Jézus példázatai közül ez a leggyakorlatibb. Két kérdésre válaszol. Az írástudó ezt kérdezi: Ki az én felebarátom? A példázat a kérdésre egy másik kérdéssel válaszol: Kinek vagyok én a felebarátja? A zsidó embernek csak a zsidó volt a felebarátja, felelősséget csak a zsidó ember iránt érzett. A példázat arra tanít, hogy a felebaráti szeretet nem csupán kegyes érzés, hanem tettekben megnyilvánuló részvét. Lehet, hogy a pap és a lévita, amikor látták az úton fekvő félholtra vert embert, részvétre indultak, de semmit nem tettek a bajba jutottért. A részvét, mely csak indulat és érzés marad: bűn. Mindig bűn a részvétet érezni és semmit sem csinálni. A pokol tornáca jó szándékkal van kikövezve. A megvetett samaritánus mindent megtett, ami az adott helyzetben szükséges volt. Bort és olajat öntött a félholtra vert ember sebeibe, felteszi barmára, előre fizeti a vendéglőst. Azzal tesz jót, aki rászorul és azt adja, amire a rászorulónak szüksége van. Az irgalmas samaritánus szeretete a felebaráti szeretet mintaképe. Jézus felebarát lett, hogy mi felebarátai legyünk egymásnak. Felebarátunk az, akinek szüksége van ránk. Jézus példázata botránkoztatta a kegyeseket, amikor a felebaráti szeretet mintaképének a samaritánust állította. Nem a papot és nem a lévitát, akik pedig a templomból jöttek és naponként többször imádkoztak, de elmentek a nyomorult mellett. Ők elmélkedtek a szeretetről, de nem tették a szeretetet.