Istenünk, megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sok felesleges erőfeszítéssel fárasztottuk már magunkat, mert azt reméljük, mi megoldjuk a problémáinkat. Azt is bűnbánattal valljuk meg neked, hogy sokszor bíztunk emberekben, pénzben, összeköttetésekben, a véletlenben, a szerencsében, és attól reméltük sorsunk jobbrafordulását.
Bocsásd meg, ha népünk, hazánk nyomorult állapotát láttuk, akkor is minden egyéb eszünkbe jut, csak az nem, vagy ritkán, hogy nálad van elkészítve a megoldás, szabadulás, a kiút, az értelmes és szép jövendő.
Szeretnénk most ezzel a bizalommal és alázattal jönni hozzád. Hisszük, hogy előbb cselekedtél, mint ahogy egyáltalán a szükséget észleltük. Hisszük, hogy nálad minden készen van, amitől igazán emberivé válhatna az életünk, sőt isteni, krisztusi, örök életet kaphatunk tőled.
Bátoríts minket, hogy nyújtsuk a hitünk kezét, és ajándékozz meg minket jobban, mint ahogy azt elképzelni tudjuk. Könyörülj rajtunk, és csüggesztő körülményeink között adj nekünk élő reménységet, a múltba merengés helyett segíts előrenézni. Könyörülj rajtunk, hogy ne illúziókba ringassuk magunkat, hanem ígéreteidet vegyük komolyan, és azoknak a valóra válását várjuk. Tudjunk azokért imádkozni, és azokat munkálni. Könyörülj rajtunk, hogy engedjük magunkat megvigasztalni, megajándékozni, és tőled kapott kincsekkel tudjunk szolgálni, másokat is gazdagítani.
Így hozzuk eléd a magunk személyes gondjait, minden testi és lelki nyomorúságunkat. Így kiáltunk hozzád sokféleképpen megnyomorított ifjúságunkért, a kilátástalan, reménytelen öregjeinkért, szétzilált házasságokért. Könyörgünk a nélkülözőkért, munka, otthon, hit és remény nélkül élő emberekért. Könyörgünk az ország és az egyház vezetőiért, mindenkiért, akinek felelősséget adtál, mindenkiért, akinek hatalmat adtál. Nélküled csak visszaélni tudunk azzal. Könyörülj rajtunk, hogy merjünk rád hallgatni.
Segíts ezt már ma a gyakorlatban elkezdeni. Munkálkodj bennünk Szentlelkeddel. Őrizz meg attól, hogy csak hangulatokig jussunk el. Segíts túl azon, hogy sóhajtozunk a bajokon. Segíts elkezdeni engedelmeskedni neked.
Kérünk téged, élő Urunk, jöjj elénk is az úton, és magad győzz meg minket arról, hogy mindez lehetséges. Hadd lehessünk a te boldog gyermekeid.
Ámen.
Istenünk, dicsőítünk azért, mert nem hagytad a te Szentedet a sírban, és feltámasztottad Jézust.
Magasztalunk téged, Urunk, Jézus Krisztus, mert feltámadásoddal legyőzted a halált és minden ellenségünket, és a te győzelmed hit által a mienk lehet.
Bocsásd meg, hogy közöttünk is vannak, akik üres fecsegésnek tekintik a feltámadásodról szóló örömhírt. Bocsásd meg, ha nem vesszük komolyan, hogy feltámadtál, élsz, azt ígéred nekünk, hogy kész vagy elkísérni az utunkon, és ott van nálad minden elkészítve, amire szükségünk van. Bocsásd meg, hogy tele vagyunk panasszal, nyafogással, elégedetlenséggel, zúgolódással. Soroljuk a hiányainkat, de nem nyújtjuk a hitünk kezét, hogy telerakd azt ajándékokkal.
Megvalljuk előtted bűnbánattal azt is, hogy gyógyíthatatlanul büszkék vagyunk, és sértő számunkra az, hogy koldusként tartsuk a kezünket, és beismerjük: rászorulunk ajándékaidra.
Könyörülj rajtunk, és tedd számunkra világossá és meggyőzővé mi az akadálya annak, hogy még mindig nem hisszük: élsz, hogy nem úgy tisztelünk és imádunk téged, mint örök Istent, és nem hagyjuk, hogy megajándékozz bennünket.
Könyörülj rajtunk, és úgy szólíts meg minket most igéddel, hogy ez az ige hitet támasszon a szívünkben. Bátoríts meg minket, hogy merjünk nyúlni az ajándékokért és élni azokkal. Ugyanakkor legyen a te igéd sokunk számára vigasztalás, bátorítás, erősítés, mert nagyon rászorulunk erre.
Semmivel sem különb a szívünk, Urunk, mint ezeké az asszonyoké lehetett ott a feltámadásod hajnalán. Tele vagyunk csüggedéssel, keserűséggel, kétségbeejtő dolgok történnek körülöttünk, és néha oly sok nehézségen vezet át az utunk is. Köszönjük, hogy úgy jöhetünk hozzád, mint győztes úrhoz, aki megértesz minket, a hitetlenségünkkel együtt is kész vagy elfogadni, és ki tudod cserélni a szívünket, mint ezekét az asszonyokét.
Kérünk, történjen itt most valami velünk. Őrizz meg attól, hogy még az igédet hallgatva is szétszaladjanak a gondolataink. Hogy most, amikor foglalkozni akarsz velünk, mással legyünk elfoglalva, és ilyenek maradjunk, amilyenek most vagyunk.
Könyörülj rajtunk, és végy munkába minket a te kimondhatatlan gyöngéd szereteteddel és újjáteremtő hatalmaddal. Nagy irgalmasságod szerint szólíts meg az igében, könyörülj meg rajtam is, hogy azt mondjam, amit üzensz most itt nekünk, és a te szavadként érkezzék meg mindannyiunk szívéhez. Formálj minket igazán húsvéti emberekké, akik tudjuk, mit hiszünk, ismerjük azt, akiben hiszünk, és akiknek az élete folyamatosan gazdagodik, hogy legyen mivel gazdagítanunk másokat is.
Nem érdemünkért, még csak nem is szükségünkért, hanema te nagy nevedért cselekedj itt most csodát velünk.
Ámen.
Jézus Krisztus feltámadása Isten hatalmas tette volt. Olyan nagy isteni tett, mint a teremtés, aminek nincs párhuzama, analógiája, aminek nem volt tanúja, de aminek a tényét mindannyian tapasztalhatjuk.
Míg a nagypénteki események egy részének mozgatói emberek voltak, addig az, ami Jézus feltámadásakor történt, minden részletében Isten cselekedete.
Így nézzük végig most ezt a mai napra kijelölt igét: Hogyan láthatjuk benne a cselekvő Istent? Azt az Istent, akiről Jézus azt mondta: mindezideig munkálkodik, s aki most itt bennünk is munkálkodni akar.
Az első mondatot így olvastuk igénkből: A hét első napján kora hajnalban elmentek az asszonyok a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket.
A hét első napja, az a mai vasárnapnak felel meg. Zsidó számítás szerint hat munkanap után jött a hetedik, az Úrnak szentelt pihenőnap. Hat napon át munkálkodjál - olvassuk a tízparancsolatban -, de a hetediket szenteld az Úrnak, mert hat nap alatt teremtette Isten az eget és a földet, és a hetediken megnyugodott.
A hét első napja tehát a mai vasárnap, amikor az asszonyok munkához akartak látni, és kimentek a temetőbe, ahol péntek este látták, hogy Arimátiai József elhelyezte Jézus testét, hogy befejezzék a végtisztességet, és drága illatszerekkel egyfajta balzsamozást végezzenek el. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a sír üres volt. - Most azonban egyelőre csak ennél időzzünk, hogy a hét első napja.
A keresztyén gyakorlatban az Úrnak szentelt heti pihenőnap átkerült a hetedik napról a hét első napjára. Miért? Emögött nagyon fontos hitbeli felismerés volt. Az ószövetségi gondolkozás az volt, hogy hat napig dolgozz, és utána jutalmul megkapod a hetediket pihenésre. Tartsd meg a törvényt, és jutalmul megkapod Isten áldását. Teljesíts valamit, és utána annak következményeképpen részed lesz valami örömben.
Az újszövetség gondolata az, hogy Isten mindeneket megelőzően, az első napon ad neked kegyelmet, és utána egy hétig élhetsz ebből. Isten cselekedett érted, mielőtt tudtál volna Istenről, mielőtt tisztelted volna Őt, mielőtt tartottad volna a kezedet, hogy adjon ajándékot, Ő mindent elkészített ahhoz, hogy emberi életet élj és örök életed legyen. Ő ezt kínálja. Ebből az ajándékból élhet azután az ember.
Nagyon fontos ez a különbség. Mind a kettőnek megvan a maga helye az üdvtörténet rendjében, de Jézus feltámadásának a napja nem véletlenül volt a hét első napja. Ez önmagában azt hirdeti: Isten cselekedett, és Isten előbb cselekedett, mint ahogy mi bármit tehetünk. Magunktól úgysem tudunk semmit felmutatni, ami Isten mércéjével mérve tiszta, igaz és dicséretes lenne. Az ember egyetlen lehetősége az, hogy odaáll Istene elé, és engedi, hogy megajándékozza őt. Ez ellen tiltakozik a bennünk levő ősbüszkeség. Mint ahogy többféle változatban hallottam már ezt a felkiáltást: mit gondol maga, nem vagyok én koldus! S közben az illetők tele vannak panasszal, keserűséggel, sokszor egész életük egyetlen romhalmaz.
Hinni azt jelenti: kinyújtom a kezemet, és engedem, hogy Isten ajándékokat tegyen bele. Kegyelemből van a ti üdvösségtek - ahogy olvassuk -, hit által. Vagyis Isten ajándékként kínálja, én pedig hálásan elfogadom. Átélve mélyen a rászorultságomat, és azt a nagy hálát, hogy Ő így is, ennek ellenére is ajándékot ad nekem.
A hét első napján támasztotta fel Isten a mi Urunkat, ezzel is megerősítve minket abban, hogy Ő mindeneket megelőzően cselekszik értünk. Ő mindent elkészített, amire szükségünk van. Az ember jöhet bizalommal és hittel. Egyebek közt ez is az Isten iránti tiszteletének és imádatának a kifejezése, hogy jön és teljes bizalommal elfogadja, amit neki ad. Nem kell tehát erőlködnünk, hogy megnyerjük Isten jótetszését. Jöhetünk úgy, ahogy vagyunk, és Ő ad nekünk ajándékot, és abból élhetünk.
A másik mozzanata a felolvasott történetnek, amiben Isten cselekedete tükröződik, hogy ezek a derék asszonyok azzal a szándékkal vonultak ki a sírhoz, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét. Nem mindenkinek a testét balzsamozták be akkor sem. Többnyire azokét, akiket nagyon szerettek, s azok, akik megengedhették maguknak. Igen drága dolog volt ez, talán még kölcsönt is kellett kérniük ezeknek az asszonyoknak, hogy ezeket a bizonyos illatszereket beszerezzék.
Tiszteletre méltó, áldozatos, kedves gesztus ez a részükről. Csak éppen felesleges. Mint ahogy nem is kerülhetett rá sor. Mert Jézus már nem volt ott akkor a sírban. Tudniillik Jézust nem lehet bebalzsamozni, mert Ő feltámadott és él. A fáraókat be lehetett. Az ókor és a jelenkor némely nagyjait be lehet. Tiszteletre méltó eszméket, haladó hagyományokat, kedves nemes szokásokat be lehet balzsamozni. Meg lehet próbálni, hogy meghosszabbítsuk a létezésüket. Sokan őseiknek a nagy olajképét hatalmas keretben ott tartják a szoba falán. Meg lehet őrizni a tárgyaikat, lehet idézni bölcs mondásaikat, szellemes fordulataikat. Egy-egy nemzeti vagy családi ünnepen felemlegethetjük ezeket. Jézus azonban soha nem válik kegytárggyá, műemlékké, értékes vagy poros régiséggé. Mert Ő él.
Olyan hatalmasan él, hogy beleszól az életünkbe. Ezért nem lehet Jézust pusztán a tudományos kutatás tárgyaként megismerni, mivel Ő nem tárgy, hanem minden történés alanya. Még róla is csak azt tudhatjuk meg, amit tőle megtudhatunk. „Senki sem ismeri a Fiút - mondja -, és senki sem ismeri az Atyát, csak akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Könnyen lehet az embernek része olyan élményben, amiben Máriának volt a feltá-madás reggelén: keresi Jézus holttestét, és szembe találkozik az élő Krisztussal. Így meg lehet ismerni Őt.
A harmadik mozzanat, ami meglepi az asszonyokat: a kő nincs a sír száján. Abban az időben többnyire domboldalba vájt kis sírkamrákba temetkeztek, amiknek a bejáratát hatalmas korong alakú kőlapokkal zárták el. Ezeket igen nehéz volt megmozdítani. Tanakodnak is az asszonyok útközben: ki hengeríti el nekünk a követ. Aztán legnagyobb csodálkozásukra látják, hogy a kő nincs a sír száján.
Megint arról van szó: Isten előbb cselekedett. Valami olyat elvégzett, amire ők nem számítottak. Az élő Krisztus szétfeszíti a sírkamrákat. Nincs az a sír, ahova Őt be lehetne zárni. Nem lehet Őt könyvekbe, könyvtárakba, intézményekbe, hagyományokba sem bezárni. Az élet nem tűri el, hogy lepecsételjék, mint ahogy Jézus sírjának a zárókövét a hatóság megpróbálta lepecsételni. Még őrséget is parancsoltak oda, hogy el ne vigyék a holttestét. A Jézus feltámadását kísérő azonban földrengés úgy megijesztette az őröket, hogy hanyatt-homlok menekültek megbízóikhoz. S mire az asszonyok kiértek, a kő már nem volt a sír száján.
Ilyen csak egy élővel történhet. Nem gondolom, hogy ezen a mai napon olyan sokan összegyülekeznének egy halottnak az emlékét ápolni. Nincs az a halott, aki 2000 év után úgy hatna, hogy tömegek jönnének össze emlékezni rá. Csak egy élő köré gyűlnek össze azok, akik ismerik Őt, s tudják már, kicsoda, s szeretnék megismertetni másokkal is, hogy azoknak is igazán életté váljék a létük, és örök életük is legyen.
Folytatódik a meglepetésük azzal, hogy amikor bementek a sírba, nem találták ott az Úr Jézus testét. A sír üres. Később Péter, amikor bemegy, látja, hogy ott vannak a lepedők. Pontosabban azok a vászoncsíkok, amikkel összekötötték azokat a gyolcslepleket, amikbe a halottat becsavarták, de Jézus teste nincs ott.
A Biblia azt mondja: a Krisztusban hívők közössége, az egyház: a Krisztus teste, amelynek Ő a feje. A Krisztus teste nincs a sírban. A lepedők ott maradhatnak. Vannak olyan egyházi szokások, törvények, lehet a liturgiának sok olyan része, lehet sok olyan hagyomány, ami felett elszalad az idő. Túlhaladottá válik, ott marad valamely sírkamrában. De a Krisztusban hívőket nem lehet sírba tenni. A pokol kapui sem vesznek diadalmat rajtuk - ahogy Jézus mondta. Mi ezzel a reménységgel nézhetünk a hívők közösségének a jövőjére.
Végül, s ez talán a legfontosabb itt, amíg ezen töprengtek az asszonyok, hogy hol lehet Jézus teste, hirtelen két férfi állt melléjük fénylő ruhában.
Teljesen tanácstalanul állnak ott ezek az asszonyok. Nem tudják, mi történhetett, és nem tudják, mitévők legyenek. S egyszer csak megnyílik az ég, s valami olyan történik, amit a mi nagy eszünkkel mindig kétségbe vonunk, mert azt gondoljuk, Istennek csak az lehetséges, amit el tudunk képzelni. Ezt nem tudom elképzelni - szokták mondani az emberek - hogyhogy angyalok jelentek meg? Hogyhogy értették, mit mondanak az angyalok?
Az íme szócska a Bibliában mindig arra utal, hogy a földi események vízszintesét egy ponton metszi az Isten közvetlen beavatkozása, vertikális, a mennyei függőleges. És ez is azzal kezdődik: íme. Itt Isten közvetlenül szól bele az eseményekbe és szólítja meg ezeket a kétségbeesett, teljesen tanácstalanná vált asszonyokat. Ez is Isten cselekedete volt.
Küld oda valakit, akire most nagy szükségük van. S mit mondanak a mennyei követek? „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt veletek, amikor még Galileában volt, amikor ezt mondta: Az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia. És ők visszaemlékeztek az Ő szavaira.” Hát miért felejtették el? Jézus ezt nem egyszer és nem kétszer mondta. A tanítványoknak is kifejezetten: az Emberfiát keresztre feszítik, a harmadik napon feltámad. Az első felét megjegyezték, - Péter elkezdte óvni Őt attól. Szörnyülködni, csodálkozni kezdett: nem eshetik meg veled ilyen ... A második felét, mintha nem is mondta volna. Mert amit akkor nem hisz valaki, amikor hallja, azt nem is őrzi meg magában és nem emlékezik rá.
Ó, ha komolyan vették volna azt, amit Jézustól ők is hallottak! Mennyi felesleges fáradozástól megkímélte volna őket! Gondoljuk el, mit tervezhettek, szervezhettek ezek az asszonyok, hogy korábban, mint ahogy a nap felkel, a hét első napján már ott legyenek az összevásárolt, elkészített, drága illatszerekkel. És még útközben is azon aggodalmaskodnak: ki hengeríti el a követ? És mindez teljesen felesleges volt. Egyáltalán nem volt rá szükség. Sok fáradság, gondolkozás, tanakodás, költség, aggodalmaskodás ... Ki lehetett volna hagyni, helyette valami értelmeset csinálni, amire szükség van.
Egyáltalán sok olyan erőfeszítés, amikor azt szoktuk mondani: strapáljuk magunkat, teljesen felesleges, és megkímélhetnénk magunkat és egymást tőle, ha komolyan vennénk Jézus szavait. Ha számítanánk arra, hogy amit ígért, az beteljesedik. Ha készülnénk arra, amit Ő előre megmondott.
A feltámadás ünnepén mindig elcsodálkozom azon, hogy senkit nem említ a Biblia, aki azért ment volna ki a hét első napján Arimátia József sírjához, hogy megnézze, hogyan támadott fel a Megváltó. Pedig megmondta. Többször, többek füle hallatára. Senki nem hitte.
Keményen szembe kell szegülnünk azzal az őshitetlenséggel, ami velünk születik. Egy csomó félelemtől, stressztől, felesleges erőtékozlástól, aggodalmaskodástól, szorongástól megszabadul az, aki elkezdi komolyan venni Jézusnak a szavait. Aki úgy rendezi át az életét, hogy az annak felel meg, ahogy Ő azt a Bibliában nekünk elmondja, s ami ma is érvényes ezekben a zűrzavaros időkben.
Ezek az asszonyok a temetőben kezdik keresni a kivégzett Jézus holttestét, miközben Jézus már a városban jár - aztán majd találkoznak vele. Ők még semmit sem tudnak a feltámadás csodájáról. De Isten olyan kegyelmes, hogy cselekszik. Utánamegy a kételkedőnek, a feledékenynek, a hitetlennek is, és még egyszer hallhatják azt, amit előtte többször hallottak már, most már múlt időben: feltámadott. Miért keresitek a halottak között az élőt? Nincs itt, mert feltámadott, úgy ahogy azt megmondta nektek is. S akkor egyszerre visszaemlékeznek az Ő szavaira. És egyszerre valami csodálatos változás történik bennük.
És ez az, amit alapigénk ma a leginkább hangsúlyoz, s mint egy nagy lehetőséget, mindannyiunknak felkínálja. Ezek az asszonyok hisznek annak, amit hallottak Jézus feltámadásáról. Jézus ígéretei beteljesedtek, és ezt ők most komolyan veszik, és ettől megváltozik az egész életük. Könny helyett mosoly lesz az arcukon, a tétovaságukat felváltja ez a határozott küldetéstudat, panasz helyett örömhír szólal meg az ajkukon. Futnak Jézus tanítványaihoz és mindazokhoz, akik vele voltak és keseregtek és kétségbeestek. Hirdetik azt az örömhírt, amit ők is most hallottak, de most már - ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja - hittel párosították a hallottakat, és így személyes meggyőződésükként hirdetik. Útközben pedig szembejön velük Jézus.
Akkor is bizonyosak voltak benne, hogy feltámadott, amikor még nem látták, csak hallották az örömhírt. Mert aki hittel komolyan veszi Isten üzenetét, annak az ugyanolyan bizonyosság, mintha a két szemével látja, vagy a két kezével megfogja. De ezt a hitet Jézus még azzal is megerősítette, hogy eléjük ment az úton. És az sem zavarja most már ezeket az asszonyokat, hogy a tanítványok nem hisznek nekik. Olyan csúnya ez a kifejezés, nem? „Üres fecsegésnek tekintették, amit mondtak.” A világ legigazabb információja, amelyik minden ember sorsát befolyásolja, és tizenegy okos férfiember legyint: üres fecsegés. Aztán majd ők is meggyőződnek róla, hogy nem az. De ez sem keseríti el az asszonyokat.
Mint ahogy ma sem keserít el bennünket az, hogy sokan azt mondják: üres fecsegés, és tovább kínlódnak az élő Krisztus nélkül, holott rajtuk is Ő segíthetne, mint ahogy ezeken az asszonyokon. - Úgy érzik, megváltozott a világ, pedig nem a világ változott meg. Körülöttük minden maradt úgy, ahogyan volt. Még a tanítványok hitetlensége is maradt egyelőre a régi. Bent a szívükben történt valami nagy változás. Ott cserélődött ki a kétely bizonyosságra, ott kaptak a kérdéseikre érdemi választ, mert végre hittek annak, amit hallottak a feltámadott Krisztusról. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. És ez vigasztalta meg őket.
Aztán az elkészített drága illatszereket vihették vissza, de most már nem ez volt a fontos. Az volt a fontos: minél többekhez jusson el ez a jó hír, hogy minél többeknek a szíve kicserélődjék.
Nem tudom testvérek, ma melyikő-tök milyen szívvel jött ide. Nem tudom, hogy egyáltalán Jézust keresni jöttetek-e, mint ahogy ezek az asszonyok. S nem tudom, hogyan. Így-e, ahogyan ők: a holtak között keresték az élőt, vagy valahogy másként? Nem tudom, kinek mi miatt lenne kedve sírni. Van, aki magát siratja, van, aki valakit, akit elveszített, akit nagyon szeretett és nagyon hiányzik. Van, aki a meghiúsult álmait, van, aki a bűnei miatt tud már sírni.
Mindenesetre a húsvéti örömhír az: Jézus mindnyájunknak tud adni új reményt, új örömöt, új tartást, új küldetést és olyan mondanivalót, amit ha vállalunk, éltet minket is, és azáltal a feltámadott Krisztus életre támaszt másokat is. Még ha valaki kifelé halad az életből, akkor is kaphat Jézustól új feladatot, új erőt. Mert aki Ővele találkozott, annak mindig a jövője lesz fontosabb. Nem a múltján rágódik, nem azt siratja, az előre néz. Mert az a jövő, amit Ő készített el a benne hívőknek, minden képzeletünket meghaladó, csodálatosan szép jövendő.
Isten cselekedeteiről szól Jézus feltámadásának a története. Isten a hét első napján cselekedett, hogy aztán abból élhessünk egy egész életen keresztül. Jézus holttestét nem lehetett bebalzsamozni, de lehetett a feltámadottal találkozni. A követ nem kellett nekik elhengeríteniük, Istennek van hatalma ma is minden követ megmozgatni az üdvösségünk érdekében. Még a kőszívünket is félretenni, és még azoknak a kőkeménységét is meglágyítani, akiket szeretnénk hívogatni Őhozzá, hogy életük legyen. A sír üres volt, és ez is Isten tette. Nincs ott Jézus teste, legfeljebb a lepedők maradtak ott. És elhangzott az örömhír, ami ezeket a kétségbeesett asszonyokat egészen új emberekké tette, és az örömhír ma is úgy szól: ne ott keresd Jézust, ahol nincs, hanem engedd, hogy megtaláljon téged ott, ahol van. És hol van? Azt mondta: Ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, mindig ott van közöttük. Jézus Krisztus ott van a gyülekezetben. Egyedül nem lehet növekedni a hitben. Azt mondta: ahol hangzik a róla szóló bizonyságtétel, akkor is, ha azt némelyek bolondságnak, mások botrányosnak tartják, Ő ott van, és embereket újjáteremt. Ott van az őszinte imádság csendjében, ott van, amikor valaki úgy, hogy nem akarja hogy tudják róla, csendesen szolgál másoknak: elesetteknek, kicsiknek. Mert amennyiben megtettétek eggyel az én legkisebbjeim közül, velem tettétek meg - ígéri Jézus. És ott van Jézus mindenütt, ahol egy szemernyit is kész valaki az Ő igéjének engedelmeskedni, azt komolyan venni.
A feltámadott, élő Krisztussal ma is találkozhatunk, a legtöbbször ilyen módon, és ezeken a helyeken. Isten segítsen minket, hogy higgyünk az újra hallott ö-römhírnek, evangéliumnak, és ez adjon nekünk is új szívet. Olyan új szívet, amelyik aztán valóban őszintén a személyes bizonyságtételeként énekelheti azt, amivel feleljünk most az igére:
Mi is éljünk vigadva hát, Daloljunk szép halleluját, Hadd zengje Krisztust énekünk, Ki sírból feltámadt nekünk! Halleluja! (356,5)