Üdvtörténeti sorozatunkban általában nagy léptékekben gondolkodunk: korszakokban, királyokban, népekben. Ma egy csendes jelenet áll előttünk a Bibliában. De ebből a csendes jelenetből legalább annyit tanulhatunk, mint a nagy történetekből. Isten embere áll előttünk, Illés, a rettenthetetlen próféta. Királynak, királynőnek szemébe mondta az igazságot, akkor is, hogy ha halálos veszedelembe került. Isten gondoskodott róla, csodáit élte át. Most is az előző napi Kármel-hegyi nagy élmény töltötte be a szívét, hiszen ott 450 pogány pappal csapott össze. Illés oltárán lobbant fel a mennyei láng, amikor az áldozatot elkészítették. Amikor ezt látta a nép, felkiáltott: – Az Úr az Isten, az Úr az Isten! Másnap pedig halni készül a próféta. Teljesen összeomlott. Kimondja: – Elég! Most, ó Uram, hadd hagyjam abba az életemet, hadd haljak meg! Igaz, hogy a nép ünnepelt a nagy győzelem után, de aztán mintha mi sem történt volna, folytatódott az élet ugyanúgy. Igaz, hogy halálos fenyegetést kapott a királynőtől, de volt ő már máskor is ilyen nagy veszedelemben, és nem hátrált meg. Mi történt az Isten emberével? Szeretjük mi úgy látni a Biblia szereplőit, a nagyokat, hogy erősek, sikeresek, hősök. Meg nem rendülnek, igazi nagy emberek. De a Szentírás őszinte könyv, hála Istennek. Előbb-utóbb kiderül a nagyokról is, hogy emberből vannak. Jó, hogy kiderül. Képesek lennénk azt hinni, hogy a nagy emberek építik Isten országát. Pedig azt az országot a nagy Isten építi, aki a nagy és a kicsi embereket használja az országa építésében. Megerősíti őket. De nem az emberek nagysága a titka Isten országának. A rettenthetetlen Illés összecsuklik, fél, menekül, halálosan belefárad a szolgálatba. Ott van Keresztelő János az Újszövetség első lapjain. Milyen hatalmas szóval mondja ki az ítéletet főpapokra, királyokra! Ott van Heródes, Heródiás előtt, akivel nem szabadna Heródesnek együtt élnie, meg is mondja nekik. Tántoríthatatlan ez az ember – be is börtönzi a király. Ott a börtönláncok között egyszer csak elbizonytalanodik János. Két emberét küldi Jézushoz olyan kérdéssel, amiről alig hisszük, hogy Keresztelő Jánosnak kérdése lehet: – Te vagy a Messiás? Te vagy, aki eljövendő? Keresztelő János egész élete, egész szolgálata erre épült: – Én vagyok a hírnök, jön utánam, aki Istennek küldöttje, és aki Szentlélekkel keresztel titeket. Most Jézus üzen: – Mondjátok meg Jánosnak, hogy a sánták járnak, a vakok látnak, a süketek hallanak, a szegényeknek az evangélium hirdettetik. – Ezek voltak a messiási jelek. János előtt ez világos volt. Nem volt kérdés a számára, csak elfelejtette a nyomorúságában. Elbizonytalanodott, és ott van egy remegő ember: Jó ügyre tettem föl az életemet? Vállalom a halált, de igaz mindez? Igen, ennyire törékenyek az Isten emberei, a legnagyobbak is. Nézzétek Pétert. Nem is értjük, hogy a Gecsemáné kertben, amikor Jézust elfogják, szablyát ragad, és kész lenne ott közelharcban az életét áldozni Jézusért. Néhány óra múlva pedig bent a főpap udvarában átkozódva, szitkozódva tagadja le, hogy bármi köze lenne Jézushoz. Ki érti ezt? Dietrich Bonhoeffer, a XX. század nagy keresztyén mártírja, akit nem a származása, hanem a kiállása miatt hurcoltak koncentrációs táborba, és halt meg aztán ott, egyik versében, amelyet ott írt, azt kérdezi: ki vagyok? Hallgassuk csak az írását: „Ki vagyok? Sokszor azt mondják, úgy lépek ki cellám küszöbén, Oldottan, s derűs erővel, mint a várúr palotája kapuján. Ki vagyok? Sokszor azt mondják, úgy szólok börtönöm őreivel Szabadon, tiszta kedvvel, mintha én parancsolhatnék nekik. Ki vagyok? Még azt is mondják, úgy állom a balsors napjait Nyugodt mosollyal, büszkén, mint az, ki győzelemhez szokott. Az vagyok-e valóban, akinek mások mondanak? Vagy csupán az, akinek magam ismerem? Nyugtalan, vágytól gyötört, beteg madár kalitban? Légszomjjal küzdő, mintha torkom fojtogatnák? Színt, virágokat, madárdalt éhező, Jó szóra, emberközelre szomjas, Önkénytől, sárba tiprástól haraggal remegő, Nagy történések várásától zaklatott? Végtelen messze tűnt barátaimért ájultan szorongó, Imára, gondolatra, tettre béna, Erőtlen és végbúcsúra kész? 135 Ki vagyok? Ez vagy amaz? Ma ez, s holnap más? Vagy mindkettő együtt? Képmutató az emberek előtt s önmagam szemében megvetendő szánalmas nyavalygó? Vagy az, mi megmaradt még bennem, Miként egy vert sereg fut Rendezetlenül a már kivívott diadal elől? Ki vagyok? Magányom kérdése gúnyolódik velem. Legyek akárki, Te ismersz: A Tied vagyok, Istenem.” Lehet így szolgálni? Hogy az Isten embere átéli, ennyire erőtlen vagyok, szégyellni valóan erőtlen? Talán másodéves teológus lehettem, amikor honnan, honnan nem, az a gondolat kezdett gyötörni, hogy nem önszuggesztió-e az egész hitkérdésünk? Nem úgy van-e, hogy belépünk egy gondolatkörbe, és ott aztán már minden működik? De vajon Istentől ered-e mindennek a forrása? Amikor ezzel a kérdéssel vívódtam – nem is mertem én ezt nagyon másnak mondani –, arra gondoltam: így nem lehet lelkipásztornak lenni! Hogy menjek én bizonyossággal hirdetni másoknak az igét? Már nem tudom, mikor és hogyan gyógyultam ki ebből. Talán csak annyi értelmét látom ennek, hogy másként értem meg a vívódó embereket. Csöndesebb vagyok, amikor valaki olyan kelepcében van, úgy vergődik, úgy vívódik, amin pedig könnyen tovább lehetne lépni, de még nem tud. Hozzátartoznak a vívódások is a hívő utunkhoz. Nagyságrendben összehasonlíthatatlan Isten nagy elhívottjaival a mi életünk, mégis ugyanolyan kérdés nekünk is Isten gyermekének lenni. Így épül Isten országa? Hogy közben engedi meglátni a saját gyöngeségünket? Nehogy azt higgyük, hogy mi építjük az Isten országát! Azt Ő építi! Isten nem esik kétségbe Illés állapotán. Ő pontosan tudja, hogy mi a helyzet. Így olvassuk a 103. zsoltárban: „Emlékszik rá, hogy porból lettünk.” Tisztában van pontosan a helyzetünkkel. Ő nem hősöket választ magának, hanem törékeny idegzetű, sokszor félelmekkel harcoló, vívódó embereket. Ő a titka a küldetésünk betöltésének. Pál elmondja: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan (ti. a többi apostol), de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme” (1Kor 15,10). Ismerte a gyengeségét. Sokszor idézzük: „…tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el az tőlem.” Az volt az Úr válasza: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,7–9). Még el is gyengítette az Úr az apostolt. Azt mondja neki: – Elbizakodnál a kijelentések nagysága miatt, súlyt kell akasztanom rád. – Valami betegség volt, ami terhelte őt. Nehézzé tette a szolgálatát, de ott tartotta, kiszolgáltatottan az Úr előtt, hogy ne a magáét adja, hanem teljesen rászoruljon arra az erőre, amelyikről így vall: „…hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7). Ott van Mózes. Indul, hogy majd ő rendet tesz. Megöli az egyiptomit. Majd ő a népe élére áll! El kell gyengíteni, hogy megértse Mózes: az Úr a szabadító, és nem ő, nem az ember. Negyven év a pusztában! Mózes már le is mondott minden ilyen ambícióról. Éli a mindennapjait, és amikor úgy tűnik, hogy ő befejezné már – mihez kezdjen nyolcvanévesen? –, az Úr akkor kezdi vele a nagy munkát: – Most már alkalmas vagy, Mózes! – Tiltakozik, menekül, de azt mondja az Úr: – Én veled leszek. Érted már, Testvérem? Ha rád tette Ő a kezét, elhívott, mindezt nem azért tette, mert te vagy a legbátrabb, legrettenthetetlenebb. Ez az Ő titka, az Ő kegyelme, és Ő visz be a célba téged is, ahogy Illést. Ez az egyik üzenet ma. A másik üzenet pedig, hogy ebben a történetben fölragyog Isten mérhetetlen szeretete, gyengédsége az Övéi iránt. Ahogy Illést kezeli! Ahogy azóta is bánik a gyermekeivel! Isten nem botránkozik meg, nem szidja, nem veti meg Illést. Hanem kezelésbe veszi, és elkezdi gyógyítani. Egy lelkipásztor olyan szépen leírja, amikor erről az igéről mond igehirdetést, hogy Isten keze angyalkéz. Azt olvassuk, hogy angyal érinti Illést. Aztán továbbviszi a gondolatot. Számomra kedves volt, ahogy olvastam, hogy gondoljuk meg Isten kezét! A hatalmas Isten keze, amely összeroppanthatna bennünket, egyszer csak a betlehemi jászolbölcsőben olyan kicsi kéz. Két kicsi kéz, amikor Jézus megszületik. Azután az Isten keze, amikor a Golgotán ott látni Jézus felszögezett kezeit. Isten kezeiről olvasunk Mózes 5. könyvében is: „Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak” (5Móz 33,27). Úgy nyúl Illéshez, hogy nem roppantja öszsze. Megérinti az angyal, és azt mondja: „Kelj föl, egyél.” Fölkel, oda van készítve a lángos vagy pogácsa, ott van a korsó víz is. Fölkel, eszik, aztán újra elalszik. Altatókúrára vonja őt Isten. Nem újkori találmány ez, Isten sokkal előbb alkalmazta ezt. A kimerült embert altatja, eteti, itatja, újra elaltatja. De nem ettől gyógyul meg Illés! Szüksége van erre a kúrára, de Illés igazából az igétől gyógyul meg. Mert fölkel, elmegy a Hóreb hegyéig, bemegy egy barlangba, és akkor megszólítja az Úr: – Mit csinálsz itt, Illés? – Akkor kiönti a szívét. Isten végigvárja, amit Illés panaszként elmond: – Csak Te nem látod, Istenem, hogy itt nincs értelme tovább semmit tenni! Nem vagyok jobb, mint az elődeim, nem értem el eredményt! Látod, hogy mi van, halálra keresnek engem, megölték a prófétákat, oltáraidat lerombolták! Nincs egy ember sem, itt vagyok teljesen egyedül! Hagyja Isten, hogy Illés kiöntse a szívét. Aztán azt mondja: – Gyere ki a barlang elé! – Akkor elmegy ott Isten. A hatalmas Isten elvonul, de nem a sziklákat rengető, tördelő szélben jelenik meg Illésnek, hogy aztán a prófétának végképp vége legyen, nem! Nem is a vihar után a földrengésben jön. Nem is a tűzben. Ez mind-mind Isten mérhetetlen hatalmát mutatja. Ezután egy halk és szelíd szó hallatszik: – Mit csinálsz itt, Illés? Mit keresel itt? Itt a te helyed? Akkor Illés szó szerint elmondja újra a panaszáradatát. Mire megszólal az Úr: – Illés, menj! Tedd a következő feladatokat! Kend királlyá azt a két királyt, akiket mondok neked! Majd tedd prófétává a helyettesedet, az utódodat, Elizeust! Menj csak, terítsd a palástodat rá! Meglátod, Illés, menni fog neked! Te kimondtad, hogy elég, én meg megmutatom, hogy el tudod végezni mindazt a feladatot, amit terád bíztam. Te kimondtad, hogy nem vagyok jobb az elődeimnél, mert nincs nagyobb sikerem… Illés! A siker az Isten gyermekeinek az életkérdése? Nem a hűség? Azon méred, hogy mennyire sikeres vagy? – Az Úr azt mondja: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” (Mt 25,21). – Illés, egyedül maradtál? Hétezer térdet meghagyok, akik nem hajoltak meg a Baalnak. És Illés megy. Mert az Úr igéje, amit kapott, a lelkében életre kelti. A testi kezelésre is szükség volt, de az igazi, amikor igét kapott, és azzal tudott tovább menni. Sokan szeretik a testvérek közül is Spurgeon: „Isten ígéreteinek tárháza” című napi vigasztaló sorozatát. A bevezetőben ezeket írja: „Amikor elkezdtem ezeket a mindennapi jegyzeteket írni, ellentmondások, viták hullámai között vergődtem. Azóta mély vízbe dobva kell úsznom, de ha Isten keze nem tartana, bizony megfulladnék. Sokféle próbatételben volt részem. A súlyos testi szenvedést követte a lelki levertség, s mindehhez járult a gyász szomorúsága, mert elvesztettem azt, aki az emberek között a legdrágább volt számomra. A hullámok folyamatosan támadtak, egyik a másik után. Mindezt nem azért írom, hogy részvétet ébresszek, csupán hogy megértessem az Olvasóval, nem szárazföldi tengerész vagyok, aki csak hírből ismeri a vizet. Sokszor átkeltem olyan óceánokon, amelyek egyáltalában nem voltak csendesek. Ismerem a hullámok csapkodását és a szél süvöltését. Az Úr ígéretei soha nem voltak olyan drágák számomra, mint éppen a veszély óráiban. Néhányat közülük máig sem értek. Nem érkeztem még el ahhoz az időponthoz, amikor beérhettek volna, mert én magam sem vagyok még eléggé érett a megértésükre. Mennyivel csodálatosabb számomra a Biblia ma, mint néhány hónappal ezelőtt volt. Miközben engedelmeskedtem az Úrnak, és hordoztam a gyalázatát a táboron kívül, nem kaptam új ígéreteket. De úgy éreztem, mintha mégis kaptam volna, mert a régiek új és gazdagabb tartalommal nyíltak meg előttem.” Kedves Testvéreim, úrvacsorához készülünk. Éppen most érkezett ez az ige hozzánk: „Kelj fel, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” Azon gondolkodtam: csak most? Illésnek az eddigi út nem volt erő feletti út? Igazából az emberi életút erő feletti út. Valaki így mondta: – Igazán emberi életet csak emberfeletti erővel lehet élni. Csak Isten igéinek az erőivel lehet élni. Ez az erő pedig az Úrnál van. Ugye, értjük már Bonhoeffer titkát, Illés titkát, az Isten gyermekei titkát: igét kapunk, kezelést kapunk testben-lélekben, és megyünk tovább az úton. Egyszer pedig eljön majd mindnyájunk számára, ami Illés életében eljött, amikor egyszer s mindenkorra a terhek alól kivonta őt az Isten. De nem akkor, amikor ő mondta, hogy elég. Hanem amikor elérkezettnek látta az Úr azt az időt, és hazavitte magához. Addig pedig, és azután is dicsőség legyen a gyermekeit minden emberi értelmet meghaladóan szerető Istennek. Ámen!