Istenünk, áldunk azért, hogy nem utálsz minket annyira, hogy hozzá se nyúlnál a kusza, szennyes életünkhöz, hanem munkába veszel minket, megtisztogatsz. A káosz helyén rendet teremtesz bennünk, sőt, gyöngéd szeretettel addig formálsz, amíg kiábrázolódik bennünk a Krisztus.
Kérünk, segíts mindannyiunkat előbbre lépni ezen a téren, hogy Ő növekedjék bennünk, mi pedig hadd legyünk egyre kisebbekké.
Bocsásd meg, hogy sokszor olyan büszkén tudunk kételkedni még a te igaz kijelentéseidben is. Bocsásd meg, hogy sokszor a fáradságot sem vesszük, hogy végiggondoljuk vagy nyugodtan meghallgassuk, mit mondasz nekünk, már kétségbe vonjuk. Légy irgalmas nekünk, gőgösöknek!
Kérünk, tedd könnyűvé, hogy előtted megalázzuk magunkat, hogy taníthatókká váljunk, és add Szentlelked világosságát, hogy egyre jobban megismerjük: mi hát valóban az igazság. Sőt egyre jobban megismerjünk téged, Jézus Krisztus, aki magad vagy az igazság.
Taníts minket jól kérdezni. Taníts minket ragaszkodni az igazsághoz. Légy közel hozzánk, ha kisértésbe kerülünk és bizonytalanná válunk abban, ami pedig bizonyos volt és igaz. Adj nekünk sok szeretetet azokhoz, akiket erősíthetünk, bátoríthatunk ilyen helyzetükben.
Segíts, Urunk, hogy azzal töltsük életünk hátralevő részét, amire adtad. Kérünk, maradj hűséges, és folytasd bennünk a munkádat akkor is, ha eddig mi akadályoztunk téged ebben.
Könyörgünk mindnyájan, hogy úgy készítsd el életünk végét, hogy ott is láthassuk a kegyelmedet. Adj szelíd halált. Köszönjük, hogy helyet készítettél nekünk magad mellett a mennyben. Segíts úgy hinni benned és követni téged, Jézus Krisztus, hogy valóban oda érkezhessünk meg.
Könyörgünk hozzád azokért a testvéreinkért, akik most gyászban vannak. Légy az ő vigasztalójuk.
Könyörgünk azokért, akik ma is becsöngetnek házról házra, és örömhírt, evangéliumot visznek az embereknek. Engedd, hogy nyíljanak az ajtók és a szívek te előtted.
És könyörgünk magunkért is, akik annyi terhet hordozunk, hadd legyen mindenre erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít.
Ámen.
Köszönjük, örökkévaló Istenünk, hogy imádhatjuk szent Felségedet. Bocsásd meg, hogy oly sokszor magunkat szeretnénk imádtatni. Magunknak gyűjtjük be a dicsőséget, ami egyedül téged illet. Magunknak tulajdonítjuk azt, amit érdemeink nélkül ajándékba kaptunk tőled. Bocsásd meg ezt nékünk, és szabadítsd fel a lelkünket most arra, hogy meglátva azt a felsorolhatatlanul sok jótéteményt, amiben részesítesz minket, tudjunk dicsőíteni és imádni.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor úgy érezzük, csak a panaszra van okunk. Te tudod, Atyánk, hogy néha valóban nagyon nehéz az életünk. Részben magunk tesszük azzá, részben úgy elhatalmasodik a bűn körülöttünk is, hogy megnyomorít bennünket.
Köszönjük, hogy minden ínségünkből, szükségünkből, nyomorúságunkból bizalommal kiálthatunk hozzád. Köszönjük, hogy mikor még ajkunkon sincs a szó, te már érted azt.
Hálát adunk azért is, hogy az elmúlt héten hűségesen hordoztál, tanítottál, vigasztaltál, erősítettél minket. Kérünk, tedd ezt most is. Tedd ezt az órát a veled való találkozás ünnepi alkalmává. Nyisd meg vaksi szemünket, hogy lássuk a láthatatlanokat is, hogy komolyan tudjunk venni téged, mindeneknek teremtőjét, megváltóját, gondviselőnket. Szólj hozzánk úgy, hogy azt érthessük, meghallhassuk, és még az engedelmességet is te munkáld bennünk.
Könyörülj rajtunk, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket, hanem hadd legyen az számunkra gyógyító erővé, világossággá, útmutatássá. Ébreszd fel bennünk, Jézus Krisztus, az eljöveteledre való készülődés örömét és felelősségét. Munkálkodj bennünk, olyan nagy szükségünk van rá. Ne az érdemünk, hanem nagy kegyelmed szerint.
Ámen.
A harmadik alkalommal van ma szó Keresztelő Jánosról. Láttuk, hogy Isten kiválasztotta őt már születése előtt. Idős szülei imádkozó, hívő emberek voltak, akik nem azért maradtak sokáig gyermektelenek, mintha Isten büntetése lett volna rajtuk, hanem mert Isten sajátos menetrendje szerint úgy időzítette a kis János születését.
Múlt vasárnap egészen közelről láthattuk, milyen bátran hirdette az igazságot János azért, hogy lelkeket mentsen ki a kárhozatból. Mint a Messiás útkészítője, egészen konkrét bűnbánatra hívta népét, miközben ő maga is kész volt mindenben engedni Jézusnak.
Hallottuk az ő szép programját, Jézusra mutatva mondta: Néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. (Jn 3,30).
Hadd kérdezzem meg, mielőtt továbbmegyünk, hogy mit valósítottatok meg abból, amit a múlt vasárnap Isten világosan mondott nekünk? Hirdettük-e ezen a héten valakinek az igazságot szeretetben? Mit hagytunk el annak következtében, hogy Isten minket is konkrét bűnbánatra és az életünk átrendezésére szólított fel? Mi változott meg egészen valóságosan annak nyomán, hogy Isten beleszólt az életünkbe? Milyen mélyre engedtük az igét? Elvándorolt-e az egyik kabát oda, ahol annak Isten jelölte ki a helyét?
Ma Keresztelő János életének a végéről lesz szó. Annyira megalkuvás nélkül hirdette Isten életet mentő igéjét, hogy nem félt attól a veszélyes vállalkozástól sem, hogy Izráel zsarnok kiskirályának is szemébe mondja a bűneit. Nagy Heródes fia: Heródes Antipas abban az időben együtt élt az egyik testvérének a feleségével, Heródiással. János, aki népének erkölcsi életén is őrködött, Izráel első emberének ezt a paráznaságát nem tűrte szó nélkül, és nyíltan szemébe mondta: Nem szabad neked a testvéred feleségével élned. (Mk 6,18).
Heródes még el is gondolkozott azon, amit János mondott neki, a királynévá lett sógornő azonban sose tudta ezt megbocsátani Jánosnak, és a hiúságán esett sérelmet kegyetlen bosszúval igyekezett megtorolni. Azt olvassuk: „Heró-diás pedig ólálkodott János után, és meg akarta őt öletni, de nem tehette.” Azt azonban elérte, hogy Heródes börtönbe záratta Keresztelő Jánost, és később, - talán ismerjük a történetet - egy végzetes születésnapi könnyelmű ígéret folytán ki is végeztette Jánost. (Mk 6,17-29).
Három megfigyelést tegyünk a Bibliának erről szóló leírása alapján. Az elsőről szeretnék részletesen beszélni, a másik kettőről csak egészen röviden.
Keresztelő Jánosnak földi életének utolsó szakaszában nagyon kemény támadást kellett még kivédenie. Bizonytalanná vált a börtönben abban, hogy Jézus-e a Krisztus. Hogy egyáltalán helyesen töltötte-e ő az életét. Nem végzetes tévedésnek esett-e áldozatul. Úgy érezte, amikor ebben elbizonytalanodott, mintha a talajt húzták volna ki a lába alól. Mintha valaki kikapta volna a kezéből azt a fogózót, amibe megkapaszkodott. Ő akkor a Machairous erődbe volt bezárva a Holtten-gernél, Jézus pedig tőle 200 km-nyire északra, Kapernaum környékén munkálkodott. János nem bírta tovább a bizonytalanságot. Azt megengedték neki, hogy a tanítványai meglátogassák a börtönben, s két tanítványát megbízza: keressétek meg Jézust, és kérdezzétek meg tőle: Te vagy-e az, akit Messiásként vártunk, vagy pedig mást kell várnunk?
Életbe vágóan fontos kérdés volt ez akkor Jánosnak: Jézus-e a Krisztus? Bizonyos-e, hogy benne teljesedtek be az ígéretek? Jézus útját kellett elkészítenie neki mint útkészítőnek készen van az útkészítés? Itt van a Király, vagy van még Jánosnak feladata? Ha Jézus a Krisztus, és beteljesedett az ígéret, akkor különösebben nem izgatja, hogy mit csinálnak vele a börtönben és meddig lesz ott, de ha nem ... Akkor ő még nem végezte el a küldetését. Akkor innen mindenképpen ki kell kerülni. És egyáltalán, akkor hogy lesz a folytatás? Volt értelme az életének vagy nem? Azt csinálta, amivel Isten megbízta, vagy tévedett? Nagyon meggyötörte ez a bizonytalanság Jánost, ezért küldte a tanítványait Jézushoz.
S mit felel neki Jézus? Mit üzen? „Mondjátok meg Jánosnak azt, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak és a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik; és boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Vagyis boldog, aki énbennem nem kételkedik.
Érdekes az Újszövetség eredeti szövegében ez a szó: botrány, skandalum. A szkandalon a csapdának a nyelve volt, amit ha meglöknek, akkor lecsapódik a csapda. Azt mondja Jézus: boldog, aki nem megy bele a neki állított csapdába. Milyen csapdát állítottak itt Jánosnak? Azt a csapdát, amit az Ördög állít Isten embereinek kezdettől fogva, amikor megkérdőjelezi Isten igaz kijelentéseit. Ezt a csapdát állította már az Édenkertben az első embernek, amikor azt kérdezte: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyél?
Nos, János előtt is egy ilyen csapda volt, és már-már belelépett, de Jézus bátorítja őt: nem kell belelépni! Csapdákat állít az Ördög. Odagörbíti a maga kérdőjeleit az Isten kijelentő mondatainak a végére. De Jézus ezt üzeni: te csak vedd komolyan azt, amit eddig komolyan vettél!
Az ember valóban elcsodálkozhat: hát nem János volt az, aki nagy sokaság füle hallatára hirdette a Jordán partján kinyújtott kézzel: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét? Hát hova jutott János? Nem hiszi azt, amit valamikor hallott? Abban bizonytalanodik el, amire meg akart nyerni másokat, és amiben egészen bizonyos volt? Van ilyen, testvérek. Sok hívő ember tapasztalja ezt életének a mélypontjain, és gyakran nem sokkal a halála előtt, hogy az Ördög igyekszik bizonyosságait megrendíteni. Kérdésessé tenni azt, amire az élete felépült, s amin stabilan állt. És amin állhat tovább is. Éppen ettől akarja megfosztani a gonosz.
Itt azonban fel kell tennünk a kérdést: lehet az ember valamiben egészen bizonyos? Léteznek rendíthetetlen bizonyosságok, megváltoztathatatlan igazságok? Sokan kétségbe vonják ezt. Az Ördög napjainkban különösen is igyekszik elhinteni azt a mételyt, amit korszerűnek és haladónak tüntet fel, hogy minden viszonylagos, minden időleges, minden bizonytalan. Nem lehetsz egészen bizonyos semmiben. Abban sem, hogy a szüleidnek a gyereke vagy. Abban sem, hogy egyértelműen férfi vagy nő vagy. Abban sem, hogy van értelme annak, hogy vagy. Sőt abban sem lehetsz egészen bizonyos, hogy vagy.
Ha az ember józan és hideg fejjel gondolkozik, mosolyog ezeken a hazugságokon. Krízis helyzetekben azonban megejtőek lehetnek ezek. És elkezd elmélkedni azon: hátha mégis igazak. Az Ördög erényt csinál a kételkedésből. Ma nem illik megmásíthatatlan döntéseket hozni. Nem illik Istenhez, hazához, hitveshez, meggyőződéshez minden körülmények között hűségesnek maradni, magunk mögött a hidakat felégetni. Oldalt levő kiskapukra sandán kacsintanak az emberek, és nem tartják illendőnek azt, hogy ezeket megvetve egyenesen járjanak és előre haladjanak.
Ahogyan a korral haladva a számítógépét, az autóját, a haditechnikáját, a ruhadarabjait időnként lecseréli az, aki teheti, ugyanígy akarják sokan kicserélni időnként a feleségüket, a hazájukat, a hivatásukat, az elveiket. Mert azt mondják: nincsenek rendíthetetlen bizonyosságok, és semmihez nem ragaszkodhat az ember, nem helyes, ha ragaszkodik áldozatok árán is. Ezért jogos a kérdés: vannak ilyen rendíthetetlen bizonyosságok? Nemcsak a szellemileg igénytelen, fejlődésre képtelen, gondolkozni nem tudó és nem akaró lusta ember illúziója ez?
Keresztelő János a börtönben bizonyosságra vágyik. Kétségbevonhatatlan, életet megtartó, a halálra is felkészítő bizonyosságra. Van ilyen, vagy nincs? Te vagy az, akire vártunk és akire én mindent feltettem, vagy nem te vagy? - És egyszer, testvérek, mindannyiunk szívéből felfakad ez a sóvárgás: bizonyos akarok lenni abban, hogy kicsoda Krisztus. Mert az egész múltunkat ez minősíti, és az egész jövőnk attól függ, mit válaszolunk erre a kérdésre. Ez életkérdés: van-e talaj az ember lába alatt, és van-e egy biztos fogózó, amiben megkapaszkodhat?
S mennyire jellemző Jézusra, hogy nem előadást tart erről, nem tételeket üzen Jánosnak, hanem azt mondja a követeknek: azt mondjátok el neki, amit láttatok és hallottatok: A vakok látnak, a leprások megtisztulnak, a sánták járnak, a halottak is feltámadnak. Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.
Mert az valóban a megismerés egyik módja és feltétele, hogy az ember kérdez. Aztán újra kérdez. Aztán amit hallott, annak mögéje kérdez. Abban kicsit kételkedik is, megkérdőjelezi, mert bizonyos akar benne lenni. Jézus itt azzal az igénnyel lép fel: abban ne kételkedjünk, amit Ő mondott. Amit az Isten Fia önmagáról mondott, s amit a szent Isten az Ő egyszülött Fiáról mondott: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok, - abban ne kételkedjünk. Minden másban lehet, de ha az Isten igazmondását kétségbe vonja az ember, akkor semmilyen bizonyossága nem lesz. Akkor vergődni, kínlódni fog, és mint istenkáromló pusztul el. Mert az Isten nem hazudik. Jézus igazat mondott. Tegyen kérdőjelet János minden után, ami után akar, de amit Jézus magáról mondott és amit tesz, azt fogadja el úgy, ahogy van, igaznak, és akkor világosan fogja látni az egész életét, és békességgel fog meghalni.
Mert vannak rendíthetetlen bizonyosságok. Én egészen bizonyos vagyok abban, testvérek, hogy Isten létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy Isten jó és szeret, pedig nekem is volt részem szenvedésekben. Bizonyos vagyok abban, hogy Jézus Krisztusban maga a mindenható Isten jött közel hozzánk, hogy lehetővé tegye az Istentől elszakadt és így pusztulásra ítélt embernek, hogy újra találkozzék az élő Istennel és így élete legyen. Bizonyos vagyok abban, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy elküldte az Ő Fiát, hogy éljünk általa, s nem azáltal, hogy ha megkímélne minket mindenféle kellemetlenségtől. Hiszem azt, hogy Jézus Krisztus halála a bűneinkért bemutatott helyettes elégtétel, váltsághalál volt. És egészen bizonyos vagyok abban, hogy csak ezért mehetünk vissza Istenhez.
Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy Jézus feltámadott és él, és Ő uralkodik ezen a világon minden ellenkező látszat ellenére. És rendíthetetlenül bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer újra megjelenik, eljön másodszor is úgy, hogy minden szem meglátja Őt, s akik Őbenne csak kételkedni tudtak, vagy tagadták, azok egy szemvillanásra meglátják, és meggyőződnek arról, hogy van az, akit tagadtak - és utána semmi közük nem lehet hozzá, s akik Őbenne nem kételkedtek, hanem nem látva is hittek, azok mindörökké szemlélik őt és vele lehetnek. Pontosan ez az adventi evangélium.
Halála előtt János a legfontosabb kérdésben elbizonytalanodik, de Jézust kérdezi. Nem magával tanakodik, nem másokkal tárgyalja meg, Jézust kérdezi. Velünk is előfordulhat, hogy bizonytalanokká válunk. Kiáltsunk Őhozzá, és Ő majd meggyőz minket arról, hogy micsoda az igazság. És akkor elmondhatjuk mi is Pál apostollal: meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem semmi el nem szakíthat az Isten szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38-39).
A másik megfigyelés - amiről rövidebben szeretnék szólni -, hogy ebből a fogságból János már nem szabadult ki. Az ember joggal kérdezheti: akkor minek él még? Elvégezte a küldetését, gyönyörű feladatot kapott Istentől, olyan engedelmes volt mindvégig, hogy amiatt csukták börtönbe. Ott már nem tehet a Messiásért semmit. Egyáltalán úgy tűnik: nincs már feladata. Minek él még akkor? Sokan kérdezik ám ezt.
Én sok olyan testvérünkkel beszélgetek, akik úgy látják: tehetetlenségükben már semmit sem tudnak tenni. Sőt úgy érzik sokszor, hogy teherré váltak mások számára, és szeretnének meghalni. Minek élnek még? Próbáljuk azzal vigasztalni magunkat: biztosan még valami feladatot bízott rám a jó Isten. Még valamit el kell végeznem. Biztos ez? Úgy látom, ez egyáltalán nem bizonyos! Van olyan, hogy csakugyan befejezték azt, ami rájuk volt bízva. És akkor miért tartja Isten életben az ilyen embert? Mert Ő akar még elvégezni valamit az emberben. Erre nem gondoltunk? Még erőtlenségünkben is olyan büszkék vagyunk, hogy csak azon jár az eszünk: nekünk mit kell még hozzáadnunk a világhoz. Eljön az az idő: semmit. De még mi nem vagyunk készen. A hívő ember nemcsak öregszik, hanem érik is. Isten érleli az övéit, hogy mint érett gyümölcsöt szedje majd le. És amíg ennek híja van, addig kegyelmesen itt tart bennünket.
Jánost sem akarta kétségek között magához venni. Hadd legyen János újra és teljesen bizonyos abban, amiben valamikor bizonyos volt, és amiben bizonyos lehet. És így menjen haza az örökkévaló hajlékba.
Ha valaki úgy érzi: semmi dolga már itt nincs, el ne feledje, hogy Isten még dolgozni akar benne. Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig - írja Pál a Filippi gyülekezetnek. Engedjük, hogy Isten az Ő áldott, tisztító, érlelő munkáját végezze bennünk.
A harmadik gondolat: csak így érthetjük meg azt, hogy Keresztelő János halála éppen úgy benne volt Isten tervében, mint a születése. Aki csak a felszínt nézi, az alantas, sötét emberi indulatokat lát, s kétségbeesve megállapítja: íme egy ilyen kivételes, értékes ember is az asszonyi szeszélynek és a férfi zsarnokságnak a játékszere lehet. Azt csinál Heródes Antipas és a szeretője Heródiás Isten szent prófétájával, amit akar. Egy születésnapi könnyelmű ígéret jegyében lefejeztetik csak úgy, menj hóhér a börtönbe, hozd ide egy tálban a János fejét. Az ember hátán a hideg szalad végig: micsoda idők, micsoda erkölcsök! Aki azonban a felszín mögé is lát, az tudja, mindez benne volt valami módon Isten tervében.
János mindhalálig hűséges maradt, és most már sem benne nem akar Isten elvégezni semmit, sem általa. Akkor hazahívja az Ő szentjei, vértanúi közé. Ilyenkor jön az oknyomozó kérdésünk: Vajon Isten akarta ezt vagy csak megengedte? Különös, hogy Jézus nem válaszol erre az okoskodó kérdésre. Amikor erről kérdezték Őt, egy rövid példázattal felelt. A példázat így hangzott: Öt verebecskét meg lehet venni két fillérért - ami azt jelenti: párját egy fillélért, és ha már két párat vett valaki, kapott egy ráadást -, de egy sem eshetik le közülük a ti Atyátok nélkül! - Nem mondja: akarata, nem mondja: engedélye. A ti Atyátok nélkül!
Mit jelent ez? Gondolkozzék rajta, aki akar. Van, amikor Jézus nem elégíti ki a kíváncsiságunkat. De hogy mit jelent a bizonyosság, ha valaki ezt komolyan veszi, a halál küszöbén, azt jól illusztrálja Dietrich Bonhoeffernek, a német egyház 20. századi egyik mártírjának szállóigévé vált mondata. Mielőtt Hitler főbe lövette, ezt írta a naplójába: Minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el. S nem firtatta: akarja vagy engedi. Tud róla. Ismer engem, kezében van a sorsom. S vallom azt, amit Dávid le is írt: életem ideje kezedben van. S ha elvégeztem a küldetésemet, te pedig, Atyám, befejezted bennem a munkádat, akkor csakugyan nincs miért tovább élni. Akkor boldogan megyek haza hozzád. Mert boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg. Mert megnyugosznak az ő munkáiktól, és az ő cselekedeteik követik őket.
Nem úgy általában történik ez a halottakkal, - csak akik az Úrban halnak meg. Akiket az jellemez, ami Jánost is jellemezte, amit múlt vasárnap annyira hangsúlyoztunk: „Akkor engedett neki.” Aki mindenben enged Jézusnak, aki a maga módján az Ő útkészítője, aki engedi, hogy benne is elvégezze az Ő megváltó munkáját, az boldog, amíg végezheti a küldetését. Furcsa módon, de boldog még akkor is, ha börtönbe csukják Jézusért, és boldog akkor is, ha meghal. Arról nem beszélve, hogy utána milyen boldog, mert a Krisztus dicsőségében is osztozhat.
Jánosnak ilyen volt az élete, és ilyen volt a halála. Isten segítsen minket, hogy legyenek rendíthetetlen bizonyosságaink, amikben újra és újra megerősödünk, és amikkel másokat is tudunk erősíteni a viharok között, a bizonytalanságok között. Isten segítsen bennünket, hogy ne csak mi akarjuk elvégezni, amit ránk bízott, hanem boldogan engedjük, hogy Ő is munkálkodjék bennünk, és Ő segítsen bennünket, hogy mindig túllássunk a láthatókon, és ne a felszín alapján ítéljünk, hanem legyünk bizonyosak abban, hogy minden, ami velünk történik, amit velünk csinálnak, előbb Isten előtt megy el.