Üdvtörténeti sorozatunkban lassan kilépünk a Biblia lapjai közül. Pál apostol missziói útjait követtük nagy lépésekben. Krisztus után 47-ben indult az első útjára Kis-Ázsiában, majd a második út következett, és most 56-ban járunk már. Tíz-tizenkét év alatt a harmadik út végére Kis-Ázsiában is és Európában, Görögország területén is gyülekezetek egész sokasága jött létre, akik Jézus Krisztust Úrnak és Megváltónak vallották. Az apostol szolgálatának egyik legmegkapóbb mozzanatát olvastam fel a Bibliából. Három évig szolgált Efézusban. Nagy lelki ébredés történt Kis-Ázsia akkori fővárosában. De igen nagy támadások közepette zajlott mindez. Összeforrt a gyülekezet az apostollal. Sehol ennyi időt nem töltött a szolgálata során. Majd onnan tovább menve még visszakanyarodott Macedóniába, Észak-Görögország területére, ahol Filippiben, Thesszalonikában is tartózkodott, majd délebbre, Korinthusba érkezve áttelelt. 56 januárját-februárját ezekben a gyülekezetekben töltötte. Különösen kedves volt neki Filippi és Thesszalonika. Bensőséges szeretet kötötte össze velük. Ha olvassuk a Filippi és a Thesszalonikai leveleket, érzékelhetjük, hogy megkülönböztetett szeretetkapcsolatban voltak egymással. Ezek szegény gyülekezetek voltak. Mégis arra kérték őt, amikor megtudták, hogy Jeruzsálembe készül, és az elszegényedett, éhínség miatt is gondba jutott jeruzsálemi gyülekezet tagjainak adományt visz, hogy őket is vegye be az adományozók sorába. Most indul Jeruzsálembe. Munkatársakat is visz magával, mert a tisztességre gondja volt, s nem egyedül vitte a pénzt. Mindenünnen jöttek kísérők is vele. Korinthusban megírta a Római levelet, majd márciusban hajójegy után nézett, hogy Jeruzsálembe siessen a pünkösd ünnepére. Miért törekszik annyira Jeruzsálembe, mondanánk, hogyha nyilvánvaló, hogy veszedelem várja ott? Ezt olvastuk a beszédben, amit az efézusi gyülekezet vezetőihez, azok családjához intézett a milétoszi tengerparton. Azt mondja a vallomásában, ahogy követjük a 22. verstől: „És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Egy nagy cél vezeti őt: ketté ne szakadjon az egyház. Arra indítja a Lélek, hogy menjen Jeruzsálembe, mert még mindig ingatag a pogány keresztyének és a zsidó keresztyének közötti kapcsolat. Itt van Pál, aki a pogány keresztyének között kapta feladatát. Egyetlen gyülekezetet sem alapított Izrael területén. És ott van Péter és Jakab. Jakab, az Úr testvére Máriától született, és a jeruzsálemi gyülekezet vezetője. Hatalmas zsidó háttérrel és határozottsággal élt, mintha előbb zsidóvá kellene mindenkinek lenni, és csak azután keresztyénné. Ott van ez a nagyszívű Péter, akinek ha Pállal volt, mindegy, a pogányok is jöhettek. De ha Jakabbal volt, egyszerre Jakab volt erősebb arra, hogy őt abba az irányba vonja. Most Pál megy, hogy erősítse az egységet. Korábban is, amikor Jeruzsálemben járt az apostoli zsinaton, nagy feszültségek között, de győzött az egység. Hogy még inkább erősítse ezt az egységtudatot, hozza a pogány keresztyének adományát a jeruzsálemieknek. Hallottuk, hogy itt nem a taktikai megfontolások az elsők, a Lélektől kényszerítve ment. Az Úr küldetésében volt az apostol. Eközben történik ez a kedves jelenet, hogy az útja során nem megy be Efézusba, nem akar időt veszíteni, hanem megüzeni, jöjjenek ki Milétoszba, a tengerpartra a gyülekezet vezetői. Azok gyalog tették meg ezt a mintegy 60 kilométeres utat asszonyokkal, gyerekekkel együtt, csakhogy még egyszer találkozzanak a szeretett apostollal. Folyik a tengerparton a búcsúzkodás. Valóban ez az utolsó találkozásuk, hiszen Jeruzsálemben elfogják Pált, kétévi cézáreai fogság következik, majd Rómába kerül. Ott még szolgálati évei vannak, bár már fogság alatt. Isten Lelke eltakarta előlünk Pál halálát. Erről nem ír a Biblia. De annyit tudunk, hogy Néró császár idején fejezte be mártírhalállal földi küldetését. Ebből a találkozásból olvastam föl egy mondatot: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vérével szerzett.” Tegnap ugyanez az ige hangzott a presbiteri csendesnapunkon, és arról beszéltünk, hogy mit jelent a nyáj őrizőinek lenni. Megvallom, tusakodtam azon, hogy szabad-e kilépni a történet keretéből, és kiemelni ezt a két kicsi szót, hogy „őrizővé tett”. De nem tudtam szabadulni attól, hogy ezen a vasárnapon ne csak a gyülekezet életére nézzünk, hanem együtt gondoljuk át, mi is az ember küldetése, és a mi személy szerinti küldetésünk ezen a világon. A Biblia úgy határozza meg, hogy őriző az ember. Már az Éden kertjében, ahogy elhelyezte Isten az embert, ezzel a kettős feladattal látta el: művelje és őrizze azt. Az ember a Biblia meghatározása szerint nem független lény, hanem Isten sáfára, azaz megbízottja. Idősebbek talán még a sáfár szóra jobban emlékeznek, ő volt a gazdatiszt. Nem az övé a birtok, sem az eszközök, sem a rábízott emberek. Gazdája van, akinek a megbízatásában, mint egy nagykövetnek, az a feladata, hogy a küldője elképzeléseit valósítsa meg. Mint Isten megbízottja függő viszonyban van Mennyei Atyjával. Ebből a függő viszonyból lépett ki az ember. A bűneset után, ha egyet lapozunk, vagy szinte lapozni sem kell, mert ott van az oldal másik felén Káinnak a felelőtlen és frivol kérdése, amikor Isten megkérdezi tőle, hogy hol van Ábel, a te atyádfia: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4,9). Az Istentől elszakadt ember kilépett ebből az őrző szerepből. Nem vállalja, hogy Isten megbízatást és felelősséget adott minden embernek, mégpedig megfelelő rendben. Két csoportba lehet foglalni a Biblián kívüli gondolkodást. Az ember vagy úgy gondolkodik, hogy ő független ösztönlény, ez a darwini, freudi vonal. Ő a természet egy produktuma, legfejlettebb közös őstől származó valaki, akinek az ösztöneit ki kell elégítenie, különben neurotikus lesz. Különösen a szexuális ösztönt mondta jelentősnek Freud. Ma eljutottunk oda, hogy nagy ösztönkielégítés folyik, de ennyi neurotikus ember nem volt még a földön… Ez tehát az egyik vonal, az „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” szellemében élni. Nem számít senki, Isten nincs is, vagy ha van, számomra akkor sincs jelentősége. A másik vonal a humanista filozófiáé, amelynek középpontjában az önmegvalósítás áll. Azért vagyunk itt a földön, hogy kibontakoztassuk saját magunkat. Nem úgy, hogy Isten bontson ki bennünket, hanem majd mi megvalósítjuk magunkat. Eközben nagy magasságokba szállunk talán anyagiakban, s más szempontok szerint is az életben. Körülöttünk pedig törik, zúzódik az élet. De a Sátán gondoskodik arról, hogy azt higgyük, Isten adta kibontakozás megy végbe az életünkben. Csak amikor időnként megáll, és számot vet az önmagát csúcsokra vivő ember, akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy romhalmaz család van körülötte, s emberek sínylik meg önmegvalósítási elképzeléseit. Ebbe a két csoportba – különböző szinteken – besorolható minden Biblián kívüli emberkép. Isten pedig azt mondja: – Ember, a teremtési rend szerint enyém vagy, én bíztalak meg, és a te feladatod és életed gazdagsága, hogyha Tőlem veszed az eligazítást, és veszed a mennyei erőt. Kedves hasonlatom, bocsássanak meg a testvérek, ha sokszor visszatérek rá – éppen most ment el két trolibusz itt, a Városligetben –, hogy az ember olyan, mint a trolibusz. Itt van a te valód, ami olyan, mint a busz, és ott az áramszedő. És Isten az áramszedőn keresztül adja neked az eligazítást, azon keresztül veszed a mennyei üzemanyagot. Így tudod őrizni, és áldott módon kibontakoztatni a saját magad és a körülötted élők életét. Ne csodálkozzunk azon, hogy minden őrzőpontot, amelyet kijelölt az Isten, támad a Sátán. Házasságot, családot, nemzetet, hitet és egyházat. Világi emberek fórumán hangzott el nemrégen, hogy az összes társadalmi szervezet közül még mindig a keresztyén egyházak a legbensőségesebb, legütőképesebb életet őrző szervezetek. Nem büszkeségből húztam ki magam, hanem azért, mert sokszor összehúzzuk magunkat, hogy azért fogadjanak el bennünket is. Most mégis azt mondják, az egyház a legütőképesebb. Persze nem miattunk, hanem a mi vezérünk, az Úr Jézus Krisztus miatt. Ebben a világban a megtérés visszatérés az eredeti alaphelyzetünkbe, hogy az áramszedő az életünkben helyére kerüljön. Vigyázni magunkra és a ránk bízottakra nem azt jelenti, hogy okos elméleteket találunk ki, hanem azt, hogy az alapállás a helyére kerül, s utána gondolkodhatunk sok minden felől. Olyan kedvesen láttam ezt egy nőtestvérünk életében. Bejött a Keresztkérdések tanfolyamra néhány évvel ezelőtt. Tágra nyílt szemekkel nézte, miről van szó. Rácsodálkozott az evangéliumra. Aztán velünk volt a gyülekezeti héten, folytatódott az út, amíg élő hitre jutott. Amíg visszaadta az életét annak az Úrnak, Akinek a tulajdona a teremtési rend szerint, és kérdezte: – Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? – Nem volt rövid út, de megindult egy áldott folyamat az őrzés felé. Párjával élt, és most eljutottak oda, hogy hamarosan meglesz az esküvőjük. Amikor valaki visszaadja az életét az Úr rendjébe, megindul egy rendeződés. A mindenféle rendezetlenség között az erővonalak Isten vezetése, Szentlelke ereje által odamutatnak, hogy a rendeződésnek egy útja induljon meg. Amikor azt mondja nekünk az ige, hogy viseljetek gondot magatokra, akkor az áramszedő állapotáról beszél. Ezért a másokról való gondviseléshez az első feladat az: – Uram, állíts helyre, látod, hogy hol billent ki az életem. Amikor úrvacsorához készülünk, ennek a nagy lehetősége van előttünk mindig újra: – Uram, add vissza a Te szabadításod örömét, erejét, és az engedelmesség Lelkével támogass engem, hogy beleigazodjam a Te megbízatásodba. Ennek a nyomvonala folytán áldás árad tovább a körülötte élőkre is. Úgy indult az őrzés, hogy Isten Ádámra bízta a párját. Azután kettejükre rábízta a családot. Sorra megbízta őket egyre nagyobb körben ezzel az őrző feladattal úgy, ahogy kapják az eligazítást hozzá és az ígéretet: – Ha hallgatsz az én szavamra, áldást adok neked, és áldássá leszel. – Ennek a nagy üzenete hangzik itt Pál apostol ajkán, amikor az efézusi vénekhez szól. Viseljetek gondot azért magatokra! Vigyázzatok, hogyan áll az áramszedő az életetekben, az Istennel való áldott kapcsolatotok! Valóban az Ő megbízottjaként teszitek a feladataitokat, keresitek az akaratát és kéritek hozzá az „üzemanyagot”, hogy meg tudjátok valósítani? Utána érvényes az, hogy vigyázzatok az egész nyájra, hogy kiáradjon a családra, a nagyobb közösségekre az Ő őrző-védő áldása. Ebből árad ki az a kegyelem, ami a gyülekezet életén mint nagy őrző közegen megy tovább. Arról is szóljunk, hogy a Szentlélek tett titeket őrzővé. Teremtés és új teremtés. Amikor valaki a Lélek által újjászületik, a helyére kerül, elkezdődik az új teremtés kibontása az életében. Drága az Úrnak az a nép, akiket rájuk bíz, mert drága véren szerezte. Hamarosan adventhez érkezünk. Legyen a szívünkben a vágy: – Uram, állíts helyre engem, bocsásd meg, ha az őrző helyemről kiestem, hagytam magam kicsalogatni. Bizonyos, hogy ezzel körülöttem is kárt tettem. Bocsáss meg, és add, hogy megerősödjem igazán Benned. Hadd legyen az életem egyszerűen, de valóságosan a Te áramszedőd által éltetett élet. Hadd legyenek a körülöttem élők, kisebb és nagyobb körben, abban az őrizetben, amit Te az életemen keresztül árasztasz ki őrájuk. Úgy legyen. Ámen.
Lekció
ApCsel 20,17-38