Az első mondat, amelyet leírtam, amikor az előkészületek után hozzáláttam az igehirdetés kidolgozásához, ez volt: Pál apostol kilép a Bibliából. A második – rögtön ezt követően – ami az eszembe villant: De hiszen akkor még nem is volt meg a Biblia! Megmagyarázom, mire is gondoltam. Elérkeztünk Az apostolok cselekedeteiről írott könyv végéhez. Pál megérkezik Rómába, így zárul a könyv: „Ő pedig ott maradt két teljes esztendeig saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték. Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül” (ApCsel 28,30–31). Ezzel vége az útjairól és a róla szóló tudósításnak is. Amikor Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet Lukács lejegyezte, a hozzáértők szerint ez Kr. u. 80-ban volt. Pál pedig – egyéb forrásokból tudjuk – Kr. u. 64-ben, Neró császársága idején halt vértanúhalált, mégpedig úgy, hogy lefejezték. Beletehette volna Lukács még a végére, hogy Pál feláldozta az életét. Még talán arról is írhatott volna, hogy hol temették el. De nem tette, mert nem Pál vértanúságáról szól a nagy örömüzenet. Nagy tisztelettel figyeljük a vértanúkat, hiszen sokat szenvedtek azért, hogy a számunkra megmaradjon az evangélium. Voltak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Másokat üldöztek, bebörtönöztek, megöltek a hitükért. Gondoljunk erre, hogy nem magától értetődő, hogy idáig érkezett az evangélium – ezért nagyon sok vér hullott! Mégis, senki vére rajtunk igazán nem segíthet, csak Annak a vére, akiről Pál apostol azt írja a korinthusiaknak: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszíttettről” (1Kor 2,2). Vagy a mai galáciabeliekhez írott záró sorokban olvastuk a napi igék során: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára” (Gal 6,14). Nem Pál nagyságáról szól Az apostolok cselekedeteiről írott könyv, meg nem a többiekéről. Hanem az Úr Jézus Krisztus nagyságáról, a Szabadítóéról, Akit hordoztak ezek az emberek, és akiket hordozott Ő – végig az úton, egészen a célig! Hogy azt mondtam, még nem is volt Biblia? Mintegy ezerötszáz éven át született meg a hatvanhat könyv. Amikor Pál vértanúhalált halt, a teljes Ószövetség anyaga megvolt már évszázadokkal előbb, külön könyvekben. Kr. u. 50 és 100 között a teljes Újszövetség megszületett, könyvenként. Köztük Pál tizenhárom levele is. Persze őneki fogalma sem volt, hogy Bibliát ír. Az Úr nem mondta meg neki. Ha tudta volna, nem tudja így megírni. Még a Lélek által sem. Milyen jó a mi Urunk gazdálkodása! Ő írta a levelet Timóteusnak, meg írta a gyülekezeteknek, és képes volt beleírni pl. a Filippi levélbe: – Evódiát és Szüntükhét intem, hogy ne veszekedjenek. Annyira nagy szolgálatot tettek nekem is. Segíts, szolgatársam, próbáld rendbe hozni az ügyet! Hogy írta volna bele Pál két filippi gyülekezeti tag nevét, mégpedig mint vitatkozókét, amikor közben elmondja, hogy az evangélium ügyéért mennyit tettek! De tetszett az Istennek, hogy úgy kapjuk meg mindezeket, hogy a szerzők ne legyenek tudatában annak, milyen módon adják tovább az igét. Ővelük leíratta Isten, és a megfelelő időben használja. Az Ószövetség Kr. u. kb.100-ban, a Jamniai Zsinaton kapta a végső összeállíttatását. Az Újszövetséget pedig a 300-as évek vége felé való zsinatokon erősítették meg, és így lett a teljes Szentírás kanonizálva, egybefoglalva. Most arról olvasunk, hogy Pál apostol befejezi a küldetését. Saját szájából hallottunk szavakat, illetve tollából. Fiatal munkatársához, Timóteushoz írt utolsó leveléből olvastuk a búcsúszavait. Gyönyörű vallomás, sokan kívülről tudjuk: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Emlékezünk: milyen különlegesség volt (most már évtizedekkel ezelőtt), amikor Balczó András éppen ennek az igének a hatására hagyta abba a sportpályafutását. A Küldetés című filmben vall erről. Kivonult egy erdei házba, úgy gondolta, hogy negyven napig ott lesz. Tusakodott, hogy az olimpiai bajnoki cím után még mi a feladata ezen a vonalon, vagy más vonalon. Egyszer csak megszólalt az ige a szívében: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem…” Nem kellett negyven napot várnia a Bicske melletti erdőkben. Másra hívta el Ura, megértette. Sokaknak tesz bizonyságot azóta is a hitről, az életről, az örök életről. Figyeljük a vallomás tartalmát – különös tekintettel a saját életünkre és halálunkra! Valaki így nyilatkozott: Két dolgot alapvetően nem tudunk: élni és meghalni. Nem arra használjuk az életet, amire Isten adta. Eltékozlunk sok mindent, tönkretesszük magunkat és egymást, és a végén készületlenül zuhanunk a sírba. Súlyos megállapítás ez. Úgy figyeljük a búcsúzó apostolt, ahogy a Zsidókhoz írt levél utolsó fejezetében olvassuk: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 13,7). Így kezdi az apostol: „…elérkezett az én elköltözésem ideje.” Semmi pánik: – Jaj, Timóteus, ezek képesek lesznek kivégezni engem, hamarosan meghalok, mi lesz veletek? Elköltözésem ideje elérkezett. Micsoda szabadság! Micsoda józanság, amikor valaki napokkal, hetekkel a vértanú halála előtt így fogalmaz! Ezt a szót sehol másutt nem használja az apostol, legalábbis főnévi értelemben, hogy „elköltözésem”. Ezt még igei formában használja úgy, hogy kívánnék elköltözni, és az Úrral lenni, mert az sokkal inkább jobb – a Filippi levélben olvassuk ezt (Fil 1,23) –, de egyébként csak itt használja. Görögül ír. Timóteus anyanyelvi szinten beszélt görögül, pontosan értette, hogy miről beszél az apostol. Mi csak próbálunk utánakeresni, hogy ez az „analüzisz” szó milyen jelentéseket hordoz a profán görög gondolkodásban. Amikor ő azt mondja: „elköltözésem”, akkor sok minden ott van e mögött. Többek között akkor használták ezt a szót, amikor a nyáj lelegelte már tarlóra a füvet, és akkor tovább kellett menniük. Felszedték a sátrat a pásztorok, továbbterelték a nyájat egy jobb legelőre. Mintha azt mondaná Pál – persze nem tréfálkozik ő, mert igen-igen komoly kérdés ez –, hogy szedem a sátorfámat, és elköltözöm az én Uramhoz, jobb legelőre, az én Pásztorommal ott leszek együtt örökre. De használták akkor is ezt a szót, amikor a hajót eloldották, hogy a nyílt vízre kiengedjék, és elinduljon egy másik kikötő felé. Mintha mondaná az apostol: – Eljött az idő, hogy innen eloldoztassam, és induljak a másik kikötőbe, az örökkévalóba. De akkor is használták, amikor az egész napi munka után kifogták az igás jószágot, és arról végre lement a teher, és szabad lett, megpihenhetett. Mehetett az istállóba, vagy mehetett ki a mezőre, szabaddá tették. Mintha azt mondaná, hogy a szolgálat igájából feloldoz engem az én Uram, és mehetek megpihenni. És még egy jelentése volt: amikor a rabokról a bilincset levették, akkor is ez az eloldoztatás, feloldoztatás szó hangzik. Amikor Pál írja a levelet, akkor bilincsek voltak a kezén: – De leveszik rólam, megszabadulok a láncaimtól, bilincsek nélkül megyek haza. – Milyen nagy szabadság így, ezzel a bizonyossággal meghalni! Nem szeretnék fellengzősen, könnyedén beszélni a halálról. Hiszen a hívő ember szívét is megfogja, amiről így olvasunk, éppen Pál tollából, a Korinthusi levélben: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). A hívőnek is fáj, amikor elveszti szeretteit, ha nagyon közel volt valakihez. Ahogy sokszor férj-feleség éli ezt meg – akkor meg nagyon fáj. A hívő szíve is összeszorul, ha arra gondol, hogy itt hagyom az otthonomat, a családomat. Pál a Korinthusi második levél ötödik részének elején így ír: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket” (2Kor 5,1–5). Márpedig akinek Isten a Lelkét így adja, az hasonló módon érkezhet a halálához, mint Pál apostol. Ő sem magától gondolja mindezeket, hanem az Isten Lelke ad neki bizonyosságot, látást, békességet. Ő hozza olyan állapotba, hogy így beszélhet nekünk. Itt sem hősködik. Azt olvastam, ha figyeltük, hogy itt vagyok a nyirkos börtönben, fázom. Timóteus, ha elmégy Kárposzhoz Troászba, hozd el a köpenyemet, mert szükségem van rá. Aztán arról beszél, hogy egyedül van. – Csak Lukács van velem – az áldott orvos, Lukács ott maradt vele végig. De mégis vágyott további testvéri közösségre. Azt mondja, hogy Démász elhagyott engem, a jelenvaló világhoz ragaszkodva. Faképnél hagyott. A többieket én küldtem a szolgálatba. Hozd el Márkot is magaddal, ha jössz, mert szükségem van a segítségére. „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. De az Úr mellettem állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését… megszabadultam az oroszlán torkából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába” (16–18). Nem azt mondja: – Jaj, csak az én Uram őrizzen meg a haláltól – hanem azt mondja, hogy „bevisz az ő országába”. Vagy megőriz itt, vagy megőriz ott. A másik kezébe tesz. Milyen józan beszéd! Irigylésre méltó, Testvéreim. Milyen szabad ez a fogoly ember! Ugye, hogy mennyire vágyunk erre a szabadságra? Hogy a halálunkra így tekinthessünk? A múltkoriban fiatal lelkésznő testvérünk hirdette az igét. Elmondott egy különös példát arról az idős férfiről, aki szeretteinek meghagyta: – Ha meghalok, a koporsómba tegyetek be egy kis villát. – Amikor a családja megrökönyödve kérdezte, hogy mit akar a kis villával, azt mondta: – Azért tegyétek oda, mert gyermekkoromban édesanyánk, amikor a tányér elé egy kis villát is odatett, akkor tudtuk, hogy a legjobb még ezután következik. Azért tegyétek oda, hogy aki látja a ravatalomnál is, és megkérdezi, annak mondjátok el: a legjobb még ezután következik. Ez nem vicces, nem valami rajongó elgondolás, hanem ez ige szerinti elgondolás. Amit megígért az Isten, komolyan vette ez az idős férfi. Nem vagyok méltó én sem, nemhogy az Úr Jézus Krisztus saruját, de Pál apostol saruját is megoldjam. Mit szenvedett azért, hogy az igék eljussanak ide hozzánk (én magam is egy páli igére kaptam a megtérésemet), de csendesen hadd mondjam el az elmúlt évemből: Volt két olyan rosszullétem, hosszantartó és váratlan, és nehéz, hogy nagyon megijesztette a családot. Azután kiderítették, hogy nincsen semmi bajom, szívem, minden rendben. Én ezt örömmel hallom. Kis unokám is hallott ezekről, akkor én félrevontam a nyolcéves kisfiút, és azt mondtam neki: – Idefigyelj, ha azt hallod, hogy a Papó meghalt, ne rémülj meg. Tudjad, hogy ez így nem igaz. Hanem az úgy igaz, hogy a Papó hazament az Úr Jézushoz, és neki ott már nagyon jó. Nézett a kisöreg, nem tudom, még emlékszik-e rá. Nem is kívánok most meghalni, őszintén megmondom, de arra vágyom, hogy amit neki elmondtam, őrizze meg a szívemben az Úr, és így haladhassak előre, az általa megadott időhöz. Annak, amit Pál a vérpad árnyékában ilyen bizonyossággal vallott, előzménye volt. Azért figyeljünk erre is, mert ő ezután az előzmény után tudja kimondani, hogy elköltözésem ideje beállott. Nem csak meghalni tudott az apostol, hanem megtanult Urától élni is. Háromgenerációs családi levelezős listánk van. Most beindult egy ilyen gondolkodás is, hogy mi az élet igazi értelme. Fiatalok, idősebbek is hozzászólnak, mit mondanak a filozófusok, mit mondanak a keresztyének, mit mondanak a buddhisták. Megy a levelezés. Amikor készültem a szolgálatra, akkor az jutott eszembe, hogy Pál apostol milyen tömören fejezte ki ezt. Azt mondja: „Nekem az élet Krisztus” (Fil 1,21). Krisztus? Mit értett ez alatt? Azt, amit leírt: Krisztus az élet a számára. Amióta Őt megismerte, és rányílt a szeme az élet igazi értelmére, Krisztusban olyan gazdagságot fedezett fel, hogy megértette: élete értelme az, amit Ura tervezett el vele. Olyan furcsa az ember! Igyekszik kicsit Isten kedvére tenni, hogy azért jóban legyünk. Ahelyett, hogy felismerné, hogy amikor Isten azt mondja valamire, hogy „NE”, akkor kitett egy magasfeszültségű jelet a mezőn. Hogy ne kotorássz ott, mert megüt az áram! Amikor Ő mondja az igéit, tulajdonképpen az útjelzőt adja elénk, a lámpást, a védőkorlátot, a segítséget. Amikor felismeri valaki, hogy itt nem egyezkedni kell, itt nem valahogy úgy, hogy a kecske is, káposzta is… Meddig mehetek el, hogy az még beleférjen, hanem itt fölszabadulhatok arra a boldog örömre: Uram, mi a te programod? Erről beszél az apostol. Azt mondja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem” – a programot, amit elém adott az én Uram. Ő mondja azt, akinek annyiféle terve volt, meg vele is sokaknak. Ő mondja azt, aki ment szembe a Krisztussal. Igen ám, nem is arra az időre gondol, amikor kimondja: „Ama nemes harcot megharcoltam.” Arra kimondta, hogy „arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem” (1Kor 15,9), leég a képem, ha rágondolok, hogy én voltam az, akinek vér tapad a kezéhez, a keresztyének vére! – De azt mondja: – Megbocsátott nekem, a helyemre tett, megállított, és onnan kezdve egy más program kezdődött. Bárhol megállítjátok Pál apostol életének a filmjét, ez a program megy. Most csak egy gyors átkötés a mába: ha a múlt hetedet megállítjuk bárhol, Testvérem: ennek a programnak a jegyében zajlott? Ami történt veled, amit mondtál, tettél, terveztél, amire az időd, gondolatod, energiáid adtad, ezt a programot öleli föl? Nagyon sok hívő ember leáll. Fölfedezi a Krisztusban a Megváltóját, és utána szeretné megnyerni még, amit lehet az életben. Kicsit leszázalékoltabb formában, mint a világ, de ugyanúgy szeretném az életet berendezni, most már Isten segítségével. Tragédia. Közben morgolódik, boldogtalan, nem érti: – Hívő vagyok, és miért nem örülök? Ennyit jelent a hívő élet? Az ilyen állapotú hívő élet ennyit jelent. Nézd meg az apostolt! Micsoda kincse volt! Amikor azt mondja: „megelégedett vagyok”. Micsoda? Hogyhogy megelégedett? Éheznie is kellett, szűkölködnie is kellett! Azt mondja, be vagyok avatva egy titokba: „Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is” (Fil 4, 12). Micsoda szabadsága van neki! Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember már ne kiránduljon. Nézzétek meg: mondtam a múltkori igehirdetésben, hogy ötezer kilométert hajózott Pál. Igaz, nem mindig jószántából, de azért többségében igen. Mennyi kaland, mennyi változatosság az életében! Mennyit dolgozott, mennyi esemény, mennyi barát, mennyi testvér! Bejárta az akkor ismert világot! Nem úgy élt, hogy a mennybe tekintett,és itt bénán létezett. Hallatlan gyakorlati, gazdag élete volt. Csak nem akarjuk elhinni mi, hívő emberek, hogy az igék igazak. Jézus azt mondja, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, meg az ő programját, amit ő elképzel: elveszti azt. Aki pedig elveszti az ő életét és az ő programját, énértem és az én programomért, megtalálja azt (Lk 17,33). Testvérem, ha most lezárul az életed, és azt mondod: – Hálát adok, Uram, hogy a te programoddal megtöltötted az éveimet, évtizedeimet – akkor vagy békességesen megáldott, megelégedett szívű ember. Mert Ő tudja, hogy mire van szükségünk. Amikor így olvassuk (szintén Pál levele, az Efézusbeliekhez 2,10): „Mert az ő alkotása vagyunk – mondja az újjászületett emberekre –, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” Neki megvan az elképzelése veled, velem! Nincs kiírva villanyújságra. Kérdezheted: Honnan tudhatom? – Nem ez a kérdés. Hanem a szíveddel ráállsz-e erre? Akkor a többit Ő elvégzi. Egyszer csak olyan helyzetbe hoz. Egyszer csak ott leszel, egyszer csak megérted, mert az az Ő dolga, hogy elmondja neked. A te dolgod az, hogy szabad legyen a szíved: – Igen, Uram, köszönöm, hogy az életem értelme a Te programod. Be is fejezem, Testvéreim, mégpedig azzal, hogy az apostol számára vége a földi útnak, és nincs rácsavarodva a szolgálatára: – Jaj, mi lesz, ha azt, amiben én otthon voltam, amit én végeztem, amire áldást adott az Isten, ki kell engednem a kezemből? Sokszor szomorú, amikor hívő emberekként rácsavarodunk valamire. Mintha az életünk azon múlna, hogy jaj, nehogy már abba kelljen hagynom… Láttam olyat, hogy ifjúsági szolgálatban volt egy házaspár. Már 30–40 éve végezték a szolgálatot. Jött egy fiatal lelkész abba a gyülekezetbe, átvette az ifjúsági szolgálatot. Mintha tragédia történt volna, olyan kétségbeesetten panaszkodott nekünk is az a házaspár. Persze sok minden megváltozott, másként csinálta a fiatal lelkész, de nem dőlt össze a világ. Épült tovább az Isten országa. Hatvan év alatt van Pál, és mégis egy öreg, megfáradt ember. Ott van a penészes börtönben – ez sikertörténet? –, hamarosan kivégzik, teljes a csőd, és ő nem siralomházi búcsúzkodást folytat, hanem egy győztes ember bizonyságtételét halljuk. Célba érkezett. Előre néz: „…eltétetett nekem az igazság koronája” – koszorú van ott igazán, nem is korona. Koszorú, amelyet a győztesnek elkészít maga az élő Isten. Pál vallotta: van igazságom a Jézus Krisztusban való hit által, aki szeretett engem, és Önmagát adta értem. Van igazságom, hogy ezért jött, el van készítve ez a koszorú. Akkoriban az olimpiai játékokon a győztes micsoda nagy szám volt! Még azt is megcsinálták kis városokban, hogy a városfalon ütöttek egy rést, hogy a győztes ott menjen be. Először lép át azon a résen, ahol még senki előtte. Pál tudja, hogy ennél van egy sokkal nagyobb szám: amikor az örökkévaló versenypályán ő a kapun átmehet, és várja a koszorú. Mindig szerettem ezeket az igéket! Megfogta a szívem fiatalon, amikor erről az örökkévaló versenypályáról hirdetett igét édesapám. Megragadott: ez kell nekem! Ez, mert ez visz abba a célba, amelyért érdemes egy életen át futni. Így lesz a Krisztusban megszentelt, új életet kapott ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. Sőt: így lesz az egész élet a mennyország előszobájává. „Nem csak énnekem – mondja Pál –, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” Ez még nagyon-nagy adósság sok mindennel együtt a mi hívő népünk életéből, saját szívemből is, hogy nem várjuk eléggé Jézust. Úgy élünk: – Jó, majd lesz, amikor lesz. Pál azt mondja: akik vágyva várják. Ennek a jegyében egészen más ám, ha összekapunk egymással. Hát nem szégyelljük magunkat? Az Úr Jézus itt van a kapuban, mi meg ezen torzsalkodunk? Látjátok: tanuljuk az életet és a meghalást. Senki ne mondja, hogy elvont dolgokról van szó, kint meg az élet megy. Nagyon is gyakorlati üzenetek ezek. A kérdés csak az, hogy kérjük-e, akarjuk-e, hogy így élhessünk és így halhassunk meg. Mint akiknek a szívében menet közben is békességesen visszhangzik: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája.” Úgy legyen! Ámen.
Lekció
2Tim 4