Ehhez a kegyelmet gyakorló Istenhez hív most bennünket az apostol is, itt a gyász mélységében, a halál szorongató rettenetében: „...járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez...”
S amit a próféta talán csak sejthetett, azt az apostol már szilárd bizonyosságként tudja: Isten nem szeszélyből, önkényesen, néha-néhai ellágyulásból irgalmas és könyörületes, hanem azért szeret minket, mert megszenvedett értünk. Krisztus, a mi közbenjárónk és szabadítónk ismeri az ember nyomorúságát, kimondhatatlan gyötrelmeit - ismeri a halál is - ahonnan föltámadott. Hogyne tudna hát könyörületre indulni rajtunk, ha egész földi valója, szenvedése, halála, föltámadása a könyörület bizonysága.
Az hát, hogy Isten előtt leplezetlenül állunk, hogy szava-igéje a legtitkosabb gondolatig, a szív mélyébe, a legmélyebb tudatalattiba, a velőkbe is elhat, - immár nem félelmetes ige, nem ijesztő hatalom, hanem vigasztaló, buzdító valóság.
Járuljunk hát hozzá nyílt és bátor szóval, mert ezt jelenti itt a csodálatos görög szó: parrészia - nyílt beszéd, a következményektől meg nem rettenő, őszinte beszéd, bátorság. Az imádság, vagy sok imádság, amiben kétségbeesésünk, gyászunk megszólal. De lehet ez akár a mély, konok hallgatás is, amikor már csak a lüktető szívverés szól.
És hallani fogjuk Isten vigasztaló szavait!
Ez a vigasztalás azt mondja most:
Ahogyan meg kell most tanulnunk együtt élni a halottainkkal, őket el nem feledve
úgy élni, mintha nem kötné gúzsba őket a halál
Ahogyan könny tolul a szemünkbe, ha rájuk gondolunk, de a világ dolgait mégis mosolyogva, derűsen kell végigvinnünk,
Ahogyan egy család nagy veszteségéről gondolkodunk és mégis
egy családról szólunk, és ekképp szeretjük őket, halottaikkal együtt
ahogyan megértjük, hogy nem azért fáj szeretteink halála, mert az akadályt képez, mert a haláluk útban lenne, hanem mert társakat vesztettünk az úton,
s nem azért fáj a haláluk, mert összeomlott, elveszett az, amit ők még adhattak volna, hanem mert mi nem adhatunk immár nekik.
Ahogyan megértjük , hogy úgy kell őket szeretnünk, hogy immár nem szerethetők,
hogy úgy kell róluk tudni, hogy immár nincsenek.
úgy fölfogjuk, bennünk talán éppen ez a leginkább az isteni lenyomata.
Mert amíg a kegyelmes szó meghallásáért igyekszünk Istenhez, addig visszatükröződik bennünk, az, hogy amikor mi nem mondunk le szeretteinkről, úgy Isten nem mond le gyermekeiről.
Ami bennünk az emlékezés, az Istenben a feltámadás akarata,
ami bennünk az emlékek megőrzése, az Őbenne az örökélet ígérete.
Ha szabadon, s nyíltan szólunk Hozzá, ezt a választ halljuk tőle.
Ez az a vigasztalás, ez az a kegyelem, amit Őnála megtalálhatunk.