Köszönjük, Atyánk, hogy nem nekünk kell könyörögnünk azért, hogy hallgass meg minket, és hadd öntsük ki a szívünket Neked, hanem Te bátorítasz, biztatsz, sőt sokszor parancsolod, hogy jöjjünk Hozzád, és Neked mondjuk el mindazt, ami bennünk van. Köszönjük, hogy aki Hozzád jön, az nem süket fülekre talál. Köszönjük, hogy Te minden Hozzád hangzó kiáltásra és imádságra válaszolsz.
Dicsőítünk Téged a meghallgatott imádságokért. Köszönjük, ha egy-egy imádságunk igazi nagy gyümölcse, áldott eredménye az volt, hogy betöltött bennünket a Te békességed. S lehet, hogy egyelőre körülöttünk minden maradt a régiben, de mi belül egészen másokká lehettünk.
Így szeretnénk naponta belépni a Te rendelődbe, hogy gyógyító erőid áradjanak az életünkbe. Kérjük, segíts a Te világosságodban járnunk egész évben. Könyörgünk, adj nekünk Tőled való gondolatokat, hogy akaratod szerinti döntéseink legyenek. Kérünk, sose rekedjünk meg a jószándéknál, a vágyaknál vagy a nagy elhatározásoknál, hanem legyen mindenből valóság, élet, amire Te indítottál minket.
Legyen a Te igéd egész éven át a mi lábaink szövétneke és ösvényünk világossága, s taníts meg minket egyszerű gyermeki hittel imádkozni. Segítsd ezt elkezdeni már ma. Add, hogy meglegyen az imádság helye, alkalma az életünkben, és azt semmi se szoríthassa ki.
Köszönjük, hogy Veled, a Mindenhatóval lehet nekünk egészen valóságos, személyes közösségünk hit által. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy Te tetted ezt lehetővé. Szabadíts meg minket minden aggodalmaskodástól, és szabadíts fel az Isten gyermekeinek az örvendező, szabad, szolgáló életére.
Köszönjük, hogy így hozhatjuk Eléd mindannyian azokat a gondokat, amik már is nyomasztanak. Köszönjük, hogy így hozhatjuk Eléd a nagy közösségi problémáinkat is, és könyöröghetünk Hozzád bizalommal családunkért, egyházunkért, népünkért, az emberiség megoldhatatlannak látszó problémáiért. Köszönjük, hogy Neked ma is minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Kérünk, add ennek soksok bizonyságát ebben az elkövetkezendő évben. Minket pedig taníts meg arra, hogy azzal dicsőítsünk, hogy bízunk Benned. Taníts meg Előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.
Ámen.
Örökkévaló Istenünk, köszönjük, hogy a Te nagy nevedet hívhatjuk segítségül ennek az esztendőnek a kezdetén. Köszönjük, hogy oly sokszor megbizonyítottad, hogy mindenható vagy és szeretsz minket. S köszönjük, hogy ez érvényes erre az új évre is.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy mégis sokféle aggodalmaskodás lapul a szívünk mélyén. Nem is gondoltuk, Urunk, hogy ennyi pogányság van bennünk. Köszönjük, hogy most mindjárt az elején figyelmeztetsz arra, hogy a pogányok kérdezgetik: mit egyenek, mit igyanak, mivel ruházkodjanak, és ők félnek a holnaptól. Mi nem akarunk pogányok lenni. Szeretnénk Neked, a gazdag Atyának a gyermekei lenni. És szeretnénk Reád bizalommal nézni, és Tőled várni mindent.
Köszönjük azt a kedves biztatást, hogy sokkal drágábbak vagyunk Neked, mint bármi más teremtményed ezen a világon. Áldunk Téged ezért, s bocsásd meg, hogy sokszor elfelejtjük ezt.
Bocsásd meg, hogy meg vagyunk győződve néha arról, hogy csak amit megszerzünk magunknak az lesz a miénk, s annyira nem merjük a kegyelmedet számításba venni. Nem tudjuk hittel tartani a kezünket, hogy telerakhasd ajándékokkal. Olyan felemás bizalom van bennünk: bízunk is, kételkedünk is Benned. Bocsásd meg ezt nekünk és szabadíts meg ettől.
Kérünk, őrizz meg minket minden felelőtlenségtől és könnyelműségtől is. Engedd ma világosan meglátnunk, hogy mit jelent igazán bízni Benned, s hogy ezt ne tévesszük össze semmi egyébbel. Bátoríts meg minket, vegyél el minden félénkséget és félelmet, szorongást és aggódást a szívünkből. Hadd lássuk a Te nagyságodat és hozzánk való jóvoltodat. És hadd adjon ez nekünk békességet.
Add nekünk azt a biztonságérzést, amit Te, mennyei Atyánk a gyermekeidnek mindig adsz. Tegyél minket igazán a gyermekeiddé, használd fel erre ezt a csendes órát is. Köszönjük, hogy itt lehetünk, és a gyülekezet közösségében Veled indulhatunk el ennek az ismeretlen új esztendőnek az útjára. Köszönjük előre, hogy Te hűséges leszel hozzánk. Segíts, hogy mi is hűségesen ragaszkodjunk Tehozzád. Szólíts meg most a Te igéddel, és oszlasd az aggodalmainkat, erősítsd a hitünket. Jézus nevében kérünk.
Ámen.
Isten ezen a reggelen egy határozott nemet és egy bátorító igent állít elénk ebben az igében. A nem így hangzik: „Semmiért ne aggódjatok” és az igen így: „kéréseiteket vigyétek Isten elé.” Aggodalmaskodás helyett imádkozás - ez az a program, amit Isten készített nekünk erre az esztendőre.
Mit jelent az aggodalmaskodás és mit jelent az imádkozás a szó bibliai értelmében?
Az aggodalmaskodás gyökere mindig az a félelem, hogy Isten holnap hátha már nem lesz Isten, vagy hátha elfeledkezik rólunk, vagy hátha adódik olyan helyzet, amelyikben Ő is tehetetlen.
Az aggodalmaskodó ember azt képzeli, hogy ő látja reálisan a helyzetet, holott az igazság az, hogy nagyon sok elképzelt baj aggasztja, és sok lehetséges problémával foglalkozik. Valósággal igézet alá kerül. Az aggályai belerágják magukat egyre mélyebben a szívébe és egyre inkább abban a képzelt világban él, ami esetleg lehetséges, hogy eljön és azok a bajok bekövetkeznek, és egyre jobban eltávolodik a valóság talajáról. Szinte megbűvölik az aggályai, és mint ahogy a nyuszi, amikor az úton reflektorfénybe kerül, megdermed, és nem tud mozdulni, így jár az aggodalmaskodó ember is saját aggályainak a bűvöletében. Képtelen emlékezni a múltnak az áldásaira, nem tud örülni a jelen ajándékainak, és nem tud igazán bízni abban az Istenben, Aki egészen bizonyos, hogy holnap is ugyanolyan Isten lesz, mint tegnap volt, és egészen bizonyos, hogy nem feledkezik el rólunk véletlenül sem, és egészen bizonyos, hogy nem lesz olyan helyzet, amelyikben Ő tehetetlen.
Isten nagyon határozottan tiltja az aggodalmaskodást az övéinek. Miért? Mert az aggodalmaskodás gyökere mindig a hitetlenség. Az imádságnak a tápláló gyökere pedig az Istenbe vetett bizalom. Az aggodalmaskodás elszívja az energiáinkat az imádkozás megsokszorozza és mozgósítja azokat. Az aggodalmaskodó ember csőlátásban szenved, csak az elképzelt bajokat és nehézségeket látja. Az imádkozónak tágas a horizontja: a láthatatlanokat is komolyan veszi. Az aggodalmaskodó csak a nehézségeire, az ellenségeire, és többnyire csak önmagára néz. Az imádkozó ezeken túl Istenre néz és komolyan számol vele és számít rá.
Az aggodalmaskodó meg van győződve arról, hogy van oka félni. Az imádkozó meg van győződve arról, hogy van oka nem félni. Az aggodalmaskodó úgy érzi, összeroskad a terhei alatt, az imádkozó minden alkalommal megerősödik abban, hogy nem egyedül kell hordoznia a terheit, és a nehezebb részét Jézus viszi. Az aggodalmaskodó ember sokszor eleve lemond a győzelemről, a megoldásról. Az imádkozó pedig szent kíváncsisággal várja: vajon most, ebben a helyzetben hogyan mutatja meg majd Isten az Ő hatalmát és szeretetét. Az aggodalmaskodó - ahogy Jézusnál olvastuk - a holnap gondját is hordozza már ma, és persze, hogy nem bírja. Az imádkozó a ma terheit és feladatait hordozza csak.
Nem az aggodalmaskodó áll a valóság talaján, mert az képzelt világban él, az elképzelt bajok világában. Az imádkozó ember áll a valóság talaján, aki számol a tényekkel, a néha nagyon szomorú és szorongató tényekkel, de ugyanilyen valóságosan számol a legfőbb tényezővel: a világmindenség Urával, Akihez ő bizalommal fordulhat az imádságban.
Ne aggodalmaskodjatok, hanem imádkozzatok - ez Isten határozott parancsa ma hozzánk. Jó lenne, ha ezt minden részletében végiggondolnánk, s engednénk, hogy leszivárogjon a szívünk mélyére, hogy belevésődjön az emlékezetünkbe, elkísérjen minket az egész esztendőre, és adott esetben nagy segítség legyen a számunkra. Már ma kezdjük ezt el: „Semmiért ne aggódjatok, hanem kéréseiteket vigyétek Isten elé.”
Erre annál nagyobb szükségünk van, mert nap mint nap egyre ijesztőbb események történnek, amik azt sugallják, hogy okunk van az aggodalmaskodásra. Évek óta folyik egy szörnyű háború a közvetlen közelünkben, amit mi is, az egész világ is tétlenül és tehetetlenül néz. Amit valamikor csak krimikben láttunk, az ma már itt zajlik az utcáinkon világos nappal, este és éjjel egyaránt. Van, ami mától kezdve száz százalékkal lesz drágább, és kedvesen mondta tegnap este itt valaki az ismerősének: ha holnaptól kezdve felhívlak, és hosszan beszélsz, ne vedd rossz néven, ha közbeszólok: drágám rövidebbre fogjad. Van, ami csak hatvan százalékkal, van, ami nem tudjuk, hogy mennyivel, majd csak akkor derül ki, amikor nem tudjuk kifizetni. Úgy tűnik, hogy a gyermekeinket, és az ifjúságunkat nem tudjuk megvédeni attól a sok lelket romboló, gondolkozást torzító szennytől, ami filmeken, reklámokon, kialakuló szokásokon és egyéb csatornákon keresztül bejön hozzánk. A közélet felelőseiből sokszor éppen a felelősség hiányzik. És az egyházak sem állnak hivatásuk magaslatán. Ha csak azt nézi valaki, hogy a legtöbb gyülekezetben az elmúlt évben is több volt a temetés, mint a keresztelő, már oka van az aggodalomra. A tévtanítások pedig szaporodnak, mint a gomba.
Méltán kérdezheti az ember: hova fog ez vezetni? Mi lesz ennek a folytatása? Kiszámíthatatlan nyomorúságok következhetnek még ránk. És aki csak ezt látja, az meg van győződve: minden okunk megvan az aggodalmaskodásra. Aki azonban a teljes valóságot látja, mert ez annak csak egy töredéke, és látja ennek a világnak az Urát is, aki nemcsak a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra is, az mégis reménységgel néz előre, mert nemcsak az esetleg bekövetkezhető bajokat, nyomorúságokat veszi számba, hanem nagyon komolyan számol Istennel is. S tudja azt, hogy Ő változatlanul Ura a világnak és a helyzetnek ebben az évben is, és miközben a maga világmindenségre kiható nagy tervét meg fogja valósítani, aközben gondja van ránk, kicsi emberkékre, külön-külön személy szerint, mert mi nagyon fontosak vagyunk Neki.
Ezért bátorít arra, hogy menjünk Hozzá, és Neki mondjuk el mindig a kéréseinket. Ő azokat hallja és azokra válaszolni fog. Ez az Isten mondja most nekünk 1995. első reggelén: „Semmiért ne aggódjatok, hanem kéréseiteket vigyétek Isten elé.” Ennyit az aggodalmaskodásról.
Mit ért a Szentírás imádságon? Testvérek, olyan jó lenne, ha egyszer mindenféle képmutatást félretéve, meg látszatról lemondva, becsületesen szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy nagyon sok embernek fogalma sincs arról: mi az imádság. Egy sor vallásos ember nem tudja, mit jelent imádkozni, mit tanít nekünk Jézus Krisztus az imádságról. A legtöbb embernek egyfajta elvi lehetőség az imádkozás, amivel végszükség esetén élhet, aki akar. Amikor már „csak az imádság segít.” Ez a mondás sok mindent elárul. De nem él vele a végszükség esetén sem, a bajban is legfeljebb emlegeti sok ember Isten nevét, de nem tud Vele beszélgetni, nem tanulta meg az imádságnak a nyelvét.
Sokan pedig összetévesztik az imádkozást az idézéssel. Idézeteket mondanak, felmondanak Istennek bizonyos szöveget. Valaki, valamikor leírt valamit, és azt ismételgetik, ha kell sokszor egymásután, és azt gondolják: ez az imádság.
Amikor Jézus az imádságról beszél, mindig azt mondja, hogy az leginkább ahhoz hasonlít, amikor egy kisgyerek kiönti a szívét az apjának. Lehet, hogy lihegve mondja el, amit mond, mert éppen menekül, fél. De hozzá menekült és neki önti ki a félelmét. Lehet, hogy sírva mondja el, és közben még hüppög, mint ahogy a kicsik szokták elmondani néha a panaszaikat. Összetört mondatokban, szaggatottan mondja el, vagy nagyon egyszerűen. De hitelesen, mert azt mondja, ami éppen a szívében van. És ő mondja, nem másnak a szövegeit idézi. És azzal a bizonyossággal mondja, hogy annak, akihez szól, érdemes elmondani, mert Ő figyel rá, Ő szeret és intézkedni fog. Van értelme annak, hogy elmondja neki. Éppen ezért, mire elmondta, meg is nyugszik. Abbamarad a sírás, feloldódik a szorongás, és várja az Atya válaszát.
Ezt jelenti imádkozni. Kiöntöm a szívemet, azt mondom el Neki, ami éppen bennem van, és ezzel a bizalommal mondom.
Alapigénk szavaival: „Semmiért ne aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával...” Tehát annak van alkalma. Az imádság és könyörgés az imádkozó ember programjában benne van. Olyan, mint a reggeli mosakodás, borotválkozás, fogmosás, reggelizés, felöltözés. Enélkül nem lehet elindulni, legalábbis az utóbbi nélkül. Van, aki kihagy bizonyos fokozatokat, meg néha szükséghelyzet van, de felöltözni muszáj, anélkül nem mehetek el a munkába. Ez benne van a programban. Meg valamit enni napközben, ha nem szoktunk is nyugodtan vagy rendszeresen, muszáj, mert másképp nem bírom.
Ugyanígy: imádkozni is muszáj, mert másképp nem bírom. Eltévedek, eltévesztem, tanácstalan maradok. Az Atyával a kapcsolatot tartani kell, ez létfeltétel, életszükséglet. És hozzátartozik a mindennapokhoz, úgy mint a lélegzés. Sokszor nem is számolom, hányszor imádkoztam ma. Azt sem tudom, hányat lélegeztem, de anélkül nem tudok élni. Az imádságról így beszél a Biblia. Lehet egyébként a vallásos embernek imaszövegeket mondania különböző előírt alkalmakkor, de ez a másik az igazi imádkozás.
Mikor van a te életedben az imádság és könyörgés alkalma? Van-e olyan idő, amit erre biztosítunk, mert másképp nem lesz belőle soha semmi. Majd, ha lesz időm ... Ilyen nem lesz. Tegnap este láttuk az idézett versből, hogy valami mindig közbejön. Ezt biztosra lehet venni. Éppen azért, mivel ennyire fontos, az Ördög gondoskodik arról, hogy valami mindig kiszorítsa, meghiúsítsa, vagy legalább megkurtítsa az imádságainkat. Ez csak úgy megy, ha az benne van a programban és nem szoríthatja ki semmi más.
Az imádság és könyörgés alkalma. Mikor lesz az nekünk mától kezdve? Boldog ember az, aki az Istennek való engedelmeskedést ezzel kezdi, hogy kijelöli az imádság és könyörgés alkalmát. A legbiztosabb kora reggel. Mert egyébként kiszorítják a napi teendők, este meg már belealszunk a harmadik mondatnál.
Annak tehát van alkalma. És mit mond el ez az ige az igazi imádságról? (Olyan érdekesen egybecsendül mindaz, amit ebből az igéből megérthetünk azzal, amit a tegnap esti igén keresztül mondott nekünk Isten.) Négy világos szakaszát különbözteti meg alapigénk az igazi imádságnak:
1) „Az imádság és könyörgés alkalmával.” Miért mondja kétszer? Miért nem elég azt mondani: az imádság alkalmával vagy a könyörgés alkalmával? Azért mert két különböző dologról van szó. Az első: Isten imádása. Amikor Isten személye lesz nagyon fontos számomra. Még nem a kéréseimmel jövők, majd az a végén ... Ő maga a fontos, Akihez beszélek. És mivel kicsi a hitem és igyekszik sok minden megingatni, szükségem van arra, hogy tudatosítsam magamban újra és újra, hogy kihez beszélek. Mondjam el: Te vagy az én szerető mennyei Atyám. Köszönöm, hogy gyermekeddé fogadtál. Én tudom a legjobban, hogy nem érdemlem meg. Annál inkább csodálom, hogy szeretsz. És mondjam el: kinek tartom Istent. Az imádás ezt jelenti. Az imádás és könyörgés az más, az majd utána jön.
Imádással kezdődik. Tudom-e: kihez beszélek? És mivel hajlandó vagyok elfelejteni, ezért újra és újra emlékeztessem magamat rá. Lehet, hogy ostobaságnak tűnik sokak számára, de akinek az imádság már harc is, aki komolyan veszi ezt, mint fegyvert is, az tudja milyen fontos, hogy ez friss legyen bennünk és minden imádkozásunk elején megerősítsük magunkat is abban, hogy annak hisszük Istent, akinek Ő magát kijelenti. Az Ő nagy tetteit nem felejtettük el. Tudni akarjuk, hogy most kihez imádkozunk mielőtt a kéréseinkkel nekirontanánk.
Egy példát említek: Dávid sokszor volt nehéz, szorongatott helyzetben. Egy alkalommal megint Saul üldözte. Minden bokorból orgyilkosok leselkedtek rá. Bizonytalanná vált a jövője. Nem tudta hova tenni az egészet, hiszen Isten azt ígérte: te leszel Izráel királya, s mint egy kivert kutya bujdosik, menekül. Senki nincs mellette és éppen nagyon kritikussá vált a helyzet. Imádkozik. És mit mond az imádságában? Így kezdi: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk. Igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” Nem azt mondja: Istenem, már megint nagy nyomorúságban vagyok, gyere gyorsan és segíts. Veszi a fáradságot és rászánja az időt, hogy tudatosítsa magában: kitől kér ő most segítséget. Attól, akitől már olyan sokszor kapott. Attól, akinek a neve is az: Segítő. Szinte elég ezt elmondani: te vagy a Segítő, s be is lehetne fejezni: ámen. Nem kell azt neki magyarázni, hogy bajban vagyok, hát tudja Ő azt. Nekem van szükségem arra, hogy tudjam, hogy Ő tudja, mi van velem. És ha igazán hiszek Benne, ez elég. Nem sok szövegre van itt szükség, hanem hiteles, igazi bizalomra. Ezt kell megvallanom, hogy bízom Benned. Körülvesz a veszedelem, semerre nem látok kiutat, de hiszem azt, hogy Te onnan is tudsz kiutat mutatni, ahonnan én nem látok. Az, hogy nem látom, nem azt jelenti, hogy nincs. Már érzi az ember, hogy emeli fel az imádság Istenhez közelebb. Kiemeli abból a veremből, amiben éppen van.
Emelkedett szemléletre az ilyen igazi imádság segíti el az embert. Aztán folytatja: Azért nem félünk, ha bármi történne is velünk. Elsorolja Isten tetteit: „Lássátok meg az Úr tetteit, Aki hadakat némít el a föld széléig, ívet tör, kopját ront, hadiszekereket éget el tűzben. Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.” És a végén jön a hitvallás: a Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk. (Zsolt 46.)
Nem kell rimánkodni, nem kell Istent meggyőzni arról, hogy most jönnie kell segíteni. Meg kell vallanom, hogy kicsoda Ő. Az imádság imádással kezdődjék - ezt hangsúlyozza alapigénk.
Testvérek, a világ nem tudja Istent imádni. Istent csak az övéi tudják, akikben az Ő Lelke lakozik. Ez a mi feladatunk ezen a világon, és ugyanakkor a mi kiváltságunk is. Ez előleg már a mennyből, mert a mennyben az üdvözültek csak ezt fogják csinálni. Örökkön örökké imádják, imádjuk a Mindenhatót. Milyen nagy dolog az, hogy ezt már itt elkezdheti valaki. Ezer gondja, sok nyomorúsága, megoldhatatlannak látszó problémái között. S aki megtanulja így Istent imádni, annak megnyílik a szíve Előtte.
2) A második a hálaadás. „Hálaadással vigyék a kéréseiteket eléje.” Nem furcsa ez a kifejezés? Nem volna elég azt mondani: bizalommal mondjátok el a kéréseiteket. Nem elég, mert látnom kell a kontinuitást, hogy nem most kezdődik az Istennel a kapcsolatom. Nekem már vannak tapasztalataim. Ha nem személyes tapasztalatok, hallottam arról, hogy Ő miket csinált. Például Ő teremtette a világot, Ő a történelem Ura, de engem, kis embert is mennyi bajból megszabadított, milyen sok jóval halmozott el, mennyi alkalommal többet adott, mint amennyit kértem. Meghallgatott imádságok vannak mögöttem. Érdem nélkül kapott ajándékok sokasága. Hát akkor vegyem a fáradságot, és soroljam el, mi mindent kaptam már Tőle. Erre megint nem Neki van szüksége, hanem nekem, hogy ez is megerősítsen abban, hogy most eggyel több lesz. Most következik a folytatás, s csendes kíváncsisággal várom, hogy vajon most mit ad és hogyan adja. Mi jót készített, hiszen Ő tudja, hogy erre is szükségem van.
Aki hálát ad, annak megnyílik a szeme. Látja Isten tetteit, és mögötte magát a Mindenhatót. Ezért mondja a zsoltár: áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled! Érdemes feljegyezni néha, testvérek, mert elfelejtjük. Éppen így év fordulóján, gondolok sokszor arra, hogy mennyi minden feledésbe merült, és milyen jó, hogy az igenaplóba bekerült Istennek egy-egy csodája, egy-egy imameghallgatás. De csak a kiemelkedőket, vagy a nekünk nagyon fontosakat szoktuk megjegyezni, pedig annál sokkal több van. Erre megint a hitünknek van szüksége, hogy hálaadással vigyük eléje ezt.
Ha az imádáskor megnyílik a szívünk, a hálaadásban megnyílik a szemünk. Jobban látjuk, hogy kicsoda Ő.
3) És akkor jöhetnek a kéréseink: Vigyétek kéréseiteket az Isten elé. Mindegyiket. Az egészen kicsiket is, amiket családon belül is szégyellünk elmondani, hogy ilyenekre vágyunk, vagy ez nekünk probléma. Előtte nem kell szégyellni semmit. S az egészen nagyokat is, mert Neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Mondjuk el a kéréseinket, s most már nyíljék meg a szánk.
Az imádásban megnyílik az imádkozó ember szíve, a hálaadásban megnyílik a szeme, a kérései elsorolásakor igazán megnyílik a szája.
4) És mi történik ezek után? Megnyílik a menny. Mert a következménye ez lesz: „Az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Ez az az állandó békesség, amiről Jézus beszél. Mert ez nem a változó körülményektől függ, hanem Istentől, Aki mindig állandó. Aki tegnap és ma, és örökké ugyanaz.
Ez az a békesség, amelyikről Reményik Sándor azt írta: lehet, hogy valakinek „nyugalma nincs, de békessége van.” Ez az Istenben megtalált békesség, amelyik minden értelmet felülhalad, mert a kívülálló sokszor nem érti, hogy ez most hogy lehet ilyen békés. Miért nem fél, miért nem dühöng, miért nem szervezkedik? Mindenki pánikba esett, ő nyugodt. Vagy fordítva: mindenki nyugodt, mert nem látja a valóságot, ez meg nyugtalan. Valami nagyon sürgős lett neki, és mégis békessége van.
Ennek a békességnek a gyökere az, amiről Pál apostol a 2Kor 5. részében ír: Isten a Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nekik az Ő vétkeiket. Ez az Isten gyermeke állandó békességének az alapja, a gyökere, a forrása, amiből táplálkozik: Isten a Krisztusban megbékéltette magával a világot, bennünket is, nem tulajdonítván nekünk a mi vétkeinket.
Ez a szó, ami itt az eredeti szövegben van: „megőrzi” a ti szíveteket és gondolataitokat - katonai szakkifejezés, azt jelenti: őrt állni. Őrt áll az Isten békessége és nem engedi, hogy a mi szívünket és gondolatainkat megrabolja, felzaklassa, megzavarja ennek a világnak sok aggodalmat szülő eseménye vagy tényezője.
Miért van, hogy sok imádkozó ember nem jut el eddig a békességig? Megpróbáljuk dicsőíteni Istent, hálát adunk, aztán visszük a kéréseinket, és mégsem jutunk el eddig a békességig. Azért, mert nem jól imádkozunk, mert valami ebből, amit az ige röviden, tömören elmond, hiányzik. Talán nem is azt értjük imádságon, amit a Szentírás, hogy a gyermek kiönti szívét az Atyjának. Vagy talán még nem is Isten gyermekeiként megyünk Hozzá. Hiszen tudjuk, hogy akik Jézust befogadják, azok lesznek Isten gyermekeivé. Csak úgy messziről kiabálunk Neki. Így is szabad, de ennél több az igazi imádság.
A Biblia megkülönbözteti a kiáltást és az imádkozást. A kiáltás mindenkinek a joga. A legistentelenebb ember is kiálthat Istenhez. Messze földről, nagy ínségből kiáltom Felségedet - írja a 61. zsoltár. De innen el lehet jutni Hozzá egészen közel. Amikor a kisgyerek odaborul az apja ölébe és szipogva, még mindig félve, remegve, de már neki mondja el azt, ami a szívén van. Ezután megtanuljuk Őt dicsőíteni, és ezzel kinyílik a szívünk. Megtanulunk bőségesen hálát adni és kinyílik a szemünk, megtanulunk helyesen kérni és megnyílik a szánk, és akkor megtapasztaljuk, hogy megnyílt előttünk a menny. Az Isten békessége valóban megőrzi a szívünket és gondolatainkat Krisztusban. Akkor is, ha nagyon súlyos problémák vesznek körül, akkor is, ha nehéz terheket kell hordoznunk, akkor is, ha sokakban kellett már csalódnunk, akkor is, ha sokan mindenfélét mondanak Istenről. Mi akkor is ragaszkodunk Hozzá, és ahhoz, amit Ő önmagáról mondott. És így bízzuk rá a jövőnket.
Kérjük ehhez már most az Ő segítségét:
Istennel járni, lakozni, Szent élettel illatozni,
Igaz hitben nem habozni:
Jézus Krisztus taníts, Taníts imádkozni!
(474. ének)