MI AZ ÖRÖMÖD FORRÁSA?

Két héttel ezelőtt a tanítványok kiküldésének a történetét olvastuk ugyanebből a fejezetből. Röviden ismételjük át azt, ami akkor elhangzott, és a folytatásról legyen ma részletesebben szó.
Láttuk, hogy más volt a tizenkét tanítvány kiküldése, és más a hetvenkettőé. És mindegyik történetben leírtakat a maguk helyén és abban az összefüggésben kell értenünk, mert csak úgy értjük helyesen. Szó szerint kell értenünk a Szentírást, - a fontos csak azt megtudni, hogy az a szó ott mit jelent. Mert egyébként olyan tévedések áldozataivá válunk, mint ahogy mondottuk a múltkor olvasottak egyik részletére építve, hogy ha Jézus azt mondta: csak egy saruban menjetek és ne is köszönjetek az úton senkinek, akkor ma is így indulhatna el valaki egy másik községbe szolgálni vagy evangéliumot vinni valahova, hogy ne legyen rajta semmi, csak egy saru, és ne köszönjön útközben senkinek. Pedig nyilván nem arról volt ott szó.
Láttuk azt is, hogy amit a tizenkét tanítványnak mondott Jézus, az nem biztos, hogy feltétlenül nekünk is szóló parancs. Mint ahogy mást mondott a hetvenkettőnek. Ezt is világosan kell látni, hogy mi mire érvényes. Az igaz, és érvényes ma is, ami a Szentírásban van, de mit jelent az ott, abban az összefüggésben, és azt alkalmazzuk azután magunkra.
Idéztük Péter apostol leveléből a bizonyságtételre vonatkozó bátorítást és parancsot. Az már biztos, hogy mindnyájunkra érvényes, mert ő a gyülekezet tagjaihoz írt. A gyülekezet hívő tagjainak hirdetniük kell azt, amit Isten tett velük.
Néhány egyszerű kérdést intéztünk az igéhez, és kibomlott annak a gazdagságából sok minden. Ki küldte el a hetvenkét tanítványt? Az a Jézus, akié minden hatalom mennyen és földön, aki egészen azonosult velük, mert azt mondta: aki titeket hallgat, engem hallgat. Ezért nem kell félnie a tanítványnak. Nem a saját erejében és képességeiben kell bíznia, hanem abban a hatalmas Úrban, aki őt elküldte. Küldetésben jár az engedelmes keresztyén, nem magánvállalkozás a keresztyénség. Aki Jézus tanítványaként él, maga mögött tudhatja mindig a hatalmas küldőjét.
Kikhez küldte őket? Láttuk, hogy a pogányokhoz is, ebben a szolgálatban tehát félre kell tenni minden személyes rokonszenvet vagy ellenszenvet. Semmi nem zavarhat bele abba, hogy azokat, akikhez küld minket a mi Urunk, nagyon szeressük az Ő szeretetével.
Aztán mi a feladatuk? Az, hogy az Isten országa evangéliumát hirdessék. Láttuk, hogy ez azt jelenti, hogy hirdetni kell, hogy az Isten királyi uralma megkezdődött ezen a földön. Isten ténylegesen uralkodik, és átléphet az ember a bűn uralmából az Isten uralmába. Beléphet az Isten országába. Ezt tette lehetővé nekünk Jézus Krisztus. Erre még a legvallásosabbaknak is szükségük van, de ez még a legelvetemültebbeknek is lehetséges. Ez a nagy örömhír, ez az Isten országának az evangéliuma.
Aztán azt is láttuk, hogyan kell menniük? Itt jött elő ez a bizonyos köszönés. Sietve kell menni, nem tétovázva, nem kételkedve, mert lehet, hogy holnap már valakinek nem hirdethetjük ezt az örömhírt, akinek még ma hirdethetnénk.
S végül láttuk azt is, hogy Jézus röviden, de élesen utal arra, hogy az evangélium hirdetése ítéletet is jelent: azoknak, akik visszautasítják. Az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet.
Annak a résznek egy verséről nem volt szó érintőlegesen sem - és valaki megkérdezte, mit jelent ez, hogy kell ezt értelmezni, ezt még hadd mondjam el röviden és utána legyen szó a mai igénkről.
A 10. rész 7. verse így hangzik: „Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra.”
Mit jelent ez? Ez annak a folytatása, amit megelőzőleg Jézus így mondott: Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut... Meg kellett tanulniok a tanítványoknak már az első úton a teljes kiszolgáltatottságot. Nem kell felfegyverkezni, hogy majd megvédi magát, tanulja meg, hogy megvédi őt az, aki odaküldte. És nem kell nagy tartalékokkal megérkezni, tanulja meg, hogy napról-napra él majd abból, amit kap. Azok pedig, akiknek hirdetik ezt a nagy evangéliumot, hogy beléphetnek az Isten országába, tanulják meg, hogy a lelki javakért adhatnak testi javakat Jézus Krisztus tanítványainak. Ezért mondja azt, hogy ha bementek egy házba, és ott szeretettel fogadnak, vendégül látnak, amíg abban a helységben szolgáltok, maradjatok annál a háznál. Ne járjatok házról házra, hogy ez nekem nem tetszik, hátha amott többet kapok vagy finomabbat kapok. Vagy tartalékot gyűjtök magamnak. Vagy hordozzuk a híreket, pletykákat háztól házig. Vagy az egyik rokonszenvesebb, a másik vendéglátó nem olyan rokonszenves. Ilyen nincs!
Ahova szeretettel befogadtak - a másik evangélium így mondja: tanítvány nevében -, ott elégedjetek meg azzal, amit kaptok. Legyen elég, amivel megkínálnak. Azt el szabad fogadni, de semmi többre ne vágyakozzatok. Miért? Mert nem ti vagytok fontosak, hanem azok, akikhez a Küldő küldött. Nem a ti kényelmetek, ízlésetek, szimpátiátok a fontos. Itt azt el kell felejteni. Itt a küldetés a fontos. Az ügy a fontos, az a Krisztus, akinek a nevében jártok, és azok, akikhez küldött. A kényelemről feledkezzék el az apostol, a tanítvány, a szolga, és szeresse nagyon azokat, akik közé dolgozni, munkát végezni küldte őt az ő Ura.
Erről szól ez, hogy ne járjatok házról házra. Ez megint nem jelenti azt, hogy Bibliaellenes gyakorlat a szuplikálás. Sokan már nem is tudják, mi az. A régi kollégiumokban szokás volt az, hogy a diákok, tanárok egy-egy ünnepen, vagy egy-egy közvasárnapon kimentek a gyülekezetekbe, s ha természetbeniekkel támogatni akarták a gyülekezetek az iskoláinkat, akkor azt átadhatták ezen az alkalmon. Sokszor az elő is volt készítve. Elkészített adomány volt, és aztán hetekig abból élt a diáktársadalom a konyhán, s az nagyon nagy segítség volt. Ez nem tilos, nem Bibliaellenes.
Itt arról van szó, hogy akit Jézus az evangéliummal küld valahova, az az evangéliummal törődjék, meg azokkal, akikhez küldte, és ne magával. És ha éppen nem azt teszik az asztalra, amit ő nagyon szeret, akkor is egye meg hálásan, és ha az kevés, és egy kicsit éhes marad, akkor is legyen elégedett, mert nem lakmározni ment oda, hanem evangélizálni.
És most miről szól az, amikor visszatérnek a tanítványok? Ez a folytatása a történetnek.
Visszatérnek és nagy örömmel számolnak be Jézusnak: „Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedre!” És Jézus lehűti őket. Egyrészt úgy, hogy úgy tűnik, mintha másról beszélne a válaszában, másrészt úgy, hogy a hangsúlyt egészen máshova helyezi, mint ahova a tanítványok helyezték. Valamire figyelmezteti őket, és az nagyon fontos bibliai igazság.
Minek örülnek a tanítványok, amikor visszatérnek? És miközben örülnek, kire néznek? A leglátványosabb eredményt mondják el Jézusnak: a démonok is engedelmeskedtek nekik Jézus nevében. Érthető ez emberileg, hiszen nem sokkal az után a nagy kudarc után vannak, amikor egy apa a megszállott fiát odavitte a kilenc tanítványhoz - a három ugye fenn volt Jézussal a megdicsőülés hegyén -, és azok nem tudtak mit kezdeni vele. Nem engedtek az ördögök nekik. Jézus személyes jelenléte kellett ahhoz, hogy megszabaduljon az a beteg fiú.
Láthatták, hogy milyen az, amikor nem engednek Jézus tanítványainak az ördögök. Most pedig ezzel az örömmel jönnek vissza, hogy még a démonok is engednek nekünk. Ez nagy élmény, nagy eredmény.
Figyeljük meg a fogalmazást. Először magát a sikert mondják el: még a démonok is engednek nekünk - aztán hamar hozzáteszik: a te nevedre. Jellemző a sorrend és a fogalmazás. Sose véletlenül fogalmazunk úgy, mint ahogy szoktunk, nem véletlen, amit elfelejt az ember, nem véletlen, amit legelőször elmond a beszámolójában. Itt őket most a siker babonázta meg. Valami nem várt eredmény volt. Azt nem is parancsolta nekik Jézus. Azt parancsolta, hogy hirdessétek az evangéliumot, és betegeket gyógyítsatok. Erről nem volt szó, de olyan hatalmat adott nekik, ami még erre is kiterjedt. És most ennek örülnek a legjobban.
Magukra néznek: engedtek nekünk - persze a te nevedre -, és az ellenségre néznek: az ellenség is visszavonult, amikor a te nevedet kiejtettük. A láthatókra néznek. Arról számolnak be, amit láthattak a szolgálatuk közben. Ezért szól rájuk Jézus ennyire határozottan. És azt mondja: az ördögöt Ő győzte le. Ezt a hatalmat Ő adta nekik, és egyáltalán: őket a mindenható Isten választotta ki. Isten tette lehetővé azt, hogy ők elmenjenek Jézustól kapott isteni hatalommal szolgálni, és hogy ezen a szolgálaton áldás legyen. Jézus Istenre hívja fel a figyelmüket, nem azokra, akik megszabadultak, nem az ördögre, aki kénytelen volt hátrálni Jézus hatalma előtt, és végképp nem saját magukra, akik most ilyen sikerekről számolhatnak be, hanem Istenre, aki az egésznek az értelmi szerzője, aki ezt az egészet lehetővé tette, hogy emberek megszabaduljanak, hogy az Ő egyszülött Fia a földre jöjjön, hogy neki tanítványai legyenek, hogy azoknak átadhassa a hatalmat, hogy ez a hatalom rajtuk keresztül is hasson. Ez mind, mind Isten nagyságát és szeretetét dicsőíti, akiről ők egy szót sem szólnak itt.
Jézus tehát a láthatatlanokra hívja fel a figyelmet, miközben ők a láthatók igézetében élnek, és ezért mondja: „ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.”
Nos, a Bibliának ezekre a mondataira szokták azt mondani a humanisták, hogy íme, az egyén üdvösségét hangsúlyozzák a hívők meg a Biblia, és az emberiség nagy problémáival és a társadalom időszerű kérdéseivel szemben érzéketlenek.
Valóban erről van itt szó? Hát ezek úgy jöttek vissza, hogy egy sor olyan probléma megoldódott, amit senki más nem tudott megoldani előtte. Kínlódtak emberek egy csomó egészségügyi, anyagi, emberi, - ha tetszik - pszichikai, együttélési stb. problémával, amin nem tudtak segíteni. Jézus hatalma megoldást adott. Sose higgyétek el azt a gonosz vádat, hogy azok, akik valóban Jézus követségében járnak, és az Isten országa evangéliumát hirdetik, azok érzéketlenek vagy közömbösek az úgynevezett emberi problémákkal szemben.
Éppen azok tudnak segíteni - sőt nem ők, hanem azokon keresztül maga Jézus, aki ma is él és hatalmas - olyan problémákon, amiken senki más nem tud. Lehet, hogy nem azt tartják időszerűnek, amit mások. Szinte biztos, hogy más a sorrendjük, de ennek megvan a maga oka. Mi az oka? Az, hogy csak aki bizonyos lehet már abban, hogy az ő neve fel van írva a mennyben, az alkalmas arra, hogy Jézus gyógyító,szabadító ereje rajta keresztül beleáradjon a társadalomba és mások életébe. Aki az előbbi nélkül akar akciózni, az az emberi jó szándékra és képességekre épít. Sok jót lehet tenni úgy is. De akinek a neve már fel van írva a mennyben, aki már maga belépett az Isten országába, azon keresztül az Isten országának az erői áradnak bele ebbe a világba. És ez olyan többlet, amit a világ vagy a humánum önmagában semmiképpen nem tud produkálni. Ezt csak az élő Jézus Krisztus tudja produkálni ma is, aki hit által ott él az Ő Szentlelke által újjászületett tanítványaiban.
Tehát, amikor Jézus azt mondja: ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem inkább annak örüljetek, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyben, akkor a forrásra mutat rá. A kegyelem forrására, Istennel való helyreállt közösségre mint forrásra, amiből meríthet újra és újra egy élő hitű tanítvány, és aztán viheti azt, amit merített, másoknak. De ha ezzel a forrással nincs kapcsolatban, akkor csak magából tud meríteni. Így is el lehet jutni egy darabig, sok jót lehet tenni, de össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor az Isten országa erői áradnak valakin keresztül.
Ezért Jézus szerint a sorrend az: álljon helyre az Istennel való közösség, lépjetek be az Isten országába, és utána menjetek szolgálni az Isten országa erőivel. Ez jellemzi azokat, akik valóban tanítványai Jézusnak. S az jellemzi a nem hívő, jó szándékú embereket, hogy gyerünk, segítsünk a segítségre szorulókon.
Minket Jézus az előbbiek soraiba hív. Ne a magunk erejére, a magunk jó szándékára, a magunk rokonszenvére, áldozatkészségére legyünk utalva, hanem az Ő - ennél sokkal nagyobb, sőt minőségileg más - erői áradhassanak rajtunk keresztül.
Jézus itt ezt a kérdést teszi fel a tanítványoknak: mi az örömötök forrása? Az-e, amit láttatok ezen a szolgálati úton, vagy az, amit hisztek? A tapasztalataitok vagy a hitetek? Az élményeitek, vagy az, amit Isten cselekedett értetek, bennetek, meg azokban is, akikhez küldött titeket?
Ez azért nagyon fontos, mert akik ebben a szolgálatban állunk, tudjuk, hogy nagyon sokszor nincsenek látható eredményei ennek a szolgálatnak. Nagyon sokszor úgy kell az igehirdetői szolgálatot végezni, hogy nincsenek sikerek. Évek, évtizedek eltelnek úgy, hogy nincs siker. Nem tapasztalom, hogy Isten munkálkodik. S akkor ebből mi következik? Az, hogy nem munkálkodik? Vagy nem érvényesek az ígéretei? Vagy rosszul csinálom, s kezdjem el gyötörni magam?
Mennyi igazán Istennek odaszentelt életű, az életét a szolgálatra áldozó misszionárius beszámolóját olvashatjuk, akik évtizedeken át úgy dolgoztak, hogy senki sem tért meg. Volt köztük olyan - ez számomra emlékezetes információ -, hogy valaki évtizedekig szolgált valahol, haláláig senki sem lett keresztyénné az ottani pogányok közül, de a halála után tömeges megtérések voltak. Azt mondták: látni akarjuk, hogyan hal meg. És amikor látták, hogyan hal meg egy Krisztusban hívő ember, akkor ez hitelesítette visszamenőleg is egy élet igehirdetését és diakóniáját. De ő úgy halt meg, hogy senkit sem keresztelt meg ott.
És akkor hiába élt és hiába szolgált? Nem tapasztalta a Lélek áradását. És akkor nem áradt a Lélek? Dehogynem. Ott munkálkodott Isten Szentlelke azoknak a szívében, akiknek az igét hirdette. És egyszer csak eljött az újjászületésük pillanata. Ezt ő nem érte meg. Jött az utóda, aki még semmit sem csinált, és egy népes gyülekezet várta őt, és neki meg onnan kellett folytatni. És ez melyikük érdeme? Egyiküké sem! Pontosan erre figyelmezteti itt Jézus a tanítványokat: nehogy elbízzátok már magatokat!
Ez a mondat: „Láttam a Sátánt villámként leesni az égből” nagyon talányos mondat. Ezzel Jézus egyrészt arról biztosítja őket, hogy a Sátánt Ő legyőzte, és nekik már megvert ellenséggel van dolguk, másrészt kétségtelenül ott van Jézus szavai mögött az, hogy a Sátánnak is azért kellett lebuknia az égből, mert Isten helyére törekedett, Isten dicsőségét akarta magának. Elbizakodott, gőgös vezérangyallá lett. Vigyázzanak a tanítványok, mert ha elbizakodottak és gőgösek lesznek, ők is lehullanak onnan, ahol most vannak!
A tanítvány csak nagyon alázatos lehet, és nem jó ez a beszámoló: „még az ördögök is engednek nekünk a te nevedre!” Ezt inkább úgy kellett volna mondani, és végképp nem ezzel kezdeni: hatalmas az, aki elküldött minket, és tied legyen a dicsőség, mert legyőzted még az ördögöt is. És tied legyen a dicsőség, Atyánk, hogy ennyire szeretsz bennünket, hogy a szabadítást munkálod itt közöttünk, emberek között. És így egészen kimaradhattak volna belőle, legfőképpen a dicsőségből. Isten megmondta - az Ézsaiás könyvében olvassuk ezt -: dicsőségemet másnak nem adom! És aki ellop az Isten dicsőségéből csak egy kicsit is, csak egy gondolatnyit is, a vele való közösség lazul meg, és magára marad. Ha ő magának tulajdonítja, csinálja egyedül! Majd meglátja, hogy kik engednek neki, ha a saját nevében lép fel. Vagy ha vissza akar élni Jézus nevével, s csak úgy mechanikusan mondogatja, mint ahogy volt erre példa az apostoli időkben is.
Tehát Jézus az elbizakodottságtól, a gőgtől is óvja a tanítványait, és ezért emeli fel a tekintetüket a mennyre. Ne annak örüljetek, hogy az ördögök nektek engednek, annak örüljetek, hogy a nevetek be van írva a mennyben.
Azért kell ezt nagyon a szívünkbe vésni, mert ma két oldalról is támadják a mai tanítványokat, hogy ne így gondolkozzunk, ahogy Jézus tanítja, hanem másként. Egyrészt támad bennünket a világ azzal az úgynevezett sikerorientált szemléletével, amivel lépten-nyomon mindenütt találkozhatunk. Már az óvodásokat erre oktatják olyan szülők, akik a gyerekeik érvényesülését akarják előmozdítani. Milyen sikereid vannak, és hogy lehet biztosan nagy sikert elérni? Erre van berendezkedve szinte minden. A látható eredményei alapján ítélik meg az embert. Hogy az egyébként nagyon mély érzésű, a mások fájdalmára érzékenyen reagáló, becsületesen gondolkozó ember? Kit érdekel az! Mit tud felmutatni? Mit ért el eddig? Ezt hogy lehet látható formában dokumentálni? Ez méri egy ember értékét ma. Ettől nekünk óvakodnunk kell!
A másik veszedelem pedig az: vannak olyan vallásos mozgalmak, amelyek nagyon az élményekre, a tapasztalatokra teszik a hangsúlyt. Különösen a rendkívüli élményekre és tapasztalatokra. Ilyen például az úgynevezett karizmatikus mozgalom. Mit éltél át, mit tapasztalsz? Miben látható a Lélek munkája az életedben?
Ha a hangsúlyt erre tesszük, óhatatlanul lekerül a hangsúly arról: mit ígért Isten? Mit cselekszik Ő, miközben én semmit sem tehetek. Miközben végzem egyszerűen a hétköznapi kötelességemet. Semmi látványos nem történik. Akkor Ő nem cselekszik? Akkor nem érvényes az: az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom? Meg kell tanulnunk a láthatatlanokra néznünk. - Ezt semmiképpen nem szabad arra felhasználni, hogy a gyümölcstelen, eredménytelen, hitvány, üres, keresztyén életnek a mentsége legyen. De az világos dolog úgyis, hogy valaki tanítványként, hűséggel, engedelmesen szolgál-e, vagy pedig hűtlen sáfár, és valami magyarázatot keres arra, hogy miért nincsenek gyümölcsei.
Mind a két veszedelemtől óvakodni kell, mert a tanítványok magatartásában az a hiba, hogy ők arról beszélnek: mit tettek ők, a Szentírás pedig arról beszél nekünk és Jézus is ezt hangsúlyozza: mit tett Isten. Nem az a fontos, én mit teszek őérte, az a fontos - és az az elsődleges -, hogy Ő mit tett értem, hogy egyáltalán tehessek valamit másokért. Ezt megelőzte az, hogy Ő mit tett értem. Ne azzal hivalkodjunk - akár alázatoskodva is -, mit adunk másoknak, hanem azért dicsőítsük Őt, hogy Ő mit adott nekünk és értünk. És ha azt örömmel elfogadtuk, akkor lesz mit adni másoknak. De ez is Őt dicsőíti, hogy adhatunk másoknak, van mit adnunk, és átformált már minket ilyenné. Mindenért egyedül Övé a dicsőség!
Szabaduljunk meg attól, hogy a tapasztalat méri vagy hitelesíti a szolgálatot. Isten igéje és ígéretei, a láthatatlanok, azok a fontosabbak!
A tanítványok hitének az alapja és örömének a forrása nem a kegyelmi ajándék, hanem a kegyelem. - Ezt mondja itt Jézus: Ne annak örüljetek, hogy a lelkek nektek engednek - ez kegyelmi ajándék működése volt, hanem annak, hogy a nevetek fel van írva a mennyben - ez meg a kegyelem, és a kegyelem munkája. Kegyelmi ajándékok vannak. Kegyelmi ajándékokat Isten Szentlelke osztogat kinek-kinek úgy, ahogy akarja - így van megírva az 1Kor 12-ben. És azokkal nagyon hűségesen kell élnünk, mert ha valaki nem hűségesen szolgál vele, Isten visszaveszi. Ez már csak következmény. Akinek a neve fel van írva a mennyben, és ennek tud minden körülmények között örülni, aki a kegyelmet gazdagon, napról-napra újra és újra elfogadja, azon az úgyis átárad, és az a kegyelmi ajándékát is arra fogja használni, amire kapta. De kegyelem nélküli kegyelmi ajándékról nem tud a Biblia. Jézus a hangsúlyt mindig a kegyelemre teszi, és nem arra, ami abból következik.
Olvastam egy meglepő kis beszámolót. Sir James Simson, aki annak idején a kloroformot feltalálta, és azóta is mondogatják az orvos testvérek, hogy enélkül elképzelhetetlen lenne ma már a gyógyítás, - egyszer interjút készítettek vele, és a riporter feltette a kérdést, amire előre sejtette, mi lesz a válasz: Mi volt élete legnagyobb felfedezése? Mire Simson azt mondta: az, amikor rájöttem, hogy Jézus Krisztus az én megváltóm is! Ez valahogy nem illet bele a riportba, és nem erre számított, hanem a kloroformról akart hallani valamit, de azt hiszem, ez nem túlzás, nem torzítás. Bizonyosan tisztában volt a feltaláló azzal, hogy milyen felfedezés birtokába juthatott, és mivel ajándékozhatta meg az emberiséget. De ha a legnagyobbat kérdezik tőle, akkor azt mondja: nem ez volt a legnagyobb. A legnagyobb az volt, hogy Jézus az én megváltóm is. S így dolgozhattam, szolgálhattam, mint aki tudom, hogy fel van írva a nevem az égben, s így adatott meg ez a felfedezés is, s boldog vagyok azért, hogy Isten így is gazdagította az emberiséget. S ebből a feltaláló maga egészen kimaradhat. Nem őróla van szó, hanem Istenről, aki mindennek az alanya.
Ezért olvastam fel még a folytatást is, amire csak utalok, mert roppant éles az ellentét a tanítványok öröme, meg Jézus öröme között. Így olvastuk a folytatást: „Ugyanabban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által.” Tehát amely órában a tanítványok ujjonganak annak, hogy még az ördögök is engednek nekik, ugyanabban az órában Jézus valami egészen más miatt ujjong a Szentlélek által. Minek ujjong? „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak. Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.”
Minek ujjong Jézus? Csupa lelki dolognak. Magasztalja és dicsőíti az Atyát a Lélek által. Megvallja, hogy az Atya uralkodik mennyen és földön. Itt minden az Övé, minden úgy történik, ahogy Ő jónak látja. És Ő mindig jót cselekszik az övéivel. És ha Ő úgy döntött, hogy bizonyos igazságot nem lehet emberi ésszel felfogni, és elrejti az értelmesek elől, de ugyanazokat kijelenti az együgyűeknek, a kisdedeknek, akkor az úgy van jól. Ez is mutatja, milyen kicsi az ember, és milyen nagy az Isten.
Jézus örömének a forrása az Atya személye és a vele való bensőséges közösség. De ez Őt nem tette közömbössé az emberi problémákkal szemben, és nem tette érzéketlenné az időszerű társadalmi bajokkal szemben, hanem éppen ezzel az erővel tudott menni, könnyeket törölni, beteget gyógyítani, halottat támasztani, és legfőképpen mutatni az Atyához vezető utat, hogy minél többen legyünk, akiknek az örömünk forrása ez: az Atya, az Ő munkája, és a vele való közösségünk. Ebből az örömből következik azután az, amit a küldetésben végzünk.
Mi az örömünk forrása? Számomra ez lett a summás kérdés ezt az igét tanulmányozva. Vajon nem azért időszaki-e az örömünk, mert az eredményeinktől, a sikereinktől, a láthatóktól függ? S azok nem egyformák. Lehetne állandó örömünk, ha az örömünk forrása Isten lenne, a vele való közösségünk, és az Ő magasztalása. S az, hogy látjuk lépten-nyomon az Ő munkáját, és engedünk az Ő küldésének, és csináljuk azt, amit Ő mond.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy az örömnek ehhez a kiapadhatatlan forrásához odataláljunk!