Bocsásd meg, Istenünk, hogy sokszor úgy ragaszkodunk Tőled kapott ajándékainkhoz, mint a gyerekek a játékaikhoz. Féltjük őket és így mi sem tudunk örülni nekik, másokkal sem tudjuk megosztani az örömöt, és olyan sok minden tönkremegy a kezünkön. Bocsásd meg, hogy sokszor azt gondoljuk, hogy következmények nélkül kisajátíthatjuk a Te tulajdonodat, ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy mi is a Tied lehetünk, és hogy mindenünk a Tiéd, és ami a Tiéd arra Te vigyázol. Bocsásd meg, ha sokszor nem kérdeztük, hogy mire adtad, kinek adjuk tovább.
Kérünk, taníts meg minket felismerni azt, hogy a Tied a föld és annak teljessége, és minden, ami létezik, amit alkottál. És hogy mindent a Te dicsőségedre teremtettél. Szeretnénk dicsőíteni azzal, hogy bízunk Benned. Azzal, hogy számíthatsz ránk, hogy hű sáfáraid leszünk.
Könyörgünk Hozzád azokért, akik éppen most sírnak amiatt, mert elveszítettek valakit vagy valamit. Kérünk, Te légy vigasztalójuk a gyászolóknak, társuk a magányosoknak, gyógyítójuk a betegeknek.
Könyörgünk Hozzád azokért a Tolna megyei családokért, akik a gyermekeiket gyászolják most. Légy ott azon a szerdai temetésen, Urunk Jézus Krisztus, és a Te vigasztaló Szentlelkeddel segíts túllátniuk a láthatókon. Talán éppen ez a nagy veszteség hívja fel a figyelmüket Tereád, aki örökre megmaradsz az életünkben.
Kérünk Téged légy irgalmas az éhezőknek. Könyörülj azokon, akik fáznak, félnek, gyűlölködnek. Kérünk, vess véget a háborúnak itt a mi szomszédságunkban is kegyelmesen és hatalmasan. Olyan régóta folyik a vérontás és a pusztítás Urunk, és olyan tehetetlenül nézzük mi, az egész emberiség. Ne a mi bűneink szerint cselekedj velünk, és ne fizess nékünk a mi álnokságaink szerint!
Könyörgünk Hozzád azokért, akik másoknak az üdvösségéért fáradoznak. Áldd meg a missziókban szolgálókat. Kísérd Szentlelkeddel azokat, akik börtönökbe, kórházakba, elesetteknek, reményteleneknek viszik az evangéliumot. A Te Szentlelked vezesse azokat, akik a telefon-lelkigondozás, a személyes beszélgetések, az evangelizálás szolgálatát végzik. Drága Igédnek kész szállást, adj mindenütt szabad folyást.
És kérünk Te győzz meg midnyájunkat arról, hogy micsoda az Igazság, és még inkább arról, hogy Te magad vagy az igazság, az út és az élet, Jézus Krisztus, és így szabadíts fel minket erre, hogy boldogan örüljünk Tőled kapott ajándékainknak, hogy készségesen visszaadjuk azt, amit visszakérsz, és hogy egyre inkább Téged tekintsünk a legnagyobb kincsünknek, Aki gazdagokká teszel minket már itt és majd odaát is.
Ámen.
Imádkozzunk!
Segíts, hogy mi is ilyen nagynak lássunk Téged, örökkévaló, mindenható szent Úr Isten, mint az, aki ezt az imádságot elmondta. Köszönjük, hogy eléd jöhetünk Jézus nevében. Köszönjük, hogy Őreá nézel és rajtunk könyörülsz meg. Köszönjük, hogy egyedül az Ő érdeméért hallgatsz meg bennünket. Bocsásd meg, ha a mi szívünk nincs tele ennyire hálával, dicséretmondással, magasztalással, mint a most hallott imádság.
Megvalljuk, hogy olyan sokat panaszkodtunk a múlt héten is. Olyan elégedetlenek vagyunk egymással, a helyzetünkkel, a sorsunkkal, még Veled is.
Bocsásd meg, hogy sokszor vádolunk, szemrehányást teszünk Neked, Akinek köszönhetünk mindent, amink van. Számon kérünk rajtad olyasmit, amit nekünk kellett volna elvégeznünk, vagy amit mi rontottunk el. Isten, légy irgalmas nékünk, bűnösöknek!
Kérünk, tekints most valóban a Te egyszülött Fiadra, Jézusra és Őérette engedj mégis közel magadhoz bennünket. Utánad vágyakozunk, Istenünk. Te hiányzol az életünkből. Könyörülj rajtunk, szólíts meg minket kedves szóval, és legyen a te Igéd ír és gyógyító erő.
Kérünk, hogy végezd el most mindnyájunkban azt, amire szükségünk van ahhoz, hogy előbbre jussunk, hogy gazdagodjunk az életben, hogy közelebb jussunk Hozzád; hogy jobban használhass minket mások javára, és hogy végre igazán a Te dicsőségedre éljünk.
Kérünk, hogy legyen ugyanaz az Ige mindannyiunk számára azzá, amire szükségünk van. Törd össze keménységünket, vagy emelj fel elesettségünkből, oldozz fel minket és tégy bizonyosakká bocsánatodról, vagy leplezz le és győzz meg minket bűn, igazság és ítélet tekintetében, csak ne engedd, hogy ilyenek maradjunk, amilyenek vagyunk.
Szeretnénk bizalommal kiszolgáltatni most magunkat Neked. Kérünk, hogy az emberi szón keresztül a Te teremtő Igéd érkezzék el a szívünkig. Tegyél félre mindent, ami megakadályozhatná azt, hogy igazán úgy hallgassuk az Igét, mit amit Te mondasz, és az engedelmesség lelkével támogass minket, hogy könnyű legyen engedelmeskednünk.
Ámen.
Az érett keresztyén élet jellemvonásait vesszük sorba egy idő óta, és ezek között ma arról szeretnék szólni, amikor valaki eljut oda, hogy mindent átad Istennek. Amikor felismeri egy hívő ember azt, hogy mindene az Úré, ő maga is, hiszen áron vétetett meg: Jézus Krisztus vérének az árán: és ennek megfelelően cselekszik.
Kálvin János az Isten szuverenitásáról szóló fejezetben ír erről, Isten oldaláról megközelítve. A kegyességi irodalom pedig az önátadás címszó alatt szokott erről írni a másik oldalról nézve ugyanazt a kérdést.
Pál apostol pedig mind a két oldalt egyszerre szem előtt tartva értékeli itt a macedóniai keresztyének adakozását. Arról volt itt szó, hogy a jeruzsálemi szegényeknek adakozhattak a távol élő pogányokból keresztyénné lett testvérek is, és mivel a macedóniaiak annyira szegények voltak, Pál nem említette ezt a lehetőséget nekik. Ők megtudták és rosszul esett. Azt mondták: mi is szeretnénk résztvenni. Mi is tagja vagyunk az egy egyháznak, a szentek közösségének, Isten gyermekei családjának. Tehetségünkhöz képest mi is hadd segítsünk a nálunknál is szegényebbeknek. És minden várakozást meghaladó nagy adomány gyűlt össze. Pál szerint ennek a magyarázata: Ők önmagukat adták először az Úrnak, és így könnyű volt most a maguk szegénységéből is sokat adni. Ők komolyan vették, hogy magukat mindenestől odaadták Jézusnak, tehát ha magukat odaadták, akkor a rajtuk levő ruha is ment, annak a zsebe is, és ha volt a zsebében valami, az is. A pénzük is az Úré lett. És most az Úr gazdálkodik a pénzükkel. Ez a magyarázata. Önmagukat odaadták, és ez nem szólam volt, hanem a pénzügyekben is komolyan vették.
Nos, ezt járjuk körül egy kicsit most. Hogy is történik ez, hogyan érlel Isten oda egy hívő embert, hogy ezt ennyire komolyan vegye? És hogyan történnek az ilyen csodák: "a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük, és igen nagy szegénységük, jószívűségük gazdagsággá növekedett."
Hadd mondjak el két történetet, amiken keresztül jól szemlélhetjük ezt a bibliai igazságot.
Egy temetés után a lelkipásztor meglátogatta a gyászoló családot. A 40 év körüli férfi tele volt keserűséggel. Lázadt minden és mindenki ellen. Különösen Isten ellen, akiről pedig azt állította, hogy nem hisz benne. Miért vette el Isten ilyen korán az ő feleségét? Pedig éppen most tanította be már arra a közös munkára, amit most együtt végezhettek volna, és nagyon ügyes, talpraesett asszonynak bizonyult. Most itt maradt segítség nélkül. De még itt van a fia, és neki pontos tervei vannak a fia jövőjére nézve, és amit neki nem sikerült megvalósítani saját életében, azt a fia életében valóra fogja váltani.
Nem sokkal ezután egy másik szomorú temetés is volt. És ahogy együtt ballagtunk haza a fiatalon özvegyen maradt férfivel, elmondta őszintén, hogy nagy zavar van most benne. Azt sem tudja hirtelen, mit csináljon az apró gyerekekkel. Hogy állhat helyt a munkahelyén is, meg otthon is most egyedül? Ő is a feleségét temette. És elmondta, hogy nem érti, ez miért történt, kinek jó ez, és mit akar ezzel Isten. De - és ez maradt meg bennem leginkább, amit folytatásként mondott: olyan hálás vagyok Istennek azért a 10 évért, amit együtt tölthettünk. Tőle kaptam a feleségemet ajándékba. Most Neki adom vissza. És még inkább rábízom a jövőnket. Csak tudja: nagyon nehéz!
Hát persze, hogy nehéz! De az azóta eltelt idő mutatta, hogy mennyire másként hordozta és dolgozta fel ez a két ember ezt a nagyon nagy veszteséget. Mi a különbség a két gondolkodásmód között? A veszteség, a gyász, a fájdalom, a megrendülés ugyanaz. De ahogyan fogadták, az egészen más volt. És én most ezt a második szemléletmódot szeretném bemutatni a testvéreknek. Isten bátorítson minket arra, hogy így is lehet élni! Így is fáj, de másként fáj. Így is sír az ember, de másként sír. Mert így végképp nincs egyedül. És így a dolgokat a maguk valóságában tudja szemlélni, s a terheknek a súlya is más lesz.
Miről van itt szó? Arról, hogy ez a fajta szemléletmód, ahogyan ez a második fiatalember beszélt és gondolkodott, néhány világos bibliai igazságra épül. Hármat szeretnék most említeni ezek közül. Tulajdonképpen egy ez, csak három lépésben lehet megtanulnunk.
1. Az ilyen ember komolyan veszi, hogy mindene, amije van, az Istené. Annyira komolyan veszi, mint ahogy egy kisleány egyszer még az emlékkönyvébe is ezt írta be: Kovács Piroska birtoka, Isten tulajdona. Isten ránk bíz különféle értékeket, hogy azoknak örüljünk, azokat használjuk, hasznosítsuk, kamatoztassuk, és egyszer majd el kell számolnunk velük. Mindent, amink van, Tőle kaptuk. Tőle kaptuk: életünket, testünket, lelkünket, képességeinket, egészségünket. Tőle kaptuk a szüleinket - nem mi választottuk meg őket. Hívő emberek tudják, hogy Tőle kapták a házastársukat, gyermekeinket, otthonunkat. A pénzünk, az időnk, az autónk - ha van - minden Istené. És egyszer mindezzel el kell majd számolni, hogy mire használtuk.
Az a régies szó a Bibliában: sáfár, ezt jelenti. Neki semmije nincs, a Gazda egy időre nagy értékeket is bízhat rá, megfelelő használati utasítással, mit csináljon azokkal. Ha azt csinálja, ő is boldog, körülötte is gazdagodik az élet, és a végén még jutalmat is kap. Ha nem azt csinálja: visszaélt a helyzetével.
A Biblia azt mondja, hogy minden ember ilyen. Mindnyájan így kell, hogy nézzünk arra, amink van. Azért olvastam fel a Krónikák könyvéből azt a szép történetet, amikor Dávid elkezdi a gyűjtést az építendő jeruzsálemi templomra, és tudja, hogy nem ő fogja azt felépíteni, hanem majd a fia, Salamon, de az építőanyag egy részét már megvásárolja, és mindenki meglepődik, milyen szívesen adakoznak az emberek. Egész halom arany gyűlik össze, és készpénz is nagyon sok, és amikor befejeződik a gyűjtés, Dávid a nyilvánosság előtt ezzel a szép imádsággal köszöni meg Istennek. És mit mond ebben? "Uram, bizony Tőled van mindez, és mi csak azt adtuk most Neked, amit a Te kezedből kaptunk". (1.Krón 9,14-16.)
Miért nem az embereket dicséri meg, hogy milyen derék dolog, ilyen szépen adakoztatok! Nem akármilyen népe vagyunk mi Istennek! Szó sincs ilyenről! Egyenesen ezt tudatosítja: nehogy azt higgyétek, hogy a magatokéból adtatok ajándékot az Úrnak! Először is mi kaptuk Tőle ajándékként mindazt, amiből most valamit visszaadtunk, másodszor nagy ajándék az, hogy adhatunk Neki, és hogy ilyen célra, és hogy indította a ti szíveteket. Ezért tehát egyedül az Övé legyen a dicsőség! Biztonságból még egyszer megismétli, kicsit később: "ez az egész halom kincs, amelyet összeadtunk, hogy Neked, a Te szent neved tiszteletére templomot építsünk, a Te kezedből való és a Tiéd is lesz minden!"
Nem a magunkéból adtunk. Amit Tőle kaptunk és használtuk egy idő óta, azt visszaadjuk Neki. S mindezért legyen egyedül az Övé a dicsőség.
2. Ebből egyenesen következik a második részigazság: ha mindenem Istené és mindent Tőle kaptam, s a tulajdonjog változatlanul az Övé, akkor Ő azzal azt tesz, amit akar. Tehát ha úgy dönt, hogy visszaveszi tőlem, nem az enyémet vette el. A magáéval cselekszi azt, amit jónak lát. Persze, hogy ez sokszor fáj. Nagyon gyakran nem érti az ember. Miért bízta rám, ha most elveszi? Miért veszi el ilyen korán? Már éppen megszoktam. Hogy örültem neki! Őneki voltam hálás azért, hogy ezt kaptam, most pedig elveszi.
Ha azonban valaki tudatában van annak, hogy nem az enyémet vette el, az övével cselekszik szabadon azt, amit jónak lát, akkor egészen másként tudja átadni az ember. Hát még ha a hívő ember abban is bizonyos, hogy Isten nem szeszélyesen rögtönöz, nem kapkod, mint mi sokszor. Nem ok nélkül veszi ki a kezünkből azt, amit előzőleg odatett. Hanem valami - számunkra sokszor felfoghatatlanul - bölcs, szeretetteljes, céltudatos, hatalmas tervnek egy kicsi részlete valósul most meg. És ez az egész terv a mi javunkat szolgálja. Nyugodtan Reá bízhatom, hogy mit lát jónak, és mit cselekszik, mert jobban tudja mi jó nekem, mint én magam. És Ő akkor sem megszegényíteni akar, amikor elvesz valamit, a vége az lesz, hogy gazdagabb leszek. Ehhez csakugyan hit kell. Hit nélkül ezt lehetetlen komolyan venni, erre számítani és ezt akkor, amikor valami veszteség bekövetkezik, komolyan venni. Hogy ez már akkor békességet adjon.
De nem ritka dolog ám ez. Gondoljatok Jóbra, a nagy szenvedőre, aki talán mindannyiunknál többet szenvedett, hiszen egyszerre mind a tíz gyermekét elveszítette, majd a vagyonát, az egészségét is, és még a hozzá legközelebb álló is uszítja: átkozd meg az Istent és halj meg - mondja a felesége. És Jób ezzel szemben azt mondja: az Úr adta, most meg az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!
Nem azt köszöni meg, hogy elvette tőle azt, amit adott, hanem akkor is áldja az Ő nevét, amikor éppen elvett valamit. Akkor is áldotta, amikor adott. Utána mond "csúnyákat" is: Uram, miért engedted, hogy a világra jöjjek, ha ilyen nehéz sorsot szántál nekem?! De Istennek mondja. Vele beszélget. A legnagyobb kincs továbbra is megmaradt az életében: Isten, s a vele való közösség.
3. Éppen ez a harmadik részigazság, hogy ezt az egyet soha nem veszíti el az Istenben hívő ember. Önmagát nem vonja vissza tőlünk a mi Urunk. Aki Jézus Krisztust hittel befogadta, azt végzetes veszteség már nem érheti. Elveszíthet mindent, ami ezen a földön érték, de azt az egyet, ami itt is érték, meg a halálunk után is az marad: Jézust, soha!
Ezért énekeltük múlt vasárnap Luther Márton szép bizonyságtételét: "Kincset, életet, hitvest, gyermeket, mind elvehetik, mit ér ez ő nekik? Miénk a menny örökre." És ezért fogjuk énekelni ma ezt a másik bizonyságtételt: lehet, hogy sok mindent elveszítek, és kész vagyok mindent odaadni neked, Uram, "mégis gazdag úr maradtam. Isten és a menny enyém." (426. ének)
Hisz ez nem valami olcsó önvigasztalás, hanem tényekre épülő valóság. Ez az Isten ígéretét komolyan vevő hit. Az ilyen embernek is fáj, ha veszít. Az ilyen ember is sír, amikor gyászol. Az ilyen is tesz fel udvariatlan kérdéseket olykor Istennek, mint Jób is. De Neki teszi fel! És éppen miközben Vele beszél, éli át azt, hogy a legtöbb, amit kaptam ebben az életben, az Istennel való közösség, az nem veszíthető el. Ez megmaradt, és ehhez képest valóban kisebb minden más, akármilyen súlyos is néha egy-egy veszteség.
Aki ezt feldolgozza magában, aki ezt igazán hiszi, aki ezt végig gondolja úgy, hogy minden ellenérvét is közben elmondja, és engedi, hogy Isten Szentlelke meggyőzze őt arról, hogy micsoda az igazság, az az ember áll a viharokban, annak van stabilitása. Az az ember nem bizakodik el, ha éppen kapott valamit Istentől, és nem esik kétségbe, ha elvett tőle valamit Isten. Az ilyen ember tud elfogadni, és tud elengedni. Még a hozzá legközelebb állókat is, ha valaki ilyet hív el Isten mellőlünk. Tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, és tud örülni akkor is, amikor éppen Isten valamit elvesz. Mert nemcsak az ajándékoknak örül, hanem a nagy Ajándékozónak, Akivel egy örök életre megmaradt a kapcsolata.
A megtérésekor minden ember Istennek ezt a tulajdonjogát ismeri el. A megtérés uralomátadás. A trónbitorló, aki addig ott feszítettem a trónuson, leszáll és átadja a trónt annak, akit egyedül illet meg. Felismeri az ember, hogy valóban minden Istené. Csakugyan Tőle kapott mindent, és a megtérésekor már azt is tudja, hogy ő maga is Istené. Áron vétetett meg.
Csak hogy, amikor leszáll a trónról, és átadja az uralmat az élete felett Jézusnak, még sok mindent visz magával. Viszi a testét, ruháját, gondolatait, a terveit, az álmait, és ezeket is sorra át kell adnia Istennek, hogy ne legyen az életében olyan terület, ahol nem ténylegesen Isten az Úr. Hogy semmije ne legyen, amit a magáénak vall, amit el akar dugni és megtartani. Mert addig nem használható igazán Isten számára.
Amikor a Biblia önátadásra bátorít minket, amikor a macedoniaiakról azt olvassuk, hogy önmagukat adták először az Úrnak, és utána könnyebb volt minden egyebet odaadni, akkor erről van szó. Hogy történik ez? Két egyszerű példát mondok.
Nem régiben járt itt egy német misszionárius, aki maga is hosszú ideig nehéz terepen szolgált. Elmondta, hogy egyszer búcsúztattak otthon a pályaudvaron egy másik misszionáriust, aki szintén nehéz helyre indult, és már az állomáson - mielőtt felszállt volna a vonatra - történt egy kis baleset. Összetört az órája annak, aki indult a misszióba. Mindenki tudta, hogy ott nem lehet megjavítani, nem lehet pótolni, viszont az elég fontos, hogy az embernek legyen megbízható időmérője, ha évekre eltávozik otthonról. Mit lehet most gyorsan csinálni? Az első pillanatban ez jutott eszébe: csatold le az órádat és add oda neki. Te itt maradsz, most ő megy, neki van rá szüksége. Egyszerű a dolog. Na de hát nem volt olyan egyszerű a dolog, mert ő hosszú ideig takarékoskodott erre az órára, szeretett volna magának olyat venni, ami egész életében kiszolgálja. Ez meglett. Ezt csatolja le? Eszébe jutott, amikor ő ment az első missziói útra és nagyon komolyan és szentül azt mondta: Uram az egész életem a Tied. Maláriát kapok, vagy akármit: nem számít. Tied az egészségem, a fiatalságom, az erőm, csak embereket vezethessek Hozzád. Igaz, az órát nem sorolta fel. Akkor az most az övé? Teljesen világos volt a számára, hogy ezt az órát most oda kell adni. De egy kis időbe telt, amíg ezt megharcolta. Végül lecsatolta és odaadta. Nagyon boldog volt utána.
Valahogy így történik. Ha önmagamat odaadtam az Úrnak - és ez nem üres szólam, hanem ezt komolyan gondoltam, akkor majd Ő mindig mutatja, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. Ott a peronon az órát jelentette. Valahol másutt valami mást jelenthet.
(Csak függelékként említem meg, hogy nem sokkal ezután megválasztották őt valahova lelkésznek egy gyülekezetbe, és ott nagyon megszerette a családját egy órásmester, aki egy első osztályú órát ajándékozott egyszer karácsonyra neki.)
De ha nem ajándékozott volna, - ezt nem lehetett előre tudni és nem is mindig így van - akkor is érvényes az, hogy ha magamat odaadtam az Úrnak, a karomon levő óra is az övé. És ha Ő azt kéri, akkor nem is kell ennyit spekulálni, hanem csatoljam le és adjam oda. Netalán még köszönjem is meg - mint Dávid a gyűjtésnél - hogy adhatom Neki az órámat is.
Könnyű erről így beszélni, és nem könnyű adott esetben engedelmeskedni. De legyen áldott Isten, hogy tanítgatja az övéit és vezet minket ezen az úton!
Egy másik példa, amelyik nem ilyen materiális jellegű. Ismerek egy idős hívő embert, aki nagyon szavahihető, - ahogy manapság mondják: nagyon hiteles, megbízható, becsületes ember, az ellensége sem mondhat mást. A munkahelyén is nagy tisztelet övezte éppen emiatt. Egyszer azonban valaki gonoszságból rágalomhadjáratot indított ellene, és olyan hihetőnek tűnő történeteket, hazugságokat híresztelt róla, amikre a legtöbb ember azt mondta: sosem lehet tudni. Nem gondoltuk volna, de mindnyájan gyarlók vagyunk, ezek szerint ő is. Egy szó sem volt igaz belőle. Őt azonban rettenetesen bántotta. Szinte belebetegedett. Meghallotta ezt egy kedves, hívő kortársa - egy másik idős férfi - és mint lelkigondozó felkereste. Azt kérdezte tőle: mondd meg őszintén, nem csupán arról van szó, hogy a hiúságodat bántja ez a rágalom? Igaz vagy nem igaz, amit híresztelnek? Nem igaz! Akkor mit izgatod magadat miatta? Úgyis ki fog derülni. Ez viszont nagyon jó arra, hogy Isten leleplezte, milyen hiú, önérzetes, büszke ember vagy. Kész vagy-e odaadni a hiúságodat? Elmondta ez a férfi: nagyon rosszul esett ez a nyers leleplezés. De azt mondta: így igaz. És amikor ezt magában megharcolta, hogy jó, akkor mondjanak bármit, nem izgatom magam, úgy sem igaz, majd Isten kideríti, én továbbra is szemébe nézek mindenkinek, nyugodtan megyek végig a folyóson és végzem a munkámat. Néhány nap múlva egészen látványosan lelepleződtek a hazugságok, és még inkább megerősödött az ő hitele az emberek szemében. De kellett ez a kis közjáték, mert Isten szerette őt annyira, hogy nem engedte a hiúságával együtt élni.
Nem sorolom a példákat tovább. Ne vegyük rossz néven, ha Isten annyira szeret minket, hogy időnként belenyúl az életünkbe és valamit kivesz onnan. Amit még nem adtunk át. Lehet, hogy magunk sem tudtuk, hogy azt még nem adtuk át. Lehet, hogy nagyon is jól tudtuk, és rejtegettük előle. Ez teljesen mindegy, a következmény ugyanaz, hogy nem tud úgy használni bennünket, ahogyan egyébként használhatna.
Ez azonban önként történik. Dávid ebben az imában többször is hangsúlyozta: köszönjük, hogy arra indítottál minket, hogy önként adakozzunk így Neked. Isten nem alkalmaz kényszert. Lehet, hogy használ olyan eszközöket, amikkel elősegíti a döntésünket, hogy ne húzzuk sokáig, de ezt tőlünk várja. Engedelmeskedni azt jelenti: amit egyszer a megtérésemkor kijelentettem, hogy elismerem a Te uralmadat az életem felett, azt lépésről-lépésre komolyan veszi az ember. Így teszi félre saját terveit, az egyéni ambícióit - ha az akadálya annak, hogy Isten terve valósuljon meg, és így lesz állandó friss imádság a szívében: Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?
A múltkor meglátogattam egy beteg testvérünket, és az éjjeliszekrényen láttam nagy betűkkel egy német verset. Ahogy olvasni kezdtem, meglepődtem, hogy valaki olyannak a vallomása, akinek Isten ezt megtanította. Hadd olvassak fel néhány mondatot belőle - szabad fordításban.
"Mindent, amim van, Tőled kaptam ajándékba, Uram
És ha apránként visszakéred, szívesen adom.
Ha visszakéred az erőmet, a tagjaimat, amelyeket sokáig használtam,
az alkotókedvemet, ha meggyengül az emlékezőképességem,
ha beteg leszek, vagy elesett öreg, akkor is a Te kezedben maradok,
s így is a Tied vagyok.
Régóta tudom, milyen irgalmas vagy.
Sose fogyott el türelmed és hűséged.
És mindig, mindennel a javamat munkáltad.
Nem sírok hát tovább elköltözött szerettem miatt sem,
Hiszen jobb helyen vannak Nálad, mint itt voltak.
És ha egyszer majd mindnyájan odafenn leszünk Veled,
Örökké dicsérünk majd, hiszen Te mindent jól cselekedtél."
El lehet jutni erre a békességre. Ha visszaveszed apránként, amit adtál... Ez az, ami fáj nekünk. Ha visszaveszed apránként, amit adtál... Tudjuk-e így folytatni: szívesen adom? Mert tudom, hogy azzal is a javamat munkálod, valami nagyobb értékre akarod felhívni a figyelmemet, vagy a felszabaduló helyre valami olyan kincset adsz, amiről nem is tudtam. Nem azt akarom siratni, amit elvettél. Téged köszönlek meg, Aki megmaradtál. Nem mindig könnyű ez. De kinek könnyebb mégis? Annak, aki önmagát adta először az Úrnak, ezzel mindenét odaadta, és tudja, hogy ott van a helyén minden, hiszen ő is és mindene az Úré.
Ez nem azt jelenti, testvérek, hogy megtanul az ember beletörődni a változtathatatlanba. A beletörődés az eseményt követően történik. Itt azonban arról van szó, hogy minden eseményt megelőzően a hívő ember mindenét és önmagát rábízta Istenre, és az Ő tulajdonának tekinti. Tudja: nem az a tragédia, ha Isten valamit elvesz tőle, az lenne a tragédia, ha tíz körömmel ragaszkodna valamihez, ami nem az övé, amit csak egy időre bízott rá.
Mi a haszna annak, ha valaki ide eljut? Az, hogy megőriz bennünket ez a szemlélet a dicsekedéstől. Ha mindent úgy kapok ajándékba, akkor csak hálás lehetek, de büszke soha! Nincs mivel dicsekednem: mid van, amit nem úgy kaptál? - kérdezi ugyancsak a korinthusiaktól Pál - Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel? De megőriz a kétségbeeséstől is. Mert tudhatom azt, hogy sok mindent elvehet tőlem Isten, de Őt nem veszítem el. És akkor nem kell kétségbe esni. Megőriz attól, hogy mulandó értékekhez kössem magamat. Különösen úgy, hogy becsapom magam: örökre ahhoz köthetem. Az sem örök. Egyedül Isten szerelme örök. És ha ahhoz ragaszkodom, és arra vigyázok, akkor valóban örök kincsem van. Egyszóval ez a fajta szemlélet szabaddá teszi az embert. Szabaddá arra, hogy élvezzem azt, amit Istentől kaptam, örüljek neki. Szabaddá arra, hogy engedjem el azt, amit Ő el akar venni tőlem. (Mennyi energiánkat eltékozoljuk, hogy nem akarjuk engedni.) És szabaddá tesz arra, hogy az életünket egyre inkább a biztos és maradandó alapra: Jézus Krisztusra építsük.
Gondoljuk végig a Bibliának ezeket a tanításait, viaskodjunk velük, szánjunk délután egy kis csendet, hogy újra végig gondoljuk. Engedjük, hogy Isten meggyőzzön bennünket, és azután kezdjük el gyakorolni. Így éli át az ember ezt:
Már keresztem vállra vettem,
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honja vesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.
(426. ének)