Egy kislány az édesanyjával első alkalommal ment el egy esküvőre. Nagyon megtetszett neki, amit ott látott, a díszek, az esemény, a soksok ember, a ceremónia. A szertartás egyik pontján megkérdezte az édesanyjától, hogy miért van a menyasszony fehér ruhába öltözve. Az anyuka arra gondolt, hogy olyan választ ad neki, amit ő is megért: „Azért,
mert a fehér a boldogság színe és ez ma élete legboldogabb napja.” A kislány megértette, de ő is elkezdett gondolkozni és egy kis idő után a következő kérdést tette fel: „Akkor a vőlegény miért hord feketét?”
A viccet félretéve nyilván az esküvő a vőlegénynek is boldog pillanat az életében. De azzal szerintem mindannyian tisztában vagyunk, hogy egy esküvő sokszor a ruházatról szól, hogy mit vegyünk föl, főleg a vőlegénynek és a menyasszonynak. Sőt, ha csak meghívottak vagyunk, akkor is veszünk valamilyen új ruhát erre az alkalomra. Nem mindegy, hogy egy esküvőn hogyan jelenünk meg!
Voltam már egy pár esküvőn, de még egyiken sem történt olyan, hogy kiraktak volna valakit a ruházata miatt. Olyanon már voltam, ahol a menyasszony ruhája a határát súrolta ennek és lehet, hogy nem illett egy templomi alkalomhoz, de még akkor sem mondták ki, hogy öltözzön fel másképp.
Azt gondolom, mindannyian tisztában vagyunk azzal, milyen egy esküvő és az azt követő lakodalom. Ebben a példázatban Jézus egy király fiának, egy hatalmas embernek az esküvőjéről beszél. Manapság általában szombaton kezdődik egy esküvő és hajnalig tart, de voltam már olyanon, ahol másnap délután háromig tartott a lakodalom. Igen ám, de egy zsidó esküvő az egy teljes hétig szokott tartani, amire mindenkit meghívnak. Ráadásul itt nem akárkiről van szó, hanem a király fiáról. Lehet, hogy ez tovább is tartott, mint egy hét, a legjobb ételekkel és italokkal.
Ha ezt át szeretném ültetni a mai korunkra, akkor ez olyan, mintha az angol királynő meghívna bennünket a fia esküvőjére. Küld egy nagyobb csomagot a ruhánkkal, amiben meg kell jelennünk az esküvőn, és ott van benne a repülőjegyünk is, oda-vissza. Kérdés, hogy ki az, aki elmenne erre az esküvőre. Vagy ki az – ha a példázatot nézzük –, aki nem menne el erre az esküvőre. Minden kész, de én inkább nem megyek. Vagy ha el is megyek, nem veszem fel a ruhát. Erről szól a példázat. Néhány gondolatot szeretnék elmondani a testvéreknek, a végén pedig egy-egy bátorítást is.
Miért nem mennek el az emberek erre az esküvőre?
Válaszoljunk erre a kérdésre és legyünk magunkhoz őszinték, valljuk majd meg imádságban, ha valamelyik csoporthoz tartozunk és kérjük Isten Szentlelkét, hogy szabadítson meg minket ettől.
- Akiknek nem ugyanaz a kívánságuk, vágyuk (3. v.)
Nézzük meg az első csoportot: „Elküldte szolgáit, hogy hívják öszsze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni.” Ér3
dekes ez a kifejezés, ez a „nem akartak elmenni”. Az ’akarni’ ige nagyon sok mindent jelent a görögben: akar, kész, szívesen tesz valamit, elhatároz, szándékozik, dönt, óhajt, kíván, kívánkozik, vágyakozik, szeretne valamit a jövőben megtenni. Ebből a felsorolásból csak kettőt szeretnék kiemelni, ez a ’kívánság’ vagy ’vágyakozni valami után’.
Általában, amit akarok, abban benne van a vágyam is, azért akarok valamit, mert arra vágyakozok is. Amikor meg akarok enni egy csokoládét, akkor az azt is jelenti, hogy szeretném megenni, vágyakozom utána.
Tehát ezt így is lehet fordítani, hogy azok az emberek, akiket meghívott a király, azok nem vágyakoztak, nem kívántak menni, nem is akartak elmenni. Jézus hív minden embert, hívja az övéit a lakodalomra. Akarsz-e menni? Mi a vágyad és mi a kívánságod? Ugyanazt akarod a saját életedre nézve, mint amit Isten is akar? Mert ha teljesen más a kívánságod és a vágyad, akkor nem fogsz elmenni arra a lakodalomra.
Nézzünk meg még néhány igeszakaszt a János evangéliumából, ahol megjelenik ez a kívánság, vágyakozás, ez az akarat.
„Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.” Mit akar Jézus tenni? Életre kelteni azokat, akik halottak. Ez a kívánsága, ez a vágya Jézus Krisztusnak, hogy akik halottak, azok éljenek. Akarsz-e élni? Nagyon sokan nem akarnak élni, nem is kívánkozzák azt az életet, amit Jézus akar adni számukra.
„Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” Itt ugyanezt mondja Jézus. Nem kívánkoztok hozzám jönni, pedig az élet nálam van és mégsem jöttök. Vagyis egy ember azért fog elveszni, mert el akar veszni, mert már halott. Meghalt, bűneiben van és ebben nagyon jól érzi magát. Jézus pedig hívja, mert életet akar adni neki.
„Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni.” Itt már nagyon keményen fogalmaz Jézus. A ti kívánságotok, a ti vágyatok ugyanolyan, mint az ördög kívánsága, vágya és ezért nem jöttök Jézushoz.
Tehát ez a kérdés hangzik felétek és felém: Mi az én kívánságom, mi az én vágyam? Élni akarok, Jézushoz akarok menni? Mert ha nem, akkor hiába hangzik a hívás, nem fogok menni.
- Akik ugyanúgy folytatják az életüket, mint eddig (3-4. v.)
Nézzünk meg egy másik csoportot: „Ekkor más szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítet4
tem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre! De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe.” Itt már azt látjuk, hogy amiatt nem mennek a lakodalomra, mert már van valami más az életükben. Ilyeneket olvasunk: „… az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe”. A földi élet dolgai, a megélhetés, a világ gazdagsága annyira megfojtja az igét a szívükben, hogy nem mennek a hívásra.
„Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést.” Hangzik a hívás, de a világ gazdagsága, csábítása erősebb és nem hoz termést. Nevezhetjük ezt világias életnek. Annyira benne vagyok a mindennapi élet forgatagában, hogy hangzik a hívás, talán még valamit meg is értek, de ahogy kimegyek a gyülekezetből, átlépem a templom küszöbét, vagy amint becsukom otthon a Bibliát egy reggeli csendesség végén, már el is felejtem. Rögtön azon jár az agyam, hogy mit kell csinálni a mai nap, hová kell menjek, mivel kell foglalkozzak, mi az első dolog, amit meg kell tennem. Például az az első dolgom amikor felkelek, hogy elolvasom a híreket, mert ez az, ami érdekel, ami foglalkoztat. Mi van most a világban? De az, hogy mit mond Isten, az mellékes. Persze mondhatjuk ilyenkor, hogy háború van, készülünk a választásra, sok minden történik... A kérdés viszont az, hogy ugyanúgy folytatjuk-e az életünket, ahogy eddig. Mert ha igen, akkor hiába hangzik a hívás, nem történik semmi. Mert már benne vagyunk az élet forgatagában.
Az a legszomorúbb testvéreim, hogy az elveszettségre vezető út alapvetően nem gonoszsággal van kikövezve, hanem egyszerűen nemtörődömséggel, az élettel való megelégedéssel. „Nem érdekel.” Hangzik a hívás, meghallottam, tudok róla és aztán megyek tovább. Nem vagyok ellenséges, nem vagyok gonosz, egyszerűen csak folytatom tovább az életem úgy, ahogy eddig. Ugyanolyan elveszett vagyok, csak sokkal egyszerűbb ezen az úton járni.
Ez körülbelül olyan – ne történjen ilyen –, mintha a kislányom súlyos betegen kórházba kerülne. Fölhívnak, hogy mi történt és elmondják, hogy itt és itt meg tudom őt látogatni. Mit csinálok erre? Megértettem, leteszem a telefont és ugyanúgy élem tovább az életemet, vagy ha meghallom ezt a hírt, akkor mindent félretéve sietek hozzá, mert szeretnék ott lenni mellette, hogy láthassam.
Ha nem foglalkozom vele, az valójában azt jelenti, hogy maga a személy nem is nagyon érdekel. Azt gondolom, hogy mind a két csoporttal kapcsolatban ez a fő probléma, hogy a személy, aki küldte a meghívót, az nem annyira fontos a számukra, nem érdekli őket. A király meghí5
vója, a hihetetlenül nagy gazdagság, amivel várja őket a lakodalomra, egyiküket sem érdekelte igazából, azaz a meghívó személyére mondták ki azt, hogy nem fontos számukra, nem szerették igazán, mint királyt.
Mondok erre egy személyes példát. Nagyon szeretek vízitúrázni, a nomád dolgokat, a sátorozást, szeretem az ilyen helyzeteket. Ha egy olyan személy hív vízitúrázni, akit nem nagyon kedvelek, akkor lehet, hogy kétszer is végiggondolom, hogy el akarok-e menni. A vízitúrát szeretem, de magát a személyt, aki szervezi, azzal nem szívesen töltök el egy hetet. Jön a meghívás és inkább azt mondom, hogy mást fogok csinálni abban az időpontban – szerintem ezt mindannyian ismerjük. Alapvetően a személlyel van a probléma, a hozzá való viszonyulásunkban.
Amikor Isten hív minket az ő országába, de arra nem válaszolunk és ugyanúgy éljük tovább az életünket, akkor azzal valójában azt fejezzük ki, hogy valójában Isten személye az, ami nem érdekel minket. Ha valóban érdekelne, ha fontos volna számunkra Isten személye, akkor mindent az ő akaratának vetnénk alá: a pénzügyeinket, a családunkat, a munkánkat, az egész életünket.
- Akik ellenséges érzületűek
Ők konkrétan nem szeretik a királyt, mert amikor elküldi hozzájuk a szolgákat, akkor ellenségesen lépnek föl, megölik őket. Ennél a csoportnál inkább csak arra szeretnék rámutatni, hogy azok, akik a figyelmeztetést figyelmen kívül hagyják, nem jobbak azoknál, akik a figyelmeztetést elutasítják. Megint egy vízitúrás képpel élve, tételezzük fel, hogy egy hajóban ülünk és sodródunk. A partról néhányan kiabálnak nekünk, hogy jöjjünk ki, mert egy hatalmas zúgó felé közelítünk. Megtehetem azt, hogy befogom a fülem és nem foglalkozok ezekkel a hangokkal, a víz úgyis elvégzi a munkáját, visz a veszedelem felé. Ha pedig visszakiabálok nekik, hogy mennyire ostobák és próbálom elhallgattatni őket, a víz akkor is elvégzi a maga munkáját és szépen sodródom tovább a zuhatag felé. Tehát az evangélium figyelmen kívül hagyása éppen olyan veszélyes, mint annak nyílt elutasítása.
Itt a példázat nagyon keményen fogalmaz: elmegy a király és megöli azokat az embereket, akik megölték a szolgáit. De ne gondoljuk azt, hogy ezek rosszabbak voltak az előzőeknél, hiszen a végeredmény ugyanaz, ők sem lesznek ott a menyegzőn.
- Akik végül méltatlanokká váltak (8. v.)
„A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók.” Jézus mindhárom csoportról kimond egy konklúziót: nem voltak mél6
tók. De miért nem? Szeretnék rámutatni egy másik dologra: a ’méltó’ melléknevet a görög a ’vezet’ igéből képezi.
Hadd mondjak erre egy kis magyarázatot. Például: „Méltó a diák a dicséretre.” Miért mondjuk ezt valakire? Nyilván azért, mert egy kimondatlan iskolai szabály alapján éli az életét: ha nagyon jól tanul, ha szorgalmas, ha mindig figyel, ha nem rosszalkodik, akkor mondjuk rá, hogy „méltó”. Van a fejünkben egy elképzelés a méltó diákról.
Vagy például elolvasunk egy könyvet vagy nézünk valamilyen filmet és a végén azt mondjuk „elnyeri a méltó jutalmát”. Miért nyeri el a méltó jutalmát az a valaki? Ha jót tett, akkor a méltó jutalom valamilyen jó dolog lesz. Aki pedig gonoszt tett, az valami rossz dolgot fog kapni a végén. Méltó rá. Miért? Azért, mert valamilyen módon éli az életét, valami betölti, vezeti, kormányozza. Ezt jelenti ez a szó.
Például akkor leszek méltóvá a tanáromra, hogyha azokat csinálom, amiket ő csinált, ha úgy élek, ahogyan ő élt, ha olyan publikációkat adok ki, amiket ő kiadott vagy talán még jobbakat. Akkor méltó leszek az ő nevére. Itt a ’méltóság’ ugyanezt jelenti, ez a kérdés fogalmazódik meg benne: ki vagy mi irányítja az életedet? Mert aki irányítja az életedet, ahhoz válsz méltóvá, attól fogsz dicséretet kapni. Itt Jézus ebben figyelmeztet bennünket.
Ezek a csoportok azért váltak méltatlanná, mert az életüket valami teljesen más irányította. Az első csoportnál láttuk, hogy megjelent a vágy, a kívánság; a második csoportnál megjelent a világhoz való viszony, az irányította az életüket; a harmadik csoportot már annyira betöltötte az ellenséges érzület, hogy amikor jött a hívás, „élből” elutasították, már annyira kemények voltak.
A kérdés így hangzik: ki vagy mi irányítja az életedet? Kinek vagy minek engedelmeskedsz? Ha nem Jézus Krisztus vezeti az életedet, akkor nehogy feletted is elhangozzon Jézustól ez a mondat: „nem voltál rá méltó”.
Az Úr kegyelme megmutatkozik a folyamatos hívásban:
Legyen bátorításul számunkra, hogy Isten folyamatosan hív, az ő kegyelme jelenik meg a folyamatos hívásában. A példázatban azt látjuk, hogy a király több szolgát is küldött, de a hívásukra nem akartak jönni. Más szolgákat is küldött, de a meghívottak közül az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe ment, mások pedig bántalmazták, megölték a szolgákat. Aztán a király újra elküldte a szolgáit, de már mindenkihez.
Többen megpróbálják időrendi párhuzamba állítani ezt a háromszori kiküldést az ószövetségi prófétákkal, ami azt gondolom, hogy he7
lyes párhuzam. Ez a történet folytatása a gonosz szőlőművesek példázatának, majdnem ugyanazt mondja a két példázat. Úgy próbálják meg párhuzamba állítani az Ószövetséggel, hogy az első két elküldött csoport az ószövetségi prófétákat jelképezi, a harmadik csoport pedig az Újszövetséget, ahol Isten már mindenkihez küldi a szolgákat, mindenkit hív a menyegzőre. Ebből csak azt az egy dolgot szeretném kiemelni, hogy Isten hív.
Nincs leírva a történetben, de az is egyértelműen benne van, hogy a menyegző előtt a király már küldött egy meghívót a hivatalosaknak, hogy emlékeztesse őket. Ha most kapunk egy esküvői meghívót, azon jó esetben rajta van a dátum és a kezdési időpont. Ez abban az időben nem így volt. Miután már kaptak egy meghívót, a király felelőssége volt, hogy figyelmeztesse őket, hogy amire előzőleg meghívást kaptak, az immár elkészült.
Tehát azt látjuk, hogy a király folyamatosan hívogatja az embereket. Pedig már az első csoportnál mondhatná, hogy „Ne haragudjatok, én király vagyok! Miért nem jöttök?!” Nem, ehelyett még egyszer, meg még egyszer küldi a szolgákat. Én ebben Isten kegyelmét látom. Nagyon sokszor nem foglalkozunk Isten hívásával, elmegyünk mellette, pedig sokszor megállít és újra meg újra hív bennünket.
Hogyan szokott Isten figyelmeztetni bennünket, hogyan szokott hívni? Felírtam néhány dolgot, nem tudom, hogy tapasztaljuk-e ezeket a saját életünkben is? Amikor reggel felkelünk és lelkiismeretfurdalásunk van azért, mert talán már több napja nem vettük elő a Bibliát, esetleg az is lehet, hogy már több hete nem imádkoztunk – ez is Istennek egy hívása. Azért ezzel egy picit vigyáznék, mert a lelkiismeretet el lehet hallgattatni, be lehet csapni, de ezáltal is tud Isten hívni bennünket. Felhív egy testvér és megkérdezi „Hogy vagy, mi újság veled?” – ez is Istennek egy hívása. Amikor egy igehirdetésben azt érzed, hogy szíven ütött a hallott ige vagy a mondottak neked szólnak – az is Isten hívása. Amikor elővesszük a Szentírást és olvassuk belőle Isten igéjét és az szíven üt bennünket egy csendességben – az is Istennek egy hívása.
Isten folyamatosan hív. Kérdés csak az, hogy erre hogyan válaszolunk. Mi az, ami eltántorít bennünket őtőle, ettől a hívástól? Mi az, ami miatt azt mondjuk, hogy én erre nem megyek, nem akarok ott lenni ezen az esküvőn? Isten nagyon jó dologra akar hívni minket, az örökkévalóságra. A világ dolgai mérhetetlenül kicsik ehhez mérten. Az én vágyam, az én kívánságom, hol van ahhoz képest, amit Isten ajánl föl nekem az Evangéliumban?! A kettő össze sem hasonlítható, de mégis azt mondják némelyek, hogy ők márpedig nem mennek el erre a lakodalomra.
Akik azt gondolják, hogy saját ruhával lehetséges bemenni (11-13. v.)
Szeretnék még egy csoportot kiemelni és majd ezen keresztül valamire utalni is. Ezekben a versekben arról az emberről van szó, aki ott van a lakodalmon, ránéz a király és látja, hogy nincs rajta megfelelő öltözék. Mit jelent ez? Első olvasásra úgy tűnik, hogy a király tette eléggé kegyetlen. Miért dobja ki ezt az illetőt? Nem olvastuk a példázatban, hogy az útszélére küldte a szolgákat, onnan szedték föl azt a szerencsétlent, honnan lenne neki méltó esküvői ruhája, hiszen lehet, hogy egy szegény ember?!
Érthetővé válik a történet, hogyha tudjuk, hogy az ókorban egy királyi esküvőn szokás volt ruhát ajándékozni a meghívottaknak. Ez azt jelenti, hogy amikor a király meghívta ezeket az embereket – még az útszélén lévőket is –, mindegyiknek adott egy ruhát, hogy ne abban a piszkosban legyenek, hanem szép, tiszta ünneplőben. Itt arra mutat rá az ige, hogy ez az illető ezt nem vette föl. A király adott neki is egy ruhát, de ő nem foglalkozott vele.
Egy képpel szeretném ezt illusztrálni a testvéreknek. Tételezzük fel, hogy meghalunk és megállunk a mennyország kapujánál. Nem hinném, hogy ez így lesz, de éljünk mi is a mások által oly sokszor használt képpel. Ott állunk Péterrel a kapuban és nyilván úgy gondoljuk, hogy be fogunk kerülni a mennyországba. Péter azt mondja nekünk: – Itt pontrendszer működik. Ha harmincezer pontot elérsz, akkor bejutsz. – A pasaréti gyülekezetbe jártam, az hány pontot ér? – Megnézi Péter az írásait, azt mondja: – Ötöt. – Ötöt? Azért az nem túl sok a harmincezerhez képest. Sok jót is cselekedtem: voltak a rokonaim, barátaim, testvéreim, nagyon sokszor segítettem rajtuk. Adakoztam is, ez hány pontot ér? – Péter újra megnézi a feljegyzéseit, azt mondja: – Hetet. – Öt meg hét, az tizenkettő, azért ez elég messze van a harmincezertől! És mi van Isten kegyelmével? – Na – válaszolja Péter – az a maradék 29988 pont.
Értsék jól a testvérek: bármit tehetünk, nem a tettek alapján történik a bejutásunk, hanem Isten kegyelméből. Mi az a ruházat, amit Isten elfogad? „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” Tehát milyen ruhát fogad el Isten? Azt, amelyiken ott van Jézus Krisztus vére. Csak Jézus igazsága tud felruházni bennünket és csakis ez az igazság tudja a bűneinket elfedni. Semmi más. Itt erről a ruházatról van szó, amit Isten ad. Ez az egyetlen ruházat amelyre, ha Isten ránéz, azt mondja, jöjj! Ha nem ez van rajtad, akkor
az történik, ami ezzel az illetővel is. „Én adtam neked ezt a ruházatot, miért nem vetted föl?!”
Hadd mondjak egy figyelmeztetést is a testvéreknek, a 11. vers alapján: „Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve;” – „… hogy megtekintse a vendégeket…” Ez nem azt jelenti, hogy nagyjából végignézett az embereken, hanem ez egy komoly végigmérés volt. Ez a szó az eredeti görögben azt is jelenti, hogy ’meglátogat’, ’szemlét tart’. Például a hadvezér megvizsgálta a seregen, hogy minden rendben van-e: megnézte a páncélzatot, hogy megvan-e a kardja, jó-e az a kard, jól néznek-e ki, nem éhesek-e a katonák, megnézett mindent. Végigmérte őket. Ez azt jelenti testvéreim, hogy az Úr Isten így nézi meg mindannyiunk életét. A kérdés csak az, hogy amikor az Úr Isten megvizsgál bennünket, meglátogat, akkor mit fog találni? Fel vagyunk-e öltözve abba a ruhába, amit ő adott nekünk az ő ingyen kegyelméből?
Még évekkel ezelőtt a testvéremmel elmentünk az Andrássy útra. Neki az volt az egyik hóbortja, hogy szeretett nagyon drága ruházati üzletekbe menni. Amikor az egyik ilyen üzletbe bementünk, egy kicsit kényelmetlenül is éreztük magunkat, mert rögtön megkínáltak bennünket kávéval. Körülnéztünk és egyik ruhára sem volt kitéve az ára. Az ide bejövő embernek természetesen a pénz nem kérdés. Tippelgettünk is a testvéremmel, hogy egy-egy ruha hányszorosa lehet a fizetésünknek, valószínűleg még egy zoknit sem tudtunk volna megvenni… Milyen jó, hogy van egy mennyei Atyánk, aki a mérhetetlenül drága ruhánkat kifizette. Az ára az volt, hogy Jézus meghalt a kereszten. A legcsodálatosabb ebben az egészben, hogy mindezt ingyen adja.
Ma este hangozzon Istentől ez a kérdés hozzánk: ha megállunk Isten előtt, milyen ruhát lát rajtunk? Mit hordunk? Figyelmeztet bennünket, nehogy méltatlanok legyünk, amikor megjelenünk előtte. Lássuk meg az ő kegyelmét, mit végzett el a kereszten, és lássuk meg azt is, hogy Isten folyamatosan hív bennünket. Most is hív. Amikor a testvérek előveszik a Szentírást, Isten azon keresztül is hív, ne legyünk olyanok, akik erre befogják a fülüket. Nagyon sokszor figyelmeztet is, ne legyünk olyanok, akik erre nem figyelünk. Szeressük a mi Urunkat annyira, hogy amit ő mond, azt tegyük is meg, mert ő az életét adta érettünk a kereszten. Ámen.