Úr Jézus, látod, sokszor megvan bennünk a jó szándék, de a jó megvalósítását már nem találjuk. Megvalljuk, hogy könnyen megbotránkozunk benned, annyira arra van beállítva a szívünk is, hogy vágyainkat teljesítsd. Nekünk is megvannak az elképzeléseink rólad és a saját jövőnkről. Segíts, hogy feltétel nélkül tudjuk kérdezni: mit akarsz, hogy cselekedjünk. S támogass Lelkeddel, hogy cselekedjük is azt azonnal.
Könyörülj rajtunk, hogy ne álldogáljunk és nézzünk utánad, hanem engedjünk hívásodnak és kövessünk téged. Köszönjük, hogy nemcsak a bűneinket akarod elvenni, hanem minket magunkat akarsz birtokba venni. Bocsásd meg, ha még mindig félünk ettől. Bocsásd meg, ha a magunk urai akarunk maradni, sőt téged is fel akarunk használni céljaink elérésében. Légy irgalmas nekünk ezért az istentelen gőgért!
Segíts, hogy igazán összetörjünk előtted és megalázzuk magunkat, és értsük, higgyük, hogy király vagy, és a legnagyobb kiváltság ezen a földön, ha valaki az alattvalód lehet és szolgálhat neked már itt, és majd odaát is örökkön örökké. Segíts ezt elkezdenünk most.
Adj bátorságot vállalni téged. Segíts érlelődni a hitben odáig, hogy valóban ne mi éljünk, hanem te élj bennünk egyre hatalmasabban, hogy hadd történjen meg majd az is, amire oly méltatlanok vagyunk, hogy veled legyünk a te dicsőségedben.
Könyörgünk, szenteld meg ünnepeinket. Könyörgünk népünkért, hazánkért, egyházunkért, az evangélium terjedéséért. Könyörgünk a teológusokért, hogy élő igét hirdessenek a legációban. Könyörgünk, őrizz meg mindnyájunkat attól, hogy méltatlanul vegyük a kenyeret és az Úrnak poharát az úrvacsorában. Növeld hitünket, és beszélj velünk kegyelmesen tovább is még ezeken a gazdag igéken keresztül.
Ámen.
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, segíts, hogy őszintén meg tudjunk alázkodni most előtted, és ne csak a szánkkal valljunk téged királynak, hanem a szívünk mélyén is meg legyünk győződve arról, hogy ma is te vagy az uraknak Ura és a királyok Királya. A tied minden hatalom mennyen és földön.
Bocsásd meg, hogy miközben ezt tudjuk, aközben még sem engedelmeskedünk neked sokszor. Bocsásd meg, hogy miközben királynak vallunk, nem akarunk az engedelmes alattvalóid lenni. Egyáltalán félünk attól, hogy alárendeljük magunkat, akaratunkat, egész lényünket a te királyi felségednek.
Bocsásd meg sok lázadásunkat, akaratod elleni tiltakozásunkat. Bocsásd meg, hogy parancsaidat nap mint nap megszegjük, és ritkán kérdezzük őszintén: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Légy irgalmas nekünk!
Kérünk, ragyogtasd fel előttünk most királyi személyed nagyságát. Ezen a héten különösen is hadd ragyogjon előttünk a te kereszted, amelyen megoldást hoztál ennek a világnak, nekünk mindannyiunknak sokféle nyomorúságunkra.
Hadd értsük jobban, Urunk, kereszthalálod és feltámadásod titkát, és hadd tudjunk következetesen ennek megfelelően élni. Szólíts meg minket most királyi hatalommal, és mérhetetlen nagy szereteteddel. Áraszd ki ránk Szentlelkedet, hogy Ő győzzön meg minket arról, hogy ki vagy te és kik vagyunk mi, és melyik az az út, amelyen ha követünk, egyre gazdagabb életbe jutunk.
Könyörülj rajtunk, hogy a bennünk levő fájdalom, a kételyeink, a fáradtságunk ne akadályozzák, hogy eljusson hozzánk teremtő szavad.
Könyörgünk, adj igazi vigasztalást azoknak, akik most gyászban vannak. Hadd lássanak túl a könnyeiken és az emlékeiken. Kérünk, ajándékozz meg minket élő reménységgel. Olyan hittel, amelyik nemcsak a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra is, amelyik tereád néz. Adj mindannyiunknak választ kérdéseinkre, vigasztalást, reménységet a csüggedésünkben. Adj nekünk új életet, a te neved által.
Ámen.
Virágvasárnapot Jézus jeruzsálemi bevonulásának az emlékére ünnepeljük. Ezen az Ő kereszthalálát közvetlenül megelőző vasárnapon sok fontos esemény történt Jeruzsálemben, mint ahogy azt hallottuk is az előbb, az evangéliumi rész felolvasása során. Éppen ezeknek az eseményeknek kapcsán derült ki, hogy ki milyen közel került Jézushoz az azt megelőző időben. Kinek van valóban közössége vele, ki kötelezte el magát a Megváltó mellett, s ki az, aki csak ott volt, hallott egyet-mást, de ez nyomtalanul múlt el az életében, és minden maradt úgy, mint régen volt.
Roppant jellemző, hogy milyen sokan tolonganak Jézus körül ennek a vasárnapnak a reggelén, és milyen kevesen maradtak ott mellette, amikor már meghalt a kereszten. Rohamosan fogy a Jézust körülvevő sokaság, mert működik a rosta, és kihullanak azok, akik szív szerint nem tartoztak hozzá.
Isten ezen a szép ünnepen pontosan ezt kérdezi most tőlünk, tőled: oda tartozol-e szíved szerint Jézushoz úgy, hogy kész vagy végigmenni vele az Ő útján? Vagy valahol útközben te is leszakadsz? Nos, éppen ezért kövessük végig azt az utat, amit a mi Megváltónk Jeruzsálembe való bevonulásától a keresztig megtett, és egy-egy állomásnál álljunk meg egy kicsit, s látni fogjuk, miért fogy a sokaság.
1) Mindenekelőtt azokat nézzük meg, akik nem hozsánnáztak a virágvasárnapi menetben, akik nem vonultak ki az utcára. Képletesen szólva: ők a járdáról nézték, hogy mi történik, vagy még inkább a házuk ablakából figyelték az eseményeket. Ők aggodalommal vegyes megvetéssel nézték mindazt, ami virágvasárnapon történt. Aggódtak, mert - ahogy olvassuk - attól féltek, hogy az egész világ Jézus után fog menni, és megvetették a kiabáló, hozsannázó sokaságot. Az ő számukra egyértelműen kellemetlen jelenség volt Jézus. Jézus puszta jelenléte, az Ő tiszta személyisége szakadatlan kritikát jelentett az ő kétes értékű erkölcsiségükkel, hazafiaskodásukkal és vallásoskodásukkal szemben. Az a szelídség, ami Jézusból áradt, az, amilyen egyszerűen és mégis hatalommal tudott tanítani, nem úgy mint ők, Jézusnak a lényegretörő éles kérdései, az az egyértelmű, belsőleg teljesen szabad személyiség, aki Ő volt, folyamatosan bírálta az ő magatartásukat és szemléletüket.
Éppen ezért ők nem álltak be virágvasárnap sem a hozsannázó sokaságba. Ők tudták, kivel állnak szemben, ők szemben álltak Jézussal. Az ablakból nézték hűvös megfigyelőkként, és közben arra készültek, hogy különösebb feltűnés nélkül hogyan pusztíthatják majd el.
Ne siessünk tovább. Hadd kérdezzem meg: nem így ültök ti sokszor a templomban? Ilyen udvarias eleganciával, hűvös megfigyelőként? Miről beszél a lelkész? S ha nem arról, amit vártunk, akkor az sem jut el a szívünkig, amit az élő Krisztus akart mondani az életünk megmentésére. Mert megvannak az igényeink, - csúnya, ma használt szóval: elvárásaink, és ha nem azt kapjuk, amit kértünk, akkor nem kell. Mint aki lehúzza a redőnyt, és csak mögüle kukucskál ki. Tisztán nem is hallja, mit mondanak kint, de nem is hallani akar, ő nézője az eseményeknek. Már pedig Isten igéje azt mondja: a hit hallásból van, még pedig az Isten igéjének a hallásából. (Róm 10,17).
Aki ilyen hűvös tartózkodással nézi, hogy mi történik itt, az esetleg a templomban ülve fog elkárhozni. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől a magatartástól!
2) A sokaság nem ilyen, a sokaság ünnepel. A tömeg éljenez, s kiabálják a hozsánnát. Idézik a zsoltárból, és várják, hogy Jézus valóban olyan Messiás legyen, amilyet őt elképzeltek maguknak. Ebben a hozsannázásban sokféle fájdalom, keserűség és soksok vágy szólal meg. Most végre kikiabálhatják magukat. Sokan vannak, és olyankor könnyebb kiabálni.
Az, hogy lelkesedik a tömeg, még önmagában nem baj. Meg kellene tanulnunk újra lelkesedni azért, azokért, akikért érdemes. Valós értékekért. Elfelejtettünk lelkesedni. Ijesztő, amit a gyerekek és a fiatalok körében tapasztalok, hogy mennyire nincsenek eszményeik, hogy milyen sokan nem tudnak őszinte könnyeket sírni. Nem szorul össze a szívük, nem tudnak meghatódni, megrendülni. Hogy milyen sokan nem tudnak önfeledten kacagni. Meg kell tanulnunk lelkesedni!
A lelkesedés azonban még nem elkötelezettség. Lelkesedni - különösen ilyen helyzetben, mint ott virágvasárnap volt - viszonylag könnyű. De figyeljük meg: kit ünnepel az a sokaság virágvasárnap? Látszólag Jézust, de egyáltalán nem Jézus van az ünneplésük középpontjában, hanem ők maguk. A saját vágyaik valóra válását remélik. Itt senki nem kérdezi: Uram, mit akarsz? A hosianna azt jelenti: segíts most! Segíts ki minket ebből a helyzetből. És még azt a világos jelbeszédet sem értik, amit Jézus azáltal közölt a sokasággal, hogy szamárháton vonult be Jeruzsálembe, tudatosan vállalva ezzel a Zakariási próféciát, hogy Ő olyan uralkodó, aki nem ránt kardot senki ellen, aki szelíd és így szabadító. Ez a két szó egyáltalán nem volt egymás mellett az emberek tudatában. Hogy lehet szabadító az, aki szelíd? S miért marad szelíd az, aki szabadítónak jött? Ők azt várták: rántson végre fegyvert, s mondja, kit kell püfölni, s erre vállalkoznak. Mert régóta sok elfojtott keserűség és megaláztatás volt a szívekben.
Ez a szelep kezd kinyílni a hozsannázásban, és ezt várnák Jézustól is. Itt nem az a vágyuk az embereknek: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjünk? Az a vágyuk: Uram, hajtsd végre azt, amit mi akarunk, amit mi szeretnénk, amire mi vágyunk. És egyáltalán nem értik, hogy Jézus pontosan ezt az új természetet hozta mindannyiunknak, amelyik szelíd és úgy szabadító, illetve megszabadult. Ez a sokaság a saját hangját élvezi virágvasárnap, és nem Jézus hangjára figyel. Isten őrizzen meg ettől is minket!
Egy kicsit hasonlít ehhez az, amikor valaki kiereszti a hangját a templomban és harsog egy éneket, de oda sem figyel arra, hogy miről szól a szövege, és nem a saját szívéből fakadó Isten-dicsőítésként mondja azt. Élvezi a hangját. A virágvasárnapi sokaság sok tekintetben ilyen volt.
3) Ezért nem marad Jézus az utcán, hanem a kis szamárral egyenesen a templomba megy, ott leszáll róla, és a templomban rendet teremt. És innen már sokan visszafordulnak, mert ez már botránkoztató. Addig, amíg másokat lehet ítélgetni, amíg élvezettel lehet sorolni, hogy kinek milyen bűne miatt jutottunk oda, ahol vagyunk, addig szívesen benne vagyunk. De amikor Jézus a te pénzváltó asztalod borítja fel, és a te galambocskáidat engedi ki a kalitkából, akkor megbotránkozik az ember. Nem ezt vártuk tőle. Nem ilyen Messiásra számítottunk. Mutassa meg, kit kell ütni! De, amikor az ostor esetleg minket ér, és Ő a templomba úgy lép be, mint sajátjába, komolyan veszi azt, amit mondtak neki: Király, és elkezdi az uralmát gyakorolni, akkor sokan visszahőkölnek. Neki ugyan ne parancsoljon! Igaz, hogy ő harsogta előtte: Király, na de azt nem úgy gondolta! Vagy nem vette komolyan, vagy maga sem tudja, miért harsogta. Mert sok mindent mondunk, amit nem veszünk komolyan.
Ezért mondta Jézus a Hegyi beszédben: „Nem mindenki, aki azt mondja nékem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” - Mondani könnyű ... Hozsánnázni az utcán könnyű, főleg, ha sokan kiabálják. Itt, az úrasztalánál szép ruhában elmondani: holtomig, holtáig hűséges leszek hozzá, ez könnyű, de amikor néhány év múlva azt mondja valaki: szakíts a szeretőddel, és csak azt szeresd, akinek megígérted: holtodig, holtáig, akkor megsértődsz; mint ahogy többen megsértődtek már, amikor effélét kellett mondanom nekik.
Egy keresztelőn elmondani: úgy nevelem, hogy megismerhesse Jézust, könnyű, de amikor tízéves koráig nem hallja a gyereked tőled Jézus nevét, és sose látott otthon imádkozni, és ismeretlen, hogy elővennétek a Bibliát és Istent dicsőítő éneket énekelnétek, akkor hogy számolsz el Istennek ezzel a fogadalommal?
Könnyű az élet ünnepi pillanataiban szépeket és nagyokat mondani, de nehezebb azokhoz ragaszkodva az engedelmesség keskeny útján járni.
Márpedig az életünk nagyon sokszor hasonlít ahhoz, amilyen a jeruzsálemi templom volt ezen a virágvasárnapon. Ugye tudjátok, hogy a pogányok udvara arra volt fenntartva, hogy oda jöhessenek Istent kereső pogányok, és ott halljanak róla és imádkozhassanak csendben. Ide nyomult be az üzlet, és az áldozati állatokat, amiknek az árusítását valahol másutt szabad volt folytatni, behozták oda, meg a pénzváltók is ott működtek, mert így kényelmesebb volt az embereknek, és jövedelmezőbb volt a templom üzemeltetőinek. Kiszorult a misszió, és elfoglalta helyét az üzletelés. Megszűnt a csend és a csend lehetősége, és benyomakodott oda is a világ.
Ha most elkezdenénk részletezni, de sok hasonló pontot találnánk! Elvileg tudjuk, hogy milyen szükségünk van a csendre, az Isten előtti megállásra, talán vannak olyan tapasztalataink, hogy egy-egy ilyen csendes félórában értettünk meg igazán világosan valamit. De jó, hogy akkor úgy döntöttünk! Isten megkönyörült rajtunk, irányította a gondolatainkat. Na de ki ér rá félórákat csendben eltölteni Isten előtt? Reggel nincs idő, mert éppen csak odaérünk a munkába, este nem tudunk már, mert belealszunk az imádságba, hét közben ... ugyan kérem! Hova gondol? Hét végén ... Pótolni kell mindazt, amire hét közben nem volt idő. Amíg aktív vagyok, azért nem érek rá, mióta nyugdíjas vagyok, sokkal több a tennivalóm, mert hét bőrt húz le rólam a család. Mikor? Majd ha meghalunk? De hova kerülünk, ha meghalunk? „Az én Atyám háza imádság háza, ti pedig a rablók barlangjává tettétek” - mondja itt Jézus, nem válogatva a kifejezéseket.
Kiszorítja az Istent, kiszorítja az engedelmességet, és lehetetlenné teszi a missziót, hogy másoknak hitelesen, bátran, nagy szeretettel beszéljünk Jézusról mint szabadítóról, az a világ, amely körülöttünk van. És amikor Jézus megjelenik és rendet teremt, akkor rossz néven vesszük. Ezért maradnak le sokan itt már. Márpedig itt kezdődne igazán a Krisztus-követés.
Amikor az utolsó vacsora végén Jézus megmosta a tanítványok lábát, és Péter ez ellen tiltakozott, akkor mond neki a Megváltó egy nagyon meghökkentő kijelentést: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd nincs hozzám.” Amíg nem engedem, hogy megtisztítsa életemet, hogy Ő kidobáljon az életemből mindent, ami szerinte nem odavaló, és az eredeti rendeltetését állítsa helyre, addig semmi közöm nincs hozzá. Akkor sem, ha hozsánnáztam? Akkor sem! Mert ha komolyan veszem, hogy Ő király, akkor most kezdhetem ezt bebizonyítani, hogy amit mond, csinálom.
Azok Krisztus elkötelezett követői, akiknek a szemléletét az jellemzi, amit az itt említett szamárcsikó gazdájának a magatartása tükröz. És a virágvasárnapi színes történetsorozatból most ezt a részletet szeretném különösen is a szívetekre helyezni. Gondolkozzunk ezen még délután is majd.
Jézus elküldi két tanítványát, hogy a szomszéd faluban látnak megkötve egy szamárcsikót, hozzák el. Na de hát annak vannak gazdái! S ha megkérdezik: hova viszik - mit mondjanak? Mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. El is mennek, minden úgy történik. Ott van megkötve a kis szamár, eloldják és vezetik. S jön a gazda: hohó ... Hova viszitek? Az Úrnak van szüksége rá. Ja, az egészen más! Akkor vigyétek! Ez már tanítványság. Amikor Jézus bejelenti a jogigényét, a tulajdonjog igényét akármire, amiről azt gondoltam: enyém, akkor a legtermészetesebben rendelkezésére bocsátom. Sőt megtisztelve érzem magamat, hogy valamimre szüksége van. Hiszen nemcsak az a valamim az Övé, én magam is az Övé vagyok. Ő rendelkezik velem, és ez nem elmélet, hanem amikor elkezd rendelkezni, azt mondom: igen.
Ez már több, mint a hozsánnázás. És ez mindig nehezebb. De készek vagyunk-e erre? Amikor Ő szabja meg a időbeosztásunkat, a pénzünk beosztását, amikor Ő dönti el, kivel barátkozunk és kivel nem, milyen nézeteket teszünk a magunkéivá és milyeneket nem. Amikor Ő ténylegesen abszolút tekintély lesz az életünkben.
Vannak, akik nem is csatlakoznak a menethez, csak megfigyelő állásból nézik. Vannak, akik hozsánnáznak, éltetik Őt és várják tőle vágyaik valóra váltását. És vannak, akik bemennek a templomba, és engedik, hogy megtisztítsa az életüket.
Olyan jellemző, Máté leírja, hogy a templom megtisztításának a végére már csak néhány gyerek, meg néhány vak és sánta volt ott Jézus mellett. A gyerekek tovább hozsánnáztak akkor is, amikor az már veszélyes volt és óvatos felnőtt nem hozsánnázott, a betegek meg engedték, hogy meggyógyítsa őket. Aki mer úgy jönni Jézushoz, mint kisgyermek, és vállalja őt mint az életet megtisztító királyt is, az megy vele tovább az úton. S aki tudja magáról, hogy rászorul az Ő gyógyító hatalmára, s engedi, hogy meggyógyítsa, az megy vele tovább az úton. A többiek kinn maradtak az utcán. 4) De innen is továbbvezet Jézus útja, innen egyenesen Kajafás és Pilátus kihallgatási termébe viszik Őt. Ki megy vele oda? Azt olvassuk: Péter követte őt távolról, hogy lássa, mi lesz vele. Aztán leült a főpap szolgáival ott az udvaron, amíg Jézust benn vallatták és ütötték-verték, és ott történik a baj, amikor valaki felismeri: ő is Jézus tanítványa volt, és ezt letagadja. Pedig előző este fogadkozott: Uram, én kész vagyok veled börtönbe és a halálba is menni. Jézus akkor mondta: majd meglátod, mire vagy kész. Nem szól addig a kakas, míg háromszor megtagadsz engem.
Kajafás udvarán a Jézusnak szánt ütés már azokat is érte, akik hozzátartozónak vallották magukat. És Péter elugrott ez elől az ütés elől. Továbbment Jézussal, de nem vállalta érte a veszedelmet. (Csak zárójelben jegyzem meg, de nyomatékosan: Jézus viszont ennek ellenére vállalta Pétert, és amikor az Ő feltámadása után abban a csodálatos meghitt beszélgetésben sok mindent tisztáznak, akkor újra tanítványául hívja el és apostolául küldi el. - Jn 21,17-19).
Ha mi is megtagadtuk már Őt, szégyelltük, hogy hozzá tartozunk, és úgy érezzük, ezen csak sírni lehet, akkor csak sírjunk őszinte bűnbánattal, de ne feledjük, hogy Jézus ennek ellenére tanítványának tart, vagy kész újra visszafogadni.
Viszont ezzel számolnunk kell, hogy ha továbbmegyünk Jézussal az úton, akkor Őérte esetleg szenvedést is vállalni kell. Készek vagyunk-e erre? Készek vagyunk-e Őróla beszélni, a hitünket megvallani akkor is, ha előre tudhatjuk, hogy emiatt a legjobb esetben elhúzzák a szájukat, akik hallják? Majd utána a hátunk mögött számunkra nem hízelgő jelzőkkel illetnek? És ez miért baj? Ez vele jár a Krisztus-követéssel. Isten gyermeke ezt nem tragédiának tekinti, ez minősíti a Krisztus-követést. Ha olyan közel vagyok Jézushoz, hogy a neki szánt ütés engem is ér, akkor a legjobb helyen vagyok. Egyedül ott vagyok biztonságban. Hát az Ő követésére indultam el, nem? Vagy nem gondoltam komolyan? Ha komolyan gondolom, akkor ott is követni kell Őt, és ott is mellette maradni, ahol ennek valami ára van. Készek vagyunk-e ezt is vállalni?
Ha valaki azt mondja kicsit fölényesen: te természettudományosan képzett ember vagy, hogy tudod ezt összeegyeztetni a hiteddel, akkor a Biblia szavaival élve, készek vagyunk-e megfelelni a bennünk levő reménységről szelíden és tisztelettudóan? Egyáltalán nem kell zavarba jönni. El tudjuk-e mondani, mit jelent nekünk Krisztus?
Vagy ha bölcs tanácsadóink azt mondják: most már aztán legyen vége, itt most te következel: üss vissza! Akkor eszünkbe jut-e a virágvasárnapi király, aki szamárháton vonul be Jeruzsálembe, hogy tüntetően értésükre adja az embereknek: Ő szelíd és úgy szabadító, és semmilyen helyzetben nem hajlandó erőszakhoz folyamodni.
Vagy ha azt mondják a lányainknak, - mert mondják ám! - neked még nem volt dolgod fiúval, és csak azért, mert hívő vagy? Akkor tudják-e a hit alázatával és bátorságával vállalni ezt? És egy tablettáktól és kaparókanalaktól tönkretett nemzedékben tudnak-e majd egészséges méhben egészséges gyerekeket kihordani, akik a párjuktól származnak, és azokat Isten dicsőségére felnevelni? Nem egyet, nem kettőt, - amennyit Isten ad. Miközben harsog a hahota, hogy soha, soha, soha. És mindezt nem dacból, nem provokálva, hanem engedelmességből. Ha ez az engedelmesség következik valakinek az életében abból, hogy Jézus Krisztus tanítványa. - Itt már nem sokan követik Jézust. Itt már lelemaradoznak az emberek. Kevesen hajlandóak áldozatot hozni, árat fizetni azért, hogy ők az Ő tanítványai.
5) Pedig még innen is továbbvezet az út, mert Kajafás és Pilátus elől végül is a Golgotára vitték a Megváltót. Ki megy Ővele egészen a keresztig? Ott már csak János volt, meg az a három asszony, aki siratta Őt. Ennyire apadt a nagy sokaság. Márpedig a tanítvány útja a keresztre kell hogy vezessen. Ez a magatartás az, amikor a hívő ember számára nem csupán aranymondás, hanem életgyakorlat: „É-lek, többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. S amely életet e testben élem, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20). Itt már ez valóság: élek, sőt most élek igazán, de nem én. Az akaratom, a vágyaim, az elképzeléseim félreálltak a Király útjából. Jézus királysága ténylegesen érvényesül az ilyen ember életében. Vagyis az Isten országa valóságosan eljött az ilyen ember életébe. Az Isten királysága megvalósul. Mindenestől használhatja már Jézus az ilyen embert.
Elmegyünk-e vele egészen idáig? Könnyű az ablakból kibicelni és megjegyzéseket mondani. Viszonylag könnyű beállni a tömegbe, és kiabálni azt, amit mindenki más kiabál. Még ha az igaz és kedves, akkor is. Ennél már nehezebb bemenni a templomba, és elfogadni, hogy Jézus rendet csinál az életünkben. Még nehezebb szenvedést is vállalni érte. És a legnehezebb az, amikor egészen megadja magát az ember, s azt mondja: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ezért fontos kérdés, testvérek, meddig megyünk Jézussal. Mielőtt a befejezést mondom, hadd olvassam fel Túrmezei Erzsébetnek egy versét, amelyiknek a címe is ez: Meddig?
Uram, teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök-éjszakáid.S olyan kevés a csendes Jánosod, aki nem ígér, nem fogadkozik, de elkísér egész a Golgotáig.
Mert olyan könnyű azt kiegy izzó percben: Meghalok veled! De annyi minden visszahúzna még, ha ránkborul a szörnyű éjszaka, ha megérint a fagyos lehelet.
Talán csak egy kis gyermek mosolya ... vagy a hitves könnyfátyolos szeme ... Susognak a szélben ringó habok: a halászbárka, otthon képe hív ... Ó, legalább búcsúzni kellene!
Hamu alól az életösztön isfelparázslik: Ó, ilyen hirtelen? Egy percre olyan szép lesz a világ, átölel minden színe, illata!... S már el is hangzott a „Nem ismerem”!
Uram, teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök-éjszakáid. Bár lehetnék egy csendes Jánosod, aki nem ígér, nem fogadkozik, de hű marad egész a Golgotáig!
6) Mert csak aki egész a Golgotáig hű marad, annak mondja végül is a király: „Aki győz, ül az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” Mert végül is a mennyei dicsőségbe vezet ez az út. Per krucem ad lucem. Kereszten át a fényességbe, a dicsőségbe. Készek vagyunk-e onnan, ahol éppen most vagyunk, továbblépni? Sose engedjünk semmilyen kísértésnek! Ezt játssza el az, aki útközben lemarad Jézus mögül, hogy üljön az Ő királyi székébe vele.
Jó lenne, ha ezt a hetet valóban csendes, böjti hétnek tekintenénk mindnyájan, és belenéznénk az ige tükrébe, engednénk, hogy Isten győzzön meg: hol vagyunk most és onnan lépnénk előbbre. Legyen most csakugyan imádság az ajkunkon az ének és így könyörögjünk: Egyszerűvé formálj belső, lelkiképpen, békességben, csöndességben. Tisztogasd meg szívem. Jöjj és lakozz bennem, hadd legyen már itt lenn templomoddá szívem-lelkem! és ne lakhasson más e szívben. (165,5-6).