AKI MEGHARAGUDOTT

Egész héten minden estre erről a példázatról szólt Isten igéje közöttünk. Mindjárt az elején megállapítottuk, hogy Jézus itt két fiúról beszél, mi többnyire csak a fiatalabbikra szoktunk összpontosítani. Ráadásul úgy beszél róluk, hogy mind a ketten elvesztek. Az egyik el is ment otthonról messze vidékre, és eltékozolta az atyai örökséget, a másik otthon maradt és szorgalmasan dolgozott, de egy kritikus helyzetben kiderült, hogy ugyanolyan távol volt lélekben az apjától, mint a kicsi. Ez sokáig nem látszott, ebben a pillanatban azonban lerántotta valami a leplet kettőjük megromlott kapcsolatáról, és az idősebbik, a jó fiú is ugyanolyan ellenséges indulattal beszélt az apjával, mint ahogy a kicsi odaáll elé régebben és kikérte a vagyon reá eső részét.
Ma a sorozat befejezéseképpen még egyszer erről a másik fiúról legyen szó. Mivel jellemzi Jézus ebben a példázatban ezt a fiút, és így mivel jellemzi azokat a jó, derék, vallásos embereket, akiket példáz a példázatnak ezzel az alakjával? Azokat, akik nem lázadnak fel nyíltan, akik nem züllenek el, sőt, akik ott vannak az atya közelében, de mégis távol van a szívük tőle? Mert más dolog Isten közelében élni, és más dolog Istennel közösségben élni. Ennek a nagyobbik fiúnak az életéből ugyanúgy hiányzott az atyával való meghitt közösség, mint a lázadó kisebbikéből.
Azt olvastuk: jön haza este, hallja a zenét. Nem tudja mire vélni. Aztán felvilágosítják, hogy azért a nagy öröm mert hazatért az öcséd, és apád levágatta a hízott borjút. S akkor azt olvassuk: megharagudott. Nem ment be a családi ünnepre. Ott van ez a megható megállapítás: az apja kijön, kérleli, és miközben az apja szeretettel kérleli, őbelőle kiborul a keserűség. Látod, hány éve szolgálok neked, soha sem szegtem meg parancsodat, és te sose adtál nekem egy kecskegidát sem, hogy mulassak a barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fiad - nem a testvérem -, aki parázna nőkkel tékozolta el a vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Erre a keserű támadásra az apa nagy szelídséggel és szeretettel felel: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Mi jellemzi tehát ezeket a vallásos jó embereket? Négy olyan jellemvonást emeljünk ma ki, amikbe, mint tükörbe nézve, itt a megterített úrasztalánál különösen is fontos, hogy önvizsgálatot tartsunk.
1) Az első, ami jellemzi ezt az idősebb testvért: meg van elégedve magával. Öntelt, büszke ember, aki feltétlenül különbnek tartja magát, mint a másikat, és úgy tűnik: igaza is van. Hiszen a másik szemtelenül fellázadt az apai tekintély ellen, eltékozolta az apja vagyonát, volt képe ezek után visszajönni, és minden további nélkül tudomásul vette, hogy az apja megbocsátott és visszafogadta. Ő mindezen idő alatt szorgalmasan termelt otthon. Hát azért mégis csak van különbség a kettőjük magatartása között.
És valóban van, ezt senki nem tagadja. Itt azonban Jézus ezzel a példázattal az ember és az Isten kapcsolatát akarja szemléltetni, és arra mutat rá, hogy aki így áll oda Isten elé, hogy a maga vallásos, erkölcsi vagy akármilyen teljesítményeire hivatkozik, és ezek fejében vár Istentől valamint, az alapvetően téved. Mert ahogy láttuk az előző estéken, nekünk Istentől nem jár semmi jó. Ha Isten igazságosan azt adná, ami nekünk jár, amit megérdemlünk, akkor az a halálos ítélet lenne. Ezt azonban végrehajtotta Jézuson a kereszten, és Ő nekünk kegyelmet akar adni.
Tehát, ha valaki - ahogy Luther Márton írta -: érdemei és erényei díszruhájában jelenik meg Isten előtt, az alapvetően eltévesztette a dolgot. Az ilyen ember valóban a halálos ítéletet kapja, mert ha azt követeli, ami neki jár, akkor megkaphatja. És ha nem hiszi azt, hogy az ő halálos ítéletét Jézus már elszenvedte a Golgotán, akkor neki kell azt elszenvednie, és ez maga a kárhozat. De pontosan ettől akar megmenteni minket a mi Urunk. Ehhez viszont azt kell komolyan venni, hogy Istentől nem követelhetünk semmit, minden jó, amit ad nekünk, az ajándék. Ajándék a bűnbocsánat, az örök élet, az, hogy visszafogad, helyreállhat a vele elrontott kapcsolatunk, minden kegyelemből van, úgy hogy nem érdemeljük meg.
Mintahogy ajándék volt mind a két gyereknek az örökség, amit kaptak. Nem ők dolgoztak meg érte. Készen kapták a vagyont. A kicsi is, amit elszórt, a nagyobb is, amire azt mondja az apja: mindenem a tied. Ez ajándék volt, s más kérdés, hogy mit csinál vele: megszaporítja vagy eltékozolja vagy vigyáz rá. Amikor megkapta, az ajándék. Isten ugyanígy érdemeink nélkül, kegyelemből ajándékként ad nekünk mindent. Ha valaki ezt nem hiszi el, és a maga teljesítményeire hivatkozva, a maga önigazultságában áll Isten elé, az Isten ellenségévé válik.
Van egy éles mondat a Bibliában: Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Aki kevélyen áll Isten elé, az ellenségként közeledik hozzá és annak Isten ellensége lesz.
Jellemző ezekre az önigazult vallásosokra, hogy hihetetlen kíméletlenül ítélkezők. Mindig összehasonlítják magukat másokkal, többnyire olyanokkal, akik láthatóan hitványabb, értéktelenebb életet élnek, mint ők, és mindig tudnak hibát találni másokban, sokszor a másik hibáját a maguk erényeivel hasonlítják össze, hogy még nagyobb legyen az eltérés, és ezért úgy érzik: mindig van okuk ítélkezni és dicsekedni. A maguk igaz voltában erősek. Erre megint csak azt mondja Isten igéje: aki nem a Krisztus igazságát akarja hittel elfogadni, - úgy ahogy azt láttuk tegnapelőtt este -, hanem a maga igazával áll oda Isten elé, az a maga igazára kell hogy hagyatkozzék, és az Isten mércéjét nem üti meg. Aki úgy áll oda: Istenem, én nagy bűnös ember - csak ennyit tudok mondani - igargalmaz, kérlek, énnekem, az kap irgalmat. Annak neki tulajdonítja és ajándékozza Krisztus igazságát. Mert a mi igazságunk - ahogy az Ézsaiás könyve végén olvassuk -, mint a megavult ruha, olyan az Isten előtt.
Jó lenne, ha őszintén megvizsgálnánk és kíméletlenül, hogy nem kísért minket sokszor ez: különbnek tartjuk magunkat, és úgy tűnik: igazunk is van, csak éppen azt felejtjük el, hogy vajon Isten milyeneknek talál. És miközben a magunk különb voltával dicsekszünk, aközben oly keményen ítélkezünk, szinte nap, mint nap szakadatlanul Akarva-akaratlanul összehasonlítjuk magunkat másokkal. Igyekszünk a másik hibáit leleplezni. Egészen eddig nem volt szó tételesen arról, hogy milyen bűnöket követett el a kisebbik, most a bátyja kipakolt, aki parázna nőkkel mulatta el a te vagyonodat, hadd lássa mindenki milyen hitvány alak az ő öccse. Annál világosabb lesz, hogy milyen kiváló, derék ember ő. Ott van a sejtjeinkben, a vérünkben ez a törekvés. Isten ettől meg akar tisztítani minket. Ez nagyon hazug, Isten előtt utálatos magatartás. Isten igéje azt mondja: egymást különbnek tartván ti magatoknál.
Vizsgáljuk meg bűnbánattal nem minket talál-e el ez az ige. Jézusnak egy másik példázatában van egy elgondolkoztató summázata, amikor azt mondja: ha Isten minden parancsát teljesítenétek is - pedig hol vagyunk attól -, akkor is csak azt mondhatnátok, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, ami a kötelességünk. Nincs nekünk mire hivatkoznunk Isten előtt. Rászorulunk az Ő kegyelmére, de Ő gazdag a kegyelemben, és jöhetünk hozzá bízvást.
2) A másik tulajdonsága ennek az idősebbik fiúnak, hogy noha ennyire meg van elégedve önmagával, és megvan győződve a maga kiválóságáról, még sem boldog. Tele van elégedetlenséggel, szemrehányással, vádaskodással, keserűséggel. Még irigy is. Azt mondja az apjának: nekem még egy kecskegidát sem adtál, bezzeg neki levágattad a hízott borjút is. És akinek a szívében ennyi keserűség van, annak a szívében nem marad hely az örömnek. Hiába mondja neki az apja kétszer is: örülnöd kellene - ő nem tud örülni. Mert ő úgy érezte, teljesítette azt, ami az ő kötelessége volt, az apja viszont nem adta meg neki azt, ami járt volna. Nem adtál nekem ... - olyan keserű ez a szemrehányó mondat itt.
Most megint azt kérem, hogy alázzuk meg ma magunkat Isten előtt, és vizsgáljuk meg: nem szólalt-e meg sokszor már a mi szívünkben is ilyen szemrehányó lázadás az élő Istennel szemben is? Nem adtál nekem társat, vagy ilyet adtál, aki végképp nem társam. Megfosztottál engem attól, hogy gyengéden szeressenek. Megfosztottál a testi gyönyöröktől. Nem adtál nekem egészséget, többféle nyavalyával kell együtt élnem. Nem adtál nekem gyermeket, vagy ilyet adtál, aki mindig csak bánatot és gondot okoz. Nem adtál nekem elegendő pénzt, mindig kuporgatnom kellett. Régebben a filléreket, ma a forintokat, és mindig csak mástól hallottam milyen az külföldön nyaralni. Nem adtál nekem szakmai sikereket, amiért én dolgoztam meg, annak a babérjait is más aratta le.
Ne tegyünk úgy, mintha nem lenne keserűség a szívünkbe, ha van. Isten úgyis a szívünket látja. De neki öntsük ki ezt a keserűséget. Ne az öklét rázva mondja el az ember: milyen Isten vagy te, aki nem adtál, hanem a kezét összekulcsolva keseregje el: milyen Isten vagy te, aki nem adtál? És miután kiöntöttük Isten elé a keserűségünket, felszabadul a hely a szívünkbe, és Ő fog adni oda: hálát, örömöt, békességet, mert miután nem magában pöfög az ember, hanem imádság lesz ebből, egyszerre világosan kezdi látni, hogy lehet hogy ezt meg azt nem adtál, de mennyi mindent adtál, és minden okom megvan arra, hogy örüljek, hogy hálás legyek, még másnak is adhatnék ebből, csak egyszerűen nem vettem észre: mim van. Hogy mi mindent kaptam tőled. Ez hiányzik az ilyen embereknek a szívéből.
Meg az hiányzik, hogy semmire se becsülik az atyát. Nem véletlenül válaszol itt az atya így: fiam, - a lázongót is fiának tekinti. Te mindig velem vagy - ez nem jelent neked semmit? A kecskegidát követeled, kellene a gida, de nem kell az apával való közösség? Ugyanaz a lelkülete az idősebbnek, mint a kicsié volt. Add ide a vagyonból reám eső részt, és elmegyek minél messzebb tőled. A javaid kellenek, te nem kellesz.
Ugyanez jelenik meg itt, és az apa mégis említi: én mindenkor veled vagyok, és mindenem a tied. Miért nem vetted el a kecskegidát? A magadét élvezted volna. Miért nem kértél? Adok én kettőt is. Csak hát az ilyen büszke nagy fiúknak derogál kérni. És nem tudják élvezni a magukét sem. Tudnia kellene az apának a kötelességét, hogy neki mi jár. Mindig ez a mániájuk, a rögeszméjük, hogy mi jár, és mit nem kapnak meg. Ezért mindig van okuk a háborgásra, a kesergésre. Mindig tudnak valamit mondani, ami nekik jár, vagy járt volna, és nem kapták be. Biztosítva az állandó keserűség.
Az Atya pontosan oda akar elsegíteni, hogy mindenem e tied. Hadd kérdezzem meg: ha te valóban Isten gyermeke vagy már, tudod, hogy mi mindened van? - ha Isten segít két hét múlva erről külön lesz majd szó az igehirdetésben. Mi mindent kap Krisztusban az újjászületett ember. És ha valóban Isten gyermekévé lennél, akkor tudod, hogy milyen gazdaggá válnál? Fel sem lehet sorolni azokat a kincseket, amiket az Atya a hozzá megtérőnek ad. Csak ez a tömény keserűség, ami ennek a fiúnak a szívéből árad, éppen azt mutatja, hogy az a gyermeki lelkület hiányzik belőle. Ő szolgaként van ott: mit adtam én, és mit nem adtál te ... Tiszta üzlet, híre-hamva sincs a szeretetnek.
Az Atya pedig szeretetkapcsolatot akar. Nekünk is arra van szükségünk. Azt mondja Isten az ószövetségi próféta által: szeretetet kívánok és nem áldozatot. Azt kérdezi Jézus Pétertől, amikor sok minden el akarnak rendezni húsvét után: szeretsz-e engem? Az erre a kérdésre adott válasz minden egyébre is felelet. És miután háromszor elmondja: Uram, te mindent tudsz. Tudod, hogy szeretlek téged. - El van rendezve minden. Nem tárgyalja, nem részletezi Jézus a múltat: hogy volt nagypéntek hajnalán? Mit is mondtál rólam? Milyen ember vagy te? Szeretsz engem? Akkor legeltesd az én juhaimat. Megkapja a feladatát, és feloldozását. (Jn 21,15).
És amikor Jézus arról beszél mit jelent Őt szeretni, akkor talán a legnagyobbat mondja ki, hogy mi lesz annak a következménye. Így olvashatjuk ezt a Bibliában: „Aki befogadja parancsolataimat, és megőrzi azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” „Ha valaki szeret engem, megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála lakozunk.” (Jn 14,21-23). Ez a következménye, ha valaki szereti Őt. Mit jelent szerinti Őt? Ismerni és megőrizni az Ő parancsait. Az szeret engem, s elmegyünk hozzá és nála lakozunk. Az Atyával való folyamatos együtt lét lesz a következménye ennek, és az, hogy kijelentem magamat annak, titkokat fog érteni az ilyen ember, és érteni fogja mi Isten terve vele. Csak ehhez azt a keserűséget, ami ott van a szívben, előbb ki kell önteni Isten elé. Ez volt tehát a másik tulajdonsága.
3) És a harmadik? Ahol ilyen sok keserűség van a szívben, ott bármikor fellobbanhat a haragnak a lángja. Amikor hallja az idősebbik fiú, hogy mi történt: megharagudott. A harag mindig elválaszt egymástól. A harag mindig szembeállít minket egymással. A harag olyan sötét szemüveget jelent az emberen, amivel mindig talál hibát a másikban, mindig tudja igazolni a maga különb voltát, és azt, hogy neki igaza van, amikor haragszik, és amely sötét szemüveg egyszerűen nem engedi észrevennie azt a sok jót és szépet, aminek örülhetne.
Mi van a szívünkben? Nem ez-e a következő, amit itt kellene hagyni az úrasztalánál? Vagy, ha nem maradunk is itt, Istennek elmondani és elítélni magunkban a haragnak mindenféle formáját. Mert akiben ennyi elégedetlenség, lázongás van, mint ebben az idősebb fiúban, abban ott van a keserűség, és a keserűség mindig olyan parázs, amiből kicsaphat a haragnak a lángja.
4) Elmehetnénk innen minden haragtól és keserűségtől megszabadulva, mert, ha valaki nem téli el a saját szívében a haragot, nem teszi le Isten elé és nem akar megszabadulni attól, akkor állandósul a harag benne. A haragnak megvan az a tulajdonsága, hogy könnyen konzerválódik, és megkeményedik a szív.
Ezt olvastuk itt - ez az utolsó megjegyzés erről a nagyobbik fiúról -: nem akart bemenni. Itt már megmakacsolja magát. Az apja jön és kérleli, de ő nem akar bemenni.
Te mit akarsz? Akarunk-e mi őszintén harag és keserűség nélkül hazamenni, vagy ezek után is megerősödünk a magunk igazában. Ezt azért senki nem vitathatja, hogy ebben az esetben, ezzel az illetővel szemben, igazam van. Ez lehet, de Istennel szemben soha nincs igazunk. És aki Isten előtt a maga igazára hivatkozik, annak a saját igazságával kell megállnia előtte, és az az Ő mércéjét soha üti meg. Az ilyen ember nem kapja meg a Krisztus igazságát. Csak aki el tudja mondani Pál apostollal együtt - miután felsorolja minden vallásos erényét. Egy igazi nagy fiúnak a valós értékeit leltározza fel. Mi mindent mondhat ő erényként? Azt mondja: „De én mégis a Krisztusért mindent kárnak és szemétnek ítélek, és tudom, hogy nincsen nekem saját igazságom a törvény alapján, de van Istentől kapott igazságom a hit alapján.” (Fil 3,7-8). Krisztustól kapott igazságom.
A saját igazságommal elmehetek bárhova, de Isten elé nem állhatok oda. De nincs is nekem Istennel szemben igazam, de Ő nekem ajándékozza Krisztus igazságát, és nekem van igazságom: Istentől kapott igazságom a hit alapján. Ez azonban már nem teszi az embert önteltté, hanem segíti mindvégig alázatban maradni.
Itt valami fontos összefüggésre figyeljünk még fel. Ennek az idősebbik fiúnak volt helye bent a családi ünnepi lakomán. Jutott volna neki is a hízlalt borjúból, az örömből, az ünnepből, a közösségből. Az apja külön kijön, és kérleli. Ilyen Isten a mi Atyánk. Ő azonban nem akar bemenni. És ezzel saját magát zárja ki a közösségből. Ez azt jelenti: nem Isten taszít minket a kárhozatba. Isten olyan, hogy jön utánunk. A messziről hazaérkezőnek is eléje fut, az otthon duzzogó után is kimegy, mind a kettőt hívja, mind a kettőnek lehet üdvözülnie. De aki nem akar bemenni, aki úgy gondolja, hogy nincs szüksége a kegyelemre, aki megkeményedik a maga igazában, az kizárja magát az üdvösségből.
Amikor Jézus a pokolról beszél, azt mondja: az az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. De aki kizárja magát az Atyával való közösségből, az odataszítja saját magát.
Isten minket az elmúlt héten napról-napra hívott magához. Akár a messze távolból, akár a közelből. Mindenkit, akinek nincs még igazi közössége vele, és így nincs üdvössége, és abban bizonyossága. Ha valaki bármi miatt nem volt itt az előző estéken, akkor most hívja ugyanezzel a szeretettel. Nem tesz szemrehányást a nagyobbik fiúnak sem, éppúgy, mintahogy nem tett a kisebbiknek. Ne maradjon üres a helyed. Nem akar-e valaki most belépni az Isten országába?
Tudjátok mi hiányzott ennek az idősebb fiúnak a szókincséből? Két fontos szó. Pontosan az a két szó, amivel a kisebbik hazatért. Amikor azt mondta: Atyám, vétkeztem. Ez az idősebbik nem nevezi apjának az atyját. Úgy beszél vele, mint egy idegennel, sőt mint egy ellenséggel. Ez a szó meg végképp nem jön ki a száján: vétkeztem. Ő vétkezett, és sorolja miben. Márpedig az Isten országába ez a két szó a belépő. Aki ezt őszintén, szívből el tudja mondani, az belépett oda. Mert ebben: Atyám - kifejeződik az Istenbe vetett bizalom. Az, hogy lemondtam arról, hogy rendbe hozom, amit elrontottam, egyedül Őbenne bízom. Ebben, hogy vétkeztem - kifejeződik az őszinte alázat és bánbánat. Tudom, hogy nem jár nekem semmi, de ha mégis kapok ajándékként kegyelmet, egy életen át hálás leszek érte. Atyám, vétkeztem - ki tudjuk-e ezt mondani? Aki ezt ma el tudja mondani, az jöjjön nyugodtan az úrasztalához. Annak az Atya azt mondja: megbocsátattak a te vétkeid, eredj el békességgel.
Abban az énekben, amit a héten minden este elénekeltünk, az egyik versszak így kezdődik: „Nyugtalan gőgös büszkeségből, Jézus jövök, Jézus jövök.” - Ezt kellene komolyan vennünk. Nem így kellene-e kezdődni a mi imádságunknak is? Amit aztán követhetne egy nagy kipakolás. Tartsunk ma panasznapot, és mindent mondjunk el az Atyának, ami fáj, aztán engedjük, hogy Ő annak a helyére, amit kiöntöttünk önmagával töltsön be minket.
Tudom, hogy mi a különbség a közt, hogy valaki ilyen jó fiú, nagy fiú vagy pedig Istenhez megtért fiú. Sokáig én is ilyen voltam. Vallásos családban, vallásos fiatalember. Csak éppen semmi közöm nem volt az élő Istenhez. És Isten akkor belevilágított az életembe, és lelepleződött a szívem: milyen valójában a szívem. És amikor kimondtam: Atyám, vétkeztem, akkor átminősült a vele való kapcsolatom. Akkor már nemcsak tudtam, hogy van Isten, hanem attól kezdve örvendezek annak, hogy velem van, és én vele lehetek. Ez mindennél többet jelent. Azóta is megbántottam Őt sokszor, és vétkezem ellene, de tudom, hogy menet közben is megvan az a lehetőség, ami az út elején volt, hogy újra mondhatom: Atyám, vétkeztem. Te látod a szívemet, tudod, hogy nem akarok vétkezni. Könyörülj rajtam! És Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy eljussunk ide, és rádöbbenjünk arra, hogy az Atya önmagában több, mint ajándékainak az összessége. A legtöbb, amit kaphatunk tőle, ha elmondhatjuk alázatos hittel: „Mindig velem, Uram, mindig velem. Még ha nem láthat is gyarló szemem. Azért ez énekem, velem van Istenem, velem van Istenem, mindig velem.”