Ez az imádság csaknem háromezer évvel ezelőtt, a Kr. e. 9. században hangzott el. Jósafát volt akkor a kis Júda országának a királya. Istenfélő ember volt, fontosnak tartotta az élő Istennel való személyes lelki kapcsolatot, tanítókat küldött ki a néphez, hogy tanítsák az embereket Isten igéjének az ismeretére, és a közéletet is Isten törvénye szerint igyekezett berendezni.
Pedig vallási szempontból nehéz időket éltek. A tiszta Jahve-hittel pogány elemeket is kevertek némelyek, modernnek az számított, ha a hitüket nemcsak Isten kijelentésére építették, ebből erkölcsi szabatosság, liberalizmus származott, és sokan igyekeztek türelmesek, vagyis nyitottak lenni a környező pogány népek szokásai előtt. Tehát mai kifejezésekkel: vallási szinkretizmus, hitbeli pluralizmus, erkölcsi relativizmus, és bizonyos hamis tolerancia veszélyeztette állandóan a hitéletet. Mint a mi korunkban is. Jósafát azonban erősen tartotta magát ezzel szemben, atyái Istenét kereste, s az Úr törvénye szerint igyekezett élni bízva abban, hogy ha komolyan veszik azt, ami a Bibliában meg van írva, az kihat a házassági erkölcsre, a gazdaságra, sőt a politikára is.
Egy alkalommal azonban nagyon nehéz helyzet állt elő. Alattomban létrejött egy népszövetség Júda ellen, és egyszerre három irányból indított támadást az ellenség. Ráadásul későn vették észre a veszélyt, és semmi lehetőség nem volt már megszervezni a védekezést az óriási túlerővel szemben.
Ekkor került sor arra, amiről olvastunk. Először Jósafát is megijedt — a Biblia őszintén leírja ezt. Utána azonban azonnal Istent kereste: arra fordította az arcát. Országos böjtöt hirdetett, és aki tehette, feljött a templomba, hogy együtt is keressék Istent. Ott ő, a legfőbb közjogi méltóság, a nyilvánosság előtt leborult és imádkozott. Imádságában megvallotta kinek hiszi Istent, elsorolta Isten nagy tetteit, emlékeztette ígéreteire, és megvallotta: „Nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.” Ekkor Isten egy addig ismeretlen profétán keresztül szólt a néphez, az emberek — a király vezetésével — komolyan vették az igét, másnap szinte fegyvertelenül kivonultak az ellenség ellen, Istent magasztaló éneket énekelve, Isten pedig egyenetlenséget támasztott az ellenség soraiban, egymást kaszabolták le. Nagy szabadítást adott a népnek, ők pedig hálát adtak az Úrnak.
Testvérek, a mi helyzetünk sok mindenben hasonlít Jósafáté-hoz. Ma is sok ellenség támadja népünket és egyházunkat. Tegnap már az hangzott el, hogy minden második munkavállalót fenyeget az elbocsátás veszedelme — hogyan lehet ilyen feszültségben élni és dolgozni? Több a válás, mint a házasságkötés, többen halnak meg, mint ahányan születnek, egymillió alkoholistával kell megküzdenünk, rohamosan nő a fiatalkorú bűnözés száma és kegyetlensége, egyházi intézményeink napi harcot folytatnak a fennmaradásért, de bejött a halál a mi ablakaink alá is: ezer ülőhelyes templomokban harminc-negyven ember hallgatja a prédikációt vasárnap, sok presbiter sem jár istentiszteletre, válságba került sok lelkipásztor hitélete és házassága is, ha valaki vallja, hogy a Szentírás Isten igéje, azt maradinak bélyegzik, ha valaki komolyan veszi, amit Jézus mondott: „Szükséges újjászületnetek”, az szektás túlzás, mindent elkövetünk, hogy az épületeket fenntartsuk, de az a néhány konfirmandus is eltűnik a semmiben, akiket sikerül összegyűjtögetni, s akikkel néhány hónapos tanfolyam után elmondatunk egy olyan komoly fogadalmat, amit csak egy újjászületett lenne szabad — hogy csak néhány problémát említsek.
Köztünk is vannak hatalmi harcok és tisztátalan pénzügyek, de képtelenek vagyunk egy igényes, korszerű gyülekezeti énekeskönyvet kiadni, miközben minden protestáns felekezet már a másodikat, vagy harmadikat használja a háború óta. A közéletben pedig teljes jogot nyert és széles körben jellemző lett a hazugság, csalás, lopás, s az állam közben a csőd szakadékának szélén tántorog. S a mi gyülekezeteink is ebben az államban élnek.
Mit akarunk tenni ebben a helyzetben? Hova, kire, mire nézünk? Ha a sok ellenségre, méltán kétségbeesünk. Ha önmagunkra, vérmérséklettől és világnézettől függően elbizakodunk vagy elcsüggedünk. Ha a dicső múltra, lehet nosztalgiázni. Jósafát és a vele imádkozó hívők az Úrra néztek. „Csak rád tekintünk.”
Mit jelent ez? Komolyan vették az evidenciákat. Evidencia az az igazság, ami nem szorul bizonyításra. Amiben egész bizonyos az, aki ismeri. Kétség nem fér hozzá, lehet rá építeni. Nekik evidens volt, hogy Isten létezi, az Úr uralkodik, Ő a történelem Ura, minden népnek Ura, teljhatalmú és irgalmas Isten. Ígéretei igazak, igéje megáll, azt kell cselekedni, akkor maradnak meg. De akkor megmaradnak minden ellenséges túlerővel szemben is. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben is komolyan vették: van jövő, van megoldás (bár még nem tudták mi az), mert van Isten. Hozzá kell fordulni. Magukat megalázva, őszintén bevallva, hogy tehetetlenek és tanácstalanok, de azt is, hogy bíznak Istenben. Nemcsak elvileg, ki is mondták ezt. A király nem szégyellt leborulni az emberek szemeláttára ez előtt a hatalmas Isten előtt. És kiderült, hogy a hit nem magánügy, az imádság nem lustálkodás, közügy mind a kettő, társadalmi jelentősége van. Az egész közösségre kihatott a hittel elmondott imádság.
Nagyon furcsa lenne az, ha a Zsinat tagjai, akik — mutatis mutandis — az akkori király feladatához hasonló feladatot látnak el egyházunkban, egyszer így elmondanák itt őszinte hittel: „Istenünk, nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad, nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.”? Nagyon furcsa lenne, ha egy-egy zsinati ülés után egy imalistával mennénk haza, amire felírtuk azokat az ügyeket, problémákat, gondokat, amikről itt szó volt, hogy aztán naponta Isten elé tárjuk? És ha egyszer itt együtt tudnánk ilyen hittel imádkozni az Úrhoz? Bárcsak evidens lenne számunka, hogy Isten nélkül semmit sem cselekedhetünk, ezért kérdezzük: Urunk, mit akarsz, hogy cselekedjünk? S bárcsak egymást bátorítva készek lennénk mindig neki engedelmeskedni. Vállalva az ezzel járó kockázatot is. Mert nem arra nézünk, hogy ki mit szól hozzá, hanem hogy Isten mit mond nekünk. Hiszen az imádságból nem semmittevés következik, hanem a neki való engedelmeskedés.
És akkor Ő megmutatná, hogyan szabadít meg. Mert ebben az esetben csak engedelmeskedniük kellett Jósafátéknak, nem ők harcolták ki a győzelmet. Aki magában bízik, magának kell megküzdenie mindennel. Aki az Úrban bízik, annak Ő ezt mondja: „Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Holnap induljatok ellenük!” (15. v.). S mi erre a hívők válasza: „Ekkor Jósafát arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat.” (18. v.).
A megterített úrasztala arra emlékeztet, hogy a világ legnagyobb győzelmét is egyedül vívta ki nekünk a mi Urunk. A kereszten eltépte az ellenünk szóló adóslevelet, lefegyverezte a fejedelemseregeket és hatalmasságokat, diadalt aratott rajtuk. Mi boldogan valljuk: Jézus benne bízva bízom, elpusztulnom ó ne hagyj, te ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy. Aki Őbenne hisz, ajándékba kapja az Ő győzelmét. Ez a halálon is diadalmas Jézus Krisztus vezesse az új Zsinatot minden körülmények között! Ámen.