Hívő ember a világban

Izgalmas történetet olvastunk ma a Bibliából. Pál apostol tengeri vihart él át. Úgy is mondhatnánk a mai körülményekhez viszonyítva, hogy egy lélekvesztőn, egy vitorlás hajón, ami tele volt gabonával és emberekkel, halálos veszedelembe kerül a Földközi-tengeren. Két hétig hánykolódnak, se napot, se csillagot nem látnak. A hullámok csapnak át a hajón, és már az életben maradásuk reménységéről is lemondanak. Majd hajótörést szenvednek. Mennyivel könnyebb nekünk ezt a tengeri vihart itt a csendes, szép templomtérben végigélnünk, mintha ott lennénk a fedélzeten. Mégis sokszor úgy éljük meg a magunk életét, mintha viharos tengeren hajóznánk. Pál most nem az a tisztelt nagy apostol, akit sokan várnak, hallgatnak, figyelnek, hanem egy megbilincselt ember a sok rab között valahol a hajótérben. Egyedüli hívő ember a tömegben. Azaz mégsem egészen, hiszen Lukács ott van vele, aki nem csak a Lukács evangéliumát írta meg, hanem Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet is. Azt mondják hozzáértő szakemberek, hogy az egyik legpontosabb leírás ez egy ókori tengeri utazásról. Élményszerűen élte át Pállal együtt. Sőt ott van még egy hűséges szolgatárs: Arisztarchus is, aki még egy ideig a római fogságot is megosztotta Pál apostollal, csakhogy együtt lehessen vele, segíthesse az apostolt Rómában. Mert az úti cél Róma. Az apostol földi életének utolsó szolgálati helye, utolsó állomása. Amikor Jeruzsálemben elfogták, rárohant a tömeg, majdnem meglincselték zsidó hitét keresztyén hitre váltott vezető emberüket, akiben egykor nagy bizalmuk volt. A rómaiak mentették ki a tömeg kezéből, vetették fogságba. Akkor kapott egy igét. Az ige így szólt: „Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned” (ApCsel 23,11). Erre a hajóútra azért került sor, mert Pálra továbbra is leselkedtek az ellenségek. A helytartónál elérték, hogy átvezetik majd a tanácsterembe, hogy ügyét tüzetesen megvizsgálják. De az orvgyilkosok, akik megfogadták, nem esznek, nem isznak, amíg meg nem ölik ezt az embert, résen álltak az úton. Csakhogy ezt az Úr már tudomására hozta, Pál nem tehetett mást, hogy mentse az életét, mint hogy fellebbezett a császárhoz: – Senki ki nem szolgáltathat ezeknek, én a császár bírósága elé kívánok állni. Mivel volt római polgárjoga is az apja révén, a császárhoz fellebbezhetett. Ezért fogolyként vitték a császár bírósága elé. Így került számos fogollyal együtt arra a hajóra, amit a százados bérelt, hogy vigye a foglyokat Rómába. Pál tehát egyáltalán nem kegyes keresztyén környezetben utazik, hanem egészen más társaságban. Mondhatjuk így az igehirdetés címét: Hívő ember a világban. Mondtam volna, hogy viharban, de legyen most ez a cím: Hívő ember a világban. Mi, lelkipásztorok általában egyházi körökben mozgunk, bár sokszor sajnos az egyház is olyan, mint a világ. De ti, Testvéreim, a legtöbb időt nem a hívő testvéreitek között töltitek – szerencsés ember, akinek ez adatik –, hanem a világban. Figyeljük hát a hívő embert! Hogyan forgolódik a világban? Most éppen hatalmas tengeri viharban… Ha megfigyeljük Pált, látjuk, mennyire a helyén van ez az ember. Nem kezdi azzal, hogy ő megtéríti a pogány környezetét, feláll a bilincseiben, és mondja a hívő bizonyságtévő szöveget. Azonnal leültették volna. Nem szónokol, nem szajkózik. Ugyanakkor nem húzódik félre, hogy ilyen a világ, és leül valahol a hajósarokban, és ott imádkozgatva kihúzza valahogy az utat. Hamarosan kiderül, hogy áldássá lesz a többiek számára. Tud valamit. Van valamije. Még jobb, ha így mondom: van Valakije, Akivel olyan kapcsolatot tart, hogy a leglehetetlenebb helyzetben is megkapja a következő lépést. Azért olyan fontos ezt megérteni, mert a hívő ember, ha helyén van, olyat tud adni a környezetének, amit senki más. Nem azért, mert ő olyan okos lett, mert ő már mindent tud, mert ő a hívő, hanem azért, mert van egy mennyei kapcsolata. Másként láthatja az eseményeket, mint a környezete. Egy ószövetségi példát mondok. Az arámok megtámadták Isten népét, el akarták foglalni a városokat. De mindig odament a védekező csapat, ahol az arámok be akartak törni. Az arám király és a hadvezér felháborodtak, és azt kérdezték: – Mondjátok már meg, ki az áruló közöttünk? – Nem így van, király! Van ezeknek egy emberük: Elizeus, a próféta, aki az Istenüktől megkapja az üzenetet. – Na, akkor fogjuk el – mondja a király, és mennek. Nem tudták elfogni. Nagyon érdekes történet ez. De a támadó csapatok ki voltak szolgáltatva, mert az Úr az Övéivel van, és megüzeni, hova menjenek, mit csináljanak. Pál értett valamit a hajózáshoz is. Olvastam, hogy életében öt és fél ezer kilométert töltött tengeren, ekkorra három hajótörésen túl volt már. Ő maga írja a második korinthusi levélben: – Háromszor hajótörést szenvedtem. Ez már a negyedik volt, amit most átélt. Volt tehát némi tapasztalata, mégsem ez volt az igazi titka, hanem az Urával való kapcsolata. Nagyon jó, ha a hívő ember ért a dolgokhoz. Akár szakember valamiben. Bármit tudunk, az nagyon jó dolog. De igazán akkor tudjuk a helyén használni, hogy ha nem a mi tudásunk van elöl. Mert akkor gyakran okoskodunk, amikor csöndben kellene lenni! Pál igazi titka az Úrral való kapcsolata. Halálfélelemben vannak, ő is. Nehogy azt gondoljuk, hogy Pál lazán sétál a hajón, miközben a többiek se nem esznek, se nem isznak, megdermednek a félelemtől. Nem úgy van, hogy a hívő ember ránt egyet a vállán, és megy tovább. Ugyanúgy megszenvedjük, meg kell harcolnunk a harcokat. Csak a hívő embernek van egy plusz fogódzója, ami mindenekfölött áll. Kap egy igét. A másik embernek az semmi, hiszen itt a vihar. Magyarázza, hogy az Istene szólt. – Ki az az Isten? Hol van? Mit csinál? Hagyj békén a szövegeddel! Itt vagyunk a baj kellős közepén! – Neki pedig ennek az Istennek a szava lecsitítja a vérnyomását. Helyre teszi a gondolkodását. Visszaadja a minden értelmet felülhaladó békességét. Vannak ilyen ígéreteink. Kinevet minket a világ, miközben olyan kincsekkel rendelkezünk, amikről fogalma sincs. Például Pál azt mondja, hogy az Istennek minden értelmet felülhaladó békessége megőrzi a szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Próbáld most ezt szó szerint venni. Micsoda kincs ez! Aranyért se veheti meg valaki. Óriási dolog! Ennyi bevezetés után lássuk a tengeri utat. Cézáreából indulnak, ahol fogságban volt Pál. A százados bérel egy hajót. A logikus az lenne, hogy Cézáreából irány Róma. Igen ám, de a vitorlás hajókkal nehéz, hiszen ez egy kis hajó. A Földközi-tenger partja mentén araszol előre, és kiköt a nyugati parton, Mirában. Ott egy nagyobb hajót találnak, átszállnak. Alexandriából jön, gabonát visz Rómába. Nem csak Józsefék idején volt gabona Egyiptomban. A Nílus partja bőven termett, és a rómaiak tudták, honnan kell a finom gabona utánpótlását beszerezni. Erre a hajóra, amikor kiköt Mirában, a hajótulajdonos a gabona mellé jó pénz fejében a rabokat is felveszi. 276 személy utazik matrózokkal, katonákkal, rabokkal együtt. Még az is érdekes, ha itt megállunk, hogy mindig hasonló módon forog a világ kereke. Panem et circenses! Kenyeret és cirkuszt a népnek – tartja az ókori római mondás. És mit szállítanak? Gabonát, mert enni kell a népnek. A rabok pedig, akiket mint halálra szántakat visznek, utánpótlásként szolgálnak a cirkuszban, a vadállatokkal való küzdelemben. Ebbe a társaságba keveredik bele Pál. A Földközi-tengeren ép eszű hajós szeptemberben már nagy útra nem vállalkozik. November elejétől március elejéig egyáltalán nem hajóztak abban az időben a Földközi-tengeren. Teljes életveszély lett volna. Ők mégis elindulnak, mert az üzlet az üzlet. Lehet, hogy arra számítottak, ha nem is jutnak el Rómába, áttelelnek valahol, és folytatják majd az utat. De az is lehet, hogy úgy gondolkodtak, kis szerencsével a két hónapnyi utat megtehetik. Elindulnak, kikötnek Kréta szigetén és latolgatják, hogy maradjanak vagy menjenek tovább. Akkor megtörténik Pál első fellépése. Előkerül, és azt mondja nekik: – Vigyázzatok, mert ha lecsap az Eurakvilo, az észak-keleti szél, kisodródunk a tengerre, és végünk. A százados odamegy a hajótulajdonoshoz, kormányoshoz, megkérdezi őket. Azt mondják, menjünk csak tovább, van egy védettebb kikötő 65 kilométerre ide. Déli szél kezd fújni, az is mellettük szól. Elindulnak. Lecsap az Eurakvilo, és onnantól kezdve már nincs megállás. Ki sodorta a tengerre a hajót. Leírja az ige, mi történik ezután. Mit tesz Pál? Mit tesz a hívő ember, ha szorult helyzetbe kerül? A családja, környezete nem hallgatja meg, leinti, és csinálják tovább a maguk feje után a dolgokat. Pál megsértődik? Félrevonul? Azt mondja, hogy csináljatok, amit akartok? Ha a gyermekeid bárhogyan döntenek, annak a következményeit Neked is viselned kell. S a környezetedben élők döntéseit is ugyanúgy. Ott vagy a hajón. Pál is ott van. Kétségbeesik? Pálnak van egy ígérete: – Neked Rómába kell jutnod. – Csöndesen ebbe az ígéretbe fogózik, marad a helyén, az Úrra bízza a dolgot. Ne erőltesd, Testvérem, ha elmondtad, ahogyan látod a legjobb látásod szerint. Nem megy úgysem, nem tudod rájuk erőltetni a látásodat, bármennyire jó lenne nekik is. Ez történt itt Pállal. Elindulnak. Ráadásul úgy tűnik, hogy jóra fordul a dolog. Mégis jön a vihar. Elfelejtik a rabokat, mindent. Pánik tör ki. Szárazföld sehol. Kréta szigetétől, ahol szerettek volna kikötni, egyre messzebb hánykolódnak. Irányíthatatlan a hajó. A mentőcsónakokat is fölhúzzák a hajótestbe, mert ha a vihar elszakítja, akkor már azok is elvesznek. Alul kötéllel átkötik kétségbeesésükben a hajótestet, hogy mentsék, amennyire lehet. Másnap kidobálják a hajóterhet. A hátsó horgonyokat leeresztik, hogy azok a viharban is valami kapaszkodót adjanak, mégse csak úgy hánykolódjon a hajó, mint egy pihe a viharban. Harmadnap a hajófelszerelésből, amit csak lehet, kidobálnak. Se nap, se csillagok. Nem volt iránytűjük akkor még, a Nap és a csillagok állásából tájékozódtak. De hiába tájékozódtak volna, mert kormányozhatatlanná vált a hajó. Elveszett az életben maradásuk utolsó reménye is. Félelmükben nem esznek, pánikban vannak az emberek. Egyszer csak feláll megint a rab Pál. Most már egy kicsit jobban figyelnek rá, mert amikor bajban van az ember, akkor az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. Azt mondja: – Az lett volna helyes, férfiak, ha hallgattok rám. Mondtam nektek, hogy ne induljunk el. De mostanra nézve is jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el, csak a hajó. – Honnan tudja? Azt mondja, mellém állt az én Istenem angyala ma éjjel, akié vagyok, és akinek szolgálok. És azt mondta: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Azaz: érted őket is megmenti. „Ezért bizakodjatok férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” Ki ez az álmodozó? – gondolhatták. És ki ez az Isten? Egy dolog az ő hite, meg az Istene, és egy másik a mindennapi élet. Látjátok, Testvéreim, itt a különbség az élő hitű keresztyén és a vallásos ember között. Amíg itt vagyunk a templomban, nem látszik. Addig együtt énekelünk, imádkozunk, majd kimegyünk. Ha jön a baj, egyszerre kiderül, hogy akinek van élő kapcsolata az Istennel, az is megsínyli, s lehet, hogy csuromvizes lesz a viharban, de megkapaszkodik. Akinek nincs, annak annyi segítsége van, mint annak a kapitánynak, aki kétségbe esetten mondta a viharos tengeren a papnak: – Szentatyám, itt már csak az imádság segít. Mire az fölkiáltott: – Jaj, végünk van! Amikor élesben történik valami, kiderül, milyen a hitünk, hiszünk-e az imádság erejében. Van-e élő kapcsolatunk az Úrral? Pál komolyan veszi, amit Isten igéje mondott. A vihar tizennegyedik napján a hajósok gyanítják, hogy szárazföld közeledik. Lebocsátják a mérőónt, húsz öl. Azután kicsit később is lebocsátják, tizenöt öl. Akkor látják már, hogy ebből baj lesz. Zátonyra futnak hamarosan. Ezért megpróbálnak elszökni a hajóról. Fogják, és lebocsátják az egyik mentőcsónakot elöl, azzal a látszattal, hogy ők ott horgonyt fognak leereszteni. Az Isten embere megint a helyén van. Nem varázsló ő, csak a helyén van. Akik pánikban vannak, nem veszik észre, mi történik. De Pál, aki figyeli, hogy itt mi történik, megneszeli, hogy nem hajózási manőver következik, hanem cserbenhagyás. Szól a századosnak: – Ha ezek elmennek, ti sem menekültök meg. – A százados szól a katonáknak. Azok elvágják a mentőcsónak kötelét, s messze sodorja a szél. Képzelhetjük, a matrózok hogyan tekintettek Pálra, amikor megtudták, ki volt a leleplezőjük. De nem ez a fontos. Neki azt kell mondania, tennie, ami soron következik. Most már nagyobb a tekintélye a százados előtt is. Megszólal újra: – Emberek, tizennégy napja nem ettetek. Hamarosan hajótörést fogunk szenvedni. Kell az erő! Egyetek! Ami van még ennivaló, mindenki egye meg, mert úszni kell! És mint aki jól végezte dolgát, előveszi tarisznyájából a kenyeret, hálát ad Istennek, megtöri és elkezd enni. Azt olvassuk, hogy erre a többiek is megbátorodnak, és enni kezdenek. Amikor közeledik a hajótörés, a katonák félnek, ebből baj lesz, hiszen minden fogolyért személy szerint felelnek. Mi lesz, ha a foglyok megszöknek a hajótörés után? Azt javasolják a századosnak, hogy mészárolják le az összes rabot. Ám a százados – azt olvassuk – meg akarván menteni Pált, azt mondta, hogy álljanak el ettől a szándéktól. Íme, neki ajándékozta Isten a többieket is, mert betű szerint igazak az Isten ígéretei. Nem játék, hogy csak úgy véleményt mondott valaki. Az Isten kijelentett valamit. Tudod milyen kincs, Testvérem, a Biblia számodra, az Isten kijelentése, amelyre ráépítheted az életed? Nincs, aki ennél biztosabbat adhatna a kezedbe! A horgonyokat elvágják, a vitorlát nekifeszítik, hogy vigye a hajót a homokzátonyra, és ne valamelyik oldalról érje ütés a hajót. Valóban bekövetkezik a hajótörés, s úszva, deszkákon Pál is kijutott valahogy a partra. Mindnyájan kiérnek Málta szigetére. Itt egy pillanatra álljunk meg! Nézzétek meg Máltát a térképen. Egy pici pont a tengerben. Honnan tudta a szél, hogy azt a kis pontocskát kell célba venni? Dehogy tudta a szél vagy a vihar… De tudta az Isten. Nehogy azt hidd, hogy te tartottad meg eddig az életedet. Voltam autóbalesetben tizenhét évesen. Vitt valaki Budapestről, a szanatóriumból haza. Olcsóbb volt így, hogy ő vitt. Piacra jött Pestre. Elaludt valahol Dunapataj és Kalocsa között. Egyszer csak a piacos asszonyokkal együtt az árokban kötöttünk ki. Az arra járó paraszt bácsi felkiáltott: – Él itt még valaki? Kiszálltunk. Kicsit megütöttük magunkat. A kocsi is összetört, de azért hazáig még elvezette a sofőr. Addigra felébredt. Édesapám azt mondta nekem: – Fiam, teérted megtartotta őket is az Isten. Ugye, milyen beképzelt beszéd egy édesapa részéről? Tizenhét éves gyerek voltam, tüdőbetegen. De az Isten megtartott, mert ma is kell hirdetnem az igét. Neki célja volt velem, és veled is, és megtartott bennünket. Ha elkezdeném sorolni, hogyan rántottam magamra a sírkövet, amikor untam a nagynénémmel a temetőlátogatást… Meg a motorral hogyan vitt a barátom úgy, hogy átrepültem a feje fölött… Hogyan szedtek ki a rizsföldön a gödörből, amikor hatévesen elmerültem, de Vida néni elkapta a hajamat… Nem csináltam én tudatosan semmi rosszat, csak azt mondták rám, eleven ez a gyerek. És az Isten megőrzött a mai napig. És téged is megőrzött, Testvérem. Ha te lennél itt, elkezdhetnéd mondani a saját történetedet, hogy te milyen hősiesen mentetted meg az életed. Valóban te tartottad meg magad? Ha egy kis rög elindulna az ereidben… Nem úgy van ez. Így van, ahogy az igében. Málta szigetén kikötnek, mert az Istennek van Málta szigete ma is. Reménytelenben is. És a fejezet így zárul: Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen megmenekültek. Úgy gondolom, ezek után nem is kell sokat magyaráznom, megértjük az üzenetet. A hívő ember a világban. Nem okoskodva, nem erőszakosan, nem is félrevonulva. Hanem az Úrra figyelve maradjon a helyén. Használja az eszét, de ne az legyen a végső fórum. Ne sértődjön meg, hogy legyintenek rá! Mert ez így megy. Eljöhet az idő, hogy szükségük lesz arra, amit Ő adhat. Várja ki. Lássuk meg, hogy Jézus is így jött erre a világra: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala” (1Jn 4,9). Pál tudja jól, ha Damaszkusz előtt meg nem állítja őt az Úr, akkor még most is üldözné a keresztyéneket. Neki lenne igaza, ő a nagy Isten-hívő. Nincs mivel dicsekednie. Mondta is: – Mid van, amit nem kaptál? – Ő dicsekedjen a többiekkel szemben, hogy én ki vagyok, és ti kik vagytok? Azért, mert időben kicsit előbb kapta a kegyelmet, amit ők később? Nincs mivel dicsekednünk, Testvéreim! De van Kivel együtt élnünk a viharban, és a pogány környezetben is. Pál arra biztatta a hajón az embereket, hogy egyenek, mert nagy szükségük lesz arra az erőre, ami az erő feletti úton várja őket. Hadd legyek én, Testvérem, aki az életed viharos tengerén hívlak. Itt a terített asztal. Jöjjetek, egyetek! Újítsátok meg az Úrral való kapcsolatot! Újítsuk meg! Adjuk át magunkat először, vagy újra egészen neki: – Uram! Hadd újuljon meg a Veled való kapcsolatom! Bocsásd meg, hogy a mennyei ország polgáraként sokszor keserűen, máskor reménytelenül nézek a körülöttem lévőkre. Van, amikor lenézem őket. Állíts helyre engem, hogy a Te gyermekedként – talán csuromvizesen, talán betegen, sokféle félelem között – mégis áldást vihessek abba a körbe, amelyben éltetsz. Hadd legyek a helyemen! Ha így imádkozol, akkor tedd hozzá: „Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem, Míg üvölt a habtusa, S nő a vész a tengeren, Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, Míg eláll a fergeteg; Biztonságos révet adj, S majd fogadd el lelkemet. Nincs nekem más enyhelyem, Szívem Téged hív s keres, Ó, maradj itt, Mesterem, őrizz, adj erőt, szeress! Véled állom a vihart, Hit s erő Te vagy, Te Szent, Szárnyad árnyával takard Fejemet, a védtelent.” (300. dicséret) Úgy legyen! Ámen.