Milyen szomorú számadás lenne, ha elkezdenénk számolni: mennyit adtak a tanítványok Jézusnak, és mennyit kaptak Tőle. Nem lenne megdöbbentő számadás? Mit adtunk volna mi a Vele töltött három esztendőért? Azért, hogy szemtől szembe álljunk a legjobbal, a legszentebbel, a legigazabbal? Hogy halljunk beszélni valakit úgy, ahogy senki nem beszélt a világon. És mit kapott a tanítványoktól Jézus ezért? A tanítványok mindig csak kértek, de soha nem adtak. Egyszer a tanítványok bementek a városba, hogy kenyeret vegyenek. A történetből azt olvassuk ki, hogy Jézusnak elfelejtettek venni, hiszen ezt kérdezték egymástól: hozott valaki Neki enni?" Nem azt jelenti-e ez, hogy mindenik elfelejtette? Igénk egy szomorú híradás: a tanítványok sajnálták Jézustól a drága kenetet. A három év után sajnálták. Micsoda fösvénység, micsoda szeretetlenség! Ez is útja volt a Jézus megaláztatásának: hogy mindig csak adott és nem kapott. És a legszomorúbb az, hogy fukarságukat meg is indokolták: a kenet árát — úgymond — inkább a szegényeknek kellene adni, mint Jézusnak. Aki a szegényekért jött a világra, azt szembeállították a szegényekkel. És Jézus mégis vállalta ezeket az embereket. Soha szemükre nem vetette, hogy nem adtatok nekem semmit. De gyakorolta magán, amit egyik példázatában elmondott? Mikor vendégséget rendezel, szegényeket hívjál és boldog leszel, hogy nincs miből viszonozniuk a vendégségedet.