Pál és munkatársai nem a saját ötleteik alapján mentek. Tudatosan vezette az útjukat az élő Úr. Így érkezik most az apostol Athénbe, az akkori tudományos és művészeti világ központjába. A Római Birodalom Rómával a hatalom jelképe volt, de azért a rómaiak is elismerték, hogy a tudományban, a művészetben, a gondolkodásban a görögök vezetnek. Megkérdőjelezhetetlen volt Athén vezető szerepe. Igaz, Pál apostol korában már csökkent ez a fény. Pireusz, a kikötővárosuk is iszaposodott, már Korinthos lett a kereskedelmi és mozgalmi világközpont. Alexandriába átkerült a tudomány központi súlya. De azért Athén neve úgy fénylett a dicső múltból is, hogy az athéniek mérhetetlenül büszkén vallották: – Mi vagyunk az ész, a tudomány, a művészetek, az ismeretek fellegvára. A mai igehirdetésnek ezt a címet adtam: Pál és az athéniek. De még jobb, ha így mondjuk: Jézus és az athéniek. Nagy találkozás ez, ütközik az evangélium az athéniek gondolkodásával. Amikor Jézus megjelenik valahol, elkerülhetetlen az ütközés. Pedig Ő szelíd és alázatos volt. Láttuk, hogy nem úgy járt-kelt ezen a földön, hogy ahol csak lehetett, kihívó indulatokat váltott ki és lehengerlő módon forgolódott. De ahol megjelenik, ott vagy a középre engedik Őt, és átveheti az irányítást, vagy olyan ellenállás történik, hogy tovább kell mennie. Így is mondhatjuk, hogy az ember vagy Jézus van a trónon. Kié az uralom, ki az, aki fölötte van a másiknak, melyikük marad középen? Így történt, és történik a mi életünkben is. Egyszer csak Jézus – a hallott igék vagy valakinek a bizonyságtétele, egy munkatárs szavai nyomán, kapott könyv nyomán – közeledik az életünkhöz. Vagy itt vagyunk egy istentiszteleten, és felfigyelünk. Úgy voltunk vele, hogy elhangzik egy papi beszéd vagy valami, de egyszer csak figyelni kezdünk. Jézus hozzánk közeledik. Bejelenti az igényét. Lehet, hogy nem azonnal, amikor valaki még csak fülel és hallgat, de ha felerősödik ez a hatás, bejelenti az igényét az életünk irányítására. Vagy engedünk neki, és akkor a legbensőkig megváltozik az életünk folyása, vagy elutasítjuk egyértelműen, esetleg finomabban, és mi maradunk a középen. Látni fogjuk, hogy az athéniek ezt tették. Mielőtt megérkezne Pál Athénbe, próbáljuk azt a különbséget érzékelni, ahogy az ottaniak éltek és gondolkodtak, és amivel Pál apostol megérkezik. Goethe, a költőfejedelem így írt: Görögországban álmodta az ember legszebben az ember álmát – és ezzel kifejezte, hogy amit az ember addig létre tudott hozni, annak a csúcsa ott volt. Athénben az emberek nagy tetteire voltak büszkék. Pál apostol, aki érkezik, Isten nagy tetteire büszke. Hármas dicsfény lengte be az athéniek gondolkodását. A mai „athéniekét” is – már ne Athénre gondoljunk, hanem akár magunkra vagy ennek a világnak a gondolkodására –, ahol az ember van középütt. Az embert dicsőítik a görögök ebben a hármas dicsfényben. Az egyik a tettek embereinek a dicsfénye. Hőseikre így emlékeztek, a marathoni hősökre, meg a többiekre a múltból, akik valóban nagy dolgokat hajtottak végre. Így gondoltak az olimpiai bajnokaikra is… És akkor megjön Pál, aki egy Megváltóról beszél. Arról, hogy az elesett, elveszett, elbukott ember életét meg-váltotta Isten a kereszten halálba ment Jézus Krisztus által. Milyen más a kettő! Mit kell ezeken a hősökön megváltani? És jön Jézussal az apostol? Majd nem így mondanám, ha nem lenne nagyon közönséges a mondat: Itt labdába sem rúghat Jézus. Másodszor: a gondolatok dicsfénye töltötte be a görögöket. Nagy gondolkodóik, költőik, Platón, Arisztotelész – felsorolhatatlan a görög filozófusok száma – neve máig ragyog. Az más kérdés, hogy egyszer csak egyik a másikkal vitázik. Kiderül, hogy azt már túlhaladták, ez még itt tart – de a gondolatoknak, a gondolkodásnak, az ember nagyságát dicsőítő világa volt ott. Ehhez képest mást hozott Pál. Ő arról a Jézusról beszél, aki Pilátus előtt is fölvállalta: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra” (Jn 18,37). Érzékeljük, hogy itt két világ ütközik. Harmadik: a művészet dicsfénye. A szépség fellegvárában jár az apostol. Azt mondják, hogy ha hajóval valaki közeledik Athén felé, messziről ragyog a nap fényében úszó Parthenon. Kilencvennyolc oszlop, egyenként ötven méter magas. Vagy Pallasz Athéné, az athéniek istennője szobra márványból, elefántcsontból, aranyból fölépítve olyan magasságba, hogy a dárdája hegye majd a napot éri. Azt is olvastam, hogy volt olyan hadvezér, aki ellenséges szándékkal közelített Athén felé, és amikor meglátta ennek a szobornak a ragyogását, megfordult a hajóhadával. Megrettent tőle. De az utcák kövei is, a szobrok, az alkotások. A részletek kidolgozása is olyan szinten, amire ők azt mondták, hogy ami szép, az jó. Jön Pál ezzel a Jézussal, akiről azt olvassuk, hogy az ábrázata nem volt kívánatos, a meggyalázott, leköpött, keresztre vert, agyonostorozott Jézussal. Mit akar ő itt? Ott volt Platón, aki a lélek halhatatlanságát hirdette. Innen már csak egy lépés, hogy a halhatatlan lélek alkotásai is halhatatlanok. Azok a művek, azok a gondolatok, az ember hősi tettei is. Lassan azok az igazságok örök igazsággá lesznek, így gondolkodtak erről. Athénben az ember és tudása vallássá válik. Az ember van középen, és nem az élő Isten. Pál megérkezik, és nem az ember emelkedettségét teszi istenivé, hanem azt hirdeti, hogy az Isten emberré lett, hogy könyörüljön rajtunk, elesett embereken. Nem az ember halhatatlanságát hirdeti, jóllehet az örök életet hirdeti, hanem Jézusnak a halálból való feltámadásáról beszél. Hiszen azt mondja, vallja, hogy Jézus feltámadásának ereje által jutunk mi is igazi életre, élő hitre. Nem vakítja el őt a tettek, a gondolatok, a szép formák ragyogása, hanem Jézus feltámadásának a fénye ragyogja be az életét. Pál nézi a napfényben szép várost, és a derűs város fölött átragyog a mulandóság komorsága, és a halál elvillanó fénye. Az apostol látja ezeket. Háborog a lelke, hogy mindezek odáig vezették az athénieket, hogy – egyesek szerint biztosan túlzás ez – több volt a bálványistenük, mint amennyi ember élt abban a városban. Látja az apostol, hogy ezek az okosok, ezek a magukat mindenkinél nagyobbnak látók, ezek tudatlanok. Az elemi ismereteik nincsenek meg az élő Istenről és a szabadító Jézus Krisztusról! A lényeget nem látják, és nem is értik. Megérkezik így Athénbe, egyedül. Két munkatársa még ott marad Béreában. Pálék Filippiből Thesszalonikába, majd Béreába mentek. Mindkét helyen gyüle kezet alakult. De a zsidók fölháborították a keresztyének ellen a népet úgy, hogy menekülni kellett. Pál volt a célpont. Őt kimentették társai, elküldték emberekkel Athénbe, akik ott hagyták egyedül, és ő várta, hogy jön majd a két munkatárs is utána. De hiába vár, a két munkatárs nem érkezik meg. Ott van ez a beteges kis ember egyedül a Jézusával ebben a városban, és kezdjen hozzá a misszióhoz… Nézelődik, látja a szobrokat, háborog a lelke. Vitatkoznak vele emberek, egy-kettőre szóba állnak, hiszen olvastuk, hogy az athéniek szinte mással sem foglalkoztak. Nyilván dolgozniuk is kellett, de kifejezi ez a mondat a fő mozgatórugójukat: hogy újdonságokat beszéljenek, vitassanak egymás között. Nem azért, hogy ennek nyomán megváltozzon az életük, arról szó sincs! Magáért a vitáért. Úgy, ahogyan a fiataljaink mondanák, hogy jót „filóztunk”. Közben semmi több nem történt, mint az, hogy kicsit megcsillogtattuk, amit már tudunk, meg mástól is hallottunk, és ezekkel foglalkozunk. Nem volt újság, nem volt tv, internet abban az időben, tehát nekik egy-egy új ember kellett, aki újdonságot hozott. Pál hozott is újdonságot. Kiköt a zsinagógában. Nehezen jutnak egyről a kettőre. A zsidó Pál, aki Jézus követőjévé lett, próbálja elmondani nekik: a Messiásotok érkezett meg Jézusban. De tudjuk, a hithű zsidók még ma is várják, hogy majd megjön a Messiás, de Jézust nem fogadják el. Azután az Agórán, a piactéren köt ki. Ott jönnek-mennek, és vitatkoznak vele. Eljutnak odáig, hogy mit akar ez a fecsegő mondani… Pál korának egyik legműveltebb embere volt. A zsidók azt remélték, hogy belőle lesz népük nagy szellemi vezére. Olyan szinten tanult a legjobb tanítóknál, és olyan szintre jutott. De ő most nem ezeket az erényeit csillogtatja, hanem próbálja az evangéliumot eljuttatni ezekhez az emberekhez. Azt mondják rá, hogy mit akar ez a fecsegő mondani? Így lekezelik. Az eredeti szövegben, a görögben az van, hogy ez a „magszedegető”. Ha nagyon le akartak valakit szólni, akkor a csikkszedőkre mondták ezt. Itt nyilván nem a csikkszedésre gondolnak, hanem arra, hogy összeszedegetett valamit, valami tanokból, amivel most etetni akar bennünket. – Idegenszerű dolgokkal hozakodsz elő – mondják. – Szeretnénk megérteni, miről van szó. – Azt mondják, úgy látszik, hogy idegen istenek hirdetője, mivel Jézust és a feltámadást hirdette nekik. Ezek a nagyokosok azt hitték, hogy két istent hirdet Pál: Jézust és a Feltámadást. Így vezetik az Areopagoszra. Volt ott egy domb. Az Areopagosz szó ezt a helyet is jelentette, meg egy testületet is. Harmincfős tudóstanácsuk volt. Azok ott üléseztek és ellenőrizték, hogy milyen tanok hangoznak Athénben. Pált is odavezetik, hogy állja meg a helyét, vagy derüljön ki, hogy nincs igazi mondanivalója. Pál kiállt a középre, elkezdte a beszédét. A hallgatósághoz alkalmazkodott a beszéde formájában, de a tartalmában maradt sziklaszilárdan Istennél. Elkezdi: – Athéni férfiak! – Kihúzták magukat. Ha valaki így szólította meg őket, az megbecsülést adott nekik. Nem azzal kezdi, hogy mennyire háborgott a lelkem, hogyan lehettek ilyen bálványimádók! Hanem azt mondja, hogy minden tekintetben istenfélő embereknek látlak titeket. Találtam egy olyan oltárt is, amelyikre ez volt írva, hogy az Ismeretlen Istennek. Akit ti ismeretlenül tiszteltek, azt hirdetem én nektek. És kezdi a Teremtővel – eddig még nincs baj. Megmondja, hogy aki egy vérből teremtette az egész emberi nemzetséget, kijelölte a lakóhelyük határait, nincs messze senkitől. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, még idézi is valamelyik költőjüket, hogy a ti költőitek közül mondja valaki, bizony az Ő nemzetsége vagyunk. Ekkor vált. – Mivelhogy az Ő nemzetsége vagyunk, hogy gondoljátok, hogy aranyhoz, kőhöz, bármiféle máshoz, formált művészi alkotáshoz, emberi elképzeléshez hasonló lenne az Isten! – És bemondja, hogy a tudatlanság idejét elnézi az Isten, de most azt parancsolja mindenkinek minden helyen, hogy térjenek meg. Itt aztán fölborul a rend. Ez a jöttment tudatlanság idejéről és megtérésről beszél! Persze nem ennyi volt az igehirdetés, ez csak az összefoglalás, ahogyan Lukács leírta. Mert halljuk azután, hogy Jézust és a feltámadást hirdette, és az eljövendő ítéletet. Elmondta a keresztre feszített Jézus szabadítását, elmondta a feltámadott Jézusról az üzenetet és elmondta, hogy Istennek az az igénye, hogy az ember térjen hozzá, adja át az irányítást neki, és éljen az Ő szereteturalma alatt. Másutt azt írja Pál: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége” (1Kor 1,23). Amikor hallottak a feltámadásról, egyesek gúnyolódni kezdtek. Mások intelligensebben azt mondták: – Majd még meghallgatunk téged erről. – Eszük ágában sem volt, csak így küldték el onnan. Hogy gondolta Pál, hogy az athénieknek Jézusról beszéljen? Mert a hit, az élő hit az igehirdetés által születik. Nincs bizonyító eszközünk. Vannak apologéták, hitvédők, igen. Elmehetünk egy darabig, de élő hitet emberekben csak a Jézusról való bizonyságtétel, az igehirdetés teremt. Leszerepelt, kigúnyolták, elzavarták, de figyeljétek csak! Ezt olvassuk: „Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett: közöttük az areopágita Dioniziosz is – egy a tudós areopágiták közül –, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások.” Mert az Isten igéje Athénben sem tért vissza üresen, ahogyan ő megmondta, hanem megcselekedte, amiért Isten küldte (Ézs 55,11). Így telt meg a templomunk is. Mert amikor Jézus közeledik, nagy a front és az ellenállás. De ha valakik befogadják őt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Emlékszem, én ugyanez voltam – talán azóta Isten csiszolt valamit még rajtam – tizenhét évvel ezelőtt is. Amikor a választásomról volt szó, a gyülekezetben igen erősen elhangzott mindenféle ellenálló vád. „Szektás ez az ember”, „ördögűző” és minden olyan, ami – akik ismernek, tudják – egyáltalán nem áll meg. Nekem szólt az ellenállás? Nem! Hanem annak a Jézusnak, Aki sokak szívét bevette azóta, és az akkori százhúsz-százötven ember helyett mennyivel többen vagyunk itt! Vannak erdélyi területek, ahol azt mondják lelkészek, akár egyházi gyűléseken is, hogy a gyülekezet békessége a legfontosabb, ezért ne hirdessétek a megtérést, meg Jézust ennyire, mert megosztja a gyülekezetet. Vagy ahogyan egy budapesti lelkipásztor mondta: – Ha én a megtérésről határozottan, világosan beszélek, ki fog ürülni a templomunk. Nézzétek meg azokat a templomokat, ahol hirdetik a Jézus Krisztusban való megtérést! Azokba a templomokba egyszer csak jönnek emberek. Lehet, hogy egyesek elmennek. Elmentek innen többen annak idején, de jöttek sokan újak, mert Jézusban van élet. Amikor készültem az igehirdetésre, kaptam egy sms-t egyik fiatal lelkésztársamtól, akivel jó kapcsolatban vagyunk. János 1. levele 4. fejezetének a 9. versét küldte. Semmi más nem volt abban az sms-ben, csak ez: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala.” Akkor azt mondtam: – Köszönöm, Uram, hiszen már napok óta vívódok ezzel a beszéddel, hogyan is tudnám elmondani a lényeget, hogy adhatnám tovább, és nem megy. Megerősített ez az ige is, hogy „éljünk őáltala”. Ha Jézus közeledik, előbb-utóbb kikerülhetetlen a döntés. Engedek neki, de akkor nekem át kell adnom az uralmat az életem felett. Az más kérdés, hogy utána Ő valódi életet kezd kidolgozni bennem. Aki pedig már befogadta Jézust, hívő Testvéreim, továbbra is ez lesz a kérdés számára: Kié az uralom? A héten különös helyzetbe kerültem. Nem gyülekezeti kérdésben, de valamilyen módon olyan vitába, amelyben tudtam, hogy igazam van, és nagyon éles következményei vannak, hogy így vagy úgy folytatódik az élet. De olyan fergeteges indulattal mondtam el a véleményemet, hogy – jóllehet ma is azt látom, hogy igazam volt – estére sms-ben kellett leírnom: – Bocsánatot kérek a hangvételért. Mert rádöbbentem, amit tudok is: vagy a harag lelke, vagy a Krisztus Lelke uralkodik bennünk. És megtagadom azt, hogy még az igazat is a harag lelkével vigyem. Ha nem Krisztus marad középen a családi otthonokban – hívő családi otthonokban is –, akkor élünk úgy, hogy nem gabonamaggá lesz az életünk, és nem gyümölcsöt termünk, hanem mi leszünk a középen. A hívőségünkkel is, minden mással is. Az athénieknek Pál világosan megmondta: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” Úgy legyen. Ámen.