Lelkészszentelés

Lelkészszentelés Időpont: 1944. május 18. Áldozócsütörtök ünnepe
Helyszín: Nyíregyháza
Alapige: ApCsel 1,6–12
Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdékőt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek elj ő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végs ő határáig.
És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá előt szemeik elől. És amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátokőt felmenni a mennybe. Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombatnapi járóföldre.
Sokan lehetnek ma ebben a templomban, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy ennek az istentiszteletnek a lényege a papszentelés. Nem lehet azon csodálkozni, ha ti magatok is ebben a gondolatban éltek. Emberileg ez érthet ő, hiszen azért a pillanatért, ami most történik az életetekben, egy negyedszázadon át készültetek. Egy emberi élet egyharmadát fektettétek bele munkába, verítékbe, áttanult éjszakákba azért, hogy ez a nap egyszer megtörténhessék.
Általában mindig nagy dolog az, ha egy férfi életpályát választ magának, hogyne volna még inkább nagy dolog az, mikor egy pap választ magának hivatást, hiszen tudja, hogy nem ő választotta magának a szolgálatot, hanem a szolgálat Ura választotta ki őt erre a szolgálatra; nem ő teszi magát oda az anyaszentegyház oltárára elégő gyertyaként, hanem gyertyatartóba helyezi őt az Úr azért, hogy ott elégjen és világítson.
Azon sem lehet csodálkozni, ha a szüleitek is úgy gondolják, hogy ennek a napnak a papszentelés a lényege, az a központja, hogy végre-valahára a fiukat pappá szentelik. Hogyne gondolnánakők így erre a napra, hiszen az ő életükben is e mögött a nap mögött mennyi küzdelem, lemondás és áldozat van. Mind a ketten olyan családból származtok, melynek a kenyérgondja sokszor volt mindennapos veríték, és tudjátok, hogy bármennyire próbáltatok is hűséges tanulással enyhíteni a szüleitek kenyérkereső gondjain, egy gyermek sem tud annyit adni szüleinek, mint amennyit egy szülő tud adni gyermekeinek addig is, míg szárnyra tudja bocsátani őket. Néktek tudnotok kell, mint ahogy ők is tudják, hogy úgy érzik ezen a napon magukat, mint akik célhoz értek, és örömmel adnak hálát Istennek így szólva: mindeddig segítségül volt nékünk az Úr.
Azt is meg lehet emberileg érteni, ha az anyaszentegyház is úgy néz rátok és e mai napra, hogy ti és a pappá szentelés van a mai nap központjában. Hiszen az anyaszentegyháznak Istentől kapott parancsa és kötelessége, hogy imádkozzék aratókért az Úr aratásába, mert mindig több az aratnivaló, mint az arató, s az aratás munkája mindig sürg ős és felelősségteljes.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy azok, akikben ez a felelősség él, ezen a napon bennetek látják ennek a napnak jelentőségét, mert úgy néznek rátok, mint egy aratóért elmondott imádság meghallgatására.
És nekem mégis azt kell mondanom határozottan, félreérthetetlenül, hogy ennek a napnak nem a papszentelés a középpontja, és nem is ti. Ma áldozócsütörtök ünnepe van, és nekünk Istentől kegyelmi ajándéknak tekintett szent ügyek szolgálatában sem szabad elfelejtenünk áldozócsütörtököt. Áldozócsütörtök van ma, és nem papszentelés elsősorban, mert áldozócsütörtök ténye sokkal nagyobb, mint az, hogy két embert pappá szentel az anyaszentegyház Ura. Ennek a napnak a középpontjában nem ti vagytok, hanem az áldozócsütörtök Ura, az Úr Jézus. A mai ünnepnek nem az a lényege, hogy feltárja szemünk előtt mennyei hazánkat; hogy nékünk, földön botorkáló szegény bűnösöknek felragyogtassa a menny dicsőségét, amely azoké, akik megmossák ruháikat a Bárány vérében, hanem ennek az ünnepnek a középpontja a mennybe szálló Úr Jézus. Ez a nap az ő megdicsőülésének az ünnepe, amelyen a mi álruhában járó királyunk levetette por-gúnyáját, és trónra lépett, és világossá tette ország-világ előtt az ő csodálatos méltóságát. Ez az a nap, amelyen meghajol előtte minden térd, mikor üresen maradt királyi trónjára, az Atya jobbjára leül Istennek Báránya, és ott fenn 33 esztendőn keresztül elhallgatott mennyei zsolozsma megzendül ezer angyal ajkán, hogy a megöletett Bárány vegyen tisztességet és áldást örökkön örökké. A mi Urunk Jézus, ő van a mai nap középpontjában, a mi trónra szállott királyunk, és mindenki más őmellette jelentéktelen és elhanyagolható mennyiség.
És hogy mi ma mégis körülveszünk titeket szeretetünkkel, és megáldunk titeket, és van bátorságunk, hogy a mi Urunk megdicsőülése ünnepén titeket megdicsőítsünk a papi szolgálat szentségével, ezt azért merjük tenni, mert ez az aktus is beletartozik a Krisztus dicsőségébe. Ez nem más, mint parányi akkord abban a dicsőítő énekben, amellyel a mennybe szállt Krisztust innen kísérik, és ott fenn fogadják. Jó néktek ezt világosan látni. Krisztus a fő, ő minden mindenekben, és minden papi szolgálatunk minden munkájával és dicsőségével vagy gyalázatával, szenvedésével és szépségével és minden utolérhetetlen gyönyörűségével csak annyit ér, amennyiben zengi ennek az örökkévaló királynak soha eléggé nem zenghet ő dicséretét.
Ezt kellett megtanulni a tanítványoknak is. Mikor az Olajfák hegyén voltak, megkérdezték Jézust: „Uram, avagy nem ezidőben állítod-é helyre az országot Izraelnek?”, felgyúlt képzelettel állottak a mennybe készülő Úr előtt, s megéreztek valamit abból, hogy most lehull a lepel, elrejtett rangját megmutatja királyunk, és trónra száll. És akkor felgyúlt képzeletükkel nem a menny, hanem a föld dicsőségét látják: hogy övék lesz az ország, amelyért mindennap imádkoztak, amely meggyalázott voltában is olyan szeretett volt számukra. Azt várták, hogy letöröltetik szemükből minden könny, eltiportatik minden elnyomójuk, s ők a dicsőség sugarában sütkérez ő hozzátartozói lesznek a királyok királyának, az urak urának. Ki venné zokon az apostoloktól azt, hogy ők akarják Krisztussal a dicsőséget, hiszen ők előbb vállalták a gyalázatot is, amikor egyszerű mesterként, egyszerű vándortanítóként követték az Urat.
Terveik vannak, amelyekben maguknak is dicső trónust építenek, hogy kívánatosabbá tegyék a menny után való vágyakozást. És ekkor a mi Urunk ezt mondja nékik: „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” Semmi közötök néktek ahhoz, hogy az Úr az ő munkáját miképpen végzi. Közvetlenül a cselekedetek könyve előtt van János evangéliumának utolsó fejezetében megírva, hogy mikor Péter ugyanilyen kérdéssel fordul János fel ől az Úrhoz, hogy mi lészen annak a sorsa, akkor Jézus ugyanilyen keményen utasítja vissza Pétert: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!”
Nem a tervezgetés a mi dolgunk, hanem az engedelmesség, – ezt mondja az Úr mennybemenetele ünnepén. Szép, drága terveket szöv ő tanítványok, ne tervezgessetek, hanem engedelmeskedjetek. Menjetek el, és lésztek nékem tanúim a föld végs ő határáig, ezt mondja az Úr. Én fogom megszabni, hogy mi történjék veletek, hogy mi legyen szolgálatotok, s hogy azért arany-koronát kaptok-e vagy töviskoronát, hogy máglyán fognak-e felmagasztalni, vagy hatalmas tömeg kísér-e ki a temet őbe. Ez az én dolgom, és ebbe nem engedek beleszólást. Nem a ti dolgotok tudni az időket.
Ifjú testvéreim! Néktek is jó ezt látni. Az a Krisztus, aki az egész világ középpontjában van, minden tervetekre ezt mondja. Hiszen bennetek is annyi szép terv épül most. Úgy elképzeltétek, hogy milyen papok szeretnétek lenni, és az Úr minden terveteket most egy vonással keresztülhúzza, és azt mondja, hogy ez nem a ti dolgotok, ez az én dolgom. Én tudom, hogy titeket hol akarlak használni; ti többel ne törődjetek, hanem engedelmeskedjetek. Ha az egyiket fel akarom emelni, mint fényes világosságot, az az én dolgom. Nem az ő dicsősége, hanem az én kiválasztó kegyelmem, és ha a másikat egyszerű olajmécsessé teszem, amely holta napjáig észrevétlenül világít, az is az én dolgom, és én tudom, hogy mit miért csinálok. „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” Néktek csak egy dolgotok van: engedelmeskedni! Ha Jeruzsálembe küldelek benneteket, ahol az ellenségeitek várnak, menjetek; ha azt parancsolom, hogy menjetek Samáriába, ahol gyűlölettel fordulnak ellenetek, akkor is menjetek; és ha azt mondom, hogy hagyjátok itt a hajlékot, amelyben születtetek, és a föld végs ő határán legyetek tanúim, akkor is engedelmeskedjetek, mert én vagyok minden, az Alfa és az Omega, és mindenki énnékem köteles szolgálni. Terveket, vágyakat rá kell tenni az oltárra, és ott állni szent akaratlanságban a mennybe men ő dicsőséges király előtt: itt vagyok, küldj el engem.
Amikor a tanítványok ezt a kemény beszédet megértették, azt olvassuk, hogy szemük láttára felemelteték az Úr. Mindig ott meri az Úr hagyni az övéit akkor, ha a szolgálatba állítottak merik vállalni a szolgálat felelősségét. És mikor felemelteték, így olvassuk: „Amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe?” Hát vajon mi kifogásolnivaló van az apostoloknak ebben a magatartásában? Azt megértjük, hogy az Úr kifogásolja a tervezgetéseiket, s nem engedi, hogy ők maguk formálják az életüket, de hogy mikor felemelkedik az Úr, és alászáll a felh ő, hogy eltakarja őt szemeik elől, és lassan beleolvadjon az Úr az őt körülvevő fehér ködbe, és nem lát már szemük mást, mint szálló fehér bárányfelh őket, ki botránkozhatik meg azon, hogy a szemük odaszegeződik a felhőre, és nézik földbegyökerezett lábbal Krisztust, a szívük egyetlen szerelmét. És az Úr mégis azt üzenteti angyalaival, hogy ne álljanak ott földbe gyökerezett lábbal; mert a Krisztus vissza fog jönni, és nékik és néktek is az ő visszajövetelét kell előkészíteni. Menjetek dolgozni, mert munkátok nem a szemlélődés, hanem a szolgálat.
Mi tudjuk, hogy Isten szolgáit sokszor fenyegeti más veszedelem is, és mai szolgáit különösképpen is, hogy elhanyagolják Krisztus szerelmét azért a mechanikus munkáért, amellyel szeretnék megmutatni használhatóságukat. Mi tudjuk jól, hogy közelebb áll a lelkipásztorokhoz a Márta kísértése, mint a Mária visszahúzódó alázatossága, s azért nékünk is meg kell hallani, hogy nem szemlélődés, hanem szolgálat a mi kötelességünk. Tehát nem arról van szó, hogy én a magam üdvösségét ápoljam, hogy gyönyörködjem az Úrban, hanem arról, hogy lássam meg, hogy emberek milliói élnek nélküle sötétségben, és nékem menni kell, szolgálnom az ő dicsőségét. Nem arról van szó, hogy én magam várjam az édes halált, ahogyan Bach énekelte, hogy jöjjön, és vigyen el a nyomorúság földjéről a boldogság hazájába, ahol nincs könnyhullatás, nincs bűn, hanem örök öröm és békesség van, ahol lehetek a Krisztus báránya, hanem arról, hogy emberek vannak körülöttem, akik ben őttek a földbe, és nem akarnak kin őni a földből, akiket meg kell mentenem, mert ez az Úr parancsa.
Ezért fejeződik be ilyen prózai módon a mennybemenetel története: „Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van egy szombatnapi járóföldre.” Mennyivel szebb volna, ha az áldozócsütörtöki történet azzal fejeződnék be, hogy mi van a mennyben, mikor hazamegy Krisztus. Milyen csoda volna, ha János látomásainak aranyecsetjével festené meg Krisztus hazaérkezésének és trónra lépésének minden dicsőségét. De itt erről egy szó sincsen, hanem arról, hogy eredj és szolgálj! Menj le a hegyről a világba, ahol kudarcok várnak, ahol megpróbáltatásokban lesz részed, ahol az élmények úgy meg tudnak szűkülni. Menj, ne tervezz, hanem engedelmeskedj, és tanuld meg, hogy ha igazán szereted Krisztust, az igazi szeretet mindig gyakorlat és mindig szolgálat.
Lehet-e csodálkozni, ha ti azt kérdezitek: hogy merjek én erre vállalkozni? Merjetek!, mert aki ezt a kemény parancsot adta és adja, az ezt is mondotta: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek elj ő reátok.” És azt is ígérte: „lesztek nékem tanúim.” Aki az erőt kínálja, annak joga van az erőkifejtést követelni. Nem fog tőletek sem az Úr soha többet kívánni, mint aminek teljesítéséhez az erőt mindig fel tudja kínálni néktek, de amihez az erőt megadja néktek, annak a teljesítését mindig követelni fogja. Azért hát el minden tervvel, készen minden engedelmességgel Krisztus szerelmének gyakorlati megmutatására, az anyaszentegyházban Krisztus dicsőségének szolgálatára, kapaszkodjatok bele ebbe az igébe: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek elj ő reátok.”
Ámen.