Mózes

430 évet élt Izráel népe Egyiptomban. Több generáción át – mintegy tíz nemzedéken át – hatszázezres tömegre sokasodott, amely a férfiak létszámára vonatkozott, plusz a családtagok. Akkor Isten szabadítása elérte őket, hogy a fáraó zsarnoksága alól kivegye a népet. Nagy nyomorúságra jutottak, mert József nemzedéke után új fáraók támadtak. Hamarosan rájöttek, ahogy szaporodott a nép, hogy rabszolgasorba kell hajtani őket. Jól jön az ingyenmunka, és vigyázni kell, mert ha idegen betörés lesz, ez a nép is ellenük fordulhat. A fáraó rabszolgasorba hajtotta őket, és megdöbbenve tapasztalta, hogy mégis szaporodik a nép. Jobban, mint az egyiptomiak. Kiadta az utasítást a bábáknak: – Ha látjátok, hogy a zsidók között fiú születik, fojtsátok a fürdővízbe! – Ezt olvassuk az igében: De a bábák félték az Istent, nem tették meg. Megmagyarázták a fáraónak: erősek a héber asszonyok, mire odaérünk, ők már megszülnek. Akkor a fáraó kiadta az utasítást: – Ha fiú születik, a Nílusba kell vetni. Ez már rettenetes időszak, most már tarthatatlan a helyzet, és kiált a nép Istenéhez. Ki imádkozott, ki káromkodott, de a jajgatásuk már fölhatott az égig. Nem mintha Isten 430 éven át nem látta volna pontosan, mi történik velük. Ekkor adta Isten Mózest, akinek a születéséről olvastunk. Három üzenetre figyeljünk: Először Isten hűségét értsük meg. Utána Isten hatalmát figyeljük. Majd pedig Isten kegyelmes szabadítását lássuk meg az ige alapján. Háborús fényképeken látjuk azt, hogy gyermekek milyen önfeledten alusznak anyjuk vagy apjuk karjában. Körülöttük bombatámadás, de ők mit sem félnek tőle, mert úgy ismerték meg anyjukat, apjukat, ha ők itt vannak, akkor védve vannak. Pedig ha tudták volna, hogy apjuk és anyjuk is milyen veszélyben van, menynyire kiszolgáltatottak! Számunkra döntő dolog, hogy kinek ismerjük a mi Istenünket. Nem a jó sorsunk alapozza meg a szívünk békességét, hanem az, hogy milyen nagy a mi Istenünk! Aki nagyobbnak ismerte meg, de nem csak értelmével, hanem a hitével, egész lényével, annak van nagyobb békessége ezen a világon, még akkor is, ha száraz kenyéren él. Ezt megfigyelhetjük. Különben azt mondanánk, hogy minél gazdagabb valaki, minél jobban megy neki, minél egészségesebb, annál inkább megtalálta az életét. Egyáltalán nem így van, nem abban a régióban kell keresni az áldott, boldog embereket. Akik olvasnak bulvárlapokat, azok körülbelül látják, hogy a boldog, kiegyensúlyozott, áldott házasságok nem a sikeremberek, az ünnepelt celebek világában vannak. Lehet ott is nagy ritkán, de nem jellemző. Nagyon döntő nekünk, hogy kicsoda a mi Istenünk. Ezért történhetett, hogy valaki tönkrement a félelemtől a lövészárokban, más pedig, ha félt is, de erősíteni tudta társait, mert volt valami titka annak az embernek: ismerte Isten hatalmát. Ha te tudsz valami többet Isten hatalmáról és szeretetéről, mint a körülötted élők, akkor egészen másként hallod az igét: „Senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből!” (Jn 10,28). Vagy: „Semmiért se aggódjatok!” (Fil 4,6). Ez egy kis biztatásnak jó, de ha ezt az élő Isten, a hatalmas, szerető Atya mondja neked, egészen másképp hangzik. Az olvasott igéből ismerjük meg jobban Istent, mennyei Atyánkat! Ragyogjon fel előttünk, milyen szerető, hatalmas Istenünk van! Először Isten hűségére figyeljünk! „Visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” Isten hűsége azt jelenti, hogy amit megmond, az úgy van. Amit megígér, az beteljesedik. Ígéretet adott Ábrahámnak: – Nagy néppé teszlek, tiétek lesz az a föld, és megszületik a te magodból, akiben megáldatnak a föld nemzetségei. Itt vagyunk négyezer évvel később, és az a nép azon a földön lakik, nagy néppé lett, megszületett a Megváltó. Szó szerint, betű szerint úgy, ahogy Isten megmondta ezt akkor. Az Ő hűsége, változhatatlansága sokkal mélyebb valóság, mint amit el tudunk képzelni. Nagyon jól írta meg az énekszerző: „Igaz Isten, ígéretedben változhatatlan valóság, amit Te, a Te beszédedben megmondasz, az mind valóság. Könnyebb megavulni, végképpen elmúlni a természetnek, mint semmibe menni az igaz, isteni szent ígéretnek.” (308. dicséret). 430 év eltelt, úgy tűnik, hogy ködbe vesztek az ígéretek. Nem csak az Ábrahámnak adott ígéretek, hanem a nép istentudata is. Hány nemzedéken át egy szót sem szólt Isten. Több mint négyszáz évig nincs ige, új ige! Elég volt két-három nemzedék a mi népünk életében, miközben még hangzott az ige is. Én úgy találkozom esküvős párokkal, mintha pogány missziót folytatnánk. Nem mindegyik párral, de a nagy többséggel, Budapesten. Nem kell Afrikába menni külmisszióba. Amikor a legalapvetőbb dolgokat átvesszük a Bibliából, azt mondják, most hallják ezt először. Nem volt, aki mondja nekik? Mi történt itt? Nemzedékek élnek Isten drága igéje nélkül? Csodálkozunk, hogy ott tart a népünk, ahol tart? Én azon csodálkoznék, ha másként lenne. A mi nagy templomunknak sokszorosan meg kellene telnie vasárnaponként. Pedig ide mégiscsak jönnek az emberek, sokan fölfedezik, hogy Isten élő forrást támasztott. Be sem férnénk, ha az emberek igazán érdeklődnének, keresnék Isten drága igéjét. Ott eltelt tíz nemzedék. Az a csoda, hogy a rabszolgasorban lévő népben még maradt valamilyen atyáiktól örökölt istentudat. A nyomorúságban kiáltanak Istenhez! Később kiderült, hogy mennyi maradt. Amikor a pusztában vándoroltak, láthatjuk, hol tartott ez a nép az istenhitben a nagy szabadítás után is. Hány nemzedék, és eljött az idő, hogy Isten akcióba lép. Nem siet, nem késik, pontos! Azt mondhatná valaki: és ha én az ötödik nemzedékben élek, végig rabszolgasorban élek. Alázatosabban gondolkodjunk! Ez a világ mindenestől pusztulásra jutott, elveszett. Isten az Ő egyszülött Fiát elkészíti, hogy szabadítást szerezzen. Nem adhatta előbb. Még így is mit tett a nép: „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Ján 1,11). Nem kellett Jézus. Pedig ők Messiást vártak, és a Messiás megjött. Azt valljuk: a Messiás a názáreti Jézus Krisztus, akiben élő hitet, bűnbocsánatot, új életet kaptunk. Isten elvégezte a legnagyobb szabadítást! Ha belegondolok, hogy nekem Őnélküle kellett volna leélnem az életemet… Nem tudok eléggé hálát adni, hogy gyermekségemben, kora ifjúságomban belépett az életembe. Mi lett volna ezekkel az évtizedekkel? Szinte megdermedek, a lélegzetem eláll, ha arra gondolok, kihagy ebből! Élek az Ő kegyelme nélkül?! Isten a semmiből, a mi teljes kárhozatunkból indította el a szabadítást ebben a világban. Gyorsabban nem ment a mi tökéletes romlottságunk miatt. Isten nem bábokkal játszott, hogy majd átrendezem a sakktáblát, újraindítjuk… Ez a harc életre-halálra ment, ehhez az Ő egyszülött Fiát kellett halálba, kárhozatba, pusztulásba adnia. Leszállt a poklokig, hogy nekünk más életünk, új életünk lehessen. Más az otthonod légköre Jézussal. Még ha sokféle küzdelemmel, vívódással telik is, de egészen más az életed! Mert Isten a legnagyobb szabadítást elkészítette az Úr Jézus Krisztusban. A te életedben Jézus már Megváltó lehet. Ne vitázz az Istennel, hanem alázd meg magad: – Uram, hogyan háláljam meg Neked, hogy nekem is Megváltót adtál Jézusban? – És fogadd Őt be az életedbe! A legoptimálisabb segítséget készítette el az Isten. Másodszor Isten hatalmát figyeljük ezen az igén át. Lehetetlen helyzetben küldi el Mózest. Meg fogják ölni! De Isten nem esik pánikba, sőt majdnem így mondom, ha nem drámai lenne ott a helyzet: humora van Istennek. Csecsemőként beviszi Mózest a fáraó udvarába. Nem rabszolgasorban kellett felnőnie, hanem a legjobb mesterek, tanítók, lovászok képezték ki őt. Azt az embert, aki majd Isten szabadításának az eszközeként vezeti ki a hatalmukból a népet. Isten nem esik kétségbe. Nem úgy van, ahogy te gondolod, hogy a betegség szorításában már Isten sem tud mit kezdeni. Valaki azt mondta nekem: – Azt már nem hiszem el, hogy a testvérem egyszer meg fog térni. – Azt kérdeztem tőle: – Mondja azt az Úr, hogy legyen neked a te hited szerint? Nem hiszed el az Ő hatalmát? Ha rajtad tudott könyörülni, nem gondolod, hogy a másikon is könyörülni tud? Pál apostol így vallott: Ha rajtam könyörült, akkor nincs reménytelen eset. Itt van Isten a maga hatalmával. Kiteszik a gyermek Mózest gyékénykosárban (Mózes-kosár) a Nílus folyóba. Nem lehet tovább rejtegetni. Jött a fáraó leánya. Miért pont akkor? Amikor meglátta a síró gyermeket, miért nem dobta a vízbe? Miért, miért? Te miért nem léptél le az útra, amikor ott suhant el az autó? Miért ugrott be valaki értem a kanálisba, amikor még úszni sem tudtam, és már fulladoztam? Miért ugrott be a hídról, miért vett észre, miért hozott ki? Tudod: az, hogy itt vagy, Isten sokszori csodájának a műve?! Neki hatalma van, és milyen jó ennek a biztonságában járni. Nem a szemeddel látod, a hiteddel ragadhatod meg. A 2. zsoltárban olvassuk: „Összegyűlnek a föld királyai, a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és felkentje ellen: Dobjuk le magunkról bilincseiket, tépjük le kötelékeiket! A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket.” – Neveti őket! Hányszor elmondom ezt a példámat: 13 milliárd fényév távolságból érkező jeleket fognak a rádiócsillagászok. Ugye 13 milliárd éven át minden másodpercben 300 000 kilométer! Egyszerűen az ember esze megáll, ha ezt kicsit elkezdi követni. Ki az Isten, és ki az ember?! Ki vagy te, test-vérem, és ki ez az egész embervilág? Istent így, meg úgy félretesszük, meg nincs is?! Érthető, hogy a Magasságos neveti őket. Ember! Még a levegőt is én adom neked. Még mindig van feleselnivalód? Nevetséges! Szépen ír erről a Heidelbergi Káté (26. kérdés-felelet): „Mit hiszel, mikor ezt mondod: »Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében?« – »Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki menynyet és földet, minden bennük lévő dolgokkal együtt a semmiből teremtett, és azokat örök tanácsával és gondviselésével fenntartja és igazgatja is, az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám; akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy mind testi, mind lelki szükségleteimet beteljesíti, sőt mindazt a rosszat, amit e siralomvölgyben rám bocsát, javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.«” De jó neked, ha számodra ez már belső hitvallás is! Mózes és a nép megtartatása Isten hatalmáról beszél. Végül nézzük Isten kegyelmes szabadítását: Egy család átéli, hogy milyen kegyelmesen megtartja a gyermekét Isten. Egy nép átéli, hogy milyen hatalmas szabadítást ad neki Isten, hiszen az Egyiptomból való szabadulás mindent felülmúlt számukra. Még a Tízparancsolat is így kezdődik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz 20,2–3). Nem Mózes szabadította ki a népet, hanem Isten. A 2Mózes 2-ben olvasunk arról, hogy Mózes megpróbált tenni valamit népe érdekében. Kilovagolt a fáraó udvarából, és látta, hogy az egyik hajcsár ütlegelt egy héber rabszolgát. Odalépett, és agyonütötte a hajcsárt. Hogy ne legyen tettének nyoma, a homokban elásta. Az apostolok cselekedeteiről írott könyv utal erre a 7. részben, amikor István vértanú végigmondja az ősatyák történetét: Mózes azt gondolta, hogy honfitársai megértik, hogy az ő keze által ad nekik szabadulást az Úr. De nem értették meg. Másnap kiment, látta, hogy két héber civódik, megszólította őket: – Miért bántjátok egymást? – Egyikük azt mondta: – Ki tett téged bíróvá miközöttünk? Engem is meg akarsz ölni, mint az egyiptomit? – Akkor Mózes rádöbbent, hogy neki menekülnie kell. Nem maradhat, kitu dódott a dolog, üldözni fogják. Mózes elmenekül. Negyven év telik el, amíg Isten alkalmassá teszi, hogy az Ő áldott eszköze legyen. Negyven év telik el a midiániták földjén, ahol Jetró főpap lányát, Cippórát feleségül veszi. Negyven évig legelteti a juhokat. Az az ember, akit a legnagyobbnak választ ki Isten az Ószövetség emberei közül. Ez alatt az idő alatt Mózes alázatot tanul ott, a pusztában. Azt olvassuk később róla: „Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb” (4Móz 12,3). Akkor gyulladt ki a csipkebokor, akkor szólítja őt Isten. Akkorra Mózes már tudja, hogy nem ő lesz a szabadító. Amikor Isten megszólítja – Indulj, szólj a fáraónak! –, kibúvókat keres. Végül azt mondja: – Nem tudok jól beszélni! Mire Isten válasza: – Mózes! Ki adott szájat az embernek? Majd melléd adom Áront, a testvéredet, ő tud beszélni. De én téged választottalak, indulj! Meg kell neki is tanulnia, hogy az Úr a szabadító. Mi csupán eszközök vagyunk. Minél jobban megtanuljuk, hogy nem mi, hanem Ő, annál jobban megy tovább az Ő munkája. Ahogyan Pál mondja: „…amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Amikor már nem tudom csinálni, akkor jutok oda: – Uram, szeretnék az eszközöd lenni! – Nagy különbség ez! Isten kegyelmes szabadításáról szóltam. Számukra mindennél nagyobb volt az Egyiptomból való szabadulás, és érthető is. Isten maga is így foglalja össze, amint idéztem a Tízparancsolat kezdetét. De ez a nagyon-nagy szabadítás csak előjele annak a legnagyobbnak, amelyet Jézus Krisztusban, az ő keresztje által adott a világnak Isten. Az egész Mózes-történet csak egy rész ezen az úton. Testvérem! Tied már ez a szabadító kegyelem? Elmondhatod: Hála neked, Atyám, hogy értem is állt az a kereszt, nekem is elkészítetted a bűnbocsánatot, áldott földi életet, örök életet!? Ilyen a mi Istenünk, és amit leírtam ebben a részben, az csak egy csepp a tengerből. Mert amilyen a mi Istenünk, az a tenger. De egyelőre cseppenként tudjuk befogadni az igét. Dicsőség legyen neki, hogy adja, és dicsőség legyen neki, hogy Ő az, Aki: Mindenható, Örökkévaló Isten, Édesatyánk az Úr Jézus Krisztusban. Ámen!