Jézus, feltámadása után, a mennyei dicsőséget árasztotta magából. Ekkor már nem a szolgai formában volt közöttünk. Ennek a bizonysága az is, hogy amikor az asszonyok visszatértek a sírtól és találkoztak vele, imádták Őt. Amikor a tanítványai Galileában találkoznak Vele, imádó hódolattal leborulnak előtte. Igy borul le előtte Tamás is, amikor azt mondta néki: Én Uram és én Istenem! Az előbbi történéseknek nem abban van-e a magyarázata, hogy Jézusról feltámadása után sugárzott a mennyei dicsőség? A három évi szolgálata alatt nem olvasunk róla ilyet. Nem a dicsőség sugárzásából érthetjük-e meg azt, hogy többször nem ismerték fel? Sem az emmanusi tanítványok, sem Mária Magdaléna nem ismeri fel. A tanítványok a tó partján sem voltak meggyőződve arról, hogy az Urat látták. Galileában is egyesek hittek, mások kételkedtek. Az evangéliumok értesítenek arról, hogy feltámadása után független a tértől és időtől. Jön és megy oda, ahova akar. Emmausban eltűnik a tanítványok szeme elől. A feltámadott Ur velem lehet mindenütt és mindenkor az életem eseményeiben. Vele lehet gyülekezetével, hiszen tanítványainak ezt mondotta: Imé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.