MAGATOKON SÍRJATOK

Ezen az ünnep előtti estén, nagycsütörtökön, tudatosan is próbálunk elcsendesedni és készülni az ünnepre. Ezért alakult ki az a szokás, hogy hadd beszéljen az ige önmagáért, és minden különösebb magyarázat nélkül így együtt is végigolvassuk, végighallgatjuk Jézus Krisztus szenvedésének történetét. Azután úgy veszünk részt benne aktivan is, hogy amikor egy-egy résznél egy-egy énekverssel válaszolhatunk az igére, akkor válaszolunk. Ezeket az énekeket külön nem fogom bemondani. Amik a táblán vannak, azok azok, amiket közben majd énekelünk. Az orgona előjátéka jelzi, hogy most az énekeskönyvért nyúlhatunk és éneklünk.
Figyeljünk Jézus Krisztus szenvedéstörténetére akkor is, ha azt jól ismerjük, ha minden évben, vagy akár évente többször is el szoktuk olvasni. Olyan gazdag az ige, hogy hol az egyik, hol a másik részletével szólít meg bennünket Isten. És a végén egy egészen rövid igemagyarázattal zárjuk.
„Amikor még beszélt, íme odament Judás, egy a tizenkettő közül, és vele együtt sok nép fegyverekkel és botokkal, a főpapoktól és a nép véneitől. Az áruló pedig ebben a jelben egyezett meg velük: Majd akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok meg. És mindjárt Jézushoz lépve így szólt: Üdvöz légy Mester! és megcsókolta.
Jézus ezt kérdezte tőle: Barátom, miért jöttél? Akkor odamentek hozzá, kezüket Jézusra vetették és elfogták őt. És ímé az egyik azok közül, akik Jézussal voltak, kinyújtotta kezét, kirántotta a kardját, és a főpap szolgájához sújtva, levágta annak fülét. Ekkor Jézus így szólt hozzá: „Tedd hüvelyébe kardodat, mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell elveszniük. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, és Ő nem adhatna mellém akár tizenkét sereg angyalnál is többet?De akkor hogyan teljesednének be az írások, hogy ennek így kell történnie?”
„Mint valami rablóra, úgy jöttetek fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem; naponként a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Ekkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.
Mikor pedig azok foglyul ejtették Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének összegyültek. Péter pedig távolról követte őt egészen a főpap udvaráig, és bemenvén, leült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz a vég. A főpapok pedig és az egész tanács hamis tanúságot kerestek Jézus ellen, hogy megölhessék Őt, de nem találtak, bár sok hamis tanú jelentkezett. Utoljára azonban előállott kettő és ezt mondták: „Ez ezt mondta: én le tudom rontani az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni.” A főpap felkelt, és így szólt neki: „Semmit sem felelsz, mit vallanak ezek ellened?” Jézus azonban hallgatott. Ekkor a főpap így szólt hozzá: „Esküvel kényszerítelek az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” Jézus így felelt: „Te mondtad. Sőt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát ülni a Hatalom jobbján, és eljönni az ég felhőin.” Ekkor a főpap megszaggatta ruháit, és így szólt: „Istent káromolta. Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. Mit gondoltok?” Ők ezt mondták: „Méltó a halálra!” Ekkor szembeköpdösték, arcul verték, némelyek pedig bottal verték, és ezt mondták: „Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki az, aki üt téged!”
Péter pedig kinn ült az udvaron. Egy szolgálóleány odament hozzá és megszólította: „Te is a galileai Jézussal voltál.” Ő azonban mindnyájuk előtt tagadta, és ezt mondta: „Nem tudom, mit beszélsz.” Mikor aztán kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: „Ez is a názáreti Jézussal volt.” És ő ismét esküvel tagadta: „Nem ismerem azt az embvert.” Kevés idő múlva pedig az ott álldogálók odamentek és ezt mondták Péternek: „Bizony, te is közülük való vagy, hiszen a beszéded is elárul téged.” Ekkor átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert.” És azonnal megszólalt a kakas. Péter visszaemlékezett Jézus beszédére, aki ezt mondta neki: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment onnan, és keservesen sírt.
Mikor pedig reggel lett, határozatot hoztak a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy megölik Őt. És miután megkötözték, elvitték és átadták Poncius Pilátusnak, a helytartónak.
Jézus ott állt a helytartó előtt, és az kérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus így felelt: „Te mondod”. És mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem felelt. Akkor így szólt neki Pilátus: „Nem hallod, mi mindennel vádolnak?” De nem felelt neki egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó igen csodálkozott.
Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, akit akartak. Volt akkor egy hirhedt foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Amikor összegyültek, ezt kérdezte tőlük Pilátus: „Melyiket akarjátok, hogy szabaadon bocsássam nektek: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak?” Mert tudta, hogy csak irigységből adták Őt a kezébe.
Mikor pedig a bírói székbe ült, felesége üzenetet küldött neki: „Ne avatkozz annak az igaz embernek dolgába, mert sokat szenvedtem miatta álmomban.” Ám a főpapok és a vének felbújtották a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézus ellenben veszítsék el. Azután a helytartó ezt kérdezte tőlük: „A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek?” Ők ezt mondták: „Barabbást.” „Mit tegyek hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?” Ezt mondták: „Feszítsd meg!” Mikor Pilátus látta, hogy semmire sem megy, sőt még nagyobb zavar támad, vizet hozatott megmosta a kezét a sokaság előtt, és így szólt: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ők ezt mondták: „Az Ő vére rajtunk és gyermekeinken.” Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék.
Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és köré gyüjtötték az egész csapatot. Levetkőztették, biborszínü köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Majd leköpdösték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték.
Miután megcsúfolták, levették róla a palástot, a maga ruhájába öltöztették, és elvitték, hogy megfeszítsék. Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akit Simonnak hívtak. Ezt kényszerítették, hogy vigye az Ő keresztjét. És miután odaértek arra a helyre, amelyet Golgotá.nak, azaz Koponyahelynek neveznek, ecettel kevert bort adtak innia. Ezt megízlelte, de nem akart inni.Miután pedig megfeszuítették Őt, sorsvetéssel osztoztak ruháin. Így teljesedett be a próféta mondása: ruháimon megosztoztak maguk között, és köntösömre sorsot vetettek. Majd leülve ott, őrizték Őt, és a feje fölé függesztették elitéltetésének okát, és ezt írták oda: Ez Jézus, a zsidók királya. Ugyanakkor két rablót is megfeszítettek vele együtt, egyiket a jobb, másikat a bal keze felől.
Az arra menők pedig káromolták Őt fejüket csóválva, és ezt mondták: „Te, aki lerontod a templomot, és harmad napra felépíyted, szabadítsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Hasonlóképpen a főlpapok is gúnyoódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” Hasonlóképpen gyalázták Őt a gonosztevők is, akiket vele együtt feszítettek meg.
Hat órától kezdve pedig sötétség lett az egész földön kilenc óráig. Kilenc óra tájban Jézus hangosan így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Némelyek az ott állók közül, akik ezt hallották, így szóltak: „Illést hívja.” Ekkor egyikük nyomban odafutott, szivacsot vett, amelyet megtöltött ecettel, nádszálra tűzte és inni adott neki. A többiek pedig ezt mondták: „Hagyd el, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa Őt.” Jézus pedig ismét nagy hangosan kiáltott, és kilehelte lelkét.
És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák megrepedeztek.
A százados pedig és akik vele együtt őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, és igen megrémültek, s ezt mondták: „Bizony, Isten Fia volt ez!”
Amikor beesteledett, eljött egy gazdag ember Arimátiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus megparancsolta, hogy adják ki. József magához vette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírboltjába, amelyet a sziklába vágott. És miután a sír bejáratához egy nagy követ hengerített, eltávozott.
A felolvasott szenvedéstörténetből kirajzolódott az a négy helyszin, amelyen Jézus szenvedése folyt. A Gecsemáné-kertben kezdődött a Júdás-csókkal és a letartóztatással, Kajafás főpap vallatótermében folytatódott a Nagytanács előtt, ami befejeződött a halálos itélettel. Addig, amíg átmehettek a harmadik helyszinre a helytartó palotájába, Pilátushoz, addig a már halálra itélt fogollyal mindenki azt csinálhatott, amit akart. Szórakoztak az álmos katonák ott hajnalfelé Jézussal. Ott történők az a gúnyolódás, ütik-verik. A harmadik helyszin Pilátus előtt. Ő valamivel tisztességesebben igyekezett bánni a fogollyal, mivel azonban nem tudta kimenteni vádlóinak a kezéből, gondolta hátha meghatódnak, ha megvereti és az egyik legsúlyosabb, vagy talán a legsúlyosabb büntetést mérte rá, hogy megkorbácsolják, ami azt jelentette, hogy szinte lenyúzták a meztelen hátáról a bőrt és a húst, és a végén mégis aláírta Jézus halálos itéletét Pilátus, ezzel fejeződött itt be a harmadik helyszinen az Ő kinzatása. Itt tették a vállára a keresztet és kellett azt kivinnie a Golgotára, az a negyedik helyszin, a kerresztre feszítésének a helye.
És ez, amit itt olvastam, a harmadik és negyedik jelenet között történt. Amikor már megerősítette a helytartó a halálos itéletet és a másik két fogollyal, a két gonosztevővel együtt kikisérték Jézust a vesztőhelyre, akkor egy bizonyos sorfal között vezetett az útjuk. Szokás volt - azt mondják -, hogy bárki volt a halálra itélt, mivel zsidó volt, a honfitársai végigállták az utat és az asszonyok síratták. Volt, aki néhány bátorító szóval próbálta erősíteni, volt, aki, - ha tudták mi a bűnei -, a bűneit emlegette mások okulására, hogy ne kövessenek el olyat, volt, aki vizes edénnyel kínálta, hogy enyhítse a kinját. Ez bevett szokás volt, hogy síró asszonyok között vezetett az út.
Az evangélium azonban mást is leír. Élesen három csoportra oszlik az a tömeg, amelyik végignézte Jézusnak ezt az utolsó utját a keresztre feszítés előtt. Többször említik az evangélisták, hogy sokan kimentek, hogy megnézzék mit csinálnak vele. A bámész tömeg az egyik csoport, amelyik nem gondolkozik, nem akar érteni semmit, nincsenek ilyen igényei, nézi. Aztán voltak olyanok, akiket sikerült megtéveszteni Jézus ellenségeinek, akik valóban első számu közellenségnek tekintették a szelid Megváltót, akikben talán még öröm is volt - na, végre pontot tettek határozott mozdulattal ennek a mondatnak a végére. Nyugodtan ünnepelhetünk, még a nagy ünnep előtt kivégzik ezt a gonosztevőt. Mindig vannak, akiket meg lehet téveszteni, akiket a hatalmon levők félrevezethetnek. És volt a harmadik csoport, amelyikről az alapigénk is szólt, amelyik sírt. Ki tudja miért? Nincs itt hogy miért sírtak ezek az asszonyok. Talán köztük férfiak is. Talán azért, mert sírhatnékjuk volt. Sok feszültség van az emberben és néha elég valami ürügy arra, hogy kicsorduljanak a könnyei és megkönnyebbül. Talán azért, mert érző szívük volt és sajnálták, átélték azt az elképzelhetetlen fizikai fájdalmat, aminek a jeleit látták. A lelki fájdalomról nem sok fogalmuk volt az embereknek akkor sem, amit a Megváltó szenvedett. Sírtak, és talán egy-két bátorító szót is mondtak Jézusnak.
És akkor Jézus megáll, és rájuk szól: ne sírjanak. Jeruzsálem leányai én miattam ne sírjatok, magatokon sírjatok, meg a gyerekeitek miatt. Mert olyan jövő elé néztek, amelyikben oly keményen sújt le rátok Isten itélete, hogy jajgatni fogtok, hogy egy hegy bárcsak rátok zuhanna, mert akkor hirtelen vége lenne a szenvedésnek, így viszont sokáig kell szenvedni. Jeruzsálem leányai, ne engem sírassatok, hanem magatokat és gyerekeiteket sírassátok.
Mit jelent ez a kemény mondat, amit a megkinzott, agyon gyötört, csupa sebhátu Jézus, akinek annyi ereje sem volt, hogy a kereszt rövidebbik felét vigye, hanem átadták azt cirénei Simonnak, akinek jártányi ereje alig volt már, még itt útközben is fontos figyelmeztetéseket mond. Még itt is szinte utána nyúl az Ő népének, amelyik eltaszította Őt. Még itt is nyitogatja a vaksi szemeket. Tudjátok ti, miért sírtok? Sírni a kisgyerek is tud, de a felnőttnek tudniillik, hogy miért sír? Kit sírattok? Mi az oka, van-e célja? Van-e értelme annak, hogy sírtok? Engem ne sírassatok - mondja Jézus. Rajtam nincs mit síratni. Ti vagytok olyan állapotban, hogy az ember csak sírva fakadhat azon. Ezt tudjátok-e?
Nagyon kemény figyelmeztetés ám ez. Ezen úgy át szoktunk siklani. Ez mellékes epizódja a szenvedéstörténetnek. Pedig gondoljuk csak meg: Jézus valóban az utolsó erejével mondta már ezeket a szavakat, nyilván azért, mert nagyon fontosnak tartotta ezt a figyelmeztetést.
Miért ne Jézus miatt, hanem maguk miatt sírjanak? Azért mert Jézus nem vétkezett. Őneki nincs miért sírnia bűnei miatt, mert nincsenek bűnei. Azoknak, akik ott álltak az út két oldalán, vannak bűneik, és azon bizony csak sírni lehet. És amikor Péter rádöbbent arra, hogy mennyire súlyosabbak a bűnei, mint ahogy ő elképzelte, akkor semmi mást nem tudott tenni, mint sírva fakadni. Kemény, viharedzett férfiember létére. Mert azon csak sírni lehet, akkor csak nyüszíteni tud az ember, amikor az Isten világossága belereflektorozik a szívébe és kiderül milyen sötét az.
De boldog ember az, aki emiatt tud sírni. Mert Péternek sem kellett megrekednie a bűnbánat könnyeinél, hanem húsvét után megkapta a feloldozást, és megújította Jézus az ő elhívatását és küldetését, és a Megváltó odaszánt életü boldog tanítványa lett. De úgy lehetett azzá, hogy egyszer sírnia kellett azon, hogy ilyen aljas, sötét, gyáva az ő szíve, amilyen ott Kajafás udvarán nagypéntek hajnalán volt.
Magatokon sírjatok - mondja itt nekik Jézus. Bár látnátok már meg és be egyszer, hogy kik vagytok, mert azon csak sírni lehet. Én rajtam ne sírjatok! Ez senkin nem segít, erre senkinek nincs szüksége. Semmit nem visz előbbre. Az előbbre vinne, ha a bűneiteken tudnátok sírni.
Aztán azért is mondja itt Jézus, hogy ne miatta sírjanak, mert világosan kell látniuk ezeknek az embereknek, hogy Jézusnak nem önmaga miatt kell meghalnia, hanem őmiattuk, akik ott látszólag Jézust síratják, és azért kell meghalnia, mert nem tudnak a maguk elesett állapotán sírni. Ebbe kell belepusztulnia a Megváltónak, hogy ilyen megátalkodott és kemény lett a szívünk, ilyen önigazultak vagyunk. Talán ott is vádolták Jézus elitélőit, vagy talán volt, aki őt magát, de nem látjuk nyomát, hogy a saját mellét verte volna a nép. Egy ilyen utalás van a Máté evangéliumában, hogy voltak, akik ott bűnbánatra jutottak.
Jézus éppen erre bátorítja őket: merjenek bűnbánatra jutni. Miattatok kell meghalnia Jézusnak. Ezért nem Őt kell síratni, hanem azokat, akik miatt az egyetlen igaznak és ártatlannak a halálba kell mennie. Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam. Fejedre hoztam mind, ami kin s ütés ért, magam hoztam reád. És ha folytatódik ez így: Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád, akkor már magán sír az ember és nem Jézuson. És Ő ide akar elsegíteni minket.
Azután azért is mondja ezt: magatokon sírjatok és ne rajtam, mert Jézus útja a kereszt mélységén és gyalázatán át a dicsőségtbe vezet. Ezen nincs mit sírni. Az ő útjuk viszont, ha így maradnak, a kárhozatba vezet és az kétségbeejtő. És most még az elkerülhető, most kellene sírni, mert késő bánatnak nem lesz értelme. Jézuson nincs miat síratni, Ő engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért az Isten ajándékozott oly nevet, amely minden név felett való. Ez az Ő utja, most még a rettenet van rajta, most még azt kiáltja és talán úgy kiáltja, ahogy Haydn szép kórusmüvében hallottuk: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? A bűn mélyén, ahol a mi helyünkre állt, ezt éli át. De ezután jön a dicsőség: per crucem an lucem - a keresztán át a dicsőség, a fényesség felé vezet az utja. Az utszélen síróknak viszont az egyre nagyobb mélységbe és sötétségbe vezet az útjuk, ha csak meg nem kapaszkodnak Krisztusban, és engedik, hogy kihúzza onnan őket. Ti magatokon sírjatok - mondja.
Végül, hangsúlyos Jézus szavaiban ez is: és a ti gyermekeiteken. Mert azon is csak sírni lehet, hogy rágódtok a múlton, vagy álmodoztok: régi dicsőségünk, hol késel az esti homályban, századok tüntenek el... de nem gondoltok a jővőre, és nem úgy nevelitek a gyerekeiteket, hogy az élő Istenben jobban higgyenek, mint ti, és nem arra adtok példát nekik, hogy megálljanak, hogy birják a viharokat, a terhelést, mert nem egyedül vannak, hanem már itt összeforr az ő Istenükkel az életük a hit által, és így ők is majd a per crucem an lucem mennek. Ezek után a szenvedések, a sok földi nyomorúság után a mennyei dicsőségbe. Nem ez a prespektiva, hanem istentelen nemzedék