Több igehirdetésben is az északi országrészben jártunk, Izráel, Samária vidékén. Illés és Elizeus próféták szolgálatát követtük. Istentelen királyok idején végezték a szolgálatukat. Az északi országrész elszakadt a délitől, és tizenkilenc istentelen királyt ért meg egymás után. Ezt még kimondani is sok! Micsoda züllés, pusztulás, milyen állapot következett arra az országra! A déli országrészben is volt számos hitetlen, istentelen király, de itt azért úgy nagyjából váltakoztak. Sajnos, hogy itt sem egymást követték az istenfélő királyok. Most Júdába érkezünk, a déli országrészbe, mégpedig Ezékiás király idejébe. Krisztus előtt 725-ben kezdett uralkodni, és 697-ig volt király, 29 éven keresztül. Nagyon szép bizonyságot tesz az ige Ezékiásról: „Minden munkáját, amit az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és a parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve, teljes szívből, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki.” Nézzük meg, milyen körülmények között kezdte meg az uralkodást. Aztán nézzük, hogy mi volt a legfontosabb, a legelső teendője, amikor uralomra jutott. Végül pedig: mi lett a következménye annak, hogy teljes szívvel megújította az Úrral való szövetséget. Olyan országot örökölt, amely gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg, vallásilag nagyon mélyre jutott. Apja, Akház istentelen király volt, aki nem csak hogy nem kereste az Urat, hanem a bálványimádásnak olyan mélységéig jutott, hogy a szír–efraimi háború idején, amikor jöttek az ellenségek, kedves fiát feláldozta a Molok isten oltárán. Isten tiltotta népét: nehogy valaki átvigye a gyermekét a tűzön! Itt vagyunk Dávid, Salamon után mintegy kétszáz évvel, és Júdának, a jeruzsálemi templom területének a királya a Moloknak áldozik… Az asszír világbirodalom egyre közeledett. A kis népeket maga alá hajtotta, adófizetőjévé tette. Több kis nép összefogott, hogy nem fizetnek adót, ellene állnak. Akház nem szállt be közéjük, ezért megtámadták. Ez volt az a bizonyos szír–efraimi háború. Sok pusztulást jelentett ez is. Majdnem harmincezer embert vittek el fogságba, akiket aztán az asszírok még tovább vittek azoktól, akiket ők igáztak le. Ebben a helyzetben Akház az asszír uralkodótól kért segítséget. Úgy gondolkodott: – Mit ér nekem, hogy Izráel meg a szírek, meg a többiek összefognak, én majd biztonságban leszek, hogyha vazallusként szolgálom az asszír királyt. – Az asszír király meg is segítette őt úgy, hogy fizethették a kemény hadisarcot. Nem csak a királyi kincstár ürült ki teljesen, hanem még a jeruzsálemi templom ajtajainak az aranyborításait is le kellett szedniük. De őt a templom állapota nem izgatta. Amikor az asszír király a szíreket legyőzte, Damaszkuszt leigázta, elutazott elé, hogy hódolatát kifejezze. Látta az aszszírok áldozóoltárát. Látta, mennyivel szebb, mint az övék, meg mennyivel modernebb. Még onnan, Damaszkuszból futárral hazaküldte a mintát, a tervrajzot, és megcsináltatta odahaza. Az Úr oltára mellé tették az asszír oltárt, majd az Úr oltárát félre is tolták. Amikor hazaérkezett, felavatta az asszír oltárt, amelyen nagy áldozatot mutatott be. Közben már a papok meg a léviták otthagyták a templomi szolgálatot. Nem kaptak fizetést, nem törődtek velük, nem volt szükség rájuk, mentek a megélhetésüket keresni. A végén még a templomajtót is bedeszkázták. Már nem is a királyi palota és a templom közötti főbejáraton mentek a templomba, csupán egy oldalbejárat maradt meg. A templom tele volt bálványokkal. A nép az áldozóhalmokon mutatott be áldozatokat. Mivé lett az élő Isten népe?! A filiszteusok délen fosztogattak, városokat foglaltak el. Ebben a káoszban, ebben a mérhetetlen mélységben lép trónra Akház fia, Ezékiás. Isten különleges kegyelme volt ezzel a fiatalemberrel, hogy ebben a helyzetben tudja, mi a legfontosabb teendője. Azt mondanánk, hogy el van foglalva a királyság tűzoltó munkáival. Mégis azt olvassuk, hogy az első év első hónapjának első napján elindul, hogy megújítsa a szövetséget az Úrral. Gondoljunk el valakit, aki anyagilag lerobbant állapotban van, egészségileg, családilag, kapcsolatrendszerében is. Annyi baja és gondja között első dolga, hogy haladéktalanul, az első év első hónap első napján megújítsa a szövetséget az Úrral? Ezékiás ezt cselekedte! Nem a filiszteusok ellen ment, hogy legalább rendet tegyen a déli országrészben. Nem az adófizetési gondjait próbálta valahogy egyenesbe hozni. Nem szövetségeseket keresett és intézte, hogy kiépítse a királyságát. A legfontosabb az volt számára, hogy megújítsa a szövetséget az Úrral. A papokat, lévitákat előkeríti. Hogy néztek ki ezek… Azt olvassuk, hogy a léviták voltak a buzgók. A papok úgy tették-vették a dolgukat, nagyon lassan melegedtek bele újra a feladatukba. A léviták olyan hűséggel álltak oda, hogy azt külön is megjegyzi a Biblia. Ezékiás kihordatott minden szemetet a templomból. Tizenhat napon át hordták. Nem egy ember, nem kettő. El tudjuk képzelni, hogy nézett ki az a templom, amelyet egy nagy csapat a szentélytől kezdve a pitvarig tizenhat napig tisztogat, és hordják a szennyet, a szemetet, a bálványokat. Akkor a király bűnért való áldozatot mutatott be. Azzal indul, hogy azt, ami a népnek, ami neki, ami a papoknak a bűne is: a mögötte lévő időszakot odateszi az Úr elé. Ezzel a bűnért való áldozattal megalázza magát, és bocsánatot kér. Jön a következő lépés: páskát ünnepelnek. Mert elmaradt ez is! Ha az élő Istenről elfelejtkeztek, akkor miért is ez a szertartás? Ha úgysem törődünk az Istennel, miért kereszteltessük meg a gyermekünket? Ha úgysem törődünk Vele, miért jöjjünk az úrasztalához? Pedig az Egyiptomból való nagy szabadulásnak a pecsétje volt a páskaünnep. Azt a mérhetetlenül nagy kegyelmet, amit Isten velük gyakorolt, pecsételték meg ezzel. Most egy újabb nagy szabadítást élnek át. Isten ilyen kegyelmes volt hozzájuk, hogy alkalmas időt adott a megújulásra. Ők kihasználták az alkalmas időt, és újra ott vannak a páska hálavacsorájánál. Mind a 12 törzset meghívják. Ezékiás nem mondta: – Az északi országrész maradjon. Hiszen eredetileg 12 törzsből állt a nép. Elküldi a követeit. Csúfos dolog, amit átélnek. Kinevetik a követeket az északi országrészben: – Mit akartok ti? Mit képzeltek, hogy mi majd elmegyünk a templomba? Túl vagyunk mi már ezen! – Csak néhány ember vette komolyan az északi országrészben, hogy megalázza magát Isten előtt, és eljöjjön a páska ünnepére. A déli országrészt magával ragadta Ezékiás. Így olvassuk: „Júdában azonban ott volt az Isten keze, amely egy akaratra juttatta, és teljesítették a király és a vezető emberek parancsát az Úr szava szerint” (2Krón 30,12). Úgy mentek oda, mint akiknek hallatlan nagy ajándék, hogy jöhetnek. Nem ők tesznek szívességet az Istennek, hogy ezt az időt odaszánják. Olyan istentiszteleti leírásról olvasunk, amelyben a hangszerek, az énekesek, mindenki valami kitörő hálával dicsőíti az Istent. Akkora volt az örömük, hogy megfejelték a hét napot még hét nappal. Mint egykor Salamon idejében, amikor felszentelték a templomot. Akkor is hét napra tervezték az ünnepet, de olyan örömük volt, olyan hála volt a szívükben, hogy azt mondták: – Ne hagyjuk abba! Ezt még hét napig tegyük! Itt reformációt él át egy nép. Újra fölfakad az ige légköre. Újra lehet érzékelni, hogy az élő Isten az Úr, ennek a népnek az Ura. Fölfakadt az élő forrás. A következő lépés az lett, hogy elmentek, és kivágták a bálványfákat, s mindent elpusztítottak, ami a pogány szokásokhoz, bálványozáshoz tartozott. A nép abbahagyta a kétfelé sántikálást. Ezékiás király tudta, hogy a nép élete és az ő élete sem történelem első renden, hanem üdvtörténet. Tudta, hogy sokkal fontosabb, hogy állok az Úrral, mint az, hogy állok a mindennapi kérdéseimmel. Mert az Úrral való kapcsolat megújulása hozza meg azt, hogy a mindennapi dolgaim is a helyére kerüljenek. Figyeljünk arra, hogy a mi életünk is templom, a Szentlélek temploma. „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben” (1Kor 6,19–20). Most úgy folytassuk az igehirdetést, hogy magunkra figyelünk az ige nyomán. Arra, hogyan zajlik a mi életünk, amelyben Isten egyszer csak olyan kegyelmet tesz velünk, hogy bekopog a „történetünkbe”. Talán a családod története futott napról napra, évről évre, a te egyéni történeted futott, és egyszer csak történik valami különleges kegyelmi mozzanat. Itt az, hogy Ezékiás királyt odaállítja az Úr ennek a népnek az élére. Egyszer csak megszólít az élő Isten. Rádöbbensz, hogy belép az életkörödbe, és elkezdődik a személyes üdvtörténeted – legalábbis, amiről már te is tudsz. Merthogy az kétezer évvel ezelőtt, amikor Jézus a kereszten meghalt, elkezdődött – sőt elkezdődött a világ alapítása előtt, ha nagyon messzire megyünk. Mi onnan tudjuk kezdeni, amikor belép az életkörünkbe Istennek ez a személyes kegyelme. Gondold végig, milyen körülmények között ért vagy ér el ez téged. Akár csak most is mi minden zajlik az életedben: munkahelyi, családi, anyagi, egészségi kérdések, lelki kérdések. Ebben a háttérben egyszer csak megszólal az ige. – Az a kérdés, hogyan reagálsz az Isten megszólító szeretetére. Haladéktalanul, azonnal, úgy, ahogy itt Ezékiás, hogy az első év első hónap első napján induljunk! Amit megértettem az igéből, teljes szívvel odaszánom magam, és nem latolgatok, nem taktikázok, nem halogatok. Van olyan testvér, akit tíz éve próbálok gondjában-bajában az Úrhoz segíteni. Tíz év után most megint mélyen maga alatt van, összeborult az élet fölötte. Mondom neki: – Most ne azzal törődjön, hogy ebből hogyan evez ki, hanem keresse az Urat! Még tudunk neki egy lehetőséget, ahol lelkileg felépülhet. Azt mondja: – Olyan gyönge vagyok, én ezzel nem tudok foglalkozni. Előbb meg kell oldani a dolgaimat! Hány ember oldogatja a dolgait évek óta, évtizedek óta! És igazán megoldja? Egyre jobban belekerül az ingoványba: minél jobban erőlködik, annál inkább sülylyed. Jézus világosan megmondta: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvízek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, az összeomlott és teljesen elpusztult” (Mt 7,27). Mindnyájunk életének megvannak azok a súlyai, az a kerete, amelyben vagyunk. Az igazi kérdés az, hogy megértjük-e: nem tudunk úrrá lenni a körülményeken! Nem futni kell Ezékiásnak fűhöz-fához, hanem rendezni kell a kapcsolatát az élő Istennel! A szövetséget kell megújítania. Ne mondjuk: Most nem alkalmas, most nincs erőm hozzá. Már régen kellett volna. Ha ezt a kegyelmet Isten valakinek megadja, ne halogassa! Ne várjon alkalmasabb időre, kezdjen hozzá a nagytakarításhoz! Úgy, ahogy Ezékiás király hozzákezdett. Amit megért, hogy nem az Úrtól van az életében, hagyja abba! Valaki azt mondta: – Igaz, otthagytam a feleségemet. Igaz, hogy már négy éve valaki mással élek. Megértettem az evangelizációs héten, hogy vissza kellene menni a feleségemhez. De milyen becstelen dolog otthagyni azt a nőt, aki négy évig kitartott mellettem! – Hát ki a felesége? Ez a nő, vagy akit otthagyott? Ezékiás nem kérdezte, hogy „kinevetnek” vagy „mit szólnak hozzá”: ő megtette a lépést. És utána áldást jelentett azoknak is, akik talán fenntartással figyelték vagy fogadták. Ha neked Isten indítást ad, és megértetted, hogy mit kell cselekedned, ne halogasd! Tisztítsd ki azt, ami tisztátalan az életedben. Ne mondd, hogy még mennyi mindent ki kellene tisztítani! Azt tedd meg, amire Ő hangsúlyt tesz! Áldást fog hozni, reformáció megy végbe az életedben és körülötted is. Nézzetek körül, testvéreim egy-egy olyan családban, ahol egyikük igazán komolyan vette, amit Ezékiás komolyan vett. Ha nem is alakult át minden csodálatosan, de más a légkör! Amikor 1995-ben megválasztott a gyülekezet ide a Fasorba, rendkívüli körülményeket találtam. Azt mondtam: ez nem lehet igaz, hogy Budapest egyik legnagyobb gyülekezetében cigarettafüsttel tele az irodák. Leülök egy olyan székre, amelyiknek a hátsó része hiányzik, el kell takarnom, ha bejön egy esküvős pár, mert azt hiszi, hogy ilyen ódon intézmény az egyház. De ez volt a kisebb dolog. Amit lelkileg találtam… Annak az elesettsége, hogy szolgatársak egész sora nem is érti, miért küldött ide az Úr! Én voltam a vezető, de nagyon az Úr kegyelme az, hogy ezek után mi ma egy missziói bázis lehetünk. Nagyon becsüljük meg! Álljunk oda mindnyájan az Úr elé, mert úrvacsorai alkalmon vagyunk! Lehetőség arra, hogy szövetséget kössünk az Úrral! Lehet, hogy többen vannak, akik már régebben latolgatják, olyan jó lenne igazán megnyitni a szívem és az életem az Úr előtt. Itt a lehetőség! Vagy akik már megnyitották régen, elaludt a tűz a szívükben… Olvastam: villamoson utazott valaki pipával a szájában, rászóltak: Itt ne dohányozzon! Azt mondta: – A számban van, de nem ég. – S akkor odaírta az az igehirdető, hogy így vagyunk sokszor Jézussal is. Vele vagyok, itt van, csak nem ég a szívem. Sok minden rárakódik az életemre. Legyen imádságunk, amit majd az úrvacsorához készülve is énekelünk: „Áldott Jézus, a földre jöttél, S vállaltál értünk szörnyű kínt, Bárcsak tudnánk igéd követve Mi is szenvedni, tűrni mind. Sok szolgád, férfi, nő, ma bízva átadjuk szívünket Neked, hogy munkánk éljen és teremjen, gyújtsd fel bennünk szerelmedet!” (472. dicséret) Úgy legyen, ámen!
Lekció
2Krón 29