Üdvtörténeti sorozatunkban Ezékiel prófétához érkeztünk. Isten népe már a babiloni fogságban van. Múlt vasárnap a fogságba kerülés eseményeit hallgattuk. Elvadult, elistentelenedett a nép, haszontalan vezetőkkel. A babiloni hadsereg feldúlja Jeruzsálemet, kő kövön nem marad. Ez két lépcsőben történt. Az első Jojákim király idejében, akiről olvastuk, hogy elégette a Biblia lapjait. Nem csak hogy nem hallgatott Isten igéjére, hanem egyenesen elpusztította azt. 598-ban bekövetkezett halála után az első deportálás megtörtént Jeruzsálemből. Utána Cidkijjáról hallottunk, a másik királyról, aki szintén nem hallgatott az Úr szavára, és bekövetkezett a nagy pusztulás 587-ben. Az első deportálással került Ezékiel idegen földre, Babilonba, a Kebár folyó mellé, a foglyok közösségébe. Az asszírok általában szétszórták a foglyaikat, hogy beolvasszák őket a népük körébe. Babilóniában pedig egyben tartották őket, nagy tömbben, kényszer munkán, illetve különböző városokban, amelyeknek az építését kellett ellátniuk. Itt volt Ezékiel a foglyok között. 598-at mondtam az első deportálásnak, és 593-ban, azaz öt évre az odakerülésük után kapja prófétai elhívatását. Mintegy húsz éven keresztül prófétál a fogságban lévő népnek. Könyvét két részre lehet osztani: az első 24 fejezet arra az időre szól, arra a hat esztendőre, amíg végleges lett Jeruzsálem pusztulása. Még élt a reménység, hogy nem fog elpusztulni Jeruzsálem, hamarosan vége lesz a fogságnak. Ő nagyon keményen és határozottan mondta, hogy elpusztul Jeruzsálem. Nem lesz vége a fogságnak, csak akkor lesz szabadulás, ha az Úr a hetvenéves babiloni fogságot leperli a népével. Elpusztult Jeruzsálem. Megérkezett a foglyok második hulláma is. A könyv második része már a kétségbeesett, fogságban megszomorodott és reménységét vesztett néphez szól: Van reménység, lesz szabadulás, él az Úr, és tessék hallgatni rá. Elhozza majd a szabadulás és az újjáépítés időit. Most figyeljük a 16. fejezetet. Ez furcsa ige, különös élességgel bemutatja a nép „paráznaságát” hűséges Urával szemben. Ez a fejezet is azok közé az igék közé tartozik, amelyek még Jeruzsálem pusztulása előtt hangzottak el. Így kezdődik a fejezet: „Így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia, ismertesd meg Jeruzsálemmel, hogy milyen útálatosak a dolgai” (Ez 16,1). Jeremiás ezt mondta Jeruzsálemben, Ezékiel pedig ott a fogságban. Nehogy tévedésben legyenek Isten közelgő ítéletét illetően. Ez a fejezet a legmegbotránkoztatóbb igék egyike a Bibliában. A nép hűtlensége, az Úrral kötött szövetség megszegése, amelyet elkövetett, annyira minden bűnök bűne, hogy ennek ábrázolásában a próféta nem ismer határokat. Ugyanakkor az egyik legmegragadóbb része ez az egész Szentírásnak. Így ír erről egy bibliamagyarázó: Emberi bűnnek a sötétségét sehol sem ecsetelték sötétebb színekkel, ugyanakkor Isten könyörületessége, fénye sehol sincsen sugárzóbban ábrázolva, mint itt. Nézzük hát a fejezetet! Az Úr megszólítja Jeruzsálemet, de az egész népről szól. A születésénél kezdi. Nagyon kemény sértéssel indul a megszólítás: „Apád emóri, az anyád hettita” (Ez 16,3). Ők Ábrahámtól származtatták magukat, de Isten szava úgy szól, hogy Jeruzsálem pogány hely volt, annak idején beduinok lakták, meg a jebuzeusok. Onnan eredezteti őket. – Úgy indultál, hogy semmi közöd nem volt hozzám: „Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél” (Ez 16,5). Abban az időben megtörtént, hogy a nem kívánt vagy beteg gyermeket, különösen a leánygyermeket kitették. Egyszerűen úgy, mint annak idején a Tajgetoszról a spártaiak ledobták a gyermeket. Az ősök, a beduin ősök is megtették ezt. Azt mondta az Úr: „Amikor megszülettél, nem kötötték el a köldökzsinórodat, nem mostak tisztára vízzel, nem dörzsöltek le sóval, pólyába sem tettek. Senki sem szánakozott rajtad, semmit sem tettek meg veled ezekből, nem könyörültek rajtad. Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél. De én elmentem melletted, és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben!” (Ez 16,4–6). Ezt kétszer is elismétli, mintegy hangsúlyt téve rá: Így indultál… Majd folytatja: – Gondoskodtam rólad, felnövekedtél. Ifjú leánnyá serdültél, szerelem korába érkeztél. Akkor újra elmentem melletted. Láttalak téged, és kiterjesztettem a palástomat reád. Eljegyeztelek magamnak, és feleségül vettelek téged. Olyan szépen elmondja, hogy mi mindent adott neki. Mennyi aranyat, orrperecet, fülbevalót, a homlokodra koronát. Ételt, ruhákat, bíborba öltöztettelek. Nagyon szép lettél, gazdaggá lettél, annyi értéket adtam neked. Majd jön a nagyon kemény feddés: – Te pedig elbizakodtál szépségedben és gazdagságodban, amiket tőlem kaptál. Cserbenhagytál hűtlenül engem. Paráználkodni kezdtél. Felsorolja: fűvel-fával, mindenkivel megcsaltál engem. Sorolja az országokat, ahogyan a népe hűtlenségét előhozza az egyiptomiakkal, az asszírokkal. – Betetted az oltáraikat, átvetted a szokásaikat, a bálványisteneiket. Odáig jutottál, hogy orgiákon, kultuszi paráznaságban nemzettél gyermekeket, és azokat elégetted ezeken az oltárokon, hogy a termékenység még gazdagabb legyen. Azoknak az isteneknek ajánlottad fel őket. Mivé lettél, én szerelmem, akivel egy volt az életem. Sorolja-sorolja, megállíthatatlanul. Azután eljut oda az Úr a próféta által küldött igékben: – Egyszer csak rájöttek a szeretőid, hogy őket is csalod egymással, és ellened fordultak. Ellened, aki ráadásul még azt a gyalázatot is elkövetted, hogy nem neked fizettek a paráznaságodért. Te mentél utánuk, és vitted azokat az értékeket, és tékozoltad rájuk, amiket adtam neked, és amiken te bérelted magadnak őket. Ellened fordultak, meggyaláztak, megcsúfoltak, letépték a ruháidat. Megszégyenítettek, otthagytak meztelenül, és ott voltál kifosztva. Nem törődtek veled, hogy mi lesz tovább. Akkor ismét felhangzik az Úr igéje: „De én emlékszem szövetségemre, amelyet ifjú korodban kötöttem veled, és örök szövetségre lépek veled. Akkor eszedbe jutnak tetteid és szégyenkezni fogsz. Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr. Gondolj erre, szégyenkezz, és gyalázatod miatt ne nyisd ki többé a szádat, ha megbocsátom mindazt, amit elkövettél” (Ez 16,60–63). Megrendítő szavak, Isten hűségének bizonyságai. S itt már hagyjuk Jeruzsálemet, és jöjjünk át a mába. Mert ezek az igék örökérvényűek. Bemutatják a hitvány embert, aki Isten szövetségét, ajándékait hűtlenül kezeli, és bemutatják az örökké hűséges Urat, aki akkor is hű a szövetségéhez, ha a társa megszegi azt. A Timóteusi levélből idézem az igét: „Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13). Ilyen Urat az ember nem talál sehol másutt. Itt vagyunk az ítélethirdetés kellős közepén, és mégis a szeretetéről beszél az Úr. Szerelmi vallomást tesz a népének. Ő megy utánuk, Ő fogadja vissza őket?! Ő kezd újat velük?! Ez a leírás nem csak a jeruzsálemiekről szól. Ez az ember képe, aki elindul, és születésétől fogva kapja Isten ajándékait. Talán nem is tud róla, nem is törődik vele. Őrzi, segíti, ajándékaival, kincseivel látja el, és ezeket a kincseket tékozolja az ember, hűtlenül Urához, mindenkivel összeállva, az Urat semmibe véve éli az életét. Amikor az eltékozolt kincsei nyomán kifosztottá válik – mert odáig jut, hogy elhagytak, akikre én tékozoltam a kincseimet, itt vagyok, megroppant életemmel, útkeresésemmel –, akkor ráteríti a palástját az Úr, és örök szövetséget köt vele. Itt van Istennek és a mi életünknek a képe. De ez az ige a hívő embernek is szól, hiszen őt már magának eljegyezte az Úr, és hányszor mégis hűtlen lesz Urához. Másnak adja szívét, szerelmét, hűségét, ragaszkodását. Elmondtam a testvéreknek már, hogy lelkipásztori szolgálatomnak nem csak a szolgálati helyek adnak szakaszokat – Salgótarjánban öt év, azután húsz év Fóton, most már tizenhat itt, a Fasorban –, hanem tíz-tizenkét év után az első csendeshetemen Isten ellenmondást nem tűrően ítélte meg a buzgó, de langyos szolgálatomat. Világossá tette azt, hogy az Ő kincseivel, értékeivel az önmagam dicsfénye körül forgolódom. Így hangzott ez szó szerint: – Embereknek igyekszel tetszeni, így Krisztus szolgája nem vagy. Én ugyan szolgáltam buzgón, nem láttam én ezt világosan – de hogy emberek nem juthattak halálból életre, az bizonyos. Ezt valóban keményen megítélte az Úr. Amikor ezt megértettem – világos volt a szava –, azt válaszoltam Neki: – Uram, én ezt elfogadom, de nem tudok más lenni. Ez vagyok minden gesztusommal, én ezt tudom tenni. Ha Te tudsz mást kezdeni az életemmel, itt vagyok, és szeretném, hogy kezdjél valami mást. – Ekkor kezdett Ő egy egészen új szakaszt, amelynek nyomán áldott ébredést adott a fóti gyülekezetben, és itt, a Fasorban, miközöttünk is, a szolgatársakkal, testvérekkel együtt. Amikor már ez az új szakasz elkezdődött, kerestem a közösséget azokkal a lelkipásztorokkal, akik az evangélium hirdetéséhez nagyon ragaszkodtak. Nyaranta egy hetet együtt töltöttünk. Egyszer, az első években ez a most felolvasott bibliai rész volt az egész heti ige. Emlékszem rá, azon a héten minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy kimentem a ház mögötti kertbe. A kert végében egy kis patak folyt, s én a patakparton járva-kelve vallottam újra az Úrnak. Átéltem, ahogyan Ő mondja szó szerint az igéket, és Ő fogad a szeretetébe-szerelmébe vissza. Ennél izzóbb, melegebb igeélményem azóta sem volt. Pedig ennek már húsz-egynéhány esztendeje. Amikor eljutottam ehhez a fejezethez, boldogan láttam: – Uram, milyen hatalmas dolog, hogy Te megkeresed a gyermekeidet, és kimondod, amit nekem is kimondtál: – Megemlékezem frigyemről, amelyet veled ifjúságod napjaiban kötöttem. – Tényleg, szó szerint ifjúságom napjaiban ismertem meg Őt úgy, mint aki elhívott, elfogadott. Majd a Tőle kapott kincsekkel hűtlen lettem Hozzá. De nagy kegyelem, amikor átélheti valaki először vagy újra, hogy kijelenti szeretetét, szerelmét az Úr, amely egészen személyes lesz számára. Neki mondja, ami elhangzik itt, az igében: „Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr. Gondolj erre, szégyenkezz, és gyalázatod miatt ne nyisd ki többé a szádat, ha megbocsátom mindazt, amit elkövettél” (Ez 16,62–63). Valaki azt mondta, hogy neki nem Isten kemény igéi jelentenek igazi megállítást, hanem amikor tudja, hogy sok mindent rosszallhat életében az Úr, és mégis valami különös szeretettel, gyöngédséggel emeli fel vagy ajándékozza meg őt. Akkor úgy, ahogy az igében van: elszégyelli magát. Azt mondja, akkor jutok igazán bűnbánatra, hogy ki vagyok én, akivel mégis így bánik az Úr. Most is, még mindig! Bármilyen helyzetben vagyunk is, testvéreim, fogadjuk a mai igét személyes üzenetként. Így szól hozzánk az Úr: – Gyermekségedben elmentem melletted, és azt mondtam: maradj meg, élj. Felneveltelek és eljegyeztelek magamnak örökre. Jézus Krisztusban ez az eljegyzés ott, a Golgotán megtörtént. Azután hogyan tovább? Azt mondja: – Amikor utaidban megfáradsz, amikor kiderül, hogy nem utak igazán, amikor kiderül, hogy azok az istenek, azok a források nem igazi életforrások, amiktől sokat reméltél, és ott maradsz kifosztva, akkor én megkereslek téged, és azt mondom, hogy megemlékezem ifjúságodban kötött szövetségemről, és örök frigyet kötök veled. Áldott légy érte, Urunk! Ámen!
Lekció
Ez 16