Az első missziói út

Akik követik az üdvtörténeti sorozatot, bizonyára észrevették, hogy szinte mindig visszacsatolok a 2000 évvel ezelőtti eseményekből, történetekből a mi időnkbe és gyülekezetünkbe. Nem szeretném a józanságomat elveszíteni, és nem felejtkezem el arról, hogy milyen hősi idők voltak az első század évei, évtizedei a keresztyénség életében. Életüket adták a hitükért. Jézus valamennyi tanítványa, Jánost kivéve, mártírhalált halt. Aki látta a Quo Vadis című filmet, vagy olvasta Sienkiewicz regényét, tudja, hogy oroszlánok elé is vetettek keresztyéneket, ha nem tagadták meg a Krisztusba vetett hitüket. Az első missziói úton, ami a mai témánk, Pál apostolt majdnem halálra kövezték. Hol vagyunk mi ma ilyen szenvedésektől, áldozatvállalásoktól? Még az is nagy próbatétel lenne nekünk, ha az ellenreformációs időkben történt esetet kipróbálnák rajtunk. Titkos helyen gyülekeztek össze a hugenották, a francia reformátusok az üldözések miatt. Egyszer csak egy fegyveres csapat megjelent, és a vezetőjük felszólította az ott lévőket: – 15 percet adok, aki akar, eltávozhat, megmenekülhet. – Mentek is sokan, és 15 perc után a vezető a pisztolyövét lecsatolva azt mondta: – Az árulók eltávoztak, kezdhetjük az istentiszteletet. Arra gondoltam, mi történne hasonló helyzetben velünk? Hányan maradnánk? Én is itt maradnék-e a szószéken? Remélem, Isten segítségével, hogy igen, de ezt most könnyű mondani. Tehát nem vesztettem el a józanságomat, hogy azt hinném, ugyanazokat a terheket vállaljuk, mint az első keresztyének. Mégis nagy örömem, hogy visszacsatolhatok újra és újra a Fasorba. Tudjátok, miért? Mert ahol az Isten Szentlelke munkálkodik, ott, ha kisebb mértékben is, de ugyanazokat a történéseket élhetjük át, mint amiket a hőskorban átéltek. Ma reggel gyülekezeti imaközösség volt a gyülekezeti teremben. Kiderült, hogy lelkészekkel és a szolgálattevőkkel együtt nyolcan imádkoztunk a gyülekezetért. Jól tudom, hogy vannak házi imakörök, van női imakör, bibliaóráinkon is imádkozunk, de havonta egyszer, egy órában, második vasárnap 8–9-ig együtt fölemelhetjük a szavunkat kis csoportokban. Emlékszem, amikor ideérkeztünk, néhányan voltunk csak, akik imádkoztunk, de a koreaiak, akik bérelték a templo mot meg a gyülekezeti termet, teleülték a gyülekezeti termet imaközösségre. Azt hittem, hogy nyelveken szólnak, mint ahogyan a rajongó mozgalmaknak van ilyen különleges imájuk. Más nyelven szóltak, de kiderült, hogy mindnyájan koreaiul imádkoztak. Egy szívvel, egy lélekkel fölemelték a szavukat, a hangjukat. Eszembe jutott ma reggel az is, hogy annak idején, az induláskor gyermekeinkkel együtt imádkoztunk: – Uram, valamikor a karzaton is legyen valaki! Ma már vannak a karzaton, nem is kevesen. Ma reggel azért imádkoztam: – Uram, ha megadod egyszer, hogy tele legyen egy ilyen vasárnap reggeli imaközösségben a terem, micsoda erő szabadul föl, ha egy szívvel, egy lélekkel Téged dicsőítünk és Hozzád imádkozunk! Az első missziói út befejező történését olvastam fel a Bibliából. Mondhatnánk, még el sem indultak Pálék, és mi már a hazaérkezésükről beszélünk? De az egész útnak a lényege benne van alapigénkben: „Amikor megérkeztek, összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” Kezdjük az elindulással! Krisztus után 47-ben járunk, amikor Pálék elindulnak az első missziói útra. Isten Szentlelke minden „kelléket” összerendezett, hogy elkezdődhessen a világmisszió. Nem Jeruzsálemet tette anyahajóvá, ahonnan indult a keresztyénség. Nagy üldözés folyt ott, és egyébként is, az „oszlop” apostolok szíve még nem volt olyan tág a pogány világ felé. Ők inkább a zsidók megtéréséért dolgoztak, arról gondolkodtak. Isten létrehozott a szíriai Antiókhiában, az akkori harmadik legnagyobb világvárosban egy pogányokból lett gyülekezetet. Különleges, hogy rövid idő alatt nagyon erőssé tette azt. Idehozta Barnabást Jeruzsálemből, Barnabás idehozta Saul-Pált Tarsusból. Majd elbocsátja őket a gyülekezet a Szentlélek biztatására a missziói útra. A Fasorban csütörtöki presbiteri gyűlésünkön egyik testvérünk arról számolt be, hogy feleségével, öt gyermekével Gödre költöztek. Egy éve már, hogy folyamatosan arra indítja őt az Úr, hogy a gödi gyülekezetet erősítse, ahova nemrégen érkezett élő hitű lelkész házaspár, és van egy kis hívő imádkozó mag. Amikor kijöttünk a gyűlésről, az egyik presbiter testvérünk örömtől sugárzó arccal mondta nekem: – Tudod, milyen nagy dolog ez? Tizenöt éve engem és néhányunkat irányítottak ide Pasarétről, mondván, hogy még alig kezdődött itt az ébredés, ti közel laktok, álljatok be, hogy segítsétek a munkát. Most meg mi küldünk ki valakit egy másik gyülekezetbe szolgálatra. – Azt mondtam: – Igazad van! Isten Szentlelke munkája az, amikor egy gyülekezetet fölerősít, hogy kiküldhessen életeket a misszióba. Én még azt is tudom, hogy ők már az ötödik család vagy az ötödik személy, akiket kifejezetten úgy küldött ki, hogy más helyre épített be. Ez az egészséges út, „szentlelkes” út, hogy anyahajóvá lesz egy gyülekezet, ahova vissza-vissza lehet térni, de onnan el lehet indulni arra a munkára, amire Isten lelkileg felerősít, és szolgálatra bátorít valakit. Elindul Barnabás és Pál. Velük megy Barnabás unokaöccse, Márk János is, a fiatalember. Így olvastuk az elhívásukat: „Ezt mondta a Szentlélek: válasszátok ki nekem Barnabást és Sault, arra a munkára, amelyre elhívtam őket” (ApCsel 13,2). Figyeljük a sorrendet: Barnabást és Sault. Barnabás a felvezető ember. Idősebb is, mint Saul-Pál, tapasztaltabb is, de az út során hamarosan kiderül, hogy Pál lesz a világmisszió első embere. És ebbe nemhogy nem roppan bele Barnabás, hanem teljes szívvel Pál mögé áll. Már Ciprus szigetén, ahol kezdődik a missziójuk, Pál hirdeti az igét, majd a pizídiai Antiókhiában (ne tévesszük össze a szíriai Antiókhiával, ahonnan indultak) újra csak ő hirdeti az igét. Onnan kezdve ő viszi a vezérvonalat. Drága Barnabás, és Barnabások az üdvtörténetben, akik nemhogy nem lesznek féltékenyek, hanem úgy állnak a második helyre, hogy teljes szívvel segítik, akit az Úr kiválasztott az élre. Érdemes lenne a Biblia igéit így végigtekinteni, és az egyháztörténet lapjait ebből a szempontból elemezni. Most csak egy személyre hadd emlékeztesselek benneteket: Jonatánra, Saul király fiára! Izrael első királya volt Saul, és Dávidot, a pásztorfiút választja ki az Úr utódjául. Saul üldözi, mert sejti, hogy nem a fiáé lesz a királyság. Gyűlölettel sziszegi fiának, amikor észreveszi, hogy az támogatja Dávidot: – Amíg Isai fia él, belőled nem lesz király! Akkor ez a minden tekintetben királynak alkalmas fiú – hiszen hősi harcokat visz végbe élete kockáztatásával a harcmezőn, egyébként is helyén van az esze és a szíve – kimondja: Nem is akarok, mert ha az Úr Dávidot választotta, akkor én mindenben támogatni fogom őt. Milyen nagy kincs, amikor az ügy az első, és nem a személyünk! Így indultak Krisztus után 47-ben hármasban, Barnabás, Pál, Márk János Ciprusra, és ott kezdték meg az igehirdetést. Hamarosan kiderül, hogy ahol az élő Jézust hirdetik, ott a Sátán is támadásba lendül. A sziget helytartója, Sergius Paulus, ez a római ember figyel Pálékra. De ott van egy Elimás, más nevén Barjézus nevű varázsló, aki mindent megtesz, hogy eltérítse a helytartót a hittől. Féltékeny, hiszen tudja, ha Jézusban hinni kezd a helytartó, akkor az ő varázsló állása megszűnik. Két szellemi világ csap össze, a mennyei és a démoni, de a mennyei győz. Hallgassuk csak: „Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel, erősen ránézett, és így szólt: – Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most, íme, az ÚR keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig! – Erre hirtelen homály és sötétség szállt rá, és botorkálva keresett vezetőket. Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az ÚR tanításán” (ApCsel 13,9–12). Akik a lelki munkában mélyebben járnak, azt mondják, hogy az egészséges hívő szolgálatnak két oldalról is jelzése van. Az Úr részéről, amik történnek, és az ördög részéről, aki keresztbe akar tenni. Amikor 17 évvel ezelőtt az első lépéseket tettük az itteni gyülekezeti munkában, olyan mennyiségben és intenzitással kaptuk a támadásokat, hogy azt fel sem tudom sorolni. Ha csak azt mondom, hogy a kölcsönből élő gyülekezettől az első karácsony szentestéjén majdnem 500 ezer forintot elloptak a Wertheimszekrényből… Amikor még a lakás sem volt rendbe téve, hogy beköltözzünk, már a hivatalosok a hátunk mögött, a presbitérium háta mögött, meghirdettek egy újabb lelkészi állást a Fasorba. Úgy kellett a presbitériumnak egy döntéssel, és a Reformátusok Lapjához küldött jelzéssel megállítani, hogy ez még nem időszerű. De nem is sorolom, csak dicsőítem az Urat, aki győzött. Évek múlva egy nagy borítékban „Zakeus” felirattal 2,2 millió forintot találtunk a postaládában. Azóta sem történt ilyen, ezt csak azért mondom, hogy Istennek ezek az akciói nem tucat számra történnek. A nagy boríték a Fasori Református Egyházközség részére volt címezve, és 4-gyel osztható volt a szám. Zákeusnál olvassuk, hogy azt mondja Jézusnak: – Amit patvarkodással vagy csalással elvettem, négyannyit adok vissza. Máig sem tudjuk, ez a csoda hogyan állt össze, csak sejtjük, hogy a mi Urunk közreműködésével. Egy évre a hirdetés után nem hirdettünk az újságban, hanem mi magunk hívtunk ifjúsági és missziós lelkipásztort, lelkipásztor házaspárt a gyülekezetbe. Folyamatosan átéltük, átéljük, hogy az Úr is jelez, de a Sátán is jelez. Pálék egész útját támadások hatalmas arzenálja kísérte. A Sátán a kezdet kezdetén szerette volna befojtani a missziót. Márk János már Ciprus után elköszön tőlük, az első puskaporszag elég volt neki, hogy visszahúzódjon. De ők mentek tovább. A pizídiai Antiókhiába mennek Ciprusról. Ha elképzeljük a Földközi-tenger medencéjét, ott van egyik oldalon Izrael országa, fölötte Szíria, és jön a Törökországot ma magában foglaló ázsiai terület. És a Földközi-tengerben Ciprus szigete. Ciprusról elhajóztak a mai török területekre. Majd halljuk Ikóniumot… Mai nevén Kónya városa a harmadik legnagyobb török város. És így haladtak tovább. A Taurus-hegység 1600 méter magas hágóit megmászva a fennsíkon találták a pizídiai Antiókhiát, 1200 méter magasan. Szép út lehetett ez. Nem is egyik napról a másikra tették meg Pálék. De megérkeznek, és a zsinagógában kezdik. Mert először a zsidókat szólítják meg. Pál egy üdvtörténeti igehirdetést mond. Elkezdi a népük történetéténél, és kiköt Jézusnál. Meghasonlás támad. Ha az élő ige hangzik, ha Jézus keresztje, halála, a feltámadása, a megtérés, újjászületés evangéliuma középpontba kerül, megoszlik a hallgatóság. Ez így történt itt is. Figyeljük csak! „A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: – Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig. Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban” (ApCsel 13,44–49). Mekkora harc követte ezt, de gyülekezet maradt a hátuk mögött. És ezt olvassuk az 52. versben: „A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” Jön Ikónium, és jön Lisztra. Ami Lisztrában történt, azt tragikomikus filmben lehetne csak megörökíteni. Kezdődött azzal, hogy Pál egy sántát meggyógyít. Úgy, ahogy annak idején Péter és János mentek a jeruzsálemi templomba, és az Ékes-kapunál egy sánta alamizsnát szeretett volna tőlük. Akkor azt mondták, hogy aranyunk, ezüstünk nincs, de amink van, azt adjuk neked, a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj. És lábára szökött a sánta. Most ez Lisztrában, Pálék szolgálatában megismétlődik. Erre úgy megrendülnek ezek a pogányok, hogy isteneknek nézik őket. Azt mondják, az istenek látogattak el hozzánk, Jupiter és Mercurius. Jupiter volt az öreg, Mercurius a fia, a szóvivő, s egyből Barnabást Jupiternek, Pált Mercuriusnak tekintik. Jupiter főpapja felkoszorúzott bikákat hoz, hogy áldozatot mutassanak be az apostoloknak. Rendhagyó istentiszteleti helyzet ez! Odarohannak közéjük, Barnabás és Pál, és azt mondják, hogy álljatok meg, éppen ezért jöttünk hozzátok, hogy ebből a babonaságból, amiben éltek, az élő Istenhez vezessünk titeket. Megbotránkozik a nép, közben megérkeznek az antiókhiai támadók is, és a vége az, hogy Pált, aki ezt a gyógyítást az Isten Szentlelke által végbevitte, majdnem halálra kövezik. Meg is vannak győződve, hogy meghalt, kihúzzák a szemétdombra, a városon kívülre, és otthagyják. Teljes csőd, mondanánk. De mi azt mondtuk volna a kereszt alatt is, amikor Jézus meghalt, hogy teljes csőd. Innen nincs tovább. Mentek is a tanítványok a szélrózsa minden irányába. De mi az, hogy teljes csőd? Ne csak idáig lássunk! Itt nagyon szűkszavú a leírás, hogy odamentek a tanítványok, ő pedig fölkelt. Nem tudjuk, hogy elsősegélyben részesítették, vagy mi történt. De tudunk az egyháztörténeti leírásokból arról, hogy Timóteusék részt vettek az ápolásában. Volt ott egy fiatalember, talán a húszat se érte el. Az édesanyja, aki istenfélő asszony volt, még Krisztust nem ismerte, de az biztos, hogy miközben ápolta Pált, megismerhette. Később a második missziói útra és a további szolgálati életére a leghűségesebb tanítványt, Timóteust Lisztrából kapta az apostol. Megérte neki ez az életveszélyes inzultus? Kérdezzétek meg tőle, és válaszol: – Mindent kárnak és szemétnek ítélek az Úr Jézus Krisztus ismerete gazdagságáért. Megérte neki. Itt aztán befejeződött a missziói út – mondanánk. Mert ha valakit holtra vagy félholtra köveznek, hogy nézhetett ki az az ember?! És mit olvasunk? „Másnap pedig Barnabással együtt elment Derbébe” (ApCsel 14,20) – és ott is hirdették az evangéliumot. Majd visszatérnek, de nem lopakodva, kerülő úton. Keressük is ki otthon, olvassuk végig ezek fényében Az apostolok cselekedetei 13–14. fejezeteit, hogy mélyen belénk ivódjon. Visszatérnek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába, hogy erősítsék a tanítványok lelkét, akik megrémültek az első támadások közepette. Friss hívők voltak. Ők erősítik ezeket az induló tanítványokat, nem azok a súlyosan megsérült Pált. Bátorítják őket, hogy „maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába” (ApCsel 14,22). Teljesen meglepő, amit olvasunk, hogy ezekben a friss gyülekezetekben mi történik! „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután Pizidián áthaladva eljutottak Pamfíliába, hirdették az igét Pergében, és lementek Attáliába. Innen Antiókhiába hajóztak, ahonnan az Isten kegyelmébe ajánlva indították el őket a most elvégzett munkára” (ApCsel 14,23–26). Számomra megdöbbentő, hogy mi történt itt hónapok alatt. Mennyit küzdünk, hogy emberek hitre jussanak, mennyi idő, mennyi várakozás… Itt pedig a támadások kereszttüzében élő gyülekezetek keletkeznek, amelyek már vezetőket választhatnak maguk közül. Ekkor jön a befejező mondat: „Amikor megérkeztek – Antiókhiába haza –, összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” Meglepett engem, hogy nem arról beszéltek, mennyi bajuk, terhük volt, vagy hogy Pál megmutatta a kötés alatt a sebeit. Nem, hanem arról, hogy milyen hatalmas dolgot cselekedett az Isten, és kaput nyitott a hitre a pogányoknak. Kedves Testvéreim, miközben tanulmányozom a régi eseményeket, olyan közel jönnek, szinte kézzelfoghatóan, megtelik a szívem hálával, Isten dicsőítésével, hogy akkor is, ma is kaput nyit a pogányoknak, a budapesti pogányoknak is. Nekünk is a hitre. Így énekeljük majd istentiszteletünk végén a 264. dicséretünket. A 2. verset felolvasom: „Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett, sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett, nagy irgalmát naponként tölti ki rád, áldását mindenben érzed”. Ámen