József és testvérei

Folytassuk tovább József és testvérei történetét, kövessük az eseményeket! Átmelegíti a szívemet, milyen szerető Istenünk van, aki úgy adja elénk ezeket a történeteket, hogy még a gyermekek is ámulva figyelhetik. Nem unalmas, elvont filozófiai igazságokat közöl velünk, hanem érdekes, krimiszerű történetekkel is tele van a Szentírás. A József-történetek gyermekkorom nagy élményei voltak. Ugyanúgy a Mózestörténetek, Dávid király történetei is, vagy Pál apostol útjai az Újszövetségben. Milyen szeretettel, ízesen adja igéjét elénk Istenünk! A Bibliában mindig Istenről és rólunk van szó. Bárhol kinyitjuk, nem távoli történeteket kapunk. Jóllehet, megtörtént eseményeket ad elénk, de bármit olvasunk, időszerű. Ha megértjük, a régi ige a mai életünk eligazítása lesz. Miközben hallgatjuk a József-történeteket meg a többit, a mi életünk története is folyik. Bizony sokszor szenvedésekkel, csalódásokkal, vívódásokkal, veszteségekkel vagy örömökkel, hasonló módon íródik a mi életünk története is. Isten szeretné kiformálni igéjével életünkben az Ő terveit, és átalakítani bennünket. Ahhoz, hogy ezek a tervek kiformálódjanak bennünk, sokszor csalódásokon, szenvedéseken át vezet az út. A Zsidókhoz írt levél 12. részének a 11. versét idézem: „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” Figyeljük, ahogyan Isten végbevitte szabadító munkáját Józsefék életében, és eközben átformálta mindnyájukat. A fenti történet már a végkifejletet mutatja, amiért szükség volt erre az egész útra. József így fogalmazza meg a bosszúállásától rettegő testvéreinek: „Ne bánkódjatok, ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok. Nem ti küldtetek ide, hanem az Isten.” Fény derül Isten nagy szabadító tettére! Gyalázat volt a testvérek részéről, amit tettek, amikor eladták a testvérüket Egyiptomba. Mégis, Isten ezen az úton megmentette a családot, hogy éhen ne pusztuljanak Kánaán földjén. Az az ige visszhangozhat bennünk: „Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra munkál.” (Róm 8,28). Minden „összedolgozik” arra a jóra, amit Isten el akar végezni az életükben. Tehát Isten gyermekei életében nem véletlenszerűen jönnek az események. Semmi nem igazolja a testvérek bűneit, de megrendülten csodálhatjuk, hogy Isten ezen az úton viszi végbe a szabadítását. Az ősatyáksorozat tanulmányozása nyomán nagyobb a békesség a szívemben, mint azelőtt. Szeretem a lendületes időket, amikor sikeresek és eredményesek a dolgok. Melyikünk ne szeretné ezt?! Rájöttem, hogy amire én úgy gondolok, ez most üresjárat, fáradt, nyűgös idő, amit kikerülnék, ugyanolyan fontos szakasz Isten tervében, mint a lendületes idők. Zakariás könyve 9. részéből két mondatra utalok. Az egyik így szól: „Az Úr szemmel tartja az embereket.” A másik: „Most már rájuk tekintek.” Számomra ezek az igék családi életünk egy döntő pontján nagyon hangsúlyosan szólaltak meg. A tanulmányaim befejezése után Salgótarjánban kezdtem a lelkészi szolgálatot. Olyan helyen, ahol gyülekezet sem nagyon volt. De volt parókia, templom, elkezdtük az életet. Feleségem gyógyszerészgyakornoki fizetéséből éltünk, meg valamit azért kaptam én is. Éltünk valahogy. Hatalmas szórványunk volt, 52 faluval. Jártam a falvakat, gyűjtögettem a gyermekeket, bibliaórásokat. Bár sok örömet jelentett nekem, mégis nehéz életforma volt. Egyik reggel számba vettük a gondjainkat, dolgainkat, mindent, és aznap ez volt az ige. Arról beszélgettünk, hogy „az Úr szemmel tartja az embereket”, az azt jelenti, hogy akkor is rajtunk van a szeme, amikor mi azt hisszük, hogy elfelejtett, nem törődik velünk, mert nem történik semmi, nem változik semmi. Mintha Isten másfelé járna, nem felénk. De amikor jön a másik mondat, „most már rájuk tekintek”: akcióba lép Isten. Egyszerre kiderül, hogy addig is a szeme előtt voltunk, nem Isten háta mögött. Olyan hely nincs is ezen a világon. Szeme előtt voltunk, csak nem volt szükség arra, hogy Ő közbelépjen, mert közben formált bennünket is. Ezután imádkoztunk. Aznap este keresett meg bennünket a fóti gyülekezet gondnoka azzal a kérdéssel, el mennék-e lelkipásztornak Fótra, mivel váratlanul elhunyt az esperes úr. Huszonkilenc éves fejjel? Az egyházmegye legjobb gyülekezetébe? Elképzelni sem tudtam, amikor ott segédlelkészként szolgáltam, hogy egyszer ott lelkész lehetek. A gondnok úr kérdésekor már bizonyos voltam benne, hogy Isten igéje: „most már rájuk tekintek”, arról szól nekünk, hogy Isten kiemel erről a helyről, és áttesz egy másikra. Ez így is történt. Amikor úgy érzed, hogy az Isten nem törődik veled, sőt az események egyre rosszabbak, tudd meg, hogy „az Úr szemmel tartja az embereket”. Eljön az idő, amikor átéled, hogy „most már rájuk tekintek”, és Isten „akcióba lép”, és meglátod a szabadítását. Isten így dolgozik a gyermekei életében. Jó lenne ezt mindnyájunknak megérteni ebből a történetből. Sokkal nagyobb békességünk lenne a nehézségek, nyűgök, „nemszeretem idők” napjaiban, hónapjaiban is. Szükségünk van a formáltatási időkre. Isten adhatott volna bőséges termést Kánaán földjén. Megoldhatta volna annak a családnak az élelmezését, amellyel nagy terve volt hosszú távon. Segítséget tudott volna adni. De mi lett volna József, a testvérei és Jákób élete kiformáltatásával? Ahhoz ez a szorítás kellett, amin átmentek. Tüdőműtét előtt álltam, amikor kezembe került egy kis írás. Egy missziós igehirdető írása, akinek az egyik lábát amputálták, a másikról sem tudták, hogy mi lesz vele. Egy kis imádságot írt le, hogy őt nagyon erősíti ez az ima. Azon a kis lapon ez volt: „Engedd csendben megértenem: minden, mi történik velem, voltaképp csak áldást rejt, Isten hibát sose ejt.” Nagyon jókor jött ez a kis imádság. Meg is tanultam, mindmáig ott van a szívemben, és vallom én is. Mert nézzétek csak, egészen más Józseffel találkozunk a történet végén, mint a kezdetén. Akkor ott volt az apa kedvence József, akinek már a cifra ruhától fejébe szállt a dicsőség. Ez a József a fáraó első embere lett, és így működik, ahogyan látjuk. Ugye, hogy nagy változás történt? Nem csak annyi, hogy eltelt közben 2022 év. Isten átvitte az iskoláján, osztályról osztályra: volt benne börtön, sok igazságtalanság, volt benne rabszolgasors, majd följebb emeltetés. Végigment egy úton, amit Isten adott neki, amelyen mindig érvényes maradt, hogy „az Úr Józseffel volt.” De a testvérek életében is nagy változás történt. Ezekre a testvérekre rá sem lehet ismerni. Ezek azok, akik falatozás közben eldöntötték, hogy eladják a testvérüket? Úgy hordozták a testvérük elleni lépésüket, a nagy bűnüket, mintha ez vele járna az élettel, hogy így alakultak az események. Azután Isten beteszi őket is a formálótégelybe. Éhség jön. Ismerjük el, hogy igazán akkor mozdul egy ember Isten felé, amikor baj van. Amikor jön a baj, sok embernek egyből Isten jut az eszébe. Hívogattam valakit a templomba, aki panaszolta, mennyi baja, gondja van. Azt válaszolta: – Ahhoz valakinek másképp kellene viselkedni, hogy én eljöjjek a templomba. – Először azt hittem, hogy rólam van szó, de most találkoztunk először, és eszembe villant, hogy fölfelé mutogatok. Ő meg bólogatott, megértettük egymást. Az Istennek másképp kellene viselkedni, hogy ő bejöjjön a templomba. Én megértettem, hogy sok baja, gondja van, de amikor még jól ment a dolga, vajon megkérdezte: – Istenem, így irányítsam az életemet? – Élek a magam feje után engedetlenül, és amikor bajba jutok, az Isten a hibás. Még Ádám is milyen orcátlan volt. Amikor a bűneset után Isten előkéri: – Ádám, hol vagy? Ettél a fáról, amelytől tiltottalak? – Az asszony, akit te mellém adtál, ő adott nekem, és úgy ettem. – Tulajdonképpen Isten a hibás?! Ilyen asszonyt adott, aki őt rászedte. Mert mindig Isten a hibás a bajban. Térjünk vissza a történethez. A fiainak azt mondja Jákób: – Mit álltok itt, néztek egymásra? Éhen pusztulunk. Nem hallottátok, hogy Egyiptomban élelem van? – Nem kívántak odamenni, valami gyanús volt Egyiptomban. Nem tudtak ők a testvérük sorsáról semmit, de nem volt tiszta a lelkiismeretük. De nem volt mit tenni, elindultak. Fogadták őket, a határról leadták már a jelzést, hogy megérkezett a tíz testvér. József tudja már, hogy kik azok. Megvolt akkor is a hírvivő szolgálat, a határnál megfelelő módon ellenőrizték őket. József azt mondta nekik: – Kémek vagytok. – Dehogy vagyunk kémek, hanem éhező kánaánita emberek. Apánk küldött, és otthon vannak a gyermekeink, a családunk, éhezünk. Otthon maradt a legkisebb testvérünk is, egy pedig korábban meghalt. – Most töltsétek meg a zsákjaikat! – mondja a szolgáknak. – Egyikőtöket itt tartom, csak akkor engedem szabadon, és kaptok újra gabonát, ha legközelebb elhozzátok a testvéreteket is. Abból tudom meg, hogy nem kémek vagytok, hanem igazat mondtatok. Mentek hazafelé, kinyitották a zsákjukat, ott az összes pénz, mindegyiknek a zsákja tetején. Azonnal Isten jutott az eszükbe. Nem az, hogy: jaj de jó, itt van ez a pénz! Hanem: itt valami nagy baj van! Isten keze utolérte az életünket. Hazaérkeztek. Elmondták Jákóbnak, hogy nagyon szigorúan fogadták őket, Simeont túszként ott fogták, és a legkisebb testvérünk nélkül nem mehetünk viszsza. Jákób azt felelte: – Arról szó sem lehet! Benjámint nem adom. József meghalt. Ha Benjámin is elvész, mindenem elveszett. Isten majd Jákóbot is kezelésbe veszi, mert neki, az Isten szent emberének is van bálványa. József is az volt, de bálvány Benjámin is: – Olyan nincs, hogy elvigyétek! Ha éhen pusztulunk, akkor se. Ment minden tovább, amíg tartott a gabona. Igen ám, csak teltek a hetek, hónapok, és amikor elfogyott az élelem, megszólalt Jákób: – Induljatok! – Megyünk, de Benjáminnal. – Most már nem ellenkezik Jákób, viszik Benjámint. Azért annyit mondott, hogy ha ez a gyermek elvész, mindenem elveszett. Mindene? Benjámin volt a mindene? Testvérem, amikor azt mondod, hogy ez a minden, ez vagy az, valaki vagy valami, az hatalmas bálványimádás. Övé volt Benjámin? Az Úr adta, az Úré a gyermek, nem a miénk! Azt csinálunk vele, amit akarunk? Nem azt, hanem amit Ő mond, hogyan neveljük, mit tegyünk vele. Vitték Benjámint. Júda kezességet vállalt. Ismét megérkeztek. Azonnal visszaadták a pénzt. – Ezt a zsákokban találtuk, nem akartuk elvinni, nem is tudjuk, hogy került oda. – Nyugodjatok meg – mondja a házfelügyelő –, üljetek a terített asztalhoz. Újra gyanús nekik valami. Így fogadnak bennünket? Megkapják az ennivalót, József nem eszik velük – egy egyiptomi nem ehet a héberekkel. Benjámin külön nagy adagot kap, ötször annyit. Mi ez az egész?! Megrakták újra a zsákokat, indulás vissza. Elengedte József Simeont is, akit ott fogott. De utánuk küldte katonáit. A testvérek számára váratlanul hangzott a parancsnok kiáltása: – Álljatok meg, megloptátok az uramat, elloptátok az ivóedényét! – Mi nem loptunk el semmit. Nézd meg, akinél megtalálod, halálfia legyen. – Elkezdte a legidősebbel, a végén Benjámin zsákjában ott találta József serlegét. Itt már másképp vizsgáztak a testvérek. Mindegyik visszament. Júda előállt, és azt mondta: – Isten keze utolérte a te szolgáidat! – Nem magyarázta, hogy mire gondol, egymás között ezt a testvérek már megbeszélték. Isten nem felejtette el, hogy mit tettek a testvérükkel. Most jön az elszámolás. Akkor azt mondta Júda: – Én maradok, a gyerek menjen, mert apánk ősz fejét búba borítva bocsátjuk a sírba, ha ez a fiú haza nem megy. Ő már ott maradt volna helyette. A többi is azt mondta, nem megyünk sehova, Benjámin nélkül nem megyünk haza. József nélkül haza tudtak menni annak idején. Sőt még a pénzt is zsebre tették, amit érte kaptak. Benjámin nélkül nem mennek haza. Akkor József megismertette magát velük, erről olvastunk az igében. Megrémültek, amikor fölfogták, hogy ez az egyiptomi úr, ez az ő testvérük. Halálra váltan ott vannak, és akkor mondja József nekik: – Ne bánkódjatok, mert Isten küldött engem ide. Hogyhogy előbb nem szólt József? Hogy lehetett ilyen kemény szívű? Itt valamit meg kell értenünk. Ez az ember már nem a maga programját, hanem már Isten programját viszi. Jóllehet elvonult és sírt – olvassuk többször –, amikor meglátta a testvéreit. József gyenge szívű volt, hamar elérzékenyült. Ez ebben a helyzetben érthető is. De nem mondhatott korábban semmit, mert ezt az utat végig kellett járni a testvéreinek. Ha azzal fogadja őket, hogy keblemre, itt van minden, menjetek! – nem megy végbe bennük ez a változás. Isten akaratát cselekszi ez az ember. Hogy állunk ezzel az életünkben? Kinek a programja fut a képernyőnkön? A magunké? Jövök a templomba: – Isten, segíts, hogy amit elképzeltem, végbe mehessen? Vagy azon tusakodom már: – Istenem, mi a programod, mi az elképzelésed? Nagy kegyelem, ha rájön valaki, hogy az a legjobb az életében, amit Isten akar tenni vele. Amikor erre rájön valaki, akkor lesz békesség a szívében. Nem kell erőltetni semmit. Még ha összeszorul a szíve vagy kicsordul a könnye, akkor is kérdezheti bizalommal: Uram, mit akarsz te ezzel véghezvinni? Nem értem még, de legyen meg a Te akaratod, a Te programod, mutasd meg nekem. Ismerős az ének: „Ki Istenének átad mindent, bizalmát csak belé veti, azt csudaképpen őrzi itt lent, ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, az nem fövényre (homokra) épített” (274. ének). Ennek az útnak a jutalma az a békesség, amit nem ismer a világ. Amiről halála előtt Jézus beszélt tanítványainak: „Bé kességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja” (János 14,27). Nagy ajándék, ha az Ő békességét hordozhatjuk, és nem a pillanatnyi hullámzásokon vibrál az életünk. Szeretem a Példabeszédek könyvében Agur vallomását: – Uram, nagy gazdagságot ne adj, és nagy szegénységet se. Mert ha nagy gazdagságot adsz, úgy elbízom magam, hogy faképnél hagylak. Ha nagy szegénységet adsz, nem állok jót magamért, hogy lopok, csalok és megtagadom gyalázom a Te nevedet. Táplálj engem hozzám illő eledellel! (Péld 30). De még jobban szeretem, amit Pál apostol mond: „Megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe” (Fil 4,11–12). Ismerős vagyok a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Micsoda szabadság, ha úgy élhetsz, hogy Isten békessége, „beavatási munkája” végbement az életedben. Akkor kiderül, hogy miközben mások pánikba esnek, neked még mindig békességed van. Ahogy Pál apostol életében látjuk. Viszik, mint foglyot, és a hajósok felelőtlenül belemennek olyan utazásba, amit az időjárási viszonyok között nem lenne szabad megkockáztatni. Hajótörés fenyeget. Kidobtak már mindent a hajóból, két hete nem ettek egy falatot sem. Akkor előjön Pál, előveszi a száraz kenyeret, és falatozik a hajón. Néznek, és azt mondja: – Egyetek, mert mellém állt az Isten angyala az éjszaka, azt mondta: egy lélek sem vész el, de a hajó odalesz. Egyetek, mert úszni kell majd. – És eszik. Egyszer csak enni kezdenek a többiek: a kapitány, meg a matrózok, meg a rabok is. Megmenekül az egész csapat (ApCsel 27). Honnan tudta Pál, hogy mi fog következni? Isten megmondta neki. Nem mindig ilyen módon közli velünk Isten, hogy mi következik. De ha az Övé vagy, az Ő békességét adja a szívedbe, és azt észreveszik körülötted. Más rendszerre mozog a szíved, az idegrendszered, az eszed. „Be vagy avatva.” Jó lenne, ha egyre jobban megértenénk, hogy nem az eseményekre, nem a saját terveinkre, nem az érzéseinkre, hanem az Úrra kell néznünk első renden, Aki most is formálja a gyermekei életét az Ő jó tervei szerint. Kérjünk bocsánatot Tőle a sok értetlen lázadásért, zúgolódásért, hitetlenségért. Meg kell hosszabbítania iskolája egy-egy osztályát, mert még mindig egy helyben járunk. Még mindig a magunkét mondjuk ahelyett, hogy Isten már mehetett volna tovább velünk. De nem mehetünk még. Meg kell tanulni a leckét abban a helyzetben, amelybe vitt, és az ő kezébe tenni a teljes életünket: – Formáld, Uram, ahogy Te akarod! Sok formálnivaló van rajtam, és add a Te békességedet. Akkor is, ha nagy hullámok csapdosnak, és másként alakulnak a dolgok, mint szeretném. Hiszen tudom, József és családja megtartatásánál is másként alakultak. De Te velünk nagyobb szabadítást végeztél, mint velük! Tudom, hogy ideadtad értem a Te egyszülött Fiadat a keresztre. A nagy szabadítást megadtad, hogy el ne vesszek. Sem itt a földön, sem soha, hanem örök életem legyen. Áldott legyen ezért a Te szent neved! Ámen!