Ézsaiás prófétához érkeztünk. A Krisztus előtti 700-as évek második felében, 740-től a 701-700-as évekig végezte a szolgálatát. Négy király uralkodása alatt volt ott Isten embereként, hirdette Isten igéjét. Három király nem hallgatott rá – meg is látszott az ország életén –, a negyedik király Ezékiás volt. Ott már találkoztunk Ézsaiás prófétával, amikor az asszírok szorongatták Jeruzsálemet, elpusztítással fenyegettek. Ézsaiás többször is megjelent. Ezékiás király élete során, mint Isten embere, és hozta Isten üzenetét. Most Ézsaiás elhívása áll előttünk. Ebből a történetből megismerjük az elhívó Istent, az elhívott embert, és megtudunk valamit az elhívott ember küldetéséről is. Az elhívó Istennel foglalkozik legtöbbet igénk, és ez így is van jól. Tegyük mi is ezt, hiszen hívő életünk igazi kérdése, hogy mekkora Istenünk van, milyennek látjuk Őt, mennyit ismertünk meg belőle… Nagy bajunk, hívő embereknek is, hogy sokkal többet foglalkozunk a gondjainkkal, problémáinkkal, bukásainkkal, nyomorúságunkkal, mint Isten nagy tetteivel, akár a saját életünkben végzett nagy tetteivel is. Mostanában többször elgondolkozom azon, hogy életem eltelt idejében mennyiszer aggodalmaskodtam. Tudom én, hogy „ne aggodalmaskodjál…”! Meg tudjuk mi mindnyájan. Pedig én még a vidámabb, optimistább alkatok közül való vagyok, hívő életemben is. Mégis mennyi dolgon aggodalmaskodtam hatvan-egynéhány esztendő alatt. Amikor most visszatekintek, azt látom, hogy Isten megszőtte a szőttest, és hálával van tele a szívem, hogy küzdelmeken, harcokon át mennyi mindent elvégzett. Igazából kár volt – utólag azt mondom – aggodalmaskodni. Úgy gondolom, Testvérem, ezt te magad is így éled át a saját életeddel. Ha önmagunkra, a feladatokra, a körülményekre, a megoldatlan helyzetekre tekintünk, megvan az okunk az aggodalmaskodásra. De az egész útnak a titka az volt, hogy az Úrra kellett nézni – vagy kellett volna többet nézni –, mert Neki hatalma volt kivitelezni a terveit. Ézsaiással is így kezdte, bemutatkozik neki. Mindenkivel így kezdi Isten. A másik ember nem érti, miért tartod olyan fontosnak, hogy idejöjj vasárnap. Miért olyan fontos neked, hogy mit mond az Isten? Bemutatkozik az Isten, kijelenti magát. Ezt olvastuk: „Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve.” Leírja ezt a látomást a próféta. Azt, hogy milyen hatalmasan mutatkozott be az Úr őneki. Azzal kezdi: „…láttam az Urat, magasra emelt trónon”. Ha az eredeti szöveget nézzük, meg a Károli-fordítást, ott kétszer is megismétlődik: „…láttam az Urat ülni magas és felemeltetett székben”. Miért kell kétszer is leírni? Ha valami a Bibliában ismétlődik, az különösen is fontos mondanivaló. Isten trónol a világ fölött, mindenkinél magasabbról lát mindent. Az Ő horizontja határtalan. Mindent lát. Mindent, ami most a fejünkben van, amilyen helyzetben vagyunk, de az egész mindenség életét is áttekinti. Senki és semmi nincs Isten háta mögött. Egyik vasárnap szabadságunkat töltöttük kis falunkban. Aznap délután vagy estefelé meghallgattuk interneten a délelőtti fasori istentiszteletet. Utána még meghallgattuk a pasaréti istentiszteletet is, ahol az új lelkipásztor beiktatása utáni első igehirdetését tartotta. Kicsit évődve a sógornőmmel, azt mondtam neki: – Látod, milyen nagy csoda ez, hogy egy Isten háta mögötti kis faluban egy délután meghallgathatjuk két nagy budapesti gyülekezet igehirdetését! Ő nyomban azt felelte: – Te mindig azt mondtad, hogy ez a falu a világ közepe. – Így is van, és igazad van! Isten háta mögötti falu nincs – mondtam. Isten háta mögötti hely nincs, Testvéreim. Erről beszél ez az ige is, de a teljes Szentírás is. Mi elképzelni nem tudjuk azt a hatalmat, áttekintést, amellyel Isten e világot látja. Ő nincs ebbe a világba zárva. A világ van Istenben. Ő mérhetetlen hatalommal átlát mindent, és mindenütt jelen van. Nagyon nagy felelősség ezért, hogy mit teszünk. De ez meg is melegítheti a szívünket. Soha nem lehetsz olyan bajban, olyan helyzetben, amely kívül esik az Ő figyelmén, hogy Ő most „mással foglalkozna”, és a te életed ne lenne világosan és nyíltan ott, előtte. Egyik barátunk felesége évek óta igen-igen súlyos állapotban van. Kockán van az élete folyamatosan. Éppen holnap indul egy kockázatos műtétre. Úgy voltunk vele, hogy most nehéz felhívni őket. Aztán mégis telefonáltunk, és meglepődtünk, mert arról beszélt, hogy nagy békesség van a szívében. Elmondta, mostanában megköszön mindent, ami szép volt az életében. Úgy indul a műtétre, hogy ha nem ébred föl onnan, akkor is tudja, hogy az Úré. Ha még kap időt, azt is köszönettel veszi. A gyermekei riadtan, és görcsösen rátámadnak, és azt mondják: – Anyu, ne beszélj, te feladod? Nem adja fel, hanem ilyen békességet hordoz a szívében. Ezt csak úgy kaphatja, ha látja az Urat. Jézus azt mondta a tanítványainak: „Békességet hagyok nektek – nem sokkal a halála előtt mondta –, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen” (Jn 14,27). Értjük? Egyszer csak azt látjuk, hogy egy törékeny, súlyosan megterhelt édesanya azt mondhatja a gyermekeinek: – Nem ragaszko dom görcsösen az élethez, hanem az Úrban vagyok. – Milyen nagy kincs, amikor ezt átéli valaki! Mert ehhez látni kell az Urat! Az Ő igéjéből megélni, átélni, amit Ő jelent ki. Mert csak ebben a helyzetben tud valaki így reagálni, itt nem elég az értelmi ismeret. Itt az egész lényünknek kell ebben részt venni. Különben valamit tudunk elméletben, és amikor jönnek az események, akkor ez az egész tudás nem használható. Egyedülállóan hatalmas az Úr. Ézsaiás ezt a kijelentést úgy kapta. Azt olvassuk, hogy az Úr palástja szegélye betöltötte a templomot. Akik akkor éltek, minden kis részletet pontosan értettek. A palástszegély maximum négyujjnyi lehetett. A palástja szegélye betöltötte az egész templomot. Még nem is a palástja – az be sem fért –, maga Isten szóba sem jöhet, hogy a templomba beférjen. A véghetetlen hatalmú Isten nem fér be ebbe a világba – újra mondom. Csak a palástja szegélyéig lát Ézsaiás, az Urat nem látja. Földi szem Őt nem bírja el, nem is láthatja. Szeráfok álltak mellette, mennyei lények, akiknek az volt a dolguk, hogy „őrizzék az Urat”, testőrök legyenek. Ezek a szeráfok – úgy olvastam –, betakarják a szemüket, betakarják a lábukat, remegnek az élő Isten jelenlétében. Minden kis mozzanat kifejezi Isten mérhetetlen nagyságát és hatalmát. Még a mennyei lények is így állnak előtte. Egymáshoz kiáltanak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” Hosszan lehetne elemezni ezeket a részleteket. Csak éppen érintve mondom a lényeget, úgyis megértjük. Szent, elkülönített. Más, mint a világ. Szent, szent, szent, és a Seregek Ura. Ezzel kifejezték, hogy a mennyei seregeknek, a földi hadseregeknek és a Sátán démoni seregeinek is Ura. Sőt – az akkori gondolkodásban mennyire benne volt –, hogy a csillagezrek seregeinek, amelyeket istenként tiszteltek, féltek tőlük, azoknak is Ura. Nem kell tőlük félni! Mennyi vigasztaló van ebben is: Seregek Ura. Szoktuk mondani a teremtéstörténettel kapcsolatban, hogy kimosolyogják sokan, hogy Isten fölakasztja a nagy lámpát, meg a kis lámpát: a Napot, a Holdat. Miközben ezzel pontosan azt az üzenetet küldte: – Ember, aki ezektől rettegsz, és a sorsodat úgy véled, hogy a csillagok határozzák meg, tudd meg, hogy ezek csak eszközök. Ezeket én raktam oda, mert szükséged van rájuk. Én vagyok a te Atyád! Te nem ezektől függsz, hanem tőlem. Az én védelmemben, szeretetemben vagy. Micsoda lelkigondozás ez, ha valakinek Isten erre megnyitja a szemét. Nincs új a nap alatt. Ma is, ha valakinek nincs élő Istene, akkor majd lesz egy kis amulett, egy kis csillagkép, amelynek a meghatározottságában mozog. Mintha ez lenne az istene, a sorsmeghatározója, ehhez kell igazodnia. Az ember ma is ennyire földszintesen határozza meg az útját, ha nem látja az Urat. „Dicsősége betölti az egész földet!” – mondják a szeráfok. Isten Szentségének a Földön való megjelenését csak a hívő emberek látják, amikor átélik az életükben, hogy mit cselekedett az Isten. Nálunk szállóigévé is lett, hogy „láttam az Urat!” Abban, amit rendezett, amit cselekedett, ahogy leszerelt minden gonoszságot, és amint átéltük valami különlegességben a szeretetét: „Láttuk az Urat!” Megrendültek az ajtók eresztékei, és megtelt a templom füsttel. Látjuk Isten gyengédségét, hogy betakarja magát: köd, füst – így olvassuk a Bibliában. Az Ő jelenléte ott van, megjelenik, de mivel nem bírja el a porszem ember az Isten feszültségét, Ő így jelenik meg. Mint ahogyan fut a vezetékben a nagy erősségű áram, agyoncsapná az embert… De redukálva már felhasználható. Ilyen nagy dolog, amikor Isten Jézusban redukálta magát arra a szintre, hogy meg lehetett fogni, érinteni. Vele lehetett lenni, ölébe ülhettek a gyermekek, és nem csapta agyon őket a mennyei áram. Mégis azt mondhatta Jézus: „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9). Ekkor megszólal Ézsaiás. Eddig végig Isten nagysága látomásában volt, ahogy ezt megértette, átélte. Most megszólal: „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom.” Jaj nekem, az Isten jelenléte leleplezi a bűneimet! Mennyire más vagyok, mint Ő. Hadd utaljak a történetre, amelyet jól ismerünk sokan. Péter, a halász együtt van Jézussal, és Ő beküldi: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra” (Lk 5,4). Megtelik a két háló, megtelik a két hajó, akkor fölragyog az Isten szentsége Péter előtt. Addig: – Mester, nappal nem lehet itt halat fogni. – Most pedig nem a zsákmányon csodálkozik, hanem leborul a hajódeszkára, és azt mondja: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8). Felragyog neki Jézus isteni volta, és azonnal látja a saját bűnös voltát is. Valaki egy ifjúsági evangelizáción tért meg. Az igehirdető nem arról beszélt, hogy ilyen bűnös vagy, olyan bűnös vagy, hanem az Isten szeretetéről. Azt mondta ez a fiatal, hogy amíg hallgattam, felragyogott előttem, hogy mennyire szeret az Isten, egyszerre átéltem, hogy olyan szennyes vagyok. De Isten szentsége nem sújtja le a bűnös embert. Odaküld az Úr egy szeráfot, egy angyalt, hogy az oltárról vett szénnel tisztítsa meg az ajkát. Ha már látod az állapotodat, akkor lehet rajtad segíteni. Azt mondja Ézsaiás: – Elvesztem, ha ilyen vagyok, szóba sem áll velem az Isten. Isten válasza: – Most végre elkezdhetek veled beszélni. Most már látsz, most már munkába vehetem az életedet is. Milyen különös, ahogy elfedezi Isten a vétkét. Mit tett ezért Ézsaiás? Az égvilágon semmit. Elmondta az Istennek, és Ő elfedezte. Valaki beszélgetésben mondta nekem: – Ez azért olyan igazságtalan, hogy egy ember sok rosszat tesz, aztán megvallja Istennek, és bűnbocsánatot kap. El van fedezve. – Pedig a bűnnek semmi más megoldása nincs. Ha a bocsánatot nyert latorra nézünk, aki azt mondta a társának: – Hallgass már el, miért szidod Őt?! Mi méltán kapjuk a büntetést a bűneinkért, de Ő semmi gonoszt nem cselekedett. – Csoda, hogy látja az állapotát. Ez mindig csoda, Testvéreim. Az ember másképp szeretné látni magát! Kimagyarázza a dolgokat, de amikor lát valaki, és odafordul Jézushoz: – Uram, emlékezz meg rólam, ha eljössz a te országodban! – Mit válaszol Jézus? – Még ma velem leszel. Az mindig kegyelem, amikor valaki meglátja az Urat. Ennek a fényében kezdi látni a maga állapotát, a semmi, nyomorult voltát is, hogy ki vagyok én… Isten leveszi a bűnei terhét, és feltesz egy kérdést: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Mintha a legtermészetesebb lenne a válasz, Ézsaiás megszólal: „Itt vagyok, engem küldj!” Minden ezért a felkészítésért történt. Ennek a folyamatnak a végén már használható lesz ez az ember a hatalmas Isten kezében. Mert amikor bűnbocsánatot nyersz, Testvérem, úgy igazán, akkor mindenre kész vagy az Úrért. – Itt vagyok, Uram! – Akit megtisztít, az kész a szolgálatra. Neki mindnyájunkkal nagyon szép terve van úgy, amint Ézsaiással, akinek igen nehéz útja volt. Veled is nagyon szép terve van Istennek. Ehhez találkozni kell Vele. Úgy, hogy Ő kijelenti magát. Ne haragudj a másikra, aki ebből még nem élt át semmit, és nem tudja, nem érzékeli. Te itt vagy, hallgatod az igét, felmelegszik a szíved, érteni kezded, dolgozik benned az ige, rácsodálkozol Isten hatalmára, szentségére. Hívogat magához, lelepleződnek a bűneid. – Ki vagyok én? – Megvalljuk bűneinket, elhangzik a teljes feloldozás, és beállít a szolgálatába bennünket. Lépésről lépésre visz, de Ő ott lesz. Egy másodpercig sem hagyta magára Ézsaiást! Látjuk, ezen az úton végig a hatalmas Isten, a szerető Úr hordozza a porszem embert. Nem csak az elhíváskor. Egy Isten embere, aki lassan hazaérkezik, megtört egészséggel, idősen, megfáradtan összegez. Hallgassuk Füle Lajos mérnök-költő testvérünk versét: „Magasba tart utam, mélység feszül alattam. Porszem vagyok, Uram, felfénylek sugaradban. Időm kezedben van, pályám tudod, kimérted, minden tettem, szavam hála legyen, s dicséret! Hanyatlik már a Nap, hosszabbodnak az esti árnyak, húnyó fények alatt állok Uram, és egyre várlak. Hagyj néhány éneket még végigénekelnem; s ha nem jössz, én megyek, mihelyt szólítasz engem. Fogy már az út, s ha majd végéhez értem, pihenjek el az eszköz örömével; ahogy a lant, amely elhallgat egyszer ahogy a toll, melyet letesz a mester. Már kór lapul meg mindenütt e testben, már gyógyszerekkel élek este-reggel. Már bent vagyok a férfikor telében, indulnak tán az angyalok is értem. (Összegezés 2010 májusában)” Bárhol tart az életed, Testvérem, az elhívás körül, vagy az úton már, vagy talán megsuhint, amiről Füle Lajos írt, teljesen mindegy. Az igazi titka az életednek, hogy látod-e az Urat; nagynak látod-e, olyannak, akinek a kezében van a porszem életed? Képes leszel betölteni a küldetésedet. Neki hatalma van téged a célig elvinni, elvezetni. Úgy legyen! Ámen!