. Nekünk ehhez hozzá kell szoknunk, és várni kell arra, mikor Ő int. Nehémiás ezt már megtanulta és azért nem kezdte azonnal megvalósítani a feladatot, hanem három napig csendben volt. Egyedül Istennel.
Vannak dolgok, amik senki másra nem tartoznak. Amiket csak az Úrral osztunk meg. Vagy amiket Ő ránk bízott, senki mással nem osztjuk meg. Legalábbis egyelőre. Egyelőre még senkinek nem beszél arról, hogy mi az ő Istentől kapott megbízatása. Nem kell idő előtt kifecsegni. Nem véletlenül tiltotta meg Jézus a meggyógyítottaknak, hogy: ne beszéljetek erről! Senkinek ne mondjátok el! Nem kell csődületet támasztani, nem kell szenzációt kelteni. Munkálkodni kell. Majd eljön az ideje, amikor mindenki megtudja. Majd eljön annak is az ideje, amikor minden térd meghajol, mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké Krisztus előtt. De akkor még nem ennek volt az ideje. Mindennek rendelt ideje van. Olyan sokat tudnak Isten gyermekei hibázni azzal, hogy szeleburdi módon neki kezdenek teljes jó szándékkal valami szolgálatnak, előbb, mint ahogy az Úr int, és egyedül maradnak. Mert így nem számíthatnak az Úrra.
Nehémiás figyelt, és három napig csendben volt, és akkor játszódott le ez a jelenet, aminek ezt a címet adhatnánk, hogy éjszaka a romokon.
Néhány megbízható munkatársát maga mellé veszi (még nekik sem beszélt arról, hogy mi az isteni megbízatás) és bejárja Jeruzsálem romjait. Ő sose járt ott akkor, amikor az a város még állt. Ő csak hallotta, most a helyszínen tanulmányozza, hogy milyen nagy is a baj. Mi lesz hát pontosan a feladat, mi vár rá itt? Kezd ismerkedni azzal, amire vállalkozott. S kezdi felmérni, hogy mibe kerül neki az, hogy most engedelmes lesz Istennek.
Különös jelenet lehetett ez. Nagyon plasztikusan írja le itt az ige. Szinte feltérképezi négyzetméterről négyzetméterre, hogy mi van, mi volt, milyen romossá vált, hogy lehet ebből újat építeni. Látni kellett a pusztulást. Addig csak hallott róla. Szembe akart nézni a tényekkel. A való helyzetet szerette volna látni. Akit Isten használ, azok mind tapasztalnak effélét, amikor éjjel a romokon egyedül vannak és sokszor sírnak.
Isten egyik áldott eszköze, egy nagy evangélista jegyezte föl, hogy amikor megérkezett abba a városba, ahol egyhetes szolgálat várt rá, egy nappal korábban ment, és előző este és éjszaka bejárta a várost. Amikor benézett sok kocsmába, mulatóba, éjszakai lokálba, az egyik helyen nem tudta megállni, elsírta magát és felkiáltott: Úr Isten, milyen erős is a bűn! S akkor erősödött meg abban, hogy de Az, aki a bűnt legyőzte, az ennél is erősebb! Ez a megerősödés erősítette meg őt arra, hogy egy héten át hirdesse Jézus hatalmát és szeretetét.
Van ilyen: Éjszaka, egyedül a romokon. Amikor csak sírni tud az ember a pusztulás láttán. Építeni küldték, biztos ígérete van arra, hogy felépül az új a régin, s mégis veszi a fáradságot, hogy számba vegye a pusztulást. Így nehezedik rá igazán az a feladat, amit kapott.
Hadd kérdezzem meg, hogy volt-e már olyan, hogy egy órát az éjszakánkból elvett az, hogy sírtunk a romokon? Miközben mások aludtak, nekünk fájt az, amiben mások vannak. S imádkoztunk azokért, akik aludtak? Fáj-e nekünk az, hogy olyan sok hitetlen ember él körülöttünk? Hogy a közvetlen közelünkben emberek kárhozatban vannak? Fáj-e az, hogy ebben az országban olyan kevesen ismerik a Szentírást? Hogy ezen a világon olyan sokan halnak meg anélkül, hogy Jézusról hallottak volna? Fáj ez nekünk? Vagy valami egészen más fáj? A sérelmeink, a hiányaink? Átéltük-e már valaha azt, amit Nehémiás ott Jeruzsálem romjain, azon az éjszakán? Készek vagyunk-e mi is így felkészülni arra, amivel Isten bíz meg?
Amikor Ezékiel próféta elment a fogságba az ő népéhez, nem kezdte el azonnal az igehirdetést. Hét nap és hét éjjel némán hallgatott velük együtt. Odaült melléjük, közéjük. Szolidáris lett velük. Megpróbálta átérezni azt, amiben ők már évtizedek óta szenvedtek, és nem mennyből az angyalként érkezett hirdetve az örömhírt. Ő ember volt, és először az emberi fájdalmat is át akarta érezni és utána hirdette az örömhírt.
Még Jézus is felkészült a szolgálatra. Közvetlenül előtte úgy, hogy negyven nap és negyven éjjel böjtölt és imádkozott.
Pál az elhívatása után három évre eltűnik. S csak utólag vallja be, hogy az arab sivatagban volt, és készült arra, amivel Isten megbízta.
Egy-egy beszélgetésnek néha csak úgy nekifutunk. Egy-egy szolgálatot úgy mellesleg, valahogy a nap függelékeként, gyorsan letudunk. S olyan is. Vagy pedig lehet így készülni. Nehémiás alaposan felmérte a helyzetet. Így lehet aztán a munka végén jelenteni azt, amit Jézus az Atyának mondott a főpapi imában: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál!
2. A második, amit nagyon meg kell tanulnunk ebből a történetből az, hogy Isten országának az építése mindig közös munka. Még akkor is, ha egy valakit bíz meg annak a vezetésével, és aztán azt az egy valakit teszi bölccsé, hogy a többieket bevonja. De szólóban, egyedül, elszigetelten, magánvállalkozásként sose lehet Isten országát igazán hatalmasan építeni. Vagy, ha valaki kénytelen így építeni, mindig érzi a maga erőtlenségét, fogyatkozását. S ha már ketten vannak, sokkal jobban megy a dolog.
A Mózes V. könyve 32. részében van egy különös mondat, amit azért is érdemes megjegyeznünk, mert munkapszichológusok mondják el ugyanezt teljesen függetlenül az igétől. Az van ott, hogy egy elűz ezeret, s kettő elűz tízezret, csak úgy teheti, ha az Úr kezükbe adja őket. Az ige erre teszi a hangsúlyt, hogy ha az Úr kezükbe adja, akkor elűzhet egy ezret is. De ez az arány, ez nagyon érdekes. Ha egy elűz ezret - nem úgy folytatja: és kettő elűz kétezret - kettő már tízezret el tud űzni. Azt mondják a munka-pszichológusok, hogy ha ketten jól összehangoltan céltudatosan dolgoznak, az ötszörösét is el tudják végezni annak, mint amit külön-külön elvégeznének ketten.
Nos valami effélét élnek át Isten imádkozó gyermekei. Ezért kell egy gyülekezetben közösen is imádkozni. Ezért lehet csak közösen elvégezni a szolgálatokat. Úgy, hogy tudunk egymásról, úgy, hogy felosztjuk, úgy, hogy mindenki vállal valamit.
Az, hogy közös munka volt, azzal kezdődött, hogy Nehémiás szüntelenül hangoztatta, hogy ez az Isten ügye. Nem mi akarunk most magunknak egy várost építeni. Jeruzsálem a szent város, az Úr városa, az Ő dicsőségét hirdette, a szent város van romokban. Számíthatunk Istenre.
Aztán úgy is közös üggyé tette, hogy felosztotta csoportokra Izrael népét. Majd látni fogjuk a későbbi fejezetekben. S mindegyiknek megvolt a maga feladata. Ő irányította az egészet, de ki-ki tudhatta, hogy az az ő dolga, azt más nem végzi el helyette. Milyen különös lehetett az, hogy ott a falon, munka közben ismerték meg egymást. A falakon ismerkedni, szolgálat közben testvérré válni, összeforrni. Különös adat az is a Nehémiás könyvében, hogy mindenki a lakhelyéhez legközelebbi falrészt építette újjá. Érdemes lenne egyszer csak erről beszélgetnünk és gondolkodnunk! Isten a hozzánk legközelebb lévőket bízza ránk elsősorban. Nem igaz az, amikor valaki nagy lelkesen szolgálni akar valahol messze másoknak, és otthon a családban rendetlenség van: piszok van, békétlenség van, hitetlenség van, nem igaz, hogy az Úr bízta meg azzal: Menekülés. Könnyebb otthonról elmenekülni. A hozzánk legközelebb állókon kezdjük! Aztán az Úr a világ végére is elküldhet minket. Az ApCsel 1,8-ban azt mondja Jézus, először Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, s aztán az egész földkerekségen. Ezt nem mi szabjuk meg, De ha a közeliek nincsenek rendben, ha nekik még nem tudunk hitelesen bizonyságot tenni, akkor ez elől ne akarjunk elmenekülni valahova messzire.
Közös munka tehát mindig Isten ügye, az Isten országának építése. Ezért nagyon fontos minden gyülekezetben a gyülekezet egysége. Ahol széthúzás van, ahol a misszióval kapcsolatos fontos kérdésekben nem tudnak egyetértésre jutni, ahol keresztyén különcök vannak és lehetnek, ott nem halad az építés. Különutas keresztyének csak akadályozzák az Isten országának az építését. Vagy komolyan vesszük azt, hogy Ő a fő, mi néki tagja, vagy pedig aki ezt nem veszi komolyan, az mindig maga akar fő lenni. Az Krisztus helyére akar állni, az istenkedik, és ez a bűnnek a lényege mindig. Ha alázatosan és boldogan tudomásul vesszük, hogy Ő a f ő, s mi Néki tagja, akkor épülünk mi is egy testté, és akkor épül általunk is az Isten országa.
Itt ennél a második pontnál csöndesen és bűnbánattal érdemes elgondolkoznunk azon, hogy fontos tehát a szervezés, fontos, hogy jól áttekintse valaki a munkát, de azért Nehémiáséknál sem ezen volt a hangsúly, hanem a lelki habitus, a lelki hozzáállás volt döntő. Jó szervezéssel még nem lehet Isten országát építeni, de ha ki-ki a helyén áll, mint Isten szolgája és végzi, amit Ő rábízott, akkor épül Isten országa. Kísért minket az, hogy legyen nagy fontoskodás, sok nyüzsgés, s közben talán kevés a csend. Csodálatos programokat összeállítanak egy-egy gyűlésre, de nincs erő a bizonyságtételben. Érdekes problémákról el tudnak vitatkozni különböző összejöveteleken emberek, és nem tudnak vitába szállni és szembeszállni az ősellenséggel, a tulajdonképpeni ellenséggel, a gonosszal.
Közös munka. Segítsük ebben egymást. Jó, ha mindenki tudja, hogy mi az ő része. Elkéri az Úrtól. S végzi azt úgy, mintegy az Úrnak.
3. A harmadik, ami Nehémiás magatartásából kitűnik, az az elszántság. Alig hogy ezt közli a belső körrel, megindu1 a külső támadás. Mindig van a külső ellenségnek embere a legbelsőbb körben is. Alig, hogy elmondja a bizalmas embereknek, már jön Tóbiás meg Szanballat, meg Gersem, hogy megfúrják a dolgot. Akkor Nehémiás egy mondatot mond nekik, és ebben az egy mondatban három fontos dolgot hangsúlyoz. „És én ezt mondtam nekik: a mennynek Istene ad jó szerencsét nekünk, és mi, mint az Ő szolgái kelünk fel és építünk, nektek pedig részetek, jogotok, és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben!” (20v.)
Megmondja nekik, hogy kicsoda Isten, megmondja, hogy kicsodák ők, akik jöttek most építeni, és megmondja, hogy kinek tartja az ellenséget. Ezt a három dolgot nekünk mindig világosan kell látnunk.
Kicsoda Isten? Ő a mennynek Istene. Ebben benne van az, hogy amikor velünk szembe szálltok, Vele találjátok magatokat szemben. Mi nem magunk határoztuk el ezt az építkezést. Ő bízott meg ezzel. Ő akarja ezt valami miatt, Ő fogja végrehajtani. A mennynek Istenével szálltok most szembe. Az, hogy Ő a mennynek Istene, azt is jelenti, hogy Ő mindenható Isten. Korlátlan hatalommal védi az övéit.
S kik vagyunk mi? Az Ő szolgái, akik így kelünk föl és építünk. Mi az Ő szolgái vagyunk. Mi nem csak magunk vagyunk felelősek azért, amit csinálunk. Ha minket felelősségre vontok, Őt is felelősségre vontátok. Mi Őt szolgáljuk. Vele beszéljétek ezt meg. Mi nem állhatunk le azért, mert ti fenyegettek. Csak ha Ő leállít minket. Micsoda elszántság van emögött: Nem tudom, emlékszünk-e még arra az első szolgálatból, hogy milyen nehéz helyzetben mentek haza Nehémiásék. Ott a teljes kiszolgáltatottságban így beszélnek: nektek pedig részetek, jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben. Nektek pillanatnyilag nincs közötök Istenhez és Isten ügyéhez, tehát nem remélhettek semmit sem Tőle. Lehet közötök Hozzá, közel kerülhettek Hozzá. Nehémiás józanul és nagyon határozottan tisztázza a tényeket. Tudjátok-e, kicsoda Isten, tudjátok-e kik vagyunk mi, az Ő szolgái, és tudjátok-e, hogy nektek mik a jogaitok, mire számíthattok?
Alapos helyzetfelmérés, közös munka és elszántság az, ami Nehémiásékat jellemezte, ami mindig jelen van ott, ahol Isten országa épül.
Még két részletet hadd említsek meg ebből az igéből befejezésül!
Az egyik az, hogy Nehémiás teljes tudatában van annak, hogy nem számíthat azoknak a segítségére, akiknek a segítségükre hazajött. Segíteni akar az otthon maradt és talpraállni nem tudó honfitársainak, és nekik nem kell ez a segítség. Visszautasítják. Az ember azt mondja, hogy megáll az ész. Hát hogy lehet ez? Jön valaki és segíteni akar annak, aki magán nem tudott segíteni 70 esztendő óta, és nem kell neki a segítség. Lehetséges ez?
Amikor jött Valaki, hogy segítsen a világmindenségen, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akkor még nem volt romokban Jeruzsálem, de Ő már látta, hogy néhány év múlva romokban hever, és sírt, és azt mondta, hogy: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad” (Mt 27,37). Nem akarja. Nem kell a segítség. Ott hever romokban és nem kell a segítség.
Az egyik legszomorúbb emlékem a lelkigondozói szolgálatból az, amikor egy asszonyt látogattam meg, aki egy év alatt három közvetlen hozzátartozóját veszítette el, s ott volt gyászban és kétségbeesettségben, és nem kellett neki a segítség. A végén sok győzködés, próbálkozás után kimondta, hogy én nem akarok megvigasztalódni. Van ilyen.
Mi így születünk mindnyájan, hogy nem kell az isteni segítség. Boldog, aki odáig eljut, hogy kapva kap a segítségen, és elfogadja azt, amit Isten segítségként nyújt.
Jézus is úgy jött, hogy nem kellett az a segítség, amit hozott. És nagypénteken az bizonyosodott be, hogy az Isten irgalma erősebb, mint ez a mi ostoba ellenállásunk. A keresztre ment, hogy egészen nyilvánvaló legyen, mi az, amit Ő kínál, mi az, amire mi rászorulunk.
A másik ez a szép mondat itt Nehémiás beszélgetése végén, amikor próbálja beavatni az embereket, mintegy rábeszélni őket, hogy emberek, ezt csinálni kell, nem nézhetjük, hogy nő a gaz a romokon, város nőjön a romokon, valami újat építsünk, és ráállnak. Akkor így summázza az ige: megerősödtek kezeik a jóra. Ez az ősi szövegben szenvedő alakban van. Nem úgy, hogy megerősítették kezüket a jóra. Megerősödtek kezeik a jóra, és akkor együtt visszhangozzák azt, amit Nehémiás mondott: gyerünk, építsük meg.
Ez az, amit csak Isten végezhet el mindig. A mi kezünk mindig kész valami rosszra. Akár erre, akár arra, tudunk ütni, tudunk csenni, tudunk fenyegetni. Ha valami jóra kész lett, az mindig Isten csodája.
Mire kész most a kezünk? Kész-e a több imádságra? Ez az egész dolog azzal kezdődött, hogy az első fejezetet Nehémiás végig imádkozza. Azzal kezdődhetne valami új, valami több. Nem megy magától, hiába határozza el akárki. De Isten megerősítheti a mi kezünket az imádságra, és megerősítheti arra, hogy rettenthetetlenül, hűségesen, csöndesen, észrevétlenül végezzük és elvégezzük azt, amit ránk bízott.
Adja Isten, hogy megerősödjünk mindnyájan arra, hogy többet legyünk csendben, hogy szembe nézzünk a valósággal, hogy lássuk, mi a helyzet és mi a feladatunk. Adja Isten, hogy megerősödjünk abban, hogy a falon hol a helyünk, mi az a részfeladat, amit ránk bízott, és azt összhangban a többiekkel Őreá figyelve elvégezzük, és segítsen minket Isten, hogy több elszántság, több eltökéltség legyen bennünk.
Pál apostol többször használja ezt a szót. Ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól, még a gonosztól se. Van, Aki őt meggyőzte és Aki hatalmasabb: „Bízzatok, én meggyőztem a világot” (Jn 16,33).
Így küld minket szolgálatba. Kit-kit abba, amit rábízott. Boldog az, aki engedelmes és Vele együtt végzi.

Nagyon fontos kérdést hoz elénk ez az igeszakasz. Azt, hogy mennyit látunk mi a valóságból, hogyan érzékeljük az eseményeket, és hogyan szoktuk értékelni azokban a magunk szerepét.
Az első fejezetből láttuk, hogy a babiloni fogság kezdete után 140 évvel vagyunk. Letelt a 70 esztendő a fogságban. Izrael egy része hazamehetett, és 70 éve már építhették a romokon az új hazát. De nem nagyon haladt az építés, akadozott, és végül egy küldöttség kereste föl a fogság területén a perzsa királyi udvarban maradt egyik vezető zsidó embert, Nehémiást, hogy elpanaszolják neki helyzetüket, és a segítségét kérjék. Nehémiás szívére nagyon ránehezedett az ő népének a sorsa. Odavitte őt ez a teher Isten elé. Láttuk, hogy majdnem az egész első fejezet egy mély, szép bűnbánó imádság. Ezzel a bűnbánattal állt oda Istene elé. Eközben az imádság közben értette meg, hogy Isten őt jelölte ki az újjáépítés vezetőjéül, s megszületett benne az imádság végére az elhatározás, hogy engedélyt kér a királytól, hogy hazamenjen és hozzáfogjon ehhez a nagy munkához. Azt olvastuk az imádságának utolsó mondatában, hogy, Uram, ha kedves az Neked, akkor még ma készíts lehetőséget erre, hogy előhozakodjam a királynál ezzel a kéréssel.
Hogyan folytatódik? Úgy, hogy eltelt az a nap és nem volt alkalom beszélni a királlyal. Eltelt még egy nap, és akkor sem. Eltelt egy hét, két hét, egy hónap, és még mindig nem lehetett megbeszélni ezt a királlyal.
Azt olvastuk az első fejezet elején, hogy a küldöttség a Kislév hónapban érkezett, s itt a 2. fejezet első versében azt olvassuk, hogy a Niszán nevű hónapban készített végre Isten alkalmat arra, hogy beszéljen a királlyal. Kislév a december, Niszán az április. Négy hónapig kellett várnia. De sokszor van az úgy, hogy felbuzdul a szívünk, vállalunk valami feladatot, a hitünket is megerősíti Isten, és mi szeretnénk még ma, vagy legalább minél előbb. Most már minden rendben van. Ő küldött, mi elvállaltuk. Értjük a feladatot, várjuk az Ő segítségét, gyerünk! S még nem lehet, még várni kell. Tud-e várni Isten gyermeke? Addig vár-e, amíg Isten vár? Ismerjük-e mi Isten órájának a járását? Valahogy úgy, mint Jézus a kánai lakodalomban, hogy nem jött még el az én órám. Ez nem rád tartozik, ó asszony, és nem rám, ez az Isten dolga, hogy mikor és hogyan ad megoldást. Nehémiás hitének ebben a szakaszában az első nagy próba az volt, hogy semmit sem lehet saját erőből, saját gőzzel, saját elgondolás szerint. Még a hívő embernek is lehetnek gőzös gondolatai. Nem lehet! Figyelni kell, és majd, ha az Úr int, akkor. Akkor meg nem szabad késlekednünk és vonakodnunk. De nehéz az, hogy se el ne hamarkodjuk, se le ne késsük, hogy az alkalmas időt találjuk el!
Nehémiás várakozott. Eltelt négy hónap. Egyszer csak elérkezett az alkalmas pillanat; és itt szeretném újra visszairányítani a figyelmünket oda, hogy vajon mennyit érzékelünk mi a valóságból. Azokat az eseményeket, amik körülöttünk történnek, amik velünk történnek, hogyan szoktuk értékelni? Mennyit látunk azokból?
Megpróbálom elmondani háromféleképpen azt, amit olvastunk most a Bibliában, először szűkszavú tárgyilagossággal, aztán úgy, ahogy legtöbbször elő szoktuk adni az eseményeket, hogy azokban a legfontosabb személy azért mégis én vagyok; azután úgy, ahogy az ige matat rá, ahogy valójában történt ez a dolog.
Szűkszavúan úgy lehetne elmondani: Egy lakoma alkalmával a király szóvá tette, hogy Nehémiás kedélye megváltozott. Erre Nehémiás mintegy benyújtotta a kérvényét, hogy adjon neki fizetés nélküli szabadságot, hazamehessen és a munkáját befejezve folytatja majd itt a dolgát, és a király ezt neki megengedte. Ennyi az, ha a tényeket akarjuk rögzíteni. Nem értékelünk semmit. Elmondjuk, hogy mi történt. Elég ritkán tudunk így beszámolni valamiről, hogy csak a tényeket mondjuk. Átszűrjük a tényeket mindig önmagunkon s a tények megtörnek, deformálódnak, amikor átszűrjük. De ennyi az, ha szűkszavúan mondjuk.
Aztán, hogy szoktuk mi általában elmondani? Így: Nehémiás nagyszerű diplomáciai érzékkel, jól időzítette a királlyal való beszélgetése időpontját. Megvárta az alkalmas pillanatot, és amikor úgy ítélte, hogy most a legjobb, akkor előadta a kérését. A király éppen jó kedvében volt, Nehémiásnak meg szerencséje volt. S egyébként is rendkívül ügyesen indokolta meg a hazatérését: Atyái sírjáról beszélt, a régmúlttal hozakodott elő, nem sokat beszélt a jövőről, hogy mi végett akarja ő felépíteni Jeruzsálem falait. Szerencséje volt és megkapta a király hozzájárulását. Sikerült elérnie régi, dédelgetett tervét, megvalósult az álma. Amikor azonban hazaérkezett, nem várt nehézségei támadtak. Általában így szoktuk elmondani az eseményeket.
Hogyan mondja el a Szentírás ugyanezt? Hogy történt valójában ugyanez? Úgy, hogy Nehémiás, amikor kezdte sejteni, hogy Isten őt akarja megbízni valamivel, megijedt. Először is a bűnei jutottak eszébe. Azt élte át, hogy erre én mindenestől alkalmatlan vagyok. Csöndes tiltakozás volt benne. Szinte kivétel nélkül mindig tiltakozással válaszoltak Isten kiválasztott emberei a feladatra. Mózes, Jeremiás, Ámos… Nem sorolom most. „Én alkalmatlan vagyok.” De imádsága közben Isten meggyőzte ezt az embert arról, hagy így, alkalmatlanul, bűneivel együtt, meg háta mögött nemzedékek bűneivel őt választotta ki erre a feladatra.
Amikor kész 1ett volna Nehémiás, akkor Isten még mindig megállította. Várnia kellett. Egy bizonyos iskolát elvégeznie ez alatt a négy hónap alatt. De közben nyilván minden idegszálával Istenre figyelt. A faladatot megkapta. Az időpontot kellett lesnie, hogy mikor int az Úr, és közben - ezt többször említi a Szentírás - szüntelen imádkozott. Ott volt állandóan Isten közelében, Isten előtt.
Miközben végezte a maga napi munkáját, magas hivatali beosztását, aközben is Isten előtt időzött, és ott az Istenne1 való szoros közösségben figyelte, hogy mikor int Isten, hogy na, most. Ezt értette meg ezen a bizonyos lakomán. De itt sem ő hozakodott elő a kéréssel. A király szól rá, hogy miért olyan bánatos az arcod? Királyi tisztviselőnek a király jelenlétében szigorúan tilos volt bánatosnak lenni. Hiszen a király jelenléte éppen elég ok arra, hogy mindenki örüljön. Halálbüntetés is járhatott - különösen a perzsa udvarban, azt mondják - ha valaki búval-bélelten jelent meg a nagy uralkodó előtt. Ez maga már kockázatos dolog volt, és ez maga árulkodik arról, hogy Nehémiás nem valószínű, hogy megjátszotta magát. Nem így akarta provokálni a király kérdését, hogy bánatosan jelenik meg, s majd feltűnik neki. Valószínű, hogy igyekezett jó képet vágni mindig ott, amikor hivatali minőségben jelent meg.
De annyira rátelepedett az ő népének sorsa, a feladat nagysága, annyira ez foglalkoztatta állandóan, hogy az arcán is meglátszott ez. A király szólítja meg tehát. Kényszer-helyzetben van, nyilatkozni kell. Miért szomorú az arcod? Erre valamit mondani kell. Mit mondjon? Az igazat. Megmondja, hogy miért. Ettől a pillanattól kezdve tudhatta azt, hogy a fejével játszik. Ha a király méregbe gurul, azonnal is leüttetheti a fejét, vagy valami más büntetést szabhat ki rá.
A király nem gurul méregbe. Belemegy a társalgásba, csak egy kérdése van, hogy meddig tarthat az az utazás. Már érdemben tárgyal Nehémiással. Nehemiás csodálkozik, hogy nyitva vannak az ajtók. Isten kinyitotta az ajtókat előtte. Isten ennek a királynak a szívét is arra hajlítja, amerre akarja. Isten azt engedteti meg ezzel a királlyal, amit Ő akar. Ez a király most nem tudja, hogy mit mond, és mit csinál. Ő van kényszer¬helyzet¬ben. Azt kell mondania, amit Isten mondat vele. Eldőltek már ezek a dolgok ott fenn. A királyok Királya már határozott. Jeruzsálemnek újjá kell épülnie. Nehémiásra vár ez a szép, de nehéz feladat. Még ő sem tudja pontosan, hogy hogyan. A királynak sejtelme sincs az egészről, azt hiszi, hogy most valami nagylelkű, nagyvonalú, kedves döntést ad az ő kedves beosztottjának. Holott csak azt mondja, amit mondania kell. Nehémiás érzi ezt. S mielőtt kimondja, hogy szeretnék hazamenni, újjáépíteni Jeruzsálemet, újra imádkozik. Elhangzik a király kérdése, és a kérdés és Nehémiás válasza között ott van ez: ...és könyörgék a menny Istenéhez. Mindig imádkozik. Imádság nélkül már megszólalni sem mer. Nem akar. Nem tud. Isten nélkül egy szót sem akar már szólni, mert tudja, hogy az egész helyzet, az egész sorsa, a jövője Isten kezében van, és Istentől van elkészítve. Legalább neki értenie kell az események hátterét is. Nem szabad butaságot mondani, nem mondhatja a magáét. Nem állhat elő semmi olyannal, amit nem Isten ad a szívébe és a szájába. Könyörgött a menny Istenéhez és aztán kockáztatja meg, hogy bocsáss el engem, hogy megépítsem atyáim sírjának a városát.
Az engedély megjön: mehetsz. S akkor Nehémiás szeretne megbizonyosodni arról, hogy ez nem álom-e. S egyáltalán biztos-e az, hogy Isten őt küldi erre a feladatra. Ha Isten ezt az ajtót kinyitotta, akkor minden ajtót kinyithat még. Ha Istennél ez lehetséges, akkor Istennél minden lehetséges. Nemcsak elmenni szeretnék, kérek szépen levelet is, királyi utasítást a király magas beosztottjaihoz, hogy segítsék ezt az építkezést. Ez aztán már a pimaszságok pimaszsága! A király azt mondja, hogy itt vannak a levelek, mehetsz. S viszi a pecsétes leveleket, hogy korlátlanul adjanak neki építőanyagot: Most már nem szabad kérdezősködnie, hogy csakugyan ez-e Isten akarata. Ezek után el kell fogadni úgy, mint ahogy Gedeonnak el kellett fogadnia a gyapjú kétszeres kitétele után. Bármennyire szeretném is, hogy ha nem nekem kellene ezt elvégeznem, Isten meggyőzött róla, most már menni kell.
Így érkezett meg Nehémiás. Nem egyedül, hanem még kíséretet is ad mellé a király, és így állapítja meg ő maga a végén: „Megadta nekem a király az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint. Nem azt mondja, hogy nagyszerű diplomáciai érzékkel adtam ezt elő, nem azt mondja, hogy szerencsém volt, nem azt mondja, hogy néhány pohár után már jó kedve volt a királynak és ezt most jól kifogtuk, sikerült jól megoldani. Nem. Azt mondja, hogy kegyelem. Kegyelem minden. Kegyelem az, hogy fel lehet építeni megint a romokat. Kegyelem az, hogy Isten gondoskodik arról, hogy ki építse fel. Kegyelem az, hogy odakényszerültem Hozzá imádságban, és így alkalmassá váltam arra, hogy megértsem az Ő akaratát. Kegyelem az, hogy a bűneimre mutatott rá először és így értelmesen imádkoztam. Kegyelem az, hogy megértettem, mikor kell ezzel előhozakodnom. Kegyelem, hogy Ő arra fordította a király szívét és gondolatait, amerre akarta. Kegyelem az, hogy adott bátorságot ahhoz, hogy följebb merjem srófolni az igényeket, hogy akkor már leveleket is kérek, engedélyeket, védőpapírokat, építőanyagot. Kegyelem, hogy ezt is megengedte. S kegyelem, hogy hazaérkeztünk. Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelmének köszönhetjük az egészet.
Ez a valóság. Ez történt voltaképpen. Ebből lehet érzékelni annyit, hogy előadta kérését és teljesítették. Ezt lehet átélni úgy, hogy én milyen ügyes voltam, most ez sikerült. Vagy lehet látni azt is, amit az ember nem lát jól földi szemmel, hanem a hit szemével látja a teljes valóságot, látja a láthatatlanokat is. A láthatatlan Istent. Tőle fogadja el a küldetését, és Tőle kér vezetést minden lépésnél. S amikor megérkezik, ezért nem fordul vissza a hallatlan sok nehézség miatt, és ezért állt helyt Nehémiás minden körülmények között, mert tudja, hogy nem magánvállalkozás az, amire ő vállalkozott. Isten küldte oda, Isten állította őt erre, a posztra, Isten lesz ott mellette mindvégig, és amíg ezt a feladatot ő be nem fejezi, nem történhet vele semmi végzetes dolog. Bosszanthatják, ellophatják az anyagot, lerombolhatják a tegnap felépített falat, fenyegetőzhetnek, mindenféle történhet. De amivel őt Isten megbízta, abban számíthat Isten jelenlétére, hatalmára, segítségére. Csak akkor tudunk minden körülmények között állhatatosak maradni egy szolgálatban, ha tudjuk, hogy azzal az Úr bízott meg minket. Akkor viszont bírjuk a nehézségeket is, és akkor csakugyan védve vagyunk. Mint egy búvárharang borul ránk az Ő irgalma, hatalma, szeretete, és elpusztíthatatlan az ilyen ember, amíg engedelmeskedik. Józsefnél láttuk, hogy mi mindent akartak vele csinálni, hogy akarták száraz kútba dobni, börtönbe zárni, félretenni az útból. Nem lehetett. Istennek volt vele célja, ő meg engedelmesen figyelt az ő Urára. Elpusztíthatatlan az engedelmes hívő ember.
Tudunk-e mi így ragaszkodni az Úrhoz? Ott van-e bennünk ez a teljes önátadás, hogy én magamtól semmit nem, mert az csak rossz lehetne? De amit Ő mond, akármennyire kényelmetlen, kellemetlen, nem szeretem, akkor is csinálom. Mégpedig úgy, hogy közben szüntelenül Rá figyelek. Szüntelen imádkozom. Szüntelen megszólítható vagyok, és gyorsan reagálok az isteni utasításokra, parancsokra. Teljesen Istentől függ minden, amit mondok, vagy teszek. Ott van-e bennünk ez a teljes készség és engedelmesség erre? Isten azokat tudja használni, azokat tudja mások megszabadítására használni, az Ő országa építésére használni, akik így le tudnak mondani önmagukról és ilyen teljes engedelmességgel ráhagyatkoznak Őreá.
A múlt héten is említettem, de magam is éreztem, hogy erőtlenül, és ügyetlenül tudtam elmondani, hogy milyen óriási szerepe van ebben az imádságnak. Az imádság az nem valamiféle kegyes forma csak. Imádság közben, imádság által formálódik az ember ilyenné és értheti meg Isten akaratát. S a leglényegesebb dolgok imádsága közben dőltek el Nehémiásnak. Ott kapott bizonyosságot, ott kapott bátorítást, ott kapott világosságot. Az imádságból nőnek ki Isten gyermekeinek a tettei. Ez nem kettő soha a Szentírásban. Tulajdonképpen ez az egyébként nagyon szépen hangzó és igaz, és bölcs mondás, hogy - imádkozzál és dolgozzál - ez annyiból nem biblikus, hogy ez nem "és". Ez a Bibliában ugyanaz. Aki imádkozik, az szüntelenül dolgozik, Az dolgozik igazán az Isten akarata szerint. Az imádságból feltétlenül tettek nőnek ki mindig, és Isten akarata szerinti tettek azok szüntelen imádkozásból nőhetnek ki. Hiába nyüzsög valaki, szervez, jön-megy, állandóan tevékenykedik, ha az nem szüntelen imádságtól kísért és ihletett, csak saját elgondolása szerinti, saját gőzzel csinálja, nem lesz rajta áldás. Imádság és cselekvés, imádság és szolgálat, imádság és engedelmesség, ez ugyanaz. Vagy ha nem ugyanaz, ha nincs mind a kettő együtt, akkor nem igazi az imádság. Így kellene és lehetne megtanulnunk imádkozni. Csak ez tehetne minket állhatatosakká a próbák között.
Mert azonnal elkezdődnek a próbák is. Amikor pedig megérkeztek: „a Horonból való Szanballat és az ammonita Tóbiás, a szolga, meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nekik, hogy jött valaki, aki az Izrael fiainak javát keresi”.
Milyen érdekes, hogy Nehémiást így tudják jellemezni, hogy Izrael fiainak a javát keresi. Nem vetélytárs érkezett, nem ő akar ott tartományfőnök lenni az addigiak helyett, nem fúrni jött a régieket, nem a maga pecsenyéjét sütögetni érkezett haza, Isten népének a javát keresi.
S ez éppen elég ahhoz, hogy azonnal ellenségnek tekintsük. Már a maga furcsaságában idegen, hogy nem a maga javát keresi, hanem másoknak a javát. Milyen ember az? Aki erre képes, az más furcsaságokra is képes lesz. Kevés ilyennel lehet találkozni. Nem a maga javát keresi, hanem a mások javát, s képes ezért hazajönni. Miféle ember ez? Elkezdenek félni tőle, elkezdik ok nélkü1 gyűlölni, s gáncsoskodnak mindenben - majd látni fogjuk a továbbiakban.
Isten gyermekeinek ezzel mindig számolniuk kell. Aki csakugyan az Isten népének javát keresi, aki csakugyan másokért akar szolgálni, ilyen önzetlenül, önfeledten önmegtagadó módon, mint Nehémiás, az mindig szemet szúr, mindig feltűnik, és az ilyeneket tekinti az ősellenség, a Sátán is veszélyesnek. Akik építeni akarják Isten országát, akik Isten országát akarják építeni, akiket az Úr bízott meg ezzel az építéssel, ezek veszélyes emberek. Ezek számolhatnak azzal, hogy a gonosz, ahogy csak lehet gáncsolni fogja őket, és csak akkor tudnak mindvégig állhatatosak maradni, és mégiscsak építeni, hogyha ott van bennük a bizonyosság: én nem magam vállalkoztam erre. Engem az Úr küldött. Én ezt sokszor meg is kérdeztem Tőle, újra meggyőzött felőle, eddig sok jel mutatja, hogy Ő nyitotta meg az ajtókat előttem, Tőle várom az áldást. A védelmet, az erőt, az áldást Tőled várom, és így akarok áldássá lenni mások számára is. Ehhez azonban az kell, hogy valaki kész legyen egészen engedelmeskedni, valaki megtanuljon így, szüntelen imádkozni. Még akkor is, amikor beszélget a másikkal, két mondat közben - könyörgék ott az Úrhoz - és valaki megtanulja a teljes valóságot látni. Azt, hogy mindezt „megadta nekem a király az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint” (Neh 2,8).
Kegyelem minden. Egyáltalán az, hogy ezt hallhatjuk, egyáltalán az, hogy Isten minket is hív, ránk is bíz valamilyen szolgálatot, és ha abban állhatatosak leszünk, és engedelmesen járunk, az is kegyelem lesz. S ha egyszer meghalljuk majd Tőle magától: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, többre bízlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe” - az is kegyelem lesz. Kegyelem minden. Aki a kegyelemre mer építeni és rá mer hagyatkozni, azt használja Isten és az lesz áldássá.
Készülés közben szüntelenül az jutott eszembe, hogy ha ezeket a vonásokat nem nehémiási szinten nézzük, hanem a maguk abszolút teljességében, odakényszerülünk mindig Jézushoz. Ő volt az, Aki szüntelen imádkozott. Éjjel-nappal a szó szoros értelmében. Ő volt az, Aki mindenben és egészen engedelmes volt az Atyának. Aki önmagát teljesen megüresítette, szolgai formát vett fel, engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ő volt az, Aki az Atya nélkül semmit nem tett. Ott volt Kánában, kedvesen kéri az édesanyja, az Ő szíve is megmozdul, hogy segíteni kellene, de nem mozdul addig, amíg el nem jön az óra, amíg az Atya órájának a mutatója oda nem ér. Akkor igen. S mindenki álmélkodik, honnan jött ez a finom bor. Minden lehetséges. De az Atya mondja meg, hogy mikor, hogyan, micsoda. Nem egyedül. Nem kapkodunk, nem rögtönzünk, és nem mi vagyunk a fontosak.
Mindenütt azt olvassuk, hogy dicsőítették az Istent azok, akik látták Jézusnak a hatalmát. Ott van-e bennünk ez az igény, hogy amikor minket használ Isten, akkor egyedül Őt dicsőítsük? Hogy amikor valami jó történik egy gyülekezetben, akkor egyedül Istennek adjuk a dicsőséget? Hogy amikor Isten szaporítja idvezülőkkel a gyülekezetet, akkor Neki adjunk dicsőséget?! Egyedül csak Neki. S eszünkbe ne jusson ilyen, hogy nagyszerű ember ez a Nehémiás, vagy akárki! Legfőképpen, ha rólunk van szó! Egyértelmű-e bennünk az, hogy egyedül Övé a dicsőség? Egyedül az Ő népének a javát szeretném szolgálni, nincsenek saját célkitűzéseim. Amit Ő tett elém, azt a célt követem, azt szeretném elérni. Jellemző-e ez ránk? Legyen áldott Isten, ha valaki elmondhatja csöndes alázattal, hogy igen. De feltétlenül lépjünk tovább, ha meg kell állapítanunk, hogy nem, a magam javát, a magam céljait keresem és követem. Bizony, sokszor saját magam gondolom el, hogy mit csináljak, nem is értem, hogy mit mond az Úr, nem is tudom, hogyan lehetne azt megérteni. Meg kell tanulni jobban imádkozni. S akkor eljutnánk a teljes valóság meglátásáig. Nem örökké magunkat dicsérnénk, vagy a saját dolgaink miatt panaszkodnánk, hanem betöltene minket Istennek az ügye, és áldássá lehetnénk. Ezért imádkozzunk!

Vannak a Szentírásban olyan megbújó kis könyvek, amiket ritkán olvasunk, amiket sokan nem is fedeztek még fel magunknak, mint igét, pedig nagyon fontos üzenetek, igazságok, isteni kijelentések vannak bennük. Ilyen a Nehémiás könyve is, amit ha Isten segít minket, most hétről-hétre végigtanulmányozunk majd.
Egészen pontos időmeghatározással kezdődik az a könyv. Artaxerxes király 20. esztendejében a Kislév hónapban. Ez azt jelenti, hogy időszámításunk előtt 445 decemberében. A perzsa királyi udvarban volt magas rangú tisztviselő ez a zsidó származású, már ott a fogságban született férfiú, Nehémiás, akit meglátogatott a fogságból hazaeresztett zsidóknak egy küldöttsége, és elmondták, hogy mennyi baj van otthon. A város még mindig romokban hever, és egyébként is sok gonddal és nehézséggel küzdenek: Isten akkor kezdte indítani Nehémiást arra, hogy menjen az Ő népe segítségére, és ő lett a teljes újjáépítésnek a vezetője.
Furcsa dolog már maga ez a számadat. Krisztus előtt 586-ban rombolta le Nabukodonozor Jeruzsálemet és gyújtotta fel a templomot, miután kirabolta és az értékeit elszállította magával zsákmányként. Jó 70 esztendő múlva megdőlt az ő birodalma, perzsák vették át az uralmat, és úgy 510 körül ment haza az első csoport a fogságból, akiket hazaengedett a perzsa uralkodó, hogy építsék fel újra a maguk hazáját.
Ezsdrás pap is velük ment, ő volt a lelki vezetője ennek az újjáépítésnek. Azóta már újabb 70 esztendő eltelt és még mindig erről kell beszámolniuk az otthonról visszajötteknek: „A fog-ságból megszabadult maradék zsidók nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak; azon felül Jeruzsálem kőfala lerontatott, s kapui tűzben égtek meg!” 70 éve otthon voltak már, és Jeruzsálem még mindig nyitott város volt. Nem tudták fölépíteni sokféle nehézség, aka¬dály miatt a kőfalat, és ebből bizony sok újabb bonyodalom és komplikáció szárma¬zott.
Nehémiás magas pozícióban volt a királyi udvarban. Őhozzá fordulnak bizalommal, hogy legyen segítségükre. Közben kiderül, hogy amiről sem ők, sem Nehémiás nem tudtak, Isten elhívta ezt az Ő gyermekét. Valami különös, nehéz, szép feladattal bízta meg, és itt kezdődik el annak az elhívásnak a valóra válása.
Négy gondolatot szeretnék kiemelni ebből az első fejezetből.
1. Az egyik maga az, hogy 141 év óta romokban van Jeruzsálem, 586-tól 445-ig, eddig a látogatásig 141 esztendő telt el. Mennyi kiáltás hangzott eközben Istenhez. Mennyi imádság! Mennyi erőfeszítést tehettek a hazatért zsidók annak érdekében, hogy újra felépítsék a szent várost, benne a templomot, amit úgy-ahogy már helyreállítottak, de még nem volt az igazi, és hogy újra berendezkedjenek, és amennyire lehet, a perzsa tartományi főnökök igazgatása alatt, a maguk, autonóm, önálló életét elkezdjék. Mennyi türelmetlen kiáltás is elhangozhatott, mennyi reménytelen imádság is elhangozhatott, és íme még mindig késett az, hogy Isten lépjen és építsen fel valami újat. Nos, éppen ez az, amire itt most fel kell figyelnünk, hogy a hazatértek a régieket szerették volna újra felépíteni. Isten pedig valami újat és jobbat akart az Ő kiválasztott szolgáival felépíttetni. Minden hívő embernek azonnal eszébe jutnak történetek a maga életéből. Amikor mi valamit szerettünk volna ugyanúgy helyreállíttatni Istennel, amilyen az volt, és olyan nehezen értettük meg, hogy Ő nem a régit akarja restaurálni. Ő valami újat, szebbet, jobbat, talán valami mást készített nekünk, mint ami a mi emlékezeteinkben él, mint amit megszoktunk, mint amihez ragaszkodunk. Boldog az az ember, aki hittel felismeri, hogy Isten új dolgokat készít a mi életünkben, és nem ragaszkodik a régihez. Nem akar okosabb lenni a teremtő Istennél, Aki mindig valami újat teremt, hanem engedi, hogy az Ő terve valósuljon meg akkor is, ha az eltér a mi elképzelésünktől. Akkor is, ha az minden emberi értelmet felülhalad. Akkor is, ha az egészen más.
Nekünk is vannak olyan élményeink, emlékeink, amikor nagy történelmi viharok söpörtek el egzisztenciákat, és valami egészen új helyzetbe dobtak bele egy-egy embert, családot. Mennyivel másként kezdte el az újat az, aki Istentől fogadta el ezt az új helyzetet, és azt kereste, hogy most itt ebben az új helyzetben mi a tennivaló. Milyen új áldásokat akar Isten neki és általa adni? Milyen új erőket fog folyósítani az új nehézségekhez? És nem a régit álmodta és kívánta vissza.
Nehémiás valami újnak az első embere. Isten az Ő népe életében valami újat kezdett el, és ez bizony elég sokáig késett. 70 év a fogságban, jó 70 esztendő már otthon, és Jeruzsálem falai még mindig romokban hevernek.
Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Mert az Úr szabadítása az igazi szabadítás, és nem az, ha mi rövidre zárjuk az áramkört, és magunk valami szabadításfélét imitálunk. Boldog az, aki kivárja, amíg Isten valóságos szabadítást ad neki.
A Jeremiás 4,3-ból gyakran szoktuk idézni azt az igét, hogy „szántsatok magatoknak új ugart és ne vessetek tövisek közé”. S kevesen tudják azt, hogy egészen pontosan ez áll ott az ősi szövegben: Szántsatok magatoknak új szántást, és ne vessetek a tavalyi gyomok közé. Azok a tövisek a tavalyi aratás óta felnőtt gyomoknak az elszáradt maradványai, amik ott vannak a tarlón, és mivel az ókori ember nem szántó-vető, hanem vető-szántó ember volt (előbb szétszórta a magot és utána szántotta le a földbe), ezért ott voltak a tavalyi gyomok is. Jézusnak a magvetőről szóló példázatában is ezért eshetnek a tövisek közé vetőmagok. Nos, azt mondja, hogy ne vessetek tavalyi gyomok közé. Szántsatok magatoknak új szántást. Mi a hívő életünkben is nagyon sokszor a tavalyi gyomok közé szeretnénk vetni, és Isten azt mondja, hogy kiirtani mindent, ami gyom, és sokszor mindent, ami tavalyi, ami a régihez tartozik. Úgy a régihez, hogy az Isten előttihez, amikor még Isten nélkül rendeztük be az életünket. Merjük azokat gyomnak nevezni, kiirtani, megégetni, és új szántást készíteni és abba vetni. Ezt fogja megáldani Isten.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem minden rossz azért, ami régi, s nem kell mindent elpusztítani, ami régi. Talán vannak, akik ismerik Izsák életének azt a részletét - egy gyönyörű szép epizód a Mózes I. könyvében -, amikor a filiszteusok, az ő ellenségei, betemetik azokat a kutakat, amiket már az ő apja, Ábrahám ásatott a szolgákkal, és ami létkérdés volt ott, mert a juhnyájak nem tudtak másképp inni a legelőkön. Betemették a kutakat, és akkor Izsák valami hallatlan alázattal és szívóssággal újra kiássa azokat a kutakat, amiket az ő atyja és az ő szolgái már ástak. Nem akar ő mindenáron újat, a régi nyomokon akart haladni. A régi áldásokat újra és újra ki kell ásni. Istennek a nagy tetteit nem szabad elfelejtenünk. De ami a régi élethez - úgy értve, hogy az Isten nélkülihez - tartozik, azt nyugodtan romokban lehet hagyni, s engedni kell, hogy Isten valami újat mutasson, újat építsen. Nehémiás ezt értette meg, és ezért használhatta őt Isten.
2. A második, ami kiderül ebből az igéből, az, hogyan kezdődik ez az igazi újjáépítés, az újnak az igazi építése.
Ennek az igemagyarázatnak a címéül legszívesebben ezt adnám: Kezdetben vala az imádság. Imádsággal kezdődik. Különös ember volt ez a Nehémiás. Ő már a fogságban született. Sőt, valószínű, hogy már az apja is a fogságban született. Neki nem voltak személyes emlékei a jeruzsálemi templomról, az otthoni kultuszról, egyáltalán Izraelről, mint önálló népről, államról, nemzetről. Ő a fogság gyermeke volt, és ott futott be nagyon szép karriert. Apja vagy nagyapja hadifogolyként került oda, és ő a király első emberei közé tornázta fel magát. Igaz, hogy közben rezsimváltozás volt, és a perzsa király mellett dolgozott ő. De mindegy. A perzsák is hadifogolyként, deportáltakként vették át Izráel népét. Tehát neki sem voltak személyes kapcsolatai haza, személyes emlékei sem. Ott az udvarban inkább talán titkolni illett a származását, eredetét, és ő mégsem hallgatja közömbösen azt, amit a küldöttek mondanak. Kiderül; hogy szíve mélyen együtt érez népével. Kiderül, hogy élő hite van az élő Istenben: Szülei, nagyszülei, ki tudja kik, beszéltek neki Istenről. Imádkozó hívő ember ez a Nehémiás. érzékenyen rezonál arra, amit mondanak, és rendkívüli hatással van rá az, hogy 70 év óta otthon van az ő népe és még mindig nem épült föl az ország. Egészen tökéletes lélektani kép az, amit itt az ige rajzol róla. Azt mondja, hogy egy furcsa bénultság lett úrrá rajta és nem tudott mást csinálni, mint ült napokon keresztül magába roskadva.
Sokszor így kezdődik az, amikor Isten megszólít egy embert, hogy összetörik és magába roskad. Másféle összeroskadás ez, mint amikor a gondok törnek össze valakit, vagy amikor a kétségbeesés nehezedik rá. Éppen az a különbség a kettő között, amit Pál mond a kétféle megszomorodásról, hogy lehet üdvösségre megszomorodni, ami életet nemz, és lehet kárhozatra megszomorodni.
Nos ott ül napokig, és nem tud mit csinálni. Egészen tehetetlenné válik a szörnyű hírtől, és már mozog benne valami a Lélek indításából, hogy ebben neki szerepe lesz. Ez nem valami tőle független eseménysorozat. Ő itt most szereplőjévé válik egy nagy drámának. De még nem tudja, hogy mi a szerepe. Aztán elkezd sírni. Ez is nagyon jellemző. A nagy feszültség, amikor oldódni kezd, sírásban tör ki sokszor. Isten azonban tovább dolgozik benne, és itt már komolyabb dolgok jönnek. Böjtöl és imádkozik napokon keresztül. Odaáll Isten elé. A nagy nyomorúság, a másoknak a nyomorúsága odaviszi őt Isten elé. Rájön arra, hogy sírással nem megyünk sokra. A magunk feszültsége feloldódott, erre jó a sírás. A biztonsági szelepen kijött a fölösleges feszültség, de itt valamit tenni kell most már. Mit kell tenni?
S ekkor nem a királyhoz rohan, nem szervezni kezdi a dolgokat, nem tanácskozásra hívja össze a barátait. Az első, amit tenni kell, az, hogy Isten elé járul. Vagyis az első, amit tesz, hogy engedi, hogy Isten tegyen.
De jó lenne, ha ezt megtanulnánk! Nem akarok most példákat sorolni erre, talán fölösleges is, mert annyira világos az ige üzenete, de hányszor kísért ez újra és újra minket, hogy jön valami rossz hír, pánikba esünk, az emberen tevékenységi láz lesz úrrá: csináljunk valamit. S akkor mozgósítja a családot: telefonálni kezd, leveleket ír, a fejét töri, idegeskedik, nem alszik. És ami összekuszálódott, még jobban összekuszálódik. S legfőképpen ő válik alkalmatlanná, végképpen alkalmatlanná arra, hogy később valamit is tegyen az ügyért.
Azok, akik igazán érzik, hogy nekik itt feladatuk lesz, azok mindig Isten elé járulnak, ha hívő emberek. A legtöbb amit tehetünk, hogy engedjük, Isten cselekedjen először bennünk, azután általunk. Böjtöl és imádkozik.
Különös az is ebben, hogy Isten nem vállalkozó kedvet ad az ő kiválasztottjának mindenekelőtt a feladathoz, hanem Isten az imádság Lelkét adja az Ő kiválasztottjának, akik majd nagy feladatokat fognak megoldani. Minden nagy dolog az egyház életében imádkozással kezdődött. Minden ébredést imádkozás előzött meg.
Egyszer részletesen elolvashattam valakinek - aki kezdettől fogva szem és fültanúja volt ott Sárospatakon - a naplóját, visszaemlékezését, hogyan indult el az az ébredés, amelyikből kinőtt részben a belmissziói mozgalom, részben később az utána következő ébredés. Néhány sárospataki teológus elkezdett imádkozni azért, mert kétségbeestek amiatt, hogy alkoholista teológusok is vannak. S elkezdtek könyörögni a mennyek Istenéhez, hogy ez ne így legyen, hanem másként legyen. Őket ott kinevették a maguk bizonyságtétele miatt. Ők nem tudtak szép szóval, vagy bármi mással beleavatkozni ebbe az ügybe, Isten elé járultak és Őt hívták be. A fő alkoholista megtért nem sokkal azután, és az ő bizonyságételére sokan mások is, és kibontakozott belőle egy országos ébredés. Itt a gyülekezeten belül is tudnék mondani - nem ilyen nagy jelentőségű ügyek -, de gyülekezeti szinten mégis fontosak, amik az utóbbi időben úgy indultak el, hogy két-három embert Isten arra indított, hogy imádkozzanak ezért az ügyért vagy azért az emberért. S akkor csendben, nem nagydobra verve, az egek Istenéhez imádkoztak. S egyszer csak nőtt, nőtt a dolog és valami nagyon szép és jó jött ki belőle.
Kezdetben vala az imádság. Az igazán nagy dolgok mindig imádsággal kezdődnek el: Isten így kezdi el. Imádkozni tanítja azt, aki által nagy dolgot akar elvégezni. Én nem tudom, hogy eléggé komolyan vesszük-e mi ezt, hogy az imádság nemcsak az egyéni, személyes kegyességnek egy formája. Nemcsak arra való, hogy én a magam szívét kiöntsem Isten előtt. Erre is, és ezek nagyon fontos dolgok. Nemcsak egy liturgikus cselekmény, hogy az istentiszteleten általában imádkoznak mindenféle felekezetben. Hanem az imádság arra is való, hogy Isten azáltal, aközben készíti fel az övéit, és akit komolyan nyomasztani kezd valaminek, vagy valakinek az ügye, az kezdjen el komolyan imádkozni érte, és ne erőszakoskodjék vele, és ne mondjon le róla, és ne tárgyalja fűvel-fával a dolgait. Isten elé vigye oda.
Olyan sokszor vágyom arra, és könyörgök azért Istenhez, hogy gyermekeiért, unokáikért aggódó szülőknek, nagyszülőknek mutassa ezt meg, hogy nem úgy van, hogy legföljebb imádkozhatom érte. Hanem, ha komolyan akar tenni valamit érte, akkor komolyan imádkozik, és azzal valami nagyon nagy dolgot tett. Maga sem tudja, hogy milyen komoly következményei lehetnek annak, milyen áldásokat fog kapni az a gyermek, vagy bárki más. Tisztában vagyunk-e ezzel? Hogyha nekigyürkőzünk és nekilátunk valami Istentől kapott feladatnak, akkor az azzal kezdődjék, hogy imádkozunk. Mint Nehémiás is.
3. A harmadik, amit észre kell vennünk ebben az igében az, hogy milyen imádság volt, amit Nehémiás elmondott. Megdöbbentő az, hogy egyértelműen bűnbánó imádság. Azt olvastuk itt, hogy „...könyörgök most Előtted nappal és éjjel Izrael fiaiért, szolgáidért, és vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, melyekkel vétkeztünk Teellened én is és az én atyámnak háza vétkeztünk, felette igen vétkeztünk Ellened..." (6-7v.)
Ő ugyan nem vétkezett! Hol volt ő akkor, amikor Izrael kivívta Isten haragját maga ellen, és Isten ostoraként megérkezett Nabukodonozor. Nehémiásnak a nagyapja sem élt még akkor talán, de az apja biztos nem. Ő ugyan nem vétkezett, de ez a mondat így folytatódik: „vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, melyekkel vétkeztünk Teellened”. Biztonságból hozzáteszi a maga megerősítésére is, hogy: én is s az én atyámnak háza vétkeztünk, felette igen vétkeztünk Ellened!”. Ó, de nagy dolog az, ha valaki ezt ki tudja mondani!
Ha valaki ilyen helyzetben nem azt veszi ujjhegyre, hogy mi mindent vétettek ellenünk. Mit csinált velünk Nabukodonozor? Mit csinálnak itt velünk a perzsák? Mit csináltunk mi egymással, ahelyett, hogy egyetértettünk volna, összefogtunk volna? Mi nagyon szépen el tudjuk sorolni, hogy ki mit vétkezett ellenünk. S ezek az imádságok azok, amik nem hallgattatnak meg. Amik sokszor nem is imádságok. Ezek önigazolások, mentegetőzések. Isten akkor lép be egy ember, egy nép, egy egyház ügyébe, amikor az bűnbánattal kezd el imádkozni „Felette igen vétkeztünk Ellened”. Nem vádol, nem lázad, nem panaszkodik, nem követelőzik, hanem bűnbánattal járul Isten elé. Egyelőre semmit sem kér. Tudja azt, hogy nekik semmi nem jár. Ha valamit Isten adni fog, az kegyelem lesz, ajándék lesz. És ha van valami mondanivalója, akkor az a bűneiről való beszámolás.
Nehemiás azt énekli itt el, amit mi, az Újszövetség népe így fogalmazunk meg: „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz”. Ezt mondja ő itt el, és ezért hallgattatott meg az ő imádsága.
A múltkor valaki elég komolyan megintett amiatt, hogy túl sok szó esik az igehirdetésekben a gyülekezetünkben bűnről, bűnbánatról és bűnbocsánatról. Nem tudom, hogy mi az, amiről ezeken kívül még kellene, hogy szó essék. Baj az, ha csak szó esik róluk. Nem lehet eleget odafigyelnünk az igének ezekre a felhívásaira. Bűnbánat nélkül nincs újjáépítés.
Jeruzsálem kőfalainak az újjáépítése azzal kezdődött, hogy valaki odaroskadt Isten elé, és azt mondta, hogy vétkeztünk ellened és nem vagyunk méltók még arra sem, hogy odafigyelj az imádságunkra. Ezért könyörög külön, hogy azért mégis hajtsd ide a füledet. Tudom, hogy látni sem akarsz minket, de azért mégis tekints a Te szemeiddel ránk. Ez maga már kegyelem, és ha még utána jön valami, az külön kegyelem.
Bűnbánat nélkül nincs megújulás. Olyan jó lenne, ha megszabadulnánk attól, hogy egymás vétkét látjuk és soroljuk, és eljutnánk ide házasságban, családban, gyülekezetben, a nemzetközi politikában, munkahelyi vitákban. Olyan jól tudjuk, hogy ki mit vétett ellenünk, meg mások ellen. Isten arra kíváncsi, hogy azt tudjuk-e, hogy mi mit vétettünk. Aki így tud Isten elé járulni, az kapja meg azt a választ, hogy én nem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél.
4. A negyedik, amire figyeljünk oda: Ezen az úton jut el Nehémiás ahhoz a gyermeki bizalomhoz, ami az imádságának a végén megszólal.
Így kezdődik ez az imádság, hogy kérlek, Uram, mennynek Istene, nagy és rettenetes Isten, és így fejeződik be: Te, Aki megtartod ígéreteidet, Te, Aki megígérted, hogy visszaviszed a Te népedet, még, ha az ég szélére szórtad volna is szét, és ők a Te szolgáid, és a Te néped, akiket megszabadítottál nagy erőd által, a Te erős kezed által, kérlek, ó Uram, legyen figyelmetes a Te füled szolgáid könyörgésére, és adj jó szerencsét most a Te szolgádnak és engedd, hogy kegyelmet találjon ama férfiú előtt.
Ez az első lépés az engedelmesség útján, hogy Nehémiás elmegy a királyhoz, és engedélyt kér a hazatérésre. A fejével játszott. Megtörténhetett volna könnyen az, hogy nem jön ki többé a királytól. Nem lehetett kiszámítani, hogy milyen következménye lesz ennek, hogyan reagál a király a kérésre. Hogy jut ez eszébe, hogy mer ilyet kérni csak úgy, minden további nélkül? Nem lehetett tudni, hogy mi lesz a következménye. Mielőtt odamegy már az Isten közelségébe pólyálva, az Istennel való közösségbe elrejtőzve megy oda. Itt már Atyjának szólítja, itt már az eszébe jutnak Isten eddigi szabadításai, amikből egyenesen következik, hogy újabb szabadításai is lehetnek, és ezeket várja is, kéri is. Mint egy kisgyermek kérleli, hogy ugyan gyere Te is velem, ne hagyj magamra. Nehéz ez az út, de a Te parancsodra megyek. Ugye ketten megyünk? Ugye előttem mész? Ugye nekem csak mondanom kell, és Te intézel mindent? A király szívét is arra hajlítod, amerre akarod. Az enyémet is megerősítheted. A Te népedet is megszabadíthatod. Ez a nagy belső biztonság és békesség, az Istenben való rendíthetetlen bizalom az igazi imádság eredménye mindig. Enélkül a bizalom nélkül senki sem válhat alkalmassá arra, hogy Isten bármit is megépítsen, vagy újjáépítsen általa.
Isten terve tehát sokszor más, mint ahogy mi gondoljuk. Eltelhet 140 év is és még Jeruzsálem romokban van. Az újjáépítés mindig imádsággal kezdődik. Bűnbánó imádsággal. S a bűnbánó imádság vezet el mindenkit az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalomhoz. Abba az elrejtettségbe, amelyikről a zsoltáros tesz bizonyságot sokszor és amelyikről örvendezik. Abba a békességbe, amelyikről Jézus szól, ami az Isten békessége, amit csak Ő tud adni, ami minden értelmet felülhalad, amit nem úgy ad, mint a világ adja, amit nem lehet elvenni az övéitől.
Nem tudom, hogy ki gondol most arra, hogy bennünk is romokban van sok minden. Újjáépülhet. Nem tudom, hogy ki várja Istentől azt, hogy valami újat is építsen az életében. Nem újra valamit, hanem valami egészen újat adjon.
Ő ezt ígéri: Íme újat teremtek. Most készül. Még senki sem tudja. Nem tudhatjuk, hogy mire segít még el minket a hitünkben, engedelmességünkben, mennyire tehet áldássá minket mások számára. El merjük-e hinni, hogy ezzel kezdődik? Imádkozom, és ezzel engedem, hogy Ő belépjen az életembe. Bűnbánattal imádkozom, és ezzel eljutok az Isten gyermekeinek a biztonságába, békességre, az Istennel való élő közösségbe.
Ismertem egy lelkipásztort, aki egy nagyvárosi nagy gyülekezet élén állt. Sok megtisztelő magas tisztsége, magas rangja volt. Egyik napról a másikra mindennek vége lett. Egy igen nehéz helyen kellett folytatnia a szolgálatot, ahol csak egy névleges gyülekezet volt, ahol az életnek semmilyen látható jele sem volt, s teljesen kétségbeesett. A kétségbeesése közben elkezdett imádkozni. Az imádsága közben eszébe jutottak a bűnei. Az imádsága végül is abból állt, hogy „Uram, bocsásd meg azt a sok mulasztást, amit én elkövettem abban a nagy gyülekezetben, hogy nemcsak azt csináltam, amit Te bíz¬tál rám, hogy szétszóródtam, és így tovább. Amit Isten elébe hozott, ott meggyónta az Úrnak.
Az imádsága végén otthon érezte magát ott, ahol volt. Azt mondta, hogy ég és föld volt az a két lelkiállapot, ami az imádsága előtt és az után volt. Elkezdett dolgozni, szolgálni. És gyülekezet alakult, és imádkozó testvérekre talált, és templomot építettek ott, ahol semmi sem volt, és gyülekezetet hagyott ott, amikor igen idős korban nyugdíjba ment. Nos, valami efféle az, amin Nehémiás is átment, és amire bármelyikünket elsegíthet Isten. Ő kész minket is használni. Készek vagyunk-e mi így Eléje járulni, imádsággal; bűnbánattal, és eljutni az Isten gyermekeinek a békességére?