Megtanultuk Ábrahámtól, hogy az ember életének az igazi értelme nem a szerzés, nem az, hogy milyen sikert ért el és mire jutott, hanem az, hogy Isten ígéreteire tekintve hitben célba érjen. Nem az a döntő kérdés, hogy meddig jutottak ezek az ígéretek az ő életében, hanem az, hogy Ábrahám a helyén van. Miközben Isten ígéreteire figyel, az élete abban a kapcsolatban van, ami egyedül ad értelmes, célravezető utat egy embernek. Teljes életet élt, mert Isten ígéreteire tekintett. Most pedig nézzünk néhány jelenetet Ábrahám életútjából. Közben próbáljuk az üzenetet a magunk hívő útjára nézve megérteni. Első jelenet: Isten elhívja Ábrahámot. Úr-Kazdimból indul, majd Háránból, az Eufrátesz környékéről. Magas kultúrájú vidék volt ez a sumérok lakta terület az időszámítás előtt. Az ásatások során kiderítették, hogy Ábrahámék sem nomád pásztorként éltek ott, mint ahogy ő az elhívása után sátorban lakott. Város volt ott abban az időben vízvezetékkel felszerelve. Két kikötője volt annak a városnak, magas kultúrfokon éltek, messze megelőzve a palesztin vidék életformáját. Megkapja az elhívó igét: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (1Móz 12,1). Ha azt kérdezzük, miért éppen Ábrahámot szólította meg az Úr, nem tudunk mit felelni. Miért éppen Pétert a tanítványok közül, vagy Tamást? Miért éppen Máriát Jézus édesanyjának? Miért éppen téged, aki itt vagy, és talán a családod többi tagja még nem figyel az Isten igéjére? Miért? Ez Isten titka. Isten szólt, és elindult Ábrahám a nyájával, feleségével, szolgáival egy ezer kilométeres útra. Hosszú-hosszú ez a vándorlás. Elindul úgy, hogy nem tudja, hol is a célpont. Csak az irányt tudja és azt, hogy az Úr azt mondta: megmutatom neked. Unokaöccse, Lót is csatlakozik hozzá nyájával, családjával. Abban az időben teljes kiszolgáltatottságot jelentett otthagyni a rokonságot, a törzset. Elindulni és a nomád törzsek kénye-kedvének kiszolgáltatni magát?! Igaz, Isten azt mondta, hogy én veled leszek. De akkor is félelmes vállalkozás ez. A hívő élet azzal kezdődik, hogy Isten valakit kiszólít a régi életformából, amelyben ő a többiek között igazán otthon volt. Ott volt a biztonság. Úgy gondolkodott és cselekedett, ahogy a környezete. Azok között az erőviszonyok között bizonyos védelemben volt. Egy új életformára hív el bennünket az Úr. Sok testvér van közöttünk, aki meghallotta az Úr hívó szavát. Ennek nyomán sok minden átrendeződött az életében. Az, hogy valaki vasárnapról vasárnapra jön a templomba hallgatni az igét, nagy változás egy olyan életformához képest, amit azelőtt élt. Kezébe veszi naponta a Bibliát. A döntéseinél kérdés lesz, hogy Isten mit szól ehhez. Addig eldöntötte, ahogy a legjobbnak látta, vagy csak valakivel tanakodta meg a kérdéseit, de Istent kihagyta a számításaiból. Most már bejön ez a szempont. Átrendeződik az értékrend a családok életében, mert megszólalt az Úr, és azt mondta: – Kövess engem! Ezt Ábrahám megértette. Olyan erővel és világossággal szólt az Úr, hogy egyszer csak megindult erre a nagy kihívásra, arra a földre, amelyre az Úr vezette. Második jelenet: megérkeznek az Ígéret földjére. Hamarosan nagy szárazság támad az amúgy is vízszegény területen. Olyan éhség üti fel a fejét, hogy mindenki délre, Egyiptom területére, a Nílus környékére menekül. Mit tegyen ilyen helyzetben az Isten embere? Ábrahám azt teszi, amit így szoktunk mondani: Segíts magadon, az Isten is megsegít. – Sokan ma is így gondolkodnak, erre a mondatra hivatkoznak. Pedig ez a mondat nincs benne a Bibliában. Sajnos az sincs benne, hogy Ábrahám most imádkozott volna: – Uram, ilyen helyzetben mit tegyek? – Pánikszerűen rátör a félelem, és ő is megy a tömeggel együtt Egyiptomba. Amikor Isten embere sodródik a tömeggel együtt, hamarosan jön a következő lépés, mert ő kényszerpályán van már. Úgy, ahogy Péter, amikor beült Jézus kihallgatásakor a tűz mellé, jött az első tagadás, utána már jön a második, harmadik. Egyiptom közelébe érnek, Ábrahám megijed. – Nagyon szép a feleségem. Meglátják, engem megölnek. Mondjuk azt, a húgom vagy, és akkor megússzuk valahogy. – Jön a „kegyes hazugság”. Igaz, unokatestvérek voltak, vagy féltestvérek talán. De elhallgatta a lényeget, hogy Sára a felesége. Meg is tetszik azonnal Sára, viszik egészen a fáraó háreméig. Ábrahám ezért nagyon jó jövedelemhez jut. Bőven kap szamarakat, bárányokat, ezüstöt, aranyat. Mi történt?! Isten hívő embere, a hívők atyja áruba bocsátja a feleségét? Az ember megdöbben és megáll. Igen, ez valóban, még az akkori kor viszonyait tekintve is, megdöbbentő. Nagyon őszinte könyv a Biblia. Nem szépít, úgy ír, ahogy van. A hívőkről is úgy ír. A tanítványokról is hányszor kiderül, hogy csődöt mondanak, nem értik a szót, engedetlenek. Még Jézust is ők igazítanák el… Milyen megdöbbentő, hogy míg az Isten embere megy a maga feje után, és jön egyik baj a másik után, Isten nem hagyja egyedül a választottját. A fáraót olyan csapások alá veszi, hogy az rádöbben, az új asszony miatt kapom ezeket. Kivizsgáltatja az ügyet. Kiderül az igazság. A pogány főember leckézteti a hit atyját. Micsoda szégyen! Ábrahámnak azt kell hallgatnia: – Hogyan tehetted ezt velem?! – Kitoloncolják az országból, visszakerül oda, ahonnan elindult. Visszatér Bételbe, ahol azelőtt oltárt épített az Úrnak. Isten mai emberének is, ha engedetlen utakon jár, vissza kell menni addig, ahol még kapcsolata volt az Úrral. Harmadik jelenet: Összevesznek Ábrahám és Lót pásztorai a kutakon, de a legelőn is, egyre kínosabb a helyzet. Jönnek az Isten nevében, és az itt élő őslakók azt látják, hogy ezek eszik egymást. Ábrahám magához szólítja Lótot, és azt mondja: – Öcsém, testvérek vagyunk, ne veszekedjünk! Nézd, ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra megyek. Válasszuk külön a nyájakat, és szüntessük meg ezt a szégyenteljes állapotot. – Lót körülnéz, látja, hogy a Jordán mellékén dús a fő, nekem jó lesz ez. Gondolta Ábrahám: hogyne lenne jó, nekem is jó lenne a dús füvű rész. De hogy ne veszekedjenek, az Isten embere inkább engedi, hogy válasszon a fiatalabb. Később is gondot okoz Lót Ábrahámnak, akit úgy hozott magával otthonról, hogy Isten ezt nem mondta neki. Lót tehát a Jordán mellékét választja, a Holt-tenger környékét: Sodoma és Gomora vidékét. A szeme után választott. Később kiderül, olyan városlakók közé került, akik között nyugodt napja nincs. Olyan életformát éltek, amelyhez hozzátartozott az erőszak, a gonoszság, a homoszexualitás, amik között Lót csak gyötrődött. Ábrahám pedig ott maradt a gyér füvű területeken, kopárabb vidéken. De évek során olyan tekintélyre tesz szert az őslakók között, hogy azt mondják neki: – Istentől való fejedelem vagy te közöttünk! Nem könnyű az anyagiakban Isten gyermekének olyan döntéseket hozni – Isten előtt járva, a békesség kedvéért –, hogy ő húzza a rövidebbet. Látszólag mindenképpen, lehet, hogy a valóságban is – de nem az áldásban. Ezen a világon egyre vadabbul lüktet a szerzés, a nyerés utáni vágy. De azt látjuk itt, hogy a helyén van újra Isten embere: úgy tud dönteni, hogy azon áldás nyugszik. Negyedik jelenet: 10 év eltelt, hogy 75 évesen elindult Ábrahám az ősei földjéről. Most már 85 éves, Sára 10 évvel fiatalabb. Gyermekük nincs. Hogy lesz ebből nagy nép? Ábrahám többször megkérdezte az Urat. Kapott is megerősítéseket. Most is, amikor lezajlik ez az üzleti ügy. Azonnal megszólal Isten, és azt mondja: – Ábrahám, megsokasítom a te utódaidat, és megáldalak téged, és áldást viszel tovább. – Hogy lenne már áldás rajtam? Nincs utódom, aki örököljön, szolgám fog örökölni. S akkor azt mondja Isten: – Nézd meg, a tengerparton mennyi a homok! Ahogy nem tudod megszámolni, úgy nem fogod tudni megszámolni a te utódaid számát sem. Most eljutnak 10 év után oda, hogy valamit tenni kellene. Besegíteni az Úrnak, mert úgy látszik, hogy ő nem mozdul. Eljutottak már az élettani határpontokig, hogy lehet így gyermeket nemzeni? Akkor Sára előjön egy ötlettel: – Ábrahám, tudom, mit csináljunk! Itt van a szolgálóm. Menj be az én szolgálómhoz, és majd meglesz a gyermek. A szolgáló a térdeimen szül, a gyermeket úgy tekinthetjük, mintha az enyém lenne. Ha valaki figyelemmel követi a történetet, ez következik: „És hallgatott Ábrahám Sára szavára” (1Móz 16,2). Nem az van ott: És hallgatott Ábrahám az Úr szavára, vagy megkérdezte Ábrahám: – Uram, nem égbekiáltó őrültséget csinálunk?! Nem, egy szó sincs, hogy az Úrral tárgyaltak volna. Felőrlődött a lelkük a várakozásban. Ugye ismerős, amikor vársz valamit, kérsz, s lassan belefáradsz. Ugyan már, Isten nem törődik velem… Egyszerűen abba a magányosságba jutsz, hogy ha te nem segítesz magadon, Isten nem fog a te életeden segíteni. Úgy, mint ahogy a Biblia elején olvassuk: „Az asszony… szakított a fa gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett” (1Móz 3,6). – Úgy szoktam mondani, amikor ide érünk a magyarázatban, hogy itt a „totálkáros” férfi. Nem szól: – Éva, állj meg! Mit mondott Isten? Ábrahám se szól, bemegy a szolgálóhoz, meg is születik Izmael. A Korán szerint, meg az arabok szerint is, Izmael az arabok őse. Szépen beszerezte a szent házaspár – talán a teljes földi életre – az arab–zsidó konfliktust. Mert ugye majd Izsákban folytatódik a másik vonal. Mert nem tudták kivárni Isten ígéretét. Sok baj lett ebből máris. Veszekedés a két asszony között, az úrnő és a gyermek anyja között. Ráadásul, ha megfigyeljük az igét, 13 évig elhallgatott az Úr. 86 éves Ábrahám, amikor Izmáel megszületik, s amikor legközelebb szól Isten Ábrahámhoz, már 99 éves. Régen túl van azon, hogy nemzőképes legyen. Sára is túl van azon, hogy foganjon, megszűnt az asszonyi természet benne. Ötödik jelenet: Megjelenik az Úr, azazhogy három küldött. Különös a történet leírása. (A teológusok mondják a Szentháromságra is, de mondják, hogy az Úr angyalai, küldöttei.) A lényeg, hogy jönnek, és azt mondják, hogy egy évre ilyenkor fia lesz Sárának. Ábrahám az arcára borul, és úgy nevet. Nem azért, hogy fiuk születik. Mondjam, hogy kineveti az Istent? Sára meg bent nevet a sátorban. Amikor azt kérdezik, miért nevetett, még le is tagadja: – Nem, nem nevettem. – Akkor azt mondják a küldöttek: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” (1Móz 18,14). Elgondolkoztató, hogy amikor Isten egy elpusztíthatatlan, lelki népet akar létrehozni, akkor az emberi lehetőségeken túl adja, hogy megszülessék az a gyermek, akiben folytatódik ez az út. Ez már nem csak a testi választott népre, az engedetlenné lett Izráelre mutat, hanem a Jézus Krisztusban elhívott lelki népre is. Nem „szórakozott” velük Isten, hogy meddig bírják. Soha nem így bánik velünk a mi Istenünk. Más az Ő időrendje, mint az emberé. Megszületik a gyermek, az ígéret gyermeke, Izsák. Neve azt jelenti: nevetés. Most már valóban nevetés van a szívükben, és Isten bocsánata is ott van. Hatodik jelenet: Felnő Izsák, már elűzték Izmaelt az anyjával, az egyiptomi szolgával, mert mindig csak baj van velük. Isten megmondta, hogy nagy néppé lesz az is. Igaz, hogy vad természetű, de gondja lesz rá. De nem ő örököl, nem ő viszi tovább az ígéret vonalát. Egyik nap így szól az Úr: „Ábrahám! – ő pedig felelt: – Itt vagyok! – Isten ezt mondta: – Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked” (1Móz 22,1–2). – Derült égből a villámcsapás! Minden olyan szépnek látszik, már megoldódnak a kérdések, alakul az ígéret. Rettenetes próba. Ilyen történeteknél hányan leteszik a Bibliát, és azt mondják, köszönöm, ez a könyv és ez az Isten nem kell nekem. Pedig Isten azóta senkivell ilyen próbát nem tett. Egyetlen valaki volt, Ő maga, aki az Egyetlen Egynek nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta. De milyen rettenetes helyzet lehetett ez Ábrahám számára! Azon a földön a bálványkultusz velejárója volt, hogy emberek az elsőszülöttet bedobták egy égő bálványszobor gyomrába, vagy ráhelyezték az átizzott bálványszoborra. Feláldozták, mert hiedelmük szerint átok alatt lesz a család, ha az elsőszülöttel ezt meg nem teszik. Isten azt mondta: – Meg ne cselekedd, népem! Ezekért és hasonló utálatosságokért űzöm ki előled őket. Ha te is belekeveredsz a pogány babonákba, ilyen mélységekbe, tönkremegy az életed. Különös, ahogy a Rómaiakhoz írt levélben olvassuk: Hitte, reménység híján is reménykedve hitte, hogy még a halálból is visszakaphatja. Valójában egy hatalmas próba elé került Ábrahám: ki az első az életében? Afia, a végre beteljesült megoldás, vagy Isten? Azt olvassuk, hogy elindul Ábrahám háromnapi járóföldre. Mennek szamárral, szolgákkal, fiával, viszik a fát, viszik a tüzet, viszik a kést. A hegy lábánál otthagyja a szolgákat, a szamarat. Fia hátára felteszi a fát, ő viszi a tüzet és a kést. (Lehetetlen, hogy ne gondoljunk az Isten Fiára, akinek ott volt a hátán a fa.) Mennek, az van az igében, hogy „…mentek ketten együtt, s egyszer csak megszólal Izsák: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? – Ábrahám azt mondta: – Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam” (1Móz 22,6–8). Fölérnek a hegyre. Oltárt épít Ábrahám, fölteszi a fát, engedelmes fiát megkötözi, s amikor emelné a kést, kiált az Úr angyala: – Ábrahám, ne emelj kezet a te fiadra, a te egyszülöttedre! Mert nem azért adtam én neked, hogy elvegyem tőled. Most már tudom, hogy jobban szeretsz engem. – A bokorra néznek, és ott van a bokorban egy kos a szarvánál fogva megakadva, azt áldozzák meg együtt. (Azt a helyet, a Mórijja hegyét úgy nevezik, hogy „az Úr hegyén a gondviselés”. Azon a hegyen épített Istennek templomot Salamon Jeruzsálemben, ahol ma az arabok Sziklamecsetje áll.) Ezek után jönnek le a hegyről. Ábrahám megmondta a szolgáknak, hogy majd visszajövünk. Hogy mire gondolt, mit hitt, mit remélt, nem tudjuk. Ám egyszer s mindenkorra megjegyezhetjük, hogy ilyen próba alá senkit nem tett azóta sem Isten. De hogy beteljesedett az Ő Egyszülöttjén, amit említettem, az is valóság: „….tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8,32). Hetedik jelenet: Elérkezik Sára halála, közeledik a temetés. Az újszövetségi professzorunk elmondta nekünk, hogy a sarkadi gyülekezetben Ábrahám történetéről fél éven keresztül hirdetett igét. Annyira beleélték magukat a történetekbe, hogy amikor jött Sára temetése, az asszonyok feketébe öltözve jöttek a templomba. Amikor felment a szószékre, nézte: mi történt itt? Elkövetkezett Sára halála, sírhelyet kell venni. A hettitáké az a föld. Ábrahám azon a földön, amelyet neki ígért az Úr, pénzért vesz sírhelyet a feleségének. Mégpedig nem kis pénzért. Ugyan azt mondja a hettita Efron, akitől megveszi a Makpelá barlangját: – Látod, odaadom én neked. – Tudja Ábrahám, hogy ez csak az indítás az alkuban. – Nem, hanem pénzért veszem meg tőled. – Ó, mi az neked, 400 ezüstsekel? – 400 ezüstsekel? – Hatalmas összeget mondott ez a hettita. Ábrahám most nem alkuszik. Kifizeti az ígéret földjén a 400 ezüstsekelt, és eltemetik Sárát. Így olvassuk: „Hitben haltak meg ezek mind anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített” (Zsid 11,13.16). Hitben éltek, hitben haltak meg! Mennyivel inkább mi, akiken a beteljesedett ígéretek ajándéka van. Megváltónk, Krisztusunk van, aki otthont készített a mennyben, és végigjárhatjuk az utunkat hitben, míg célba érünk. Ámen.
Lekció
1Móz 12