Márk elbeszélése szerint ez az első példázat, melyet Jézus elmondott. Jézus a magvető képében magát látta. Együtt érzett a magvetővel abban a türelemben, ahogyan a magot hagyta nőni. A csalódásban, amikor oly sok mag kárba veszett. A magvető örömében, mely előre látja az aratáskor megtelő csűröket. Úgy tekintett Jézus az ember lelkére, mint talajra. Alkalmasnak tekintette arra, hogy a maga aratását megtermelje rajta. Mert az emberi szív az Ő mennyei aratásának a talaja lehet. Megbecsülte Jézus az emberi lelket, de nem becsülte túl. Talajt látott benne csupán. Ahogyan a legdúsabb, legtermékenyebb talaj sem terem magától, úgy a leggazdagabb élet is tehetetlen marad magában. Az emberi élet is magában hordozza az, elemeket", hogy valami dicsőséges váljék belőle, de magától soha nem képes ezt megvalósítani. A Magvető közénk jón az élet magvával. Az Ige magvában élet szunnyad, mint a magban. Szívünk a talaj. És mit tesz az Ige? Azt, amit a mag a földdel. Szívünk földjét bevonja a maga életkörébe, részesévé teszi az ő életének.. Aki Krisztusban van, új teremtés az." —, Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus." Mint ahogyan a halott földből élő növény jő elő, úgy emeli Jézus a már halott életrészecskéket a maga magasabb életébe. Addig folyik ez a csodálatos áthasonulás, amíg megérkezik a kalász. Az életnek ez a titokzatos munkája, mely által a holt anyagot egy magasabb rendű anyaggá változtatja, ez lebegett Jézus szeme előtt, amikor magát Magvetőnek nevezte.