A KÁNAÁNI ASSZONY KÉRÉSE

Ebből a gyönyörű történetből ma azt szeretném kiemelni, hogy ez az asszony nagyon komolyan kérte Jézustól azt, amit kért. Nagyon komolyan vette, hogy segítségre szorul a leánya, világosan látta, hogy senki más nem tud rajta segíteni, csak Jézus, és rendíthetetlenül hitte, hogy Jézusnak van hatalma segíteni beteg leányán. Ez a szent komolyság segítette őt át minden akadályon, ami a kérése előtt tornyosult, ezért tudott kitartani, ezért nem tágított addig, amíg Jézustól érdemi választ nem kapott. Mindenképpen azt akarta, hogy Jézus segítsen rajta.

Nem nehéz elgondolnunk, hogy egy édesanya naponta látja a gyermekének a kínlódását, naponta átéli a maga teljes tehetetlenségét, de közben hallott Jézusról, és azt, amit hallott, igaznak fogadta el. És egy szép napon otthon hagyja a beteg gyermeket, mert úgy hallotta, hogy Jézus arrafelé jár, úgy borul oda elé, mint aki azt mondja: én haza nem megyek addig, amíg valami módon nem segítesz rajtam. És Jézus irgalmasan könyörült.

Pedig azt olvastuk a történet elején, hogy ez olyan kivételes alkalom volt, amikor egyedül szeretett volna maradni Jézus a tanítványokkal. Sok munka után voltak, és újabb sok feladat előtt és Ő néha csendesnapot tartott az övéivel, ezért mentek át még a határon is, és mentek el a pogányok földjére, hogy egy kicsit csendben legyenek. És akkor jön ez az asszony.

Az első kérésére Jézus egy szót sem válaszol. Ő azonban tovább is utánuk kiált. Nem mer nagyon közel menni, a tisztelet távol tartja Jézustól. A tanítványokat idegesíti a kiabáló asszony, és kérik Jézust: tegyen valamit, hogy elhallgasson. Akkor Jézus nekik azt mondja: "Nem küldettem, csak Izráel házának elveszett juhaihoz." Közben az asszony egyre közelebb ér, leborul Jézus előtt, mint Isten előtt, megismétli a kérését. Úrnak szólítja Őt. Jézus azonban ekkor is visszautasítja: "Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni." S mit mond rá az asszony: "Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek abból a morzsából, ami lehullik az asztalról". Itt már Jézus az asszonyhoz szól: "Nagy a te hited! Legyen neked a te akaratod szerint."

Testvérek, egyre gyakrabban látom, hogy ez az elszánt szent komolyság hiányzik sok ember Jézus-kereséséből. Úgy ímmel-ámmal, langyosan, ha éppen alkalom van rá, egyszer-kétszer megpróbálkoznak sokan azzal, hogy hátha tudna segíteni rajtuk Isten szent Fia, de ez az elszántság, ez a bizonyosság, hogy Ő segíteni fog, ez a rendíthetetlen meggyőződés, hogy Ő segíteni tud, kevesekben van meg. Nem vesszük komolyan a bajt sem, nem vesszük igazán komolyan Jézust sem, az Ő hatalmát és szeretetét, és nem vesszük komolyan azokat az alkalmakat sem, amiket elkészít sokunk számára úgy, mint ahogy ennek az asszonynak Ő akkor ott volt kéznél, és az asszony látta, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, és én addig nem megyek el, amíg legalább egy szót nem válaszol az én kiáltásomra. Ez a szent komolyság minősíti az ember hitét. Lehet, hogy ez a hit még kicsi Ő sem tudott túl sokat Jézusról, de hallott róla egyet-mást és azt igaznak fogadta el. Akkora hite, volt amekkora, de az működött. Jézus mindig a bennünk levő hitre néz, és nem a bennünk éktelenkedő hitetlenségre. Minden hívő emberben van egy jó adag hitetlenség is. A kételkedés ott rág a hitünk gyökerein mindig. De Jézus nem a hitetlenségünket nagyítja föl, hanem ha egy kicsi, de őszinte, elszánt hit van valakiben, arra néz, és megmutatja a maga isteni szeretetét és hatalmát.

Olyan szomorú az, hogy sokan, akik szenvednek a bűneik következménye miatt, maguk is szenvednek amiatt, amit elrontottak, már nem mást vádolnak, már magukban is látják a hibát, szeretnének változni, valamivel szakítani, vagy békességre vágynak, elegük van már az örökös lelkiismeret-furdalásból, és hallottak egyet-mást ők is Istenről, Jézus szeretetéről, Róla mint szabadítóról, mégis csupán egy-két bátortalan próbálkozást tesznek: hátha tudna segíteni rajtuk, de nem ezzel az elszántsággal közelednek Jézushoz.

Azt mondja egy ismerősöm a múltkor: én befejeztem. Mit? Az Isten-keresést. Hogy hogy? Kétszer elmentem templomba, egyik alkalommal sem arról volt szó, amiről hallani akartam úgy látszik engem az Isten elvetett. Ne haragudjatok: komoly dolog ez? Valaki szenved egy betegség miatt, és akkor kétszer elmegy egy orvos váróterméig, s megállapítja, hogy nincsen számára segítség. Aki gyógyulni akar egy betegségből, az megy orvostól-orvosig, és nem a váróig, hanem be a rendelőbe, és ha nincs elég bizalma, talán a másikat is megpróbálja. Viszi a gyerekét, és nem számít semmi, inkább kölcsönkér, ha fizetni kell, mert meg akarja gyógyíttatni. Mi meg egyszer-kétszer oda nézünk, abba az irányba, ahol az Úr Jézust mondták, hogy van, és ha nem jön segítség, levonjuk a konzekvenciát: számunkra nincs segítség, vagy Ő nem tud segíteni, vagy én nem vagyok az Ő esete. Vagy valamit mondunk, ami azonban messze van a valóságtól.

Ez az asszony nem ilyen lelkülettel kereste Jézust. Megint mondom: ez a szent elszántság, az akármilyen kicsi hitnek ez a komolysága, ez hiányzik sokunkból és ezért nincs megoldás, kiút, békesség, öröm, gyógyulás, üdvösség. Nem tartjuk ilyen elszántan és állhatatosan az üres kezünket, amely mozdulat bizonyítaná azt, hogy tudjuk, hogy segítségre van szükségünk, tudjuk, hogy csak Jézus, aki segíthet, és tudjuk, hogy Ő egészen bizonyosan tud és fog is segíteni. Határidőt nem szabunk, a segítség módját nem mi akarjuk előírni, mindezt Őreá bízzuk. De éppen ez az, hogy Őreá bíztuk a megoldást. Ez ad erőt ahhoz, hogy nem tágítunk mellőle.

Szeretném, ha ennek a történetnek az alapján felragyogna most előttünk ennek a lehetősége. Ha jobban megismernénk a mi Megváltónkat, és azokat a lehetőségeket, amiket Ő számunkra hozott. És hogy ha ilyen céltudatosan, átgondoltan, elszántan tudnánk tőle kérni azt, aminek a hiánya miatt szenvedünk, és amiről tudjuk, hogy Ő meg tudná adni.

Hadd kérdezzem ilyen konkrétan: nem akarjátok ezt a félórát most ilyen komolyan eltölteni? Olyan sokszor úgy jövünk templomba, mint egy langyos fürdőbe, s utána valami formai megjegyzéssel letudjuk az egészet, s marad minden a régiben. Mert sem a nyomorúság nem szorongat minket igazán: nem akarok beletörődni, hogy ilyen lelki ínségben vagyok; sem a hitünk nem működik igazán: hiszem azt, hogy Jézus segíteni tud, sem az az állhatatos komolyság nincs ott bennünk, hogy Uram én addig nem megyek el Tőled, amíg valamit nem válaszolsz! Ha azt fogom megérteni, hogy nem akarsz segíteni, azt is elfogadom, de akkor is a válaszodat kérem.

(Pál apostolnak ezt kellett egyszer hallania: ne imádkozz gyógyulásért, beteg maradsz. Valami miatt így látja jónak Isten. Azt mondja Pál: Ámen, úgy legyen! Ha Ő mondja, tőle ezt is elfogadom. És nem imádkozik tovább, de egészen addig imádkozott, amíg valami világos választ nem kapott erre. )

Ez az asszony is egészen addig kiáltott Jézushoz, amíg Jézus oda nem fordult hozzá, és nem mondta: Nagy a te hited! És megkapta, amit kért.

Jézustól ma is ugyanezzel a hittel lehet kérni. Jézus él és ma is itt van közöttünk. És megismétlődhet ugyanez a csoda, ami ezzel az asszonnyal történt ott Tirus és Sidon környékén.

Mi volt a gyökere az ő elszántságának? Nyilvánvaló, hogy nagyon szerette a leányát és nagyon bízott Jézusban. Halálosan komolyan vette a bajt, és nem törődött bele, hogy az még nagyobb legyen és megmaradjon, és nagyon komolyan vette Jézus hatalmát, és nem nyugodott bele, hogy ő ne tapasztalná meg ezt a hatalmat és az Ő irgalmasságát. Ebből következett ezután az, hogy meglepően tisztán látott. Egészen világosan látta a baj okát. Azt mondja Jézusnak: "az én leányomat az ördög gonoszul gyötri". Látja, hogy nagyobb erővel áll szemben, mint amekkora az ő ereje. Bármilyen elszánt egy édesanya, és bármire kész a gyermekéért, még az életét is kész lenne odaadni, tudja, hogy ez sem segít. Itt nagyobb hatalommal áll szemben. És ez nem olyan baj, ami magától elmúlik. Itt a sötétség fejedelmével áll szemben. Tisztán látja a baj okát, de ugyanilyen világosan látja: kicsoda az, Akihez segítségért fordul. Ő erősebb, mint az, aki a leányát gonoszul gyötri. Abból derül ez ki, - és ez valóban meglepő, mert ez bátor és tiszta hitvallás volt abban az időben, hogy így szólítja meg Jézust: Uram, Dávidnak fia. Ez azt jelentette: Istennek Fia. Te vagy a Messiás, az Isten teljhatalmú képviselője. Neked minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Így jövök Hozzád. Ha ezt más nem tudná, vagy nem meri megvallani, én akkor is megvallom és hiszem, mert így van!

Mire épült ennek a pogány asszonynak ez a meglepően tiszta hite? Az igehirdetésre. Hallott másoktól Jézusról. Elmondták neki szem- és fültanúk, hogy kicsoda Jézus. Még nem találkozott Vele eddig, de elhitte azt, amit hallott.

Testvérek, ez alapvető törvény: Jézusról akkor alakul ki helyes elképzelésünk, hogy ha hiszünk a Róla szóló bizonyságtételnek. Enélkül senki nem juthat el igazi hitre. Senkinek nem lesz kinyújtott keze, amibe beleteheti Jézus az ajándékokat. Csak ha hallok Róla. Ezért komolytalan az ilyen: kétszer elmentem és nem arról volt szó, amiről akartam hallani, tehát én befejeztem. El sem kezdtem még! Ahhoz a tönkrement hitemet kezelésbe kell vennie az én Uramnak, és a hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából. Hallgassam akkor is, ha nem arról van szó, amiről hallani akartam volna, akkor is, ha nem olyan a stílusa az igehirdetőnek, amilyet én megálmodtam, ha a külseje sem olyan, meg sok minden nem olyan. Csak akkor tudom a segítséget elfogadni, ha hiszek. Hitem pedig csak akkor lesz, ha hallgatom az Ő Igéjét. Hát nem éri meg?

Az asszony nem sajnálta a fáradságot. Elment otthonról, követte Jézust, nem lehetett őt lerázni és elhallgattatni. Először tisztes távolból, azután közvetlen közelről kérte, aztán odavetette magát eléje és térdre borulva ismételte meg, és minden visszautasítás után rezzenéstelen arccal újra elmondta, hogy miért jött. Ez az a bizonyos szent komolyság, amiről ez az ige ma nekünk beszél, és amire Isten bátorít mindnyájunkat. Vannak olyan ajándékok, amiket Isten csak azoknak ad, akik ilyen komolyan kérik. Mert azok tudják, hogy mit kérnek. Azokra rájuk lehet bízni. Azok nem fogják elherdálni. Azoknak a kezén nem megy tönkre és vész kárba. Igazán nagy kincseket azok kapnak, akik hittel kérik. És nem az a fontos, hogy mekkora hittel, de állhatatosan. Jézusba vetett hittel és komolyan. És akkor előbb-utóbb elhangzik Jézus válasza: "A te hited megtartott téged!"

De az asszonynak az erényei között ott van az is, - és azt is megtanulhatjuk tőle - hogy minden akadályt kibírt a hite. Három nagy menetnek a tanúi vagyunk itt. Először Jézus nem szól egy szót sem, - pedig ez nem volt szokása. Ő soha senkit nem vetett meg, nem nézett le, mégis szó nélkül hagyja az asszony kérését. Másodszor azt mondja: Nem küldettem csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz. Harmadszor - mikor már ott térdel előtte ez az asszony - azt mondja: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni. És mindezt kibírja az asszonynak a hite. Sőt éppen erre az utolsó, bántó mondatra azt mondja: Úgy van Uram. De mivel ilyen elszánt, komoly, szent hite volt, megtalálja a továbbvezető utat. Azt mondja: Uram, a kutyák nem a fiak elől eszik el a kenyeret. Ha a kutyák csak úgy lakhatnának jól, hogy a fiak emiatt éhen maradnak, én nem kérnék Tőled semmit. De az Isten gazdag, az asztalán bőség van, a fiainak többet ad, mint amire szükségük van, és hullik is le onnan ez-az. És nekem, kutyának, az is elég. Csak Te adjad. A Te kenyeredből a morzsa is megelégít.

Milyen mély alázat van emögött. Nem lehet megsérteni ezt az asszonyt. Igaz, hogy Jézus itt nem azt mondja, hogy kutya, hanem: kutyácska. Az a kifejezés az ölebeket jelentette. Nem utcai kóbor kutyához hasonlítja a pogányokat, hanem ölebekhez, amik szinte úgy félig-meddig hozzátartoztak a családhoz. De mégis csak eb. És ez az asszony vállalja. Természetesnek tartja, hogy őt oda sorolják be. De azt mondja: azok is kapnak. És nem a fiak rövidülnek meg, ha az ebek is kapnak enni. Csak ami lehullik, az hadd legyen az övé. Engedjék őt az asztal közelébe. Nem veszi el senkiét, csak ami felesleges és a szemétbe menne. Isten olyan hatalmas, Jézus olyan gazdag, hogy jóságából egy morzsa is elég.

Itt derül ki, hogy nem is olyan kicsi volt az a hit, ami ebben az asszonyban a Jézusról hallott bizonyságtétel nyomán született. Viszont semmiképpen nem volt büszke. A büszke emberen nem lehet segíteni. Aki le tud borulni Jézus előtt, aki bármit mond Jézus, arra azt mondja: Úgy van Uram, de akkor sem tágít, amíg érdemben nem válaszol a kérdésére, és nem segít a nyomorúságán, az él át ma is csodákat.

"Nem küldettem, csak Izráel fiainak elveszett juhaihoz" - ez nem arra utal, mintha Ő irgalmatlan, közömbös szívű lett volna. Mintha közömbösen hallgatta volna, hogy egy gyermekéért közbenjáró asszonynak a leányát az ördög gonoszul gyötri. Itt egészen egyszerűen arról van szó, hogy kikhez küldetett. Jézus küldetésben járt. Itt az Isten Fiának a tökéletes engedelmességét csodálhatjuk meg, Aki annyira függ küldőjétől, az Atyától, hogy a küldetése végzésébe a szíve sem szólhat bele. Hiába esik meg a szíve valakin. Ő azt, és csak azt fogja tenni, amivel az Atya megbízta. Isten Fiának a tökéletes engedelmessége legyen követendő példa a mi számunkra is! S hogy mennyire nem volt irgalmatlan, azt mutatja a történetnek a vége is.

Ez az asszony feloldja azt a feszültséget, amit a kor írástudói nem tudtak feloldani. Mert szerinte Izráel fiai és a pogányok nem vetélytársak az Isten kegyelméért vivott harcban, mert azért nem kell harcolni. Sorstársak abban, hogy rászorulnak az Isten kegyelmére, és hasonló a sorsuk abban, hogy Isten mindkét társaságnak szívesen ad kegyelmet. Az írástudók akkor úgy gondolták, hogy Isten jósága, kegyelme az Ő választott népére vonatkozik, a pogányokra pedig az Ő ítélete. Az asszony viszont azt mondja: nem így van. Én nem úgy ismertem meg Istent. Ő mindnyájunkat szeret. Az elsőbbség a fiaké, a választott népé, de Jézus a világ megváltója, és az Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A pogányoké is az üdvösség. Azoké is, akik soha nem tanultak hittant, akiket az ellenkezőjére neveltek otthon, akik egészen a mai napig, vagy ameddig Jézussal nem találkoznak, homályban tapogattak. Nem ez számit! Az számit, hogy aki hisz Őbenne. Aki nyújtja a kezét. Aki azt mondja: Uram, nekem is szükségem van Rád! Uram, én sem tudok magamon segíteni, és mások sem tudtak rajtam. Uram, én bízom feltétel nélkül abban, hogy Te jó vagy és segíteni fogsz. Aki hisz Őbenne. Aki tartja a kezét úgy, mint ahogy ez a pogány asszony tartotta.

És akkor megkapja azt, amit kért? "Ekkor felelvén Jézus, ezt mondta neki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen neked a te akaratod szerint. És meggyógyult az ő leánya abban a pillanatban." Amikor hazatért, nem kellett többé néznie a gyermek szenvedését, nem kellett többé átélnie a maga tehetetlenségét, nem kellett látnia a szomszédok arcán az együttérzéssel vegyes irtózatot, és nem kellett kétségbeesetten nézni a jövőre, hogy mindez meddig tart és hova vezet. Jézus meggyógyította, Jézus megszabadította, Jézus győzött a nagy ellenségen!

Úgy gondolom, nem kell most hosszasan sorolni azt, hogy milyen sok változatban mondhatnánk, és talán mondjuk mi is Jézusnak: az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. Óh hány szülő mondja azt, hogy az én gyermekemet valami szenvedély gonoszul gyötri. A gyermekem olyan társaságba került, olyan szektának a rabja lett, a gyermekemet már most elkapta a szerzésvágy, rámegy az egészsége, a házassága, mindene. De sok mindent behelyettesíthetünk ide: az én leányom. Sokan elmondhatják: Uram, az én testem sok mindentől gyötrődik. Az én lelkemet sok minden gyötri. Nincs békességem, bántanak a bűneim. Nem vagyok bizonyos abban, hogy Isten engem elfogadott és üdvösséget adott. Uram, az én házasságomat az ördög gonoszul gyötri a páromon keresztül is, meg rajtam keresztül is. Az én népemet az ördög gonoszul gyötri. Vagy a szomszédainkat, akiknek a szívébe gyűlöletet oltott. És az egész embervilág tehetetlenül nézi, szépen visszafordulnak a segélyszállítmányok, nem tudunk segíteni még ott sem, ahol készek lennénk, és hány esetben nem vagyunk készek. És mi sem tudunk adni annak, aki a szemünk láttára pusztul éhen, vagy vész el a bűneiben. Óh, de sokféleképpen éljük át azt, amit ez a kánaánita asszony átélt!

De vajon komolyan vesszük-e, hogy ez valóban végzetes baj? Hogy Isten nélkül csak elpusztulnunk lehet! És komolyan vesszük-e, hogy azért jött az Embernek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa? Hogy Jézus Krisztus ma is szabadító, és neki van hatalma szabadítást adni. Tudjuk-e ilyen elszánt komolysággal tartani a hitünk kezeit: ide kérem Uram az ajándékot! Azt, amit Te adni akarsz. Akkorát és akkor, amikor Te jónak látod, de valamilyen segítséget kérek. Addig el nem megyek tőled.

És vajon, ha ez nem így van, akkor annak nem a büszkeségünk-e az oka? Akkor is folytatjuk az imádkozást, ha Jézus megvárakoztat? Akkor is folytatjuk alázatosan, ha körülöttünk másoknak azok a problémái már megoldódtak, amik minket gyötörnek? Akkor is bízunk benne, ha nem minket szólít be elsőnek a rendelőbe? Ha nem velünk kezdi? Óh de sok mindenen elbukik, elakad az embernek a hite! És ennek nagyon sokszor a büszkeség az oka. Az, hogy meg lehet sérteni bennünket. Ezt az asszonyt nem lehetett megsérteni. Jézus nem mondhatott neki olyat, ami miatt visszafordult volna. Annyira bízott Jézusnak a jóságában.

Komolyan vesszük-e a bajt, komolyan vesszük-e azt, hogy Ő ma is Úr, az Isten Fia, akié minden hatalom mennyen és földön, és ezzel a szent komolysággal tudjuk-e megalázni magunkat előtte? És most azt, ami nyomaszt, így tudjuk-e eléje vinni: Uram, légy segítségül nékem!

Mielőtt együtt imádkozunk, maradjunk 1-2 percig csendben, és akinek van válasz a szívében, mondja el magában Jézusnak. Ő azt hallja. Azt is, hogy mi a baj, azt is, hogy mit vagy kit kell oda behelyettesíteni: az én leányom. Azt is, hogy kinek tartjuk Jézust. A magunk hitét, kishitűségét, hitetlenségét valljuk meg néki olyan őszintén, mint az az apa, aki egyszer szintén beteg gyereket vitt Jézushoz, és azt mondta: "Hiszek Uram, segíts hitetlenségemnek!" Csak vissza ne forduljunk Tőle, és abba ne hagyjuk a kiáltást!

Az, hogy valaki vágyakozik a szabadulásra, még nem komoly dolog. Az, ha ki is mondja Jézusnak és megismétli, és nem hagyja abba addig, amíg választ nem kapott: az komoly dolog! És arra hangzik el az Ő válasza.

Így csendesedjünk el most, és ami a szívünkben van, mondjuk el Neki magunkban.