Istenünk, áldunk azért, mert gazdag vagy a kegyelemben, és bővölködsz a megbocsátásban. Jövünk hozzád kegyelmet koldulni. Nem gondoltuk, Urunk, hogy ennyire rászorulunk bűnbocsátó irgalmadra. Olyan sok bűn vádol minket is, amikor nem tettünk semmi rosszat, csak éppen nem tettük meg azt a jót, amit tehettünk volna.
Köszönjük, hogy arra méltatsz minket, hogy a te nyomorúságokat enyhítő áldott munkádban munkatársaiddá válhatunk.
Bocsásd meg, ha sokszor miattunk támad nyomorúság. Bocsásd meg, ha mi ütünk sebeket Lázárjainkon, aztán időnként, amikor már begyógyulnának, feltépjük azokat. Olyan sok gyilkos indulat van bennünk, Urunk.
Kérünk, hozd ezeket napvilágra, és bocsáss meg nekünk. Teremts bennünk egészen új szívet. Add, hogy az az indulat legyen bennünk, ami benned volt, Jézus Krisztus, aki nem tekintetted zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő vagy, aki soha nem éltél vissza a helyzeteddel, a képességeiddel, mindenható hatalmaddal, hanem mindent a mi javunkra használtál.
Magasztalunk azért, hogy semmi nem volt drága azért, hogy rajtunk segíts, még az életed sem. Bocsásd meg, hogy mi úgy féltjük magunkat. Úgy fel tudunk háborodni, ha a kényelmünk, a hiúságunk, a tekintélyünk a legkisebb mértékben csorbát szenved. Annyira távol áll tőlünk, Urunk a böjtös szemlélet és a csendesen, folyamatosan végzett böjtnek, áldozathozatalnak a gyakorlata.
Segíts minket a magunk felszínes hajszoltságából, szédült magunk körül forgásából kiszállni, előtted leborulni, és másokhoz lehajolni, tőled egyre több áldást venni, és egyre többet továbbadni. Áldássá lenni azok számára, akik közé helyeztél. Köszönjük, hogy ez lehetséges.
Könyörgünk azokért, akik különösen is nélkülöznek kenyeret, munkát, otthont, társat, egészséget, reménységet, hitet. Kérünk, ezt a sok szükséget te enyhítsd meg, és felajánljuk magunkat csendes szolgáidként.
Könyörgünk betegeinkért. Különösen is valakiért, aki most súlyos műtét előtt áll. Adj a szívébe békességet, és engedd, hogy mindnyájan tőled tudjunk várni segítséget. Elsőnek tőled kérjünk tanácsot, s merjünk engedni tanácsaidnak akkor is, ha azok sokszor egészen mások, mint amit a környezetünk sugall, vagy mint amire a magunk gonosz szíve indítana.
Segíts, hogy engedjünk a tőled jövő indításoknak, és így hadd lehessünk csodák részesei. Ajándékozz meg minket ma még olyan csenddel, amelyikben formálódhat a mi új életünk.
Ámen.
Örökkévaló és mindenható Istenünk, segíts most, hogy úgy tudjunk igazán megalázkodni és leborulni előtted, ahogy illik.
Bocsásd meg, hogy oly sokszor megpróbálunk elképzelni téged valahogy, és mindig tévedünk. Nem tudjuk elgondolni, mit jelent az, hogy előbb voltál mindennél, hogy minden a szavadra állt elő, hogy ma is uralkodsz mennyen és földön, és még a poklokon is hatalmad van. Bocsásd meg, hogy nem ennek megfelelően bízunk benned. Bocsásd meg, hogy sokszor kétségbe vonjuk igazmondásodat, kételkedünk ígéreteidben. Nem tudjuk elképzelni azt sem, hogy életünk nehéz helyzeteiben hogyan tudsz segíteni rajtunk.
Nem akarunk most képzelődni, Urunk, hanem szeretnénk megalázkodni előtted. Szeretnénk egészen kinyitni a szívünket, és minden aggályoskodás nélkül bizalommal fogadni azt, amit kínálsz.
Könyörülj rajtunk és ajándékozz meg minket. Ajándékozz meg igéddel. Hadd legyen ez most egészen személyesen hozzánk szóló isteni beszéd. Hadd legyen ennek teremtő, rendet és tisztaságot teremtő ereje az életünkben.
Segíts, hogy csak rád figyeljünk. Szabadíts meg a fenntartásainktól, a veled szembeni kételyeinktől, és minden bizalmatlanságunktól. Köszönjük, hogy nagyon szeretsz minket, úgy szeretted ezt a világot és benne minket is, hogy a te egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Adj bátorságot ahhoz, hogy higgyünk Őbenne.
Kérünk téged, élő Urunk, Jézus Krisztus, légy itt most közöttünk, és vigasztalj, erősíts, bátoríts, vagy törd össze keménységünket, de semmiképpen ne hagyj így, ahogy vagyunk. Könyörülj rajtunk, hogy az az ige, amit hallunk, ne ítélet legyen, aminek nem engedtünk, hanem hadd legyen az az új élet kezdete, vagy az új életben való megerősödésünk alkalma.
Teremts bennünk és körülöttünk igazi csendet. Formálj, tisztíts, ajándékozz meg minket.
Ámen.
Ennek a történetnek, amelyikhez éppen most, böjt első vasárnapján érkeztünk Bibliaolvasásunk során, ma csak az elejéről szeretnék szólni. Nevezetesen arra a kérdésre jó lenne, ha választ találnánk: kik a mi koldusaink, és mit vétünk ellenük?
Most nemcsak azokra gondolok, akik az utcákon és az aluljárókban a kezüket vagy a sapkájukat nyújtják adományért, és nem is csak ennek a fordítottjára, ami elég gyakori témánk, amikor mi koldulunk másoktól egy kis elismerést, jó szót, biztatást, dicséretet vagy bármi mást, amiről úgy gondoljuk: járna nekünk tőlük. Most azt nézzük meg, amiről alapvetően beszél ez a történet: kik azok, akik miattunk nélkülöznek a közelünkben? Kik a mi koldusaink, és mit vétünk ellenük?
Miről van szó ebben a történetben? Az egyik szereplője egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Ő nem ismerte, mi a böjt. A sötétvörös színű bíbor és a hófehér színű patyolat olyan anyagok voltak, amikből csak a leggazdagabbak készíttethettek maguknak ruhát, és azt is csak kivételes, ünnepi alkalmakkor hordták. Ez az ember rendszeresen ilyen ruhában járt, és abban a világban, amelyikben az emberek többsége nagyon szegényen élt, és húst hetente egyszer, ha látott, vagy evett, ő mindennap gazdag lakomát készíttet és a barátaival együtt vigadozik.
Pedig bizonyosan hallott ő is a tízparancsolatról, s arról, hogy abban van egy ilyen mondat is: hat napon át dolgozz, és végezd minden munkádat, és a hetediket szenteld az Úrnak. Neki azonban úgy tűnik, egyáltalán nem is volt munkaruhája, nem szokott dolgozni. Nagyon gazdag ember volt.
A másik szereplő egy Lázár nevű koldus, akit naponta ledobtak - ez a szó van az eredeti szövegben - az ő házának a belső bejáratához, ajtajához, hogy ott tengesse az életét. Mire várt ez a Lázár nevű koldus ott? Abban az időben az emberek evőeszköz és szalvéta nélkül, a puszta kezükkel étkeztek, és étkezés végén többnyire egy falat kenyérrel törölték le az ujjaikat. Ezt a kenyeret azután eldobták. Ezekre a kenyérdarabokra várt Lázár, hogy így enyhítse az éhségét. Azt olvastuk, hogy közben a nyílt sebeit nagy részvéttel meg-megnyalta egy-egy arra kóborló kutya. Úgy látszik, ezeket nem tudta elkergetni, mert talán mozgásképtelen volt.
Lehetne itt elmélkednünk a kutya emberségéről és az ember kutyaságáról, de most ezt mellőzzük. Nagyon éles az ellentét a két ember sorsa között. Az egyik naponta dőzsöl, a másik folyamatosan nélkülöz. Az egyik egyfolytában élvezi az élet gyönyöreit, a másiknak csupa szenvedés a léte. Az egyiknek sokkal többje van, mint amire szüksége van, a másiknak a létminimum sincs biztosítva. Ide vezetett az az út, amelyiken elindultunk, amikor otthagytuk Istent, és azt mondtuk: majd mi őnélküle, tőle függetlenül akarunk élni és uralkodni. Az egyik ember többet költ őrzésrevédésre, mint amiből egy nélkülöző család tisztesen, szerényen megélhetne. Ezt csináltuk a világból.
De hát tehet ez a gazdag arról, hogy sokja van? És bűn az, hogy szépen öltözködik és naponta vigadozik a barátaival? Nem árt ő közben senkinek. Nem bántja ő Lázárt sem. Nem rúg belé ott az ajtaja előtt, nem tiltja meg, hogy naponta odahozzák, nem dobatja ki, nem tiltja ki a házából. Miért ítéli el akkor Jézus ezt a gazdagot?
Ennek az embernek nem az volt a bűne, amit tett, hanem az, amit nem tett. Nem vette emberszámba a másikat. Észre sem vette a lába elé odatett nyomorultat. Nem indult meg a szíve annak a sebein, és nem állt meg a keze, miközben tömte magába a finom falatokat, hogy vinne belőle az ajtaja előtt fekvő nélkülözőnek is. Úgy tűnik, ezt tartotta természetesnek. Ilyen a világ: az egyik dőzsöl, a másik nélkülözik. Ezen nem is óhajt változtatni. Legfőképpen úgy nem, hogy ő mondjon le valamiről, és ő hozzon áldozatot azért, hogy helyreálljon az egyensúly.
Tudniillik ez lenne a böjt. Amikor látom valakinek a szükségét, mozdul a szívem, mozdul a kezem, s igyekszem azon enyhíteni, mégpedig Isten iránti hálából.
Ez az ember tehát nem ártott senkinek, de nem is tett semmit Lázár nyomorúságának az enyhítéséért. Nem esett meg a szíve rajta. Ennek a gazdagnak már nincs szíve, csak gyomra. Embertorzóvá nyomorította az önzés, amihez hozzászokott, és az a mértéktelen élvhajhászat, ami jellemző volt rá. Érzéketlenné vált mások nyomorúságával szemben. Ez a közömbösség tette őt irgalmatlanná, és embertelenné.
Az általános polgári erkölcs ezt nem tartja bűnnek. Semmiféle bűncselekményt ez az ember nem követett el. Isten igéje azonban súlyos bűnnek tekint minden ilyen közömbösséget, érzéketlenséget, és azokat a mulasztásainkat is, amiket nem teszünk meg, amit meg lehetett volna tenni.
Amikor Ezékiel próféta Sodomának, a gonosz és Istentől pusztulásra ítélt városnak a bűneiről ír, akkor pontosan ezt említi hangsúlyosan: „Az volt a bűne Sodomának, hogy bár fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része, de a nyomorultat és a szegényt mégsem támogatta.” (Ez 16,49). Károli olyan szépen fordítja: „nem fogta meg a nyomorultnak a kezét.” Ez volt a bűne.
De hát nem ő tette nyomorulttá, és nem is bántotta a nyomorultat. Mit kérnek akkor számon rajta? Azt kéri számon Isten, hogy nem segített rajta. Nem fogta meg a nyomorultnak a kezét. Mert ahogy a Jakab levelében olvassuk: „Aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak.” (Jak 4,17).
De miért éppen ennek a koldusnak a nyomorúságát kérik számon ezen a gazdag emberen? Azért, mert ez a koldus volt odadobva az ő ajtaja elé. Ez volt az ő koldusa.
Amikor a Bibliában egy nyelvtani ige passzív alakban szerepel, akkor a cselekvésnek az alanya általában Isten. Tehát akkor mondhatjuk azt itt, hogy Isten helyezte oda Lázárt a gazdagnak az ajtaja elé? Mondhatjuk. Nem Isten az oka annak, hogy az egyik gazdag és a másik koldus. Miattunk, a mi Isten elleni lázadásunk miatt borult fel az a rend, amit Isten teremtett, amelyben mindenki egyenlőképpen bőségben élt. De addig is, amíg a nagy ítélet után az új teremtésben Isten helyreállítja ezt az egyensúlyt, Ő mindent megtesz a mi lázadásunk következményeinek az enyhítéséért, a szenvedés, a nyomorúság, a nélkülözés enyhítéséért. És Isten ebben a munkájában embereket is felhasznál. Isten munkatársai lehetünk a nyomorúság enyhítésében, amely nyomorúságot mi zúdítottunk a saját nyakunkba, és nem tudjuk megoldani.
Tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Isten helyezte oda ezt a koldust a gazdag küszöbe elé, mintegy lehetőséget adva a gazdagnak arra, hogy Isten munkatársaként segítsen. Hogy abból, amit ő is úgy kapott Istentől, valamit szívesen továbbadjon. Ezt a magatartást nevezi a Biblia böjtnek. Érzékelem a másik nyomorúságát, és azonnal mozdulok, és úgy, hogy az nekem áldozatba kerül, enyhítek rajta. De ennek nincs izzadságszaga, nem hivalkodom vele, nem panaszkodom miatta. Természetesnek tartom, hogy abból, amit Istentől kaptam, valamit továbbadok másnak. Mégpedig Isten iránti hálából.
Persze ehhez ennek a gazdagnak egy ideig abba kellett volna hagynia a barátaival való vigadozást, egy időre ott kellett volna hagynia a vendégeket, hogy kimenjen és adjon valamit Lázárnak. Vagyis valamiről le kellett volna mondani. Áldozatot hozni, szolgálni, sőt felszolgálni, mégpedig a kisebbnek, a nyomorultnak, az elesettnek, akitől soha nem kapja vissza. Ez eszébe se szokott jutni annak, aki Isten iránti hálából szolgál, hogy mit kap vissza. Ő csak azt látja: itt szükség van a segítségre, és azonnal megragadja ezt a lehetőséget. Aki megvon magától valamit, hogy a másikat szívesen segítse, aki lemond valamilyen gyönyörűségről, hogy másnak örömet szerezzen, az böjtöl. Ehhez persze fel kell állni, abbahagyni azt, amit éppen csinált az ember - az én munkám addig áll, majd utána valahogy behozom, ez is áldozat, de mindezt szívesen és szeretettel. Úgy, hogy senkire nem tartozik, csak Istenre, akik titkon néz, és majd megfizet nyilván.
Aki helyesen gyakorolja ezt a bibliai böjtöt, az nem leereszkedve dob oda valamit a Lázároknak, az nem kegyet gyakorol. Az nem vár tapsot érte, nem panaszkodik miatta, és nem dicsekszik vele. Egyszerűen hálás Istennek, hogy használja őt. Hálás Istennek, hogy adhat. És még ha az utolsóját adja oda, akkor is átéli: milyen gazdag.
Mert ki a gazdag, testvérek? Karácsony Sándor olyan szellemesen írja a Hegyi beszéd magyarázatában: Nem az a gazdag, akinek sokja van, hanem akinek telik. Kincsesládája tetején ücsörögve is koldusszegény az a milliomos, aki nem tud adni. Miközben ad, vagyis miközben továbbad valamit az ember abból, amit Istentől kapott, aközben éli át: milyen gazdag. Hogy milyen gazdag Istene van. És miközben továbbad valamit, milyen közel kerül ehhez a gazdag Istenhez. És milyen jó Isten gyermekének lenni. Az a gazdag, akinek a küszöbe előtt nem éhezik és nem hal éhen a Lázár.
Hagyjuk abba itt a történet elemzését, s azt a kérdést tegyük fel újra, hogy kik hát a mi koldusaink, és mit vétünk ellenük? Kik azok, akik oda vannak vetve a mi ajtónk elé, és miattunk nélkülöznek?
Egy férfi akkor döbbent rá arra, hogy mit vétett az édesanyja ellen, amikor meghallotta annak halálhírét. Elmondta, hogy évente egyszer-kétszer utaztak haza, pedig nem lakott olyan nagyon messze a mama. Írni sose írtak neki, pedig tudták, hogy nagyon várta a postát. Ha hazamentek, abban sem volt sok köszönet, inkább csak arcvizit volt. Mindig tervezte, hogy majd jobban oda kell figyelni rá, ahogy öregszik, de nem volt érkezése - ahogy mondta. Aztán egyszer jött a távirat: meghalt. - Nem az idős szüleid azok a koldusok, akik odavannak vetve a te ajtód elé? A te szüleid, róluk nem másoknak kell gondoskodniok.
Egy asszony, amikor az élete Isten világosságába került, és alapjaiban megváltozott, akkor döbbent rá arra, hogy ő tulajdonképpen a munkahelyén egész nap játszotta az eszét. Kacérkodott a férfiakkal, és roppant élvezte, hogy ingerli őket. De a férjéhez otthon sose volt kacér. Őt minden este magára hagyta teljes közönnyel. - Nem a házastársad a te koldusod, akinek tőled kellene megkapnia, egyedül tőled lehetne megkapnia azt, amire szüksége van?
És nem a tulajdon gyermekeink lesznek a koldusaink, akikre igazán, nyugodtan sose szánunk időt? Persze, valahonnan el kellene venni azt az időt. Világos. Ez lenne benne a böjt. De hát ki játsszék, ki beszélgessen, és ki imádkozzék velük, ha nem a tulajdon anyjuk, apjuk? Egész nap értük dolgozom - mondjuk sokan. Az lehet, de közben éppen úgy nem veszed észre a sebeit, mint ahogy a gazdag a Lázár sebeit, és éppen úgy nem tűnik fel, hogy évek alatt felnőtté váltak, és szívük szerint már nem is kötődnek hozzád.
Koldusok sokasága van ott a küszöbünk előtt, akik miattunk nélkülöznek, és akiknek csak mi tudnánk a nyomorúságukon segíteni. Nem ártunk nekik, csak éppen nem adjuk meg azt, amit meg kellene, és amit meg tudnánk. Mert ilyenkor nagy magyarázatba kezdenek sokan, hogy ez sincs, az sincs, amaz sincs. Nem azt kell adni, ami nincs. Amit adhatnánk, azt kell adni. És nemcsak a testükkel törődni, hanem a lelkükkel is, mert ez is böjt. Ott is felborult az egyensúly. A család nehéz emberei iránt, akiktől mindenki elhúzódik. A betegek, a fogyatékosok iránt, akikhez több türelem kell, ott van-e bennünk ez a szeretet?
Jövő vasárnap délelőtt a helyünkbe jönnek, hogy vért adhassunk azoknak, akiknek az élete függ attól, hogy kaphatnak-e vért. Hogy halljátok ezt a hírt? Haza fogunk-e menni jövő vasárnap is, gondolván: majd ittmaradnak mások, - vagy pedig gondolunk azokra a koldusokra, akiknek vérre van szükségük ahhoz, hogy életben maradjanak? És szívesen adjuk-e azt a néhány decit abból a csodálatos anyagból, ami utána újra fog termelődni és semmi kárunk nem lesz belőle? Másnak viszont sok haszna. Ez kinek a dolga? Ha idejönnek a mi épületünkbe, akkor ki adjon vért?
Lázár oda volt vetve a gazdag ajtaja elé. Akkor ennek a gazdagnak erről a Lázárról kellett volna gondoskodnia.
Olyan gyönyörűség azt nézni, amikor egy-egy ifjúsági óra után a gyerekek segítenek egymásnak a tanulásban. Ki az egyik, ki a másik tantárgyban halad könnyebben, és szíves természetességgel korrepetálják egymást. A múltkor első alkalommal volt itt egy kislány és megkérdezte: mennyit kell ezért fizetni? Mindenki hangosan nevetett. Ez még nem jutott eszükbe soha, hogy ezért fizetni kellene. Nem ez a természetes, hogy nekem ez megy könnyen, ő ott elakadt, akkor segítek? S miközben elmagyarázom neki - mondta egy fiú -, magam is világosabban értem. Az a jutalma, hogy a következő alkalommal még ketten kérnek segítséget. És még kettőnek adhat tovább abból, amit ő is úgy kapott Istentől. Mert ez nem az ő érdeme, és nem a szüleié, hogy neki a matek megy jobban vagy a nyelvek mennek könnyen. Ez a természetes. Ez lenne a természetes ...
Meg az, hogy odafigyelünk az ajtónk elé vetett szomszédra is, meg az, hogy mindenki fontos lesz, aki még nem hallott az evangéliumról és nem hisz Jézusban. Körül vagyunk véve ilyen koldusokkal, akiknek nincs még új életük, és ha nekünk már van, és ha valóban hisszük, hogy igaz az evangélium, akkor meg kellene osztani velük. És valamit továbbadni abból a reménységből, békességből, csendes örömből, amit Istentől már kaptunk. Mert akinek új élete van Jézusban, az hihetetlenül gazdag.
Kapnak-e ebből a gazdagságból a körülöttünk levők? Persze, ehhez le kell mondani valamiről, mert valamikor ezt meg kell csinálni. Oda kell figyelni Istenre, egymásra. Áldozatot hozni, böjtölni. Ez a böjtös szemlélet az, ami teljesen idegen ettől a világtól, amelyikben a profit, a verseny, a piacszemlélet, ez a vad-kapitalizmus, amibe belecsöppentünk, eltorzítja az emberek gondolkozását. Tiszta bolondnak tekintik azt, aki lemond egy lehetőségről azért, hogy ahelyett valaki máson segítsen. Vagy ha azzal élne, az valakinek hátrányos lenne. Egyetlen szempont van, hogy nekem most mi a hasznom belőle. Semmi más nem számít. Másra is gondolni, távlatosan gondolkozni, a jövőre gondolni, egyáltalán gondolkozni ... ez idegen ettől a nekivadult embertől. Pusztítjuk a természetet, írtjuk a fákat, teleépítjük a budai hegyeket fel a csúcsig ... Telefüstöljük a nagyvárost, meg a kislakást. Hadd szívja a füstöt a csecsemő is, a beteg öreg is ... Kit érdekel? Nekem most mi a kellemes, vagy mi a hasznos. Én, a gazdag, most hogy érzem jól magamat a dúsan terített asztalnál a haverjaimmal. Ez a szempont.
Ki az a Lázár? Ünneprontó. Nem kell róla beszélni. Úgy lépem át a küszöböt, hogy a másik irányba nézek. Ne is lássam a sebeit! Ez a szemlélet jellemez sokakat.
Lassan már csak egyedülálló, tartós kapcsolat nélküli, fiatal munkaerőket alkalmaznak. Kinek szempont az, hogy azokat segítsük, akik még mindig vállalnak gyereket. Nem egyet meg kettőt, hanem gyerekeket ... Családot akarnak ilyen körülmények között. Ilyen hóbortosak. Kinek szempont az, hogy segítsük a gyerekes anyákat? Nekem most mi éri meg, az összes többi nem szempont. És mi lesz holnap? És harminc év múlva ki termeli meg a nyugdíjunkat? Ki gondol arra! Még csak eddig sem terjed a gondolkozása az ilyen eltorzult szemléletű embereknek.
Márpedig, ha nem tanulunk meg böjtösen élni, akkor nem fogunk élni. Ha nem tudunk lemondani akármiről a jövőnkért, akkor le kell mondanunk a jövőnkről.
Azonkívül arról is beszél ez a történet, hogy ennek az érzéketlenségnek, ennek a mértéktelen élv- és pénzhajhászatnak, ami ezt a gazdagot jellemezte, meg annak a tehetetlen pörgésnek, ami ebből sokszor következik, nemcsak ideig való szörnyű következményei vannak, hanem örök következményei is. Erre aztán végképp nem gondol az ilyen eltorzult szemléletű ember.
A folytatásban ezt olvastuk: „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt.”
Mert úgy látszik, nincs vége az életnek a biológiai halállal. A Biblia világosan beszél arról, hogy van folytatás. És a folytatás attól függ, hogy mi volt előtte. Egyszer mindnyájan meghalunk. Egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk az élő Isten ítélőszéke előtt, és el kell számolnunk azzal, hogy mit csináltunk itt. Akár gazdagok voltunk, akár Lázárok. És ott már nem lehet mesélni. Ott a tények nyilvánvalók lesznek, az ítéletet kihirdetik, és fellebbezésnek helye nincs. Ott az ítélő Istennel találkozik minden ember.
És ma én azt a nagy örömhírt szeretném nektek hirdetni, hogy a kegyelmes Istennel ebben a földi életben lehet csak találkozni. Ebben a meg nem ismétlődő, egyszeri néhány évtizedben, amit Őtőle kapunk. Itt viszont mi úgy ismerhetjük meg Őt, mint akiről azt mondja a Szentírás: gazdag a kegyelemben, és bővölködik a megbocsátásban. És ha kiderült: nem voltunk jók gazdagoknak, mert éheznek a Lázárjaink a küszöbünkön, akkor most az az utolsó kérdés ma: jók leszünk-e koldusoknak? Vagyis: úgy tudunk-e odaállni a kegyelemben gazdag Isten elé, mint koldusok, akik tartjuk a kezünket, és tisztában vagyunk azzal, hogy semmit nem mutathatunk fel, amiért cserében nekünk járna bármi jó Istentől, csak a mulasztásaink hemzsegnek, az érzéketlenségünket, a közömbösségünket vallhatjuk meg. Egyetlen jó cselekedetünk, érdemünk, szenvedésünk sem fizetőeszköz a mennyben. Csak ajándékba lehet kapni Istentől a kegyelmet, és csak itt, ebben a földi életben.
A nagy veszedelem az, hogy a gazdag emberek büszkévé szoktak válni. Megszokják, hogy pénzzel sok mindent el lehet intézni, és azt gondolják: pénzzel mindent el lehet intézni. Istent azonban nem lehet kifizetni pénzzel, sem jó cselekedetekkel, sem semmi mással. Őtőle csak ajándékban lehet elfogadni a bűnbocsánatot, a kegyelmet, az örök életet.
Tudsz-e koldulni kegyelmet a gazdag Istentől? Isten azért kész mindannyiunknak kegyelmet adni, mert egyszer valaki mindannyiunk számára hozzáférhetővé tette a kegyelmet. Az a Jézus Krisztus, aki nem volt érzéketlen egyetlen ember nyomorú-ságával szemben sem, akinek fájt az, ami másnak fájt, annyira, hogy átvállalta minden nyomorúságunkat, beleértve a bűneinkért járó igazságos ítéletet is.
Ő maga soha semmi bűnt nem követett el, de odaállt az igazán ítélő Isten elé, és azt mondta: Atyám, hadd haljak meg én helyettük. Hiszen te nem akarod a bűnös halálát, hanem azt akarod, hogy megtérjen az ő gonosz útjáról, és éljen. Jézusnak az egész földi élete egyetlen nagy böjt volt. A kereszten pedig még az életét is odaáldozta helyettünk. Az Ő sebeit a kutya sem nyalta meg. Azokat a sebeket, amiket miattatok, meg énmiattam ütöttek rajta. Azokat a sebeket, amiket a mi kutyaságainkért kellett elszenvednie. A mi mérhetetlen önzésünkért, sok lustaságunkért, temérdek mulasztásunkért, gyilkos közönyünkért. Ő mindezért odaadta az életét, de úgy, hogy - benne van a Bibliában - az Ő sebeivel meggyógyultunk. Ez azt jelenti: ha valaki hiszi azt, hogy Jézus az ő bűneiért halt meg a kereszten, és Isten Jézus haláláért neki is teljes bocsánatot ad, annak az embernek új szíve lesz. Annak lesz szíve észrevenni a másik nyomorúságát, lesz szeme meglátni a Lázárjainak a sebeit, és már mozdul a keze is, hogy bekötözze azokat, és könnyen le tud térdelni a másik mellé. Nem leereszkedően, hanem szeretettel lehajolva, mert sokszor letérdel a nagy Isten előtt, mert egyszer igazán megalázta magát a kegyelmes Isten előtt, és az ilyen ember nem megy az ítéletre.
Ez az ige azt kérdezi tőlünk: akartok-e ilyen emberekké válni? Jó lenne, ha nem érne véget a befejező énekkel és áldással ez az istentisztelet a számunkra, hanem otthon is elcsendesednénk Isten előtt, és engednénk: hadd hozza elénk mindazokat a mulasztásainkat, bűneinket, amiket ezen a téren elkövettünk. Jó lenne, ha a bűnbánatból bűnvallás lenne, és mint bűnbocsánatot kapott bűnösök mehetnénk tovább. Nem érzéketlenül és közömbösen, hanem a Lázárjainkat felismerve, szeretettel felkarolva, és válhatnánk valóban Isten kezében eszközökké.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 426. ének első versét:
Már keresztem vállra vettem, S érted mindent elhagyok. Mindenem vagy, árva lettem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.