Istenünk, köszönjük, hogy mindezt nem mi találtuk ki a magunk vigasztalására, hanem te mondod nekünk a te igaz és drága igédben. Köszönjük, hogy nem magunkból kivetített álomképek ezek, hanem olyan valóság, ami nálad már készen van. Taníts meg minket komolyan venni azt, amit te mondasz. Taníts meg éppen nyomorúságaink közepette, nélkülözések között, megaláztatva, gyászban, magunkra hagyatva sokkal komolyabban venni: te Pásztorunk vagy. Taníts minket jobban bízni benned. Segíts el oda, hogy egyedül tőled várjunk mindent, s miközben végezzük napi kötelességünket, feladatainkat, aközben ne magunkra, ne az ellenségeinkre, ne a lehetetlenre nézzünk, hanem tereád, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Növeljed hitünket, kérünk, s engedd, hogy ez meglátszódjék a kedélyünkön is, a munkabírásunkon, az egész életünkön. Szeretnénk a te nyájadnak juhai maradni. Bocsásd meg, hogy oly sokszor elkóboroltunk, s csodálkoztunk, hogy baj bajt követett. Köszönjük, hogy vissza lehet térni. Köszönjük, hogy te magad hívogattál most is, és nálad készen van mindaz, amire szükségünk van itt és az örökkévalóságban. Adj nekünk hitet, hogy mindezt el tudjuk fogadni.
Könyörgünk különösen azokért, akiknek erejüket meghaladó terheket kell hordozniok. Könyörgünk betegeinkért, közöttük különösen két asszonytestvérünkért, akik élet és halál mezsgyéjén vannak. Hadd érezzék ott is a te közelségedet, és hadd lássanak túl a láthatókon.
Könyörgünk hozzád azokért, akiknek ezen a héten kellett ravatal mellett megállniok. Engedd, hogy túllássanak a könnyeiken, a lelkifurdaláson, a csüggedésen, és ők is komolyan tudják venni minden ígéretedet és téged, aki életnek és halálnak Ura vagy.
Könyörgünk, legyen áldásod azokon, akik még ezen a nyáron csendesheteken, konferenciákon lehetnek vagy éppen most ott vannak. Könyörgünk a pedagógusokért. Adj nekik fizikai és lelki erőt az új tanévhez. Könyörgünk egyházi iskoláinkért. Legyen ott abszolút tekintély a te igéd, és legyen ott mindennél fontosabb a te személyed, Jézus Krisztus.
Kérünk, adj ébredést népünknek itt és szerte a világon. Könyörgünk azokért a testvéreinkért, akikel egy rövid ideig együtt lehettünk. Kérünk, te kísérd őket vissza otthonukba, és tedd őket áldássá Amerikában, Ausztráliában ... mindenütt, ahol használni akarod a tiéidet.
Kérünk, legyen ezen a héten is lábaink szövétneke a te igéd. Gyógyíts ki minket abból, hogy lefaragunk a te igédből, hogy nem a te teljes akaratodnak akarunk engedelmeskedni, hogy válogatunk benne, felülbíráljuk. Taníts meg teljes bizalommal engedelmeskedni és tapasztalni, hogy a te juhaidnak valóban életük és bőségük van.
Köszönjük, Atyánk az új kenyeret, és köszönjük, hogy a megtört kenyér és a kitöltött bor a legnagyobbra emlékeztet minket újra. Dicsőítünk téged, Istennek Báránya, hogy egyetlen egy áldozatoddal örökre tökéletesekké tetted a megszentelteket. Engedd, hogy mindnyájan ezek közé tartozzunk.
Ámen.
Istenünk, mi is csak így tudunk felkiáltani: milyen nagy a te jóságod, milyen nagy a te kedvességed!
Bocsásd meg, hogy nagyon sokszor mégis panaszkodunk és elégedetlenkedünk. Sőt, téged vonunk felelősségre azokért a nyomorúságokért is, amiket mi okoztunk magunknak. Bocsásd meg, hogy még mindig nem ismerünk téged igazán, és nem ismerünk el téged a világ és az életünk Urának. Megalázzuk most magunkat előtted, és valljuk, hogy egyedül te vagy Isten.
Hálát adunk neked az elmúlt hét minden ajándékáért. Köszönjük hűségedet, köszönjük, hogy noha semmi jót nem érdemlünk tőled, te mégis oly sok jóval árasztasz el. Köszönjük, hogy Jézusra nézel, és minket áldasz meg.
Alázatosan kérünk, hogy Őreá való tekintettel bocsásd meg mindazt, amivel vétkeztünk ellened, és Őérette legyen most újra szavad hozzánk. Adj nekünk halló szívet, az engedelmesség Lelkével támogass. Kérünk, ne hiába legyünk itt. Beszélj velünk, gyógyíts és tisztíts minket. Jézus nevében kérünk, ajándékozz meg mindazzal, amire szükségünk van, annyira rászorulunk bűnbocsátó irgalmadra, arra a békességre, amit csak tőled kaphatunk, arra a reménységre, ami diadalmaskodna minden csüggedésünk és kétségbeesésünk felett.
Kérünk, ne csak beszélj nekünk most erről, hanem add ezt nekünk a te nagy szereteted gazdagsága szerint.
Ámen.
Akik a bibliakalauz szerint olvassák naponta a Szentírást, az Ószövetségből Zakariás könyvét olvassák most. Többen panaszolták, milyen nehezen érthető vagy teljesen érthetetlen képekben beszél a próféta. Ugyanolyan nehéz könyv az Ószövetségben Zakariás könyve, mint az Újszövetségben a Jelenések könyve. Mind a kettőnek ugyanaz a mondanivalója is - majd látni fogjuk. Mert a ma már nehezen érthető, akkor mindenki számára egyértelmű prófétai képek fontos üzenetet közvetítenek a számunkra.
Csütörtökön láttuk, hogy Zakariás a babiloni fogság utáni júdeaiaknak a prófétája. Időszámításunk előtt 586. az a sötét dátum, amikor Babilon a földdel egyenlővé tette Júdát, Jeruzsálemet és a templomot is. Aztán 50 év múlva kaptak engedélyt Cyrustól arra, hogy hazamenjenek és felépítsék az országot, és megépítsék a templomot is.
Jósua és Zerubbábel vezetésével elszánt, imádkozó kis csapat indult haza, a többség azonban maradt. Ők munkához láttak otthon. Először nyilván saját fejük fölé építettek fedelet, a baj csak az volt, hogy belefelejtkeztek ebbe, s amikor évek múlva már mindenkinek volt otthona, akkor sem a templom építéséhez kezdtek, hanem kezdték komfortosítani a saját lakásukat. Ekkor indította Isten Lelke Haggeus és Zakariás prófétát, hogy rázzák fel a népet lelki álmából és legyen végre egy közös ügy, ami összefogja őket, mégpedig az Isten ügye, és építsék fel a templomot. Haggeus a jelennek prédikált. Félreérthetetlen, világos, kemény szavakkal leplezte le a nép önzését és hitetlenségét. Konkrétumokat sorol fel, hogy most már a luxusnál tartotok, már az a fontos, hogy lambériával legyen bélelve mindenkinek a háza, az Úr háza pedig még romokban van. És ideologizáljátok a hitetlenségeteket: nem jött még el az idő az Úr háza megépítésére. Haggeus konkrét kérdéseket tesz fel, hogy annak az ideje eljött, hogy emeletet is húzzatok a házatokra? Annak az ideje eljött, hogy kezdtek meggazdagodni, és dőzsöltök egymás rovására is? Mindennek eljött az ideje, csak az Úr háza építésére nem jött el? Ha Istent kihagyjátok az életetekből, az áldás marad el. Elmarad az eső, nem lesz termés, annak következményei vannak, ha valaki Isten nélkül akar boldogulni. Lehet, hogy boldogul, de boldog nem lesz. Építsük meg az Úr házát!
És Isten Lelke felindította a lelkileg eltunyult népet. Összefogtak, és néhány év alatt felépült a templom.
Nos, ezekben az években 520. és 518. között dolgozott keményen Haggeus mellett Zakariás. Haggeus a jelenre nézve prédikált, Zakariás a jövőről beszélt. Az egész könyve az 1-8. részben látomássorozat, a 9-14-ig terjedő fejezetekben a távolabbi jövőnek a felragyogtatása azt célozta, hogy a reményt vesztett emberekbe újra lelket, reményt öntsön. Hogy rájöjjenek arra, hogy nem igaz, hogy minden okuk megvan a csüggedésre, vagy ha sok okuk van is a csüggedésre, minden okuk megvan a reménykedésre. Mert Isten jövőt készített ennek a népnek. És ezt a jövőt rajzolta eléjük, próbálta a tekinteteket felemelni. Nemcsak egy emelettel feljebb, hanem azt akarta elérni, hogy ne csak horizontálisan tájékozódjanak, hogy itt mennyi baj van. Van, és lesz mindig, és ahogy haladunk a Krisztus második eljövetele felé, egyre több nyomorúság vesz körül bennünket.
Ez semmit nem változtat azon, hogy Isten ura a helyzetnek, a történelemnek, az eseményeknek, hogy Isten ma is ugyanaz, aki tegnap volt. S ne felejtsék már el, hogy ez az Isten hogyan hozta ki Egyiptomból őseiket, hogy vezette át a Vörös-tengeren, hogy vitte a puszta sok ínségén és vitte vissza őseik hazájába. És most hogyan hozta ki őket Babilonból, amiről hiába prédikált Ezékiel próféta, nagyon sokan nem hitték már, hogy fél évszázad után lehet újat kezdeni. S most, amikor itthon vannak, akkor sem hiszik, hogy lehet újat kezdeni. Mintha Isten megszűnt volna Isten lenni. Micsoda hitetlenség ez?!
Zakariás is keményen prédikál. A prófétai képek számunkra megszelídítik, lekerekítik az igehirdetésének éleit, pedig élesen metsz bele a nép hitetlenségébe, bizalmatlanságába vagy önhittségébe. S noha keményen, mégis nagy szeretettel hívja fel a figyelmüket arra, hogy ha nem tudnak felfelé nézni, ha nem számolnak Istennel és nem számítanak rá, akkor valóban semmi jót nem várhatnak a jövőtől.
Akkor cselekedeteik, hitetlenségük, mulasztásaik következményei jönnek majd. De ha Isten visszakerül az életükben az Őt egyedül megillető helyre, a központba, az első helyre, ha mindenekelőtt azt kérdezik: Uram, miért hoztál vissza minket? Mit akarsz velünk itt, ahol a gyomok felverték a földeket, ahol még mindig romokban áll minden, ahol görbén néznek ránk azok, akik itthon maradtak és összekeveredtek a pogányokkal, ahol eltölti a szívünket a keserűség amiatt, hogy miért nem jött haza mindenki Babilonból. Azok ottmaradtak a már megteremtett kényelemben, és mi küszködjünk itt helyettük is, meg értük is? Növekszik a keserűség és az elégedetlenség. Magunkra hagyatva érezzük magunkat. - Ha csak ezt látják, akkor valóban megvan minden okuk a reménytelenségre. De ha mernek Isten tetteire gondolni, és Isten ígéreteit komolyan venni, akkor tele lesz a szívük örömmel.
Ez a rész, amit felolvastam, végig erről szól: mit tett Isten értük, és mit ígér Isten nekik. S miközben temérdek nyomorúság van körülöttük, és nőttön nő a reménytelenség a szívükben, aközben erre kellene gondolniok. Ezt vegyék komolyan, és ne a reménytelenséget erősítsék egymásban, hanem ők is öntsenek reményt egymásba. Nem úgy, hogy megpróbálják illúziókba ringatni önmagukat és egymást, hanem úgy, hogy az Isten igaz ígéreteire építenek: Mit szándékozik tenni Isten az Ő népével? Istennek terve van népével. Akkor miért kell elcsüggedni? Ezt a tervet kell megismerni, és hogy mi az ő szerepük Isten tervének megvalósulásában. És így kell munkához látni.
Ezért kezdi ezt a szakaszt így: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya!” És itt a közeli jövőn túl a távolabbi jövőről is beszél, amiről azonban nem lehet tudni, hogy olyan nagyon távoli-e, amikor érkezik a Messiás: Királyod jön, aki diadalmas, mégis alázatos, és szamáron ül. Véget vet a harcnak és a vérontásnak. Kiirtja a harci kocsit Efraimból, kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Alázatos, de uralma a tengertől tengerig ér, és a veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Valóban úgy érezték magukat ezek az emberek, mint akit száraz kútba dobtak. Zakariás azt mondja: nézzetek felfelé is, tenyérnyi eget a kút fenekéről is lehet látni, és aki ott fenn van, az uralkodik itt a földön is. Merjetek bízni Istenben. Neki panaszkodjatok és ne egymásnak örökké. Tőle várjatok szabadítást, és ne mondjatok le magatokról, mert Ő nem mondott le rólatok.
És ezek után az ígéretek után egyre többet beszél a próféta a Messiás Krisztusról, aki majd eljön, akinek ugyanaz lesz a sorsa, mint nekünk. Megkínozzák, sőt általszegezik - így mondja -, és aztán néznek reá, mint egy általszegezettre. De Ő megmutatja a maga isteni hatalmát. Kiönti reánk a könyörgésnek és könyörületnek Lelkét. Isten szövetségébe tagolja a távol állókat, a pogányokat is. Az Ő vérével szerez új szövetséget, ahogy itt olvastuk, és jöhet mindenki: a messze levők, a tudatlanok, a hitetlenek. Sokan megismerik az Urat. Nyomorúságos körülményeik között is boldogok lesznek, és ez a Messiás Krisztus egyszer a történelem végén eljön majd másodszor is nagy hatalommal és dicsőséggel az Ő szentjeivel együtt.
Itt aztán már végigszalad Zakariás a történelmen, és Krisztus második dicsőséges eljövetelére is mutat néhány mondat erejéig. Miközben ő is együtt szenved Isten népével, miközben őt is sújtják azok a csapások, amiket említ: megeszi a sáska a termést, meg elpusztítja a ragya, miközben ő is látja, hogy külső-belső ellenség nehezíti az újjáépítést, aközben messzire lát, komolyan veszi mindazt, amit Isten ígért, és ezzel a hitével próbálja lelkigondozni, vigasztalni, erősíteni, bátorítani azokat is, akik körülötte élnek.
Csodálatos melegség árad ebből a könyvből. Ma már azért sokféle jó magyarázatot lehet kapni, akár itt az iratterjesztésünkben is, nem megfejthetetlenek ezek a prófétai képek. Jó lenne, ha délután egybe elolvasnánk ezt a 14 rövid fejezetet, s engedjük, hogy Isten vigasztaljon minket. Ugyanabban a helyzetben élünk ma, mint amiben akkor volt Isten népe. Éppen ezért, nézzük meg közelebbről, hogy mi is volt az akkori Izráel helyzete, mi egy kicsit konkrétabban Zakariás igehirdetésének a tartalma, és mi vonatkozik mindebből ma mireánk?
1. Mi jellemezte az akkori Izráelt? Elsősorban a szétszórtság. Mindenütt voltak. Sokan ott voltak még Babilonban, s nem is nagyon akartak hazamenni. Valamennyien már visszamentek, mert ezt megengedték. Sokan éppen úton voltak, de nemcsak Babilonból hazafelé, hanem sajnos mendegéltek visszafelé is. Olyan nagy volt a csalódás, ami otthon érte őket, annyira kilátástalannak látták a jövőt, hogy szépen visszamentek inkább abba a házba, amit Babilonban már felépítettek. Visszamentek oda, ahol születtek, nekik már az volt a szülőföld. Ha bizonyos értelemben foglyok voltak is, de a perzsa uralom sokkal demokratikusabb és humánusabb volt, mint a babiloni. Dehogy jönnek ők haza! Itt évekig, évtizedekig gyomlálni, romokat lapátolni, építeni? Miből, kinek...?
Ott minden megvolt már. Szép csendesen visszaszivárgott egy részük azoknak is, akik hazajöttek. Ez elkeserítette az otthon maradottakat, s egy csomó kérdés szólalt meg bennük. Jönnek még egyáltalán haza? Számíthatunk egymásra? Hol fog élni a mi népünk most, ottfelejti magát Babilonban? És mit csináljunk azokkal, akik itthon közben összekeveredtek a pogányokkal? Semmiképpen nem fogadták be őket a hazatérő zsidók, mert a vallásuk is kevert lett. De azok sem szívesen fogadták őket. A körülöttük lakó pogányok meg végképp ellenségesen nézték: mit akarnak ezek itt? Ha nagyon nekilátnak dolgozni, még a fejünkre nőnek. Mentek a feljelentések a perzsa udvarba ellenük. Nagyon nehéz volt akkor az otthoniaknak.
És valóban kilátástalannak, reménytelennek, csüggesztőnek tűnt minden. Nagy szükség volt Zakariás igehirdetésére. Két nemzedék már a fogságban született. Az ő emlékeik odakötődtek. Ők csak elbeszélésből hallottak az atyák hagyományairól, népük történetéről, nem voltak közvetlen élményeik. A templomot nem látták, istentiszteleten sose voltak. Hallottak a tóráról, meg idézeteket belőle. A hívő családokban ápolták a hagyományt, megtanulták az imádságokat, betéve kellett tudni a Tízparancsolatot, meg Mózes könyveinek sok részletét, de mindez ott történt. Most nekik az a hazájuk, ahol születtek? Az a szülőföld, emez meg lenne a haza. De újjá kellene építeni. S meddig kell befektetnünk, hogy valamikor kamatozzék, és kinek fog az kamatozni?! Megéri?
Nagyon sok ehhez hasonló kérdés szólalt meg a szívekben. Vagy kimondták, vagy nem, vagy megbeszélték, vagy titkolták, de mindenképpen rágta, mérgezte a lelkeket. És az élő hittel nyomokban is alig találkozunk. Erkölcsileg, hitbelileg nagyon rossz állapotban volt az a nép. Nemzeti összefogásról szó sem lehetett. Nem volt ott se nemzet, se összefogás, se aki összefogta volna őket. Azaz, hogy Isten mégis küldött egy-egy Nehémiást, Haggeust, Zakariást, Zerubbábelt, Józsuát. Tulajdonképpen az é-let minden területére odaállított valakit: papot, prófétát, népvezért, tanítót, akik elszántan hitték: Isten igéje igaz. Akik bizonyosak voltak abban, hogy Isten azért engedte és hozta őket haza, mert jövőt készített nekik. Akik tudták: a jövőnek ára van, de szívesen megfizették most, hogy majd valamikor a gyerekeiknek, unokáiknak jó legyen.
Hol van az megírva, hogy mindenkinek élveznie kell a munkája gyümölcsét? Fő az, hogy gyümölcsöt teremjen. Gyerünk, dolgozzunk! De kevesen voltak, - viszont ezek a kevesek is nagyon hatottak a többiekre. És mégiscsak felépült a templom, megé-pült Jeruzsálem kőfala, és benépesült a város. Mégiscsak virágzásnak indult ott az élet. Csakhogy azoknak nehéz volt, akik Isten igéjét vették komolyan, akik nem a láthatókra néztek, hanem a láthatatlanokra, magára a láthatatlan Istenre, és engedték, hogy Ő használja őket.
2. Ilyen körülmények között hangzott Zakariás igehirdetése. Az ő igehirdetésének a három legfontosabb gondolatát szeretném most megemlíteni. Istenre mutatott minden szavával. Miközben szerette népét és pontosan tisztában volt azzal, hogy mi a helyzet itt lenn, aközben mindig arról beszélt, hogy ne feledkezettek el Istenről!
a) Először is azt hirdette Istenről, hogy Ő igaz Bíró. Erre nagy szükség volt, mert az emberekben mérhetetlen sok keserűség halmozódott fel. Kérdezték azt, amit ma is sokan kérdezünk: itt most már mindent lehet csinálni?! Itt most már minden törvényt lábbal lehet taposni? Itt az erőszakosak keresztülgázolhatnak mindenkin? Itt most már nagyban is úgy lehet csalni, mint ahogy valamikor kicsiben csaltak? S ha valaki kicsiben csalt és tetten érték, elítélték. A nagy tolvajokat senki nem kéri számon?! Hova vezet ez? Lehetséges az, hogy néhányan összeharácsolják tömegeknek a kenyerét is már? Nincs következménye a bűnnek?
Ez elementáris erővel tört fel akkor a lelkekből. És azt mondja Zakariás: nem így van! Van következménye a bűnnek. Isten igaz Bíró. Ezek az égbekiáltó bűnök valóban az égbe kiáltanak, és ott van, aki hallja. Ő nem azonnal válaszol, mert lehetőséget ad a megtérésre. Égbekiáltó bűnöket is meg lehet vallani előtte. Nagy gazemberek is megalázhatják magukat előtte, és Ő irgalmas és kegyelmes, és arra vár, hogy minél többen megalázzák magukat előtte. De ha nem, akkor biztos, hogy jön az ítélet.
Zakariás arról is beszél, hogy ami bűnöket mi követünk el, azoknak is lesz következménye, ha meg nem bánjuk és abba nem hagyjuk. Isten az Ő népén is számon kéri a bűneit, de a pogányokon is. Csak ne az Ő népe akarja érvényesíteni az igazságot, mert nem tudunk igazságosak lenni igazán. Csak az Úr! Enyém a bosszúállás, én megfizetek, - ezt mondja az Úr.
Igyekezett tehát minden bosszúvágyat, de ugyanakkor a keserűséget is oldani a nép szívében, s rámutatni itt is Istenre, és bátorítani az embereket: ez nem az ő feladatuk, ez Isten hatásköre, de Ő nem felejti el, mi a feladata. Mi csak dolgozzunk és a magunk házatáján sepregessünk. Mi legyünk rendben, minket ne fenyegessen az igaz ítélet. Mi térjünk meg a bűnökből. Isten igaz Bíró.
b) A másik: Isten gondoskodó pásztor. Rendkívül sok jelzőt sorol fel arra nézve, hogy ezt az igaz Isten-képet odarajzolja az elkeseredett, csüggedő nép elé. Ilyen jelzőket is - amik szokatlanok Istennel kapcsolatban, amit itt olvastunk -: „Milyen nagy az Ő jósága, milyen nagy az Ő kedvessége!” Isten nagyon kedves. Azért nem ítéli meg azonnal a bűnöst sem, mert Ő olyan kedves, hogy nem akarja megítélni. Arra vár, hogy lehetőleg ne kelljen végrehajtani az igazi ítéletet. Ha hiába vár rá, végre fogja hajtani - ez biztos, de kivár, sokáig ... Ő nagyon kedves, és ezzel a képpel akarja szemléltetni Zakariás: „Pásztorolja népét, mint egy nyájat.”
Isten olyan, mint egy jó pásztor. Mi meg olyanok vagyunk - mondja az embereknek -, mint az Ő nyája. A birka magától nem találna oda a vízhez, oda kell terelgetni vagy hívogatni. Egyáltalán nem tud tájékozódni, csak eltévedni tud. Nagyon sok képessége hiányzik a báránynak, ami sok más állatban megvan. Még legelőt sem talál. Megy az orra után mindig, ameddig zöld, aztán ha nincs mit enni tovább, megsemmisül. Rászorul a pásztorra. Semmi olyan szerszáma nincs a báránynak, amivel védekezni tudna. Nem tud harapni, rúgni ... Esetleg öklelni a kosok. De védtelen a vadállatokkal szemben. Kell a pásztor!
Ez a kép akkor nagyon sokat mondott az embereknek. Jó lenne, ha nekünk is örömhírré, evangéliummá válna. Valóban kiszolgáltatottak vagyunk, valóban nem tudunk helyesen tájékozódni. Nem tudunk magunkon segíteni. Egy ideig elvan az ember a képességeivel, aztán sokszor megsemmisül. De Ő mint Pásztor, pásztorolja népét, mint egy nyájat. Vezeti, gondoskodik róla, védi. Biztonságban vagyunk az Ő közelében. De csak ott.
Ha elkóborulunk szanaszét, mint buta birkák, végünk van! Ő azonban olyan kegyelmes, és olyan kedves, hogy még az elkóboroltnak is utánamegy. Ő olyan Pásztor, aki az élete kockáztatásával menti a bárányait. És itt már egészen újszövetségi gondolatokat pendít meg Zakariás az igehirdetésében.
Csütörtökön láttuk, hogy ez a pásztor - Isten azt ígéri az Ő népének, hogy tűzfalként veszi körül, amikor ezer veszély, fenyegetettség között él. Ez a kedves Isten azt mondja népének: aki titeket bánt, a szemem fényét bántja. És ezt annak a népnek mondja, amelyik nagyon sokszor gyalázta Őt, elhagyta, bálványokat imádott. Most is siralmas lelki állapotban van, de Isten egyoldalúan is hű marad és össze akarja gyűjteni őket.
Ő nemcsak igaz Bíró, hanem gondoskodó Pásztor is. Csak maradjunk a közelében!
c) A harmadik üzenete Zakariásnak: valóban dicsőséges jövőt készített az Úr nekünk. Olyan képeket halmoz az utolsó fejezetekben, amik magyarázatra szorulnak. Azt mondja: olyan jövő felé haladunk, amikor Isten uralma, szereteturalma minden tekintetben érvényesül majd a nép felett. Még a lovak csengettyűin is ez lesz: az Úr szent tulajdona. Az Úr házában még a fazekak is olyan szentek lesznek, mint az oltárnál használt kelyhek. Isten szentsége kiárad az Ő népére és átjárja az embereket. Átalakul a gondolkozásuk. Az emberi kapcsolatokon meglátszik az, hogy Isten az ő Pásztoruk, és neki szentelnek mindent. Mindenütt érvényesülni fog azon a napon az Ő akarata.
Hát ettől messze voltak még akkor, amikor ez elhangzott. És mi is messze vagyunk még ettől. De ez a cél, és efelé közeledhetünk egy-egy lépéssel naponta. És Isten nem mond le arról, hogy az Ő szentsége egészen megszentelje gondolkozásunkat és egész életünket. Mert: a „veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátalak és a pogányokat is befogadom a szövetségembe.”
3. A megterített úrasztala különös hitelességgel hirdeti nekünk, hogy Isten igaz Bíró. Abba, hogy Istenhez oly sok tekintetben hűtlenek voltunk vagy vagyunk, abba, hogy nem bízunk benne, hogy engedjük, hogy a keserűség megtöltse a szívünket és kiszorítsa azt az örömöt, amiről itt olvastunk, abba bele kellett halnia Jézusnak. Nekünk kellett volna belehalnunk, mert ennek a hitetlenségnek az igaz ítélete a halál. De pontosan azért jött virágvasárnap szamárháton - ahogy olvastuk -, és azért ment el egészen a keresztig, ahol néztek reá mint egy átszögezettre, hogy ne nekünk kelljen elpusztulnunk a hitetlenségeink miatt. Isten igaz Bíró, a bűnt megbüntette, csak nem rajtunk hajtotta végre, hanem Jézuson. Erre emlékeztet a megtöretett kenyér és a kitöltött bor.
Ugyanakkor megerősít abban is, hogy gondoskodó Pásztor. „Én vagyok a jó pásztor - mondta Jézus -, a jó pásztor életét adja a juhokért. És én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyenek.” Miközben a szükségünk sok tekintetben évről-évre nő, aközben Ő egy másik fajta bőségről beszél, és ezt kínálja is. És aki az Istenben gazdag - ahogy Jézus az egyik példázatban mondta - az sokféle szüksége között is hálás és boldog ember marad.
És a megterített úrasztala előre mutat jövőre is. Amikor az Úr Jézus a tanítványokkal az utolsó vacsorát elköltötte és az úrvacsorát szerezte, megparancsolva, hogy ezt cselekedjük az Ő emlékezetére, akkor hozzátette: „Nem iszom többé a szőlőtőnek ebből a borából addig, amíg újonnan iszom azt veletek az én Atyám házában.”
Az úrvacsora mindig a múltunkra is mutat és a múlt bűnei eltörlésében megerősít. Az úrvacsorában a feltámadott Krisztus arra emlékeztet: velünk van minden napon. És az úrvacsora a jövőre is előre mutat: arra a nagy vacsorára, amikor a Bárány mennyegzőjén azok, akik hozzá hűségesek maradtak, együtt lehetnek, örök öröm lesz fejükön, és eltűnik minden fájdalom és megszűnik minden szükség. Nem igaz az, hogy a jelen nyomorúságait nem enyhíti, ha tudom mi vár rám. Az nyomorúság marad továbbra is, ez tény, de egészen másként szenved minden hívő Krisztusért, vagy egészen másként hordozza a mindennapok sok szükségét, ha tudja, hogy ez átmeneti állapot. Nem ennyi az élet, több az élet. És az a több, már itt a miénk lehet. És tudjuk, hogy kihez megyünk, hova érkezünk meg.
Jó lenne, ha végiggondolnánk ezt, és sokkal tudatosabb lenne bennünk, hogy Isten igaz Bíró, Isten gondoskodó Pásztor, és Isten nekünk is olyan jövőt készített, aminek egy része már itt megvalósul és tartalommal telítődik, s ami túlnyúlik a halálunkon is el egészen a Bárány vacsorájáig.
Jó lenne, ha így tudnánk most megvallani saját hitvallásunkként:
Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem mindenféle ínségben. Csak tőle várom igaz boldogságom: S meg is találom. (275. ének)