Az a reménységem, hogy az előző igehirdetés alapján mindnyájan megszerettük Jeremiás prófétát, az Ószövetség – Jób után – talán legtöbbet szenvedett alakját. Olyan igéket olvastam fel a prófétai könyvből, amelyeket még a szolgálata első felében mondott el. Ebben a szenvedő állapotban perel az Istennel. Úgy érzi, hogy végsőkig feszül a húr. Érzékeny életét olyan módon dobta be az ellenállók közé Ura, hogy ebből elege van. Nem csak hogy megátkozza a születése napját, hanem olyat mond Istennek, amire mindnyájan felkapjuk a fejünket. A magyar fordítás nem olyan éles, mint a héber eredeti: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” De az eredeti kifejezés arról beszél, mint amikor a legény elcsábítja a leányt, teherbe ejti és otthagyja. Jeremiás odavágja Isten arcába: Ezt tetted velem, és én itt maradtam megcsalatva. Csak gúny és támadás ér. Ezt tetted velem, Uram! – Elhatároztam, hogy nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében – milyen mélységet jár, él át a próféta. Abbahagyhatta volna, nem kényszerpályán van az Isten embere, de nem tudja abbahagyni. Hallgassuk csak: „Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az Ő nevében, de perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Érezzük ezt a feszültséget. Egyfelől abbahagyom, másfelől így vall: „Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt” (Jer 15,16). – Uram, ha Te megszólalsz, én elgyöngülök. Olyan gyönyörűség, hogy Te szólsz, hogy az megér mindent. – Hol van ez az út attól a tévtanítástól, hogy gyere csak Isten közelébe, gazdag leszel, sikeres leszel, egészséges, itt mindig csak napfény van… Pál apostol ezt a kettősséget így fejezi ki: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7). Isten országa törvényszerűsége, hogy a hatalmas Isten építi azt, de törékeny, cserépedény eszközöket használ erre. Ez pedig azt jelenti, hogy ára van a szolgálatnak, az Isten gyermeke életútjának. Az alapárat Jézus fizette meg a Golgotán. De aki elindul az Ő követésében, és hűséges szeretne lenni a küldetésben, annak meg kell adnia az ezzel járó árat. Olvastam Pál apostol szavait a kolosséi levélből: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az Ő testéért, amely az egyház.” Ha a régi fordítást nézzük – „…a magam részéről betöltöm, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, ami az egyház” –, akkor még inkább megrökönyödünk, hogy miről beszél ez az ember? Nem volt elég a kereszt szenvedése, majd ő kipótolja? Ahogy sokan gondolják, hogy jó cselekedetekkel, ezzel, azzal én az üdvösségemet majd még kipótolom? Nem erről beszél az apostol! Tisztában van, hogy egyedül kegyelemből, hit által váltattunk meg. A leveleiben hirdeti: a Krisztus keresztje tökéletesen elég! De hogy ez a megváltás tovább menjen ebben a világban, ahhoz az apostolnak és minden Isten gyermekének vállalni kell a „szenvedéseket” is. Ha ő nem vállalja azt, hogy Filippiben megverik, bebörtönzik, a filippi börtönőr nem tér meg. Mi sem kapjuk azt az igét, amely sokunknak kedves igéje: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16,31). Ha nem vállalja azt a küldetést, azt a sok éjszakázást, hogy veszedelemben van a népétől, veszedelemben a pogányoktól, hogy háromszor tölt hajótörésben éjtnappalt a tengerben, hogy sokszor megverik, bebörtönzik, akkor mi nagyon szegények maradunk, és sokan mások. Akkor nem történik meg, hogy néhány évtized alatt majdnem az akkor ismert egész világ vagy legalábbis a római birodalom területén gyülekezetek alakulnak gomba módra. Megérte hát? Kérdezzük meg az apostolt! Éppen börtönben van, amikor a filippibelieknek írja a levelét. Azt írja többek között: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért” (Fil 3,7–8). Tudja ez az ember, hogy mi mennyit ér. Aki megismerte az Úr Jézus Krisztus megváltó szeretetét és befogadta Őt Urának, az tisztában van vele, hogy olyan kincs ez, amivel az addigi együttvéve nem ér fel. Így volt ezzel Jeremiás is, aki hatszáz évvel Krisztus születése előtt élt. Mert az élete értelme a küldetése volt. Itt, a szolgálata elején hangzik ez a kétségbeesett kirohanás, soha később ilyet nem olvasunk. Volt, amikor nagyon elkeseredett, nagyon szenvedett, de soha többet nem átkozta meg a születése napját, és nem vádolta az Urat, hogy mit tett vele. Megértette, csak ehhez idő kellett, hogy egy ember élete lényege a küldetése. Őrizgetheti magát csodásan, csak éppen áldás nem lesz rajta. Életének igazi értelme az a szép terv, amelyet Isten szánt neki. Nagyon fontos nekünk is megérteni, hogy itt az életünk értelmére kérdez rá Isten. Testvérem, tedd fel a kérdést őszintén: Miért is élek, mi az életem értelme? Sokan nem tudnak felelni erre a súlyos kérdésre. A héten olvastam arról, hogy ifjúságunk tömegei nem tudják, hogy mire való az élet. Ahogy körülnéznek ebben a kaotikus világban, azt látják, hogy tulajdonképpen a születéstől a halálig van egy időintervallum, amelyet el kell tölteni. Amikor azt mondja valaki, hogy ne drogozz, akkor azt feleli, miért ne drogozzak, amikor élvezem… Nincs honnan hova, ha pedig ez nincs, akkor nincs értelme igazán az életnek, hanem az valahogy eltelik. Az Istentől elszakadt ember élete középpontjában ő maga van. Az életem minél jobban, komfortosabban, egészségesebben, élvezetesebben, világutazottabban, karrieresebben, gazdagabban teljen el. Van, aki azt mondja, ugyan, hol vagyok én ettől, ha legalább egy kis nyugalmam lenne! Itt nem arról van szó, hogy egyfajta erkölcsi megítélést ad az Úr, hanem azt mondja, hogy nem ez a te életed, amire teremtettél. Tömegek járnak templomba azért, hogy jóban leszek Istennel, és Ő ezért majd megsegít a terveimben… A megtérés azt jelenti, hogy életem értelme nem az én programom lesz tovább, hanem Isten velem való tervére adom oda magam. Pál apostol megtérésénél látjuk, hogy összeáll a kép az apostol számára, kicsoda is Jézus Krisztus. Meglátja, mit csinált Ő eddig, és kimondja:„Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Hatalmas váltás. Eddig tudta, hogy mit cselekedjen, megvolt a programja, amivel ő nagy lett sokak szemében. Megvolt a programja pontosan. Tudta, hova megy, azt is, hogy ehhez katonákat kell kérnie, bilincseket kell vinnie. Megvolt a programja, de kiderült, hogy nem ez az élete igazi programja. Mostantól nem azt teszem, amit én jónak látok, hanem amit te látsz jónak, Uram… Értjük, hogy óriási fordulat ez egy ember életében?! Nem csak Pál apostol életében, a tiédben is, meg az enyémben is. Átállás történik az én tervemről, elképzelésemről az Ő tervére és elképzelésére. Ebben nem baj az, hogy én még nem tudom, mi az Ő terve. Fogalma sem volt Pál apostolnak, hogy Isten mit akar kihozni az életéből. De a szívében eldőlt a kérdés. Látatlanban odaadja magát arra a másik tervre. Kiderül élete végén, hogy nem kell keserűen azt mondania: – No, ezt alaposan elhibáztam, kár volt olyan nagy lelkesen mindent, teljesen átadni ott, a damaszkuszi úton… Úgy számol be élete végén a Timóteushoz írt második levelében, hogy abban benne van a bizonyosság, a hála, az öröm: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája…” (2Tim 4,7–8). Teljes élete volt ennek az embernek. Micsoda nyereség neki is, és másoknak is! Ha csak arra a különbségre gondolunk, hogy Jeremiás visszahúzódik a maga kis szobájába, és ott csendesen éldegél, vagy pedig ezt a küldetést bevállalja. Micsoda különbség! Így is, úgy is eltelt volna az élete, de micsoda gazdagság, hogy 2600 év óta ezek az igék emberek egész sokaságának adtak útmutatást, életet. Nem volt ez fölösleges szolgálat. Isten nem az Ő élete idejére adta a meghallgatást, de az Ő igéje soha nem tér vissza üresen. Hadd kérdezzem: Már ez az új program valósul meg az életedben? Céltudatosan ráálltál az Úr veled való programjára? Lehet, hogy még csak annyit tudsz fiatalon, hogy készülj, tanulj, és ne fuss a többiekkel a posványba… A szerelemben, Uram, mi a terved velem? A hivatásomban, munkámban, gyülekezeti szolgálataimban, mi a Te terved? Pál apostol az első században élt, de a reformáció 1500-as éveiben ugyanarra jöttek rá őseink, amire Jeremiás, amire az apostol. A Heidelbergi Káté fiatal szerkesztői kimondják: „…nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a tulajdona vagyok.” – „Késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy Őneki éljek” (HK 1. kf.). Amikor úrvacsorázunk, kérdésekre is felelünk. A befejező kérdés így hangzik: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából a bűnnel harcba szálltok, és egész életetekben Isten Szentlelkét segítségül híva mennyei Atyátok dicsőségére kívántok élni?” Mit ígérek? Azt, hogy megértettem az életem értelmét, és átálltam, hogy Isten programjában teljenek a mindennapjaim. Valaki megmagyarázta nekem: – Én vasárnap aludni szoktam. – Mondtam, én is szoktam, meg még mások is, de ha azt mondja Isten igéje, hogy szenteld meg a nyugodalom napját, akkor én ne írjam át a Bibliát, és aludjak. Természetesen lehet olyan vasárnap, amikor olyan fáradt vagyok, hogy nem megyek templomba, hanem alszom akár egész nap. Irgalmas a mi Istenünk, de ezt folyamatosan tenni Isten elleni gyalázatos vétek. Ne csodálkozzunk, hogy így néz ki az országunk! Más lenne, ha Isten igéjét hallgatná a népünk. Budapest összes templomában, ha a reformátusokra gondolok, felfelé kerekítve 10 ezer ember vesz részt vasárnaponként istentiszteleten a két egyházmegye 63 templomában. Ha a katolikus testvéreket is számoljuk, és minden más felekezetet, ötvenezernél tartunk. Budapest hány lakosból áll? Nagyon nagy a különbség. A görögországi ortodox egyház bűnbánatot tartott amiatt, hogy mennyire elhanyagolta Isten igéjét, az ifjúság nevelését. A vezetők is, hogy nem álltak felelősen a nemzetük élén! Felhívást tesznek, hogy újat szeretnének kezdeni, mert látják, hogy ez az út sehova nem vezet. Egyre jobban szorongató kérdés ennek fényében is, hogy a mi különböző felekezetű főpapjaink vitáznak azon, hogy a kötelező hittan vagy erkölcstanoktatást bevezessék-e a politikusaink ebben a hazában. Állítólag a politikusok készek rá, ha a püspökök egyetértésre jutnak. Hallatszottak olyan nyilatkozatok, hogy nem vagyunk még készen erre a „tűzoltó munkára”. De ha ég a ház, akkor el kell kezdeni az oltást. Megrendített engem a ma reggeli ószövetségi igénk Mózes 3. könyvéből (3Móz 19). Mi minden le van írva ebben a fejezetben: Ne lopjatok, ne hazudjatok, ne tegyetek kárt embertársatokban. Már csak ez elég lenne, ez a három szó, de aztán folytatódik: Az ősz ember előtt kelj fel, a vénembert becsüld meg. Ha gyümölcsfát ültetsz, az első három évben hagyjad, ne egyél, még ha itt-ott terem is. Negyedik évben a termés az Úré, és az ötödik évtől egyed, teremni fog gazdagon és bőségesen neked! Ott van az is, hogy ne tetováltass. Ezen csodálkoztam is. Hányszor elolvastam a Bibliát, de ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy a tetoválással kapcsolatban mit mond Isten igéje, eszembe nem jut. Apróság? Azon gondolkoztam, miközben tetováltat valaki, fölveszi valami szimbólumnak a jelét. E mögött nem az Isten áll. Ha Ő azt mondja, hogy ne, akkor egy magasfeszültségű jelet tesz ki, hogy vigyázzatok, veszélyes. Milyen jó lenne, ha mindezekről tanulnának a gyermekek, meg a szülők. Nem tudják az apák, hogy az ő dolguk lenne bevezetni a gyermekeiket az élet fő sodrába? Meg az édesanyáké, akikre az apák egy vállrándítással áthárítják a feladatot. Ő van otthon, ő intézze. Értjük, milyen távolságban vagyunk attól, ami az Úr programja? És mennyire nem elvont programja van! Hanem azt mondja, hogy éljetek végre normális életet, emberek! Nem sokallja a mi örömeinket, amikor azt mondja, hogy ne tedd, hanem kevesli! A következő eset megmutatja, hogy hol tartunk. Egyházi könyvtárban dolgozik egyik testvérünk. Már nagymama korú, aki körül ott vannak lányok, asszonyok. Arról tanakodnak éppen, hogy kinek milyen volt az első szexes találkozása fiúval, férfivel. Egyszer csak odafordulnak ehhez a nagymamához: – Mondd már meg, hogy neked hogy volt! – Ő úgy érzi, hogy nagy bajban van, mert ő csak a férjével volt… Kivágja magát, azt mondja, hogy szeptemberben házasodtunk össze, és októberben megszületett a gyermekem. Első meghökkenésükből fölocsúdva azt mondják: – De nem ugyanabban az évben. – Valóban nem. Neki kell szégyellni magát ebben a helyzetben, hogy milyen maradi, hogy ő csak a férjével szexelt. Pedig boldogabb házasságok lennének, ha rajta kívül még sokan így élnék meg. Milyen nagy különbség a kettő: az én programom megy, vagy az Ő programja… Ha komolyan veszem az Ő programját, az áldozattal jár, annak ára van. Jézus azt mondta, egy tanítvány sem lehet nagyobb, mint a mestere. Ha engem szerettek, titeket is szeretni fognak. Ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak. Mindezt az én nevemért cselekszik veletek. Ha komolyan követed Jézust, kilógsz a sorból, akarva-akaratlanul. Ahogy az a nagymama is abban az egyházi könyvtárban. Világos-e előttünk, hogy ebben határozott döntést kell hoznunk? Egyszer az életben. Utána pedig mindig újra ehhez a döntéshez kell visszatérni, és ragaszkodni. Ennek ára van. Pálúr János az ezredfordulón megnyerte a fiatal orgonisták világversenyét, Párizs nagydíját. Szenzációs eredmény volt ez, mert még a döntőben is sokadmagával járta végig azt a hét párizsi templomot, ahol mindegyikük játszott. Később beszélgettünk, amikor ő már templomunk orgonistája volt. Elmondta, hogy ő az előtt a döntés előtt állt, hogy világhírnév vagy pedig család, gyülekezet és egyebek. Mert a világhírnévhez napi 8–10 órás gyakorlás kellene, de akkor nincs pároskör, nincs több gyermek, meg a többi, hanem akkor mindenki rááll az ő karrierjére. Ezt nem ő döntötte el, hanem ő kérdezte meg: – Uram, most hogyan? Megértette. Bizonyára fájt a szíve egy kicsit. Attól még Isten megáldotta, kitűnő művészettel és világjárással is. Ezzel nem azt mondom, hogy valakit Isten nem hívhat el arra, hogy az Ő gyermekeként a világ csúcsán lévő orgonaművész legyen. De akkor ezt megmondja neki, és akkor fogadja el azt. De ha mást mond, akkor fogadja el azt. Ennyire valóságos kérdés ez. Kifakadt Jeremiás, de csak ekkor. Mert utána rájött, hogy más a siker és más az áldás. Mi meg rájöttünk, hogy milyen áldott próféta volt, és milyen áldott élete volt. Ha majd énekeljük a záró éneket, akkor ne temetési énekként, és ne lemondóan énekeljük: „Hadd, menjek, Istenem, mindig feléd. Fájdalmak útjain mindig feléd. Ó sok keresztje van, de ez az én utam. Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.” (422. ének) Úgy legyen, ámen! 190
Lekció
Jer 20,7-9