Jézus szenvedésének a történetében olyan eseményekkel állunk szemben, melyek felülmúlják értelmünket. Milyen imádsága volt Jézusnak, mely azt okozta, hogy homlokáról vércseppek hulljanak le? Nem értjük meg ezt addig, amíg az Atyának és a Fiúnak egymáshoz való viszonyát meg nem értjük. Miért szenvedett Jézus ennyire? Azért, mert félt a haláltól? Hiszen találkozhatott már olyan emberekkel, akik rendíthetetlenül álltak meg a halállal szemben. Hogyan remeghetett az, aki olyan erővel és hatalommal hirdette az Isten országát fellépésétől kezdve? És akit olyan bizonyossággal töltött meg az utolsó vacsorán. Márk elmondja, hogy Jézus a földre esett, Máté azt, hogy arcára borult. Valóban egy rettenetes küzdelem folyt itt le. Miért? A kísértés ellen? Lehetséges lett volna ez, amikor a tanítványokat óvta attól, hogy kísértésbe essenek? A Fiúnak el kellett fogadnia, hogy a megváltás útja nem lehet más. Ezért szenvedett Jézus. Isten nem kímélte saját Fiát. Kálvin ezt mondta erről a küzdelemről: Ez volt Urunk pokolra szállása. Ennyibe került Istennek, hogy megváltson minket. De ez a harc nem a kételkedésnek, hanem a hitnek a harca volt. Annak a harca, aki azt akarta, hogy legyen meg az Atya akarata. Ezért jelent meg egy angyal a mennyből, hogy erősítse Őt.