Úr Jézus, magasztalunk azért, hogy ennyire azonosultál velünk. Köszönjük, hogy úgy viszel minket az Atyához, hogy Ő rád néz, és rád való tekintettel fogad el minket is gyermekeivé.
Köszönjük, hogy azért ment fel minket az ítélet alól, mert te nemcsak a kezed írását adtad, hanem az életeddel fizetted ki az adósságunkat.
Töltsd meg a szívünket hálával ezért, s taníts meg minket másoknak is vinni ezt a jó hírt, erről a nagy lehetőségről beszélni. Taníts meg minket, hogy eljussunk oda, hogy a másik üdvössége érdekében nem élünk a jogainkkal. Hogy készek vagyunk bármiről lemondani azért, hogy mindenképpen megnyerjünk némelyeket.
Adj nekünk nagyfokú éberséget, éppen a váratlan, nehéz, kényes helyzetekben. A kisértés óráján, hogy a kisértésből soha ne legyen bűn az életünkben. Vigyél minket győzelemről győzelemre.
Köszönjük, hogy hozzád menekülhetünk most is mindnyájan, és nálad biztonságot találunk. Segíts, hogy ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük a testben hátralevő időt. Hogy az Úrban éljünk, majd az Úrban haljunk meg, és majd téged dicsőíthessünk egy örökkévalóságon át, irgalmas Urunk, Jézus Krisztus.
Ámen.
Úr Jézus Krisztus, köszönjük az advent csodáját, hogy testvérünkül születtél a földre. Köszönjük, hogy személyesen hozzánk jöttél, akik mindnyájan elmondhatjuk: nem volt számunkra már remény.
Áldunk téged mindazért, amit hoztál nekünk, és köszönjük, hogy testvéreiddé fogadtál. Köszönjük, Atyánk, hogy Jézusra való tekintettel a gyermekeiddé fogadsz minket. Könyörülj meg mindnyájunkon, hogy valóban azokká legyünk, és ahhoz méltóan éljünk.
Köszönjük, hogy úgy siethettünk most ide, mint akik hozzád jövünk. Köszönjük ezt a csendet, az egymással való közösséget, és köszönjük, hogy drága igéddel oly sok jót adtál már nekünk.
Ajándékozz meg most is. Adj nekünk útmutatást, feloldozást, indítást. Ajándékozz meg Szentlelkeddel. Szeretnénk a te világosságodban járni méltóképpen elhívatásunkhoz, hogy ne szégyent hozzunk a te szent nevedre, hanem látván az emberek az életünket, dicsőítsenek téged. Ehhez vigyél közelebb most is mindnyájunkat.
Közben kérünk, adj választ kérdéseinkre, erőt a terheinkhez, bocsánatot a bűneinkre. Ajándékozz meg minket a veled való szoros közösséggel is.
Ámen.
Most olvastuk az Újszövetségnek ezt a gyöngyszemét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Pál apostol tizenhárom levele közül ez a legrövidebb. Ez az, amiben semmi üdvtörténeti eseményről nincsen szó, amelyikben még hitigazságot sem fejteget az apostol. Sőt, még valami idézhető bölcs mondást sem tartalmaz ez a rövid levél.
Azonban, aki odafigyel, amikor olvassa, és a sorok mögöttit is hallja és látja, az bepillanthat az apostol szívébe, sőt ami ennél több, bepillanthat egy akkori gyülekezet életébe. És ami ennél még több: láthatja Jézus Krisztus embereket átalakító, csodálatos munkáját. Annak a Krisztusnak a munkáját, aki ma is ugyanaz, mint akkor volt, s azt a munkát, amire nekünk is mindnyájunknak szükségünk van, amit már sokunkban el is kezdett és folytatni is akar.
Ennek a levélnek a kulcsa és a csúcsa ez a szó: az Úrban. Négyszer ismétlődik ez. Háromszor mondja: Krisztusban, egyszer, a levél csúcspontján: az Úrban. Majd látni fogjuk, mit jelent ez. Ismerkedjünk meg röviden a szereplőkkel. Filemon, akinek a levelet címzi Pál, Kolosséban lakott, valószínűleg tehetősebb keresztyén volt. Olyan nagy háza lehetett, hogy ott gyűltek össze nemcsak a Kolosséban levő, hanem a környéken élő keresztyének is. Ez volt a környék keresztyé-neinek az imaháza. Talán maga Filemon lehetett a pásztor, az igehirdető, hiszen Pál munkatársának nevezi őt. Appia volt az ő felesége, Arkhipposz pedig, akiről itt a bevezetésben ír, vagy a fia lehetett, vagy a testvére Filemonnak. Ő lehetett a gyülekezet gondnoka. Talán nem véletlen ez a megkülönböztető megszólítás, hogy az apostol azt írja róla: bajtársunk.
Bajuk volt akkor is bőven a hívőknek, és nagy dolog volt az, ha valaki bajtársként gondolhatott egy másikra. Különösen, ha éppen börtönben volt, mint Pál apostol. Mert ezt a levelet börtönből írja. Nem sikerült egészen tisztázni a Biblia tudósainak, hogy az efézusi letartóztatása idején írta ezt, vagy már Rómából. Mindenesetre az az Onézimosz, akiről szó van, - a neve egyébként azt jelenti: hasznos, azért játszik itt Pál a szavakkal, hogy neked ugyan haszontalan volt, de nekem most hasznos - Filemonnak fiatal rabszolgája volt, aki visszaélt gazdája jóságával és egyszer megszökött tőle, sőt, valószínűleg meg is lopta őt. Aztán rémületében - mert a szökött rabszolgákat a legtöbbször kivégezték vagy legjobb esetben megostorozták, megkínozták, és a homlokukra vagy a vállukra égették ezt a szót: szökött. Ha pedig még egyszer akármi rosszat csinált, menthetetlenül a halál fiai voltak - megrémült cselekedetének ezektől a következményeitől, és Pálhoz menekült.
Ha Pál az efézusi fogságban volt akkor, az körülbelül egy napi járóföldre volt Kolossétól, ha Rómában volt, akkor nehezebb megmagyarázni, hogyan jutott oda Onézimosz. Az is lehet, hogy őt közben már elkapták, és úgy vitték börtönbe. A történetnek ezt a részét titok fedi. Mindenesetre Onézimosz bekerült abba a cellába, amelyikben Pált őrizték.
Gondoljuk el: odakerül egy siheder, egy szökött rabszolga kétségbeesve, és pillanatok alatt kiderül, hogy Pál egyik jó barátjának, munkatársának, lelki testvérének volt a rabszolgája. És meg van rémülve: mi lesz vele? Aztán Pál elkezd beszélni neki Jézusról. Meg elkezd beszélni arról, hogy a legszörnyűbb rabszolgaság nem az, ha valaki egy úrnak a szolgája, hanem ha valaki a bűnnek a szolgája. És mi mindnyájan ilyen rabszolgaként születünk. De jött valaki, aki kiszabadított bennünket ebből a rabságból, kifizette értünk a váltságdíjat, és mi mindnyájan a Krisztus szabadosai lehetünk.
Onézimosz hallgatja, és egyszer csak Isten megnyitja a szemét és a szívét, és Onézimosz Jézusé lesz. És miután ő is az Úr tanítványává vált, Pál visszaküldi őt Filemonhoz. De ez életveszélyes út volt. Életveszélyes Onézimoszra nézve, mert már az úton mint szökött, kóborló rabszolgát elkaphatják. Meg is lehetett ölni az ilyeneket. És ha visszakerül is, ki tudja, mit csinál vele Filemon? Mint rabszolgatartó bármilyen büntetést kiszabhatott rá, a halálbüntetést is. Meg kell tehát védeni Onézimoszt Filemon haragjától, meg minden egyéb veszélytől is. De meg kell védeni Filemont is attól, hogy ne hívő ember módjára viselkedjék, hanem azt csinálja, amit bárki más tenne a helyében, és bosszút álljon Onézimoszon. Ezért írja Pál ezt a levelet.
Ez a levél biztosíték Onézimosznak, amíg az úton van. Ez a levél lelkigondozás Filemon számára, hogy megtudja: mióta megszökött tőle, Onézimosz is Jézus tanítványa lett, ugyanúgy, mint te is kemény szívű pogányból Jézus tanítványa lettél. Ti testvérek vagytok az Úrban, légy szíves, így fogadd őt magadhoz. Ha pedig csakugyan lopott tőled, azt én, Pál, megfizetem. Ez a levél kötelezvény is. Én, Pál, írom ezt a saját kezemmel - ott van benne ez a mondat. Ez egy váltó. Én megfizetem helyette. Hogy ne mondjam neked - teszi hozzá az apostol -, hogy te az életeddel is tartozol nekem.
Nos, így született ez a levél. Egy teljesen privát ügy tette szükségessé, de mégis nagyon sok fontos tanítása van.
Onézimosz hazavitte a levelet. Nem tudjuk, hogyan fogadta őt Filemon, de Pál apostolnak a Kolosséba írott leveléből tudjuk, hogy Onézimosz a kolosséi gyülekezetben tevékeny munkásként szolgált a továbbiakban. Tehát biztos, hogy Filemon nem üttette le a fejét, nem szolgáltatta ki bárki másnak, hanem úgy fogadta őt, mint testvért az Úrban.
Mi minden szól ezen keresztül nekünk?
a) Ha Filemonra gondolunk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy Isten néha az Övéit megpróbálja. A Filemonokat is meg lehet lopni. A hívőknek is sokszor kell csalódniuk másokban. Őket is érik veszteségek, megaláztatások. Ők is elveszíthetnek valamit. Egy értékes szolgát veszített el Filemon. És még meg is lopta.
Nagyon kell vigyáznunk, hogyan viselkedünk ilyenkor. Az óember reflexei indítanak-e minket arra, ahogyan reagálunk, vagy pedig ezekben a nehéz pillanatokban is megmarad valaki Isten gyermekének. És ilyenkor is az ő Urát kérdezi: Uram, most mit akarsz, hogy cselekedjem? Mit csináltak velem? Miket beszélnek rólam? Micsoda veszteség ért, még őbenne is csalódnom kellett? És most én akkor mit csinálok?
Mozdul-e az óember úgy, hogy ökölbe a kéz, tervezzük a bosszút, jön a jogos megtorlás, vagy pedig komolyan vesszük, ha mondja az Úr, hogy mit cselekedjem. Egyáltalán komolyan kérdezzük-e: most mit akarsz, hogy cselekedjem? Van-e annyi lélekjelenléte az újemberünknek, hogy ilyenkor is kérdezzük az Urat - vagy cselekszünk nélküle?
Isten őrizzen meg minket attól, hogy a nehéz pillanatokban - most jelképesen hadd mondjam ezzel a közönséges fordulattal: amikor a tyúkszemünkre lépnek, és az érzékeny és fáj, akkor a régi természetünk reflexei lépjenek működésbe. Isten Szentlelke érleljen minket olyan hívőkké, hogy ilyenkor is az Urat kérdezzük: mit cselekedjem, és azt fogjuk cselekedni, amit az Ő Szentlelkével mond nekünk. És merjünk talán alulmaradni, húzzuk a rövidebbet. A rosszra jóval válaszolunk, és a gonoszt jóval győzzük meg. Isten segítsen meg minket ebben! Egyáltalán nem lehetett az könnyű helyzet Filemonnak.
b) Ha Onézimoszra gondolunk, akkor Isten bölcsességét csodálhatjuk, milyen az, amikor Ő kiválaszt valakit. Adva van egy fiatalember, aki rabszolga. Vagy annak szü-letett, vagy azzá lett, mindenesetre ez megpecsételte a jövőjét. Az is marad mindörökké. A történetből azonban kiderül, hogy Isten ezt a gyereket elhívta az üdvösségre. És ezért egy olyan háznál rabszolga, ahol a gazdája keresztyénné lett. Isten kiválasztó szeretetét már abban láthatjuk sokszor, hogy milyen családba tesz le minket. Ez azonban még nem segíti őt közelebb az Úrhoz. Visszaél a gazda jóságával, de Isten szeretete elől nem lehet menekülni. Ha Ő valakit kiválasztott, akkor az csinálhat, amit akar, nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át. Még a bűne, hogy meglopja a gazdát és megszökik, még az is valaki olyanhoz viszi, aki aztán majd Jézushoz vezeti őt. Még a börtönben is egy Pállal akad össze. És Isten megnyitja ott a szívét, és ad neki bátorságot ahhoz, hogy visszamenjen Filemonhoz - nem volt ám ez könnyű út Onézimosznak. Nem lehetett bizonyos abban, hogy Filemon megkegyelmez neki. De odatalált nemcsak Pálhoz, hanem odatalált Krisztushoz, és a kolosséi levélből - mint említettem - tudjuk, hogy gyülekezeti munkásként szolgált abban a gyülekezetben.
Ha ezt valaki néhány évvel előbb mondja, csak kacagni lehetett volna ilyen képtelenségen. Isten bölcsessége és szeretete azonban mindent le tud győzni. Így tudunk-e nézni a magunk Onézimoszaira? Az a komisz, az a kemény, az az ellenálló, az a csirkefogó - ha tetszik -, aki még lop is ... De Isten már tudja, hogy ez az Ő gyermeke.
Ezzel a bátorítással küldte Isten Pált Korinthusba, amikor nagyon félt. Még a bátor apostol is félve ment oda. Athénban sok kudarc is érte őt, és innen ment az akkori világ legsötétebb, legerkölcstelenebb, legbálványimádóbb városába, és Isten az ő félelmét ezzel az ígérettel oszlatja: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass, mert senki sem fog rád támadni, hogy bántson, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Uram, hányan? Kicsoda? Hol vannak? Senki nem volt ott, csak egy menekült, keresztyénné lett zsidó házaspár: Akvila és Priszcilla. Ó, dehogynem. Isten már tudta, hogy ez is, az is, amaz is. Rabszolgák és rabszolgatartók, kereskedők és prostituáltak ... ki vannak választva az üdvösségre. És egy év múlva itt már gyülekezet lesz, sőt ezek mint kis apostolok mennek és hívják a kollégáikat. Sok népem van ebben a pogány városban .
Szabad nekünk így imádkoznunk azokért, akiknek szeretnénk a megtérését, és tulajdonképpen kivétel nélkül mindenkire így kell néznünk. Ezzel a reménységgel: nincs semmi gát, ami az Isten kegyelmét megakadályozná. Onézimosz is Isten gyermekévé lesz.
c) És mit tanulhatunk meg Páltól? Az apostol börtönben van. Ott akad össze ezzel a fiúval. Kiderül, hogy az ő egyik jó barátját lopta meg. Ha a személyes érzelmeinek enged, mindjárt megharagudhatna rá, dühösen nézne rá. De ő nem így tekinti Onézimoszt, hanem egy nagy lehetőségnek. Jó, meglopta Filemont, jobb lett volna, ha nem, de nem véletlen, hogy összeakadtak. Nem magától jött ő Pálhoz, az Úr Jézus küldte. Akkor Jézushoz kell vezetni Oné-zimoszt. És Pál még a börtönben is Jézushoz vezeti azokat, akiket lehet. Még az őrei közül is többeket.
A Filippi levelet is börtönből írta, és az elején írja: köszöntenek titeket a prétori-ánusok házából valók, vagyis a börtönőrök. Hát azok hogy lettek keresztyénné? Úgy, hogy össze voltak láncolva a fogollyal. Hat óránként váltották egymást, és Pál nem viccekkel szórakoztatta őket, hanem úgy látszik, nekik is Jézusról beszélt. És egy sor római börtönőr keresztyénné lett. Istentiszteleteket tartottak a börtönőrök, mert Pálon keresztül eljutott az evangélium oda is. Mert ő mindenképpen meg akart nyerni némelyeket, és ezért kész volt görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá lenni. Mert a Krisztus szerelme szorongatta őt - hogy a saját szavaival jellemezzem.
Jellemző-e ez ránk, hogy nem a személyes érzelmeink határozzák meg, kire hogyan nézünk, hogy kiből mit nézünk ki, hanem mindenütt a másokért felelős szeretet irányít. Félre a személyes érzelmekkel, itt nincs ellenszenv meg rokonszenv. Itt felelősség van és szeretet. És mindegy, ki az, aki odakerült. Ismeri már Jézust? Nem. Akkor oda kell vezetni őt Jézushoz. Ennek érdekében mindent el kell követni szelíden, türelmesen, szeretettel, elszántan az ő érdekében.
És Onézimoszból Filemon munkatársa lesz. Ki hitte volna?! Egyikük sem hitte volna és senki más, de ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. És figyeljük meg a folytatást is. Megtörtént a nagy csoda, Onézimosz hívő ember lett. Na de hát most védeni kell. Egy kis bárányka, aki eltévedhet akárhova. Kísérni kell az útján, mutatni kell neki az utat, be kell biztosítani. Ajánlom: otthon is olvassuk el még egyszer ezt a levelet.
Minden szavából süt Pálnak ez a felelős szeretete. Teljes tekintélyét latba veti azért, hogy megmentse ennek a fiúnak az életét, - mert ha érvényesítik a jogot, az akkori szokás szerint könnyen az életével fizethetett volna szökéséért, megmentse a hitét: megőrizze őt attól, hogy botránkozzék egy keresztyénben, mert ha Filemont éppen rossz kedvében kapja, amikor hazamegy, az mindjárt a házibörtönbe küldi, vagy ki tudja, mit csináltat vele. Hozzák a sütővasat és rákerül a bélyeg. Ezt meg kell előzni, ez tragédia lenne. Önmagában is tragédia, így még inkább: egyik hívő a másiknak nekiesik. De Filemon ezt nem tudhatja, ezt valahogy el kell magyarázni. És apellálni kell Filemon múltjára, a közös múltra, a közös élményekre - majd mindjárt olvasunk néhány idézetet még egyszer. Filemont is meg kell puhítani. Mert őt is veszély fenyegeti. Olyan helyzetbe kerülhet, ahol él a jogával. Itt most nem szabad élni a jogával. Itt most egészen más alapra került az ő kapcsolatuk. Ha ebbe a jog beleszól, vége mindennek! Itt most már csak a szeretet juthat szóhoz. De ki tudja, milyen hitbeli állapotban van most Filemon? És egyikünket sem jellemez az, hogy betölt minket Krisztus szeretete. Őt is védeni kell attól, hogy méltatlanul viselkedjék. Ez a lelkigondozás, amit Pál végez. Mindenki fontos: a századik bárányka is, utána megyek a jézusi indulattal, gondolkozom a másik fejével is, a másik helyett is. Védi Onézimoszt, védi Filemont, miközben egészen az Úr Jézusra bízta őket. Tudja: nem ő fogja megmenteni a helyzetet onnan a börtönből, miközben csörög a lánc a kezén. De amit megtehet, azt megteszi ezért.
Valóban a Krisztus szerelme szorongatja az ilyen embereket. És jó lenne, ha minket is az szorongatna. Ha így kísérnék el az imádságaink a gyerekünket, ha ez az indulat ihletne minket egy-egy levél megírására - idejében való megírására. Ha nem fontoskodnánk, de nem is lennénk könnyelműek soha. Ha nagyon fontos lenne nekünk mindenkinek a hite, a hitben való növekedése, akiért bármit is tehetünk. Ezzel a szeretettel és ezzel a felelősséggel.
Itt valóban nem a személyes érzelmek diktálnak már, itt a másik lesz nagyon fontos. Az egész gondolatmenetet ez az indulat vezeti. Most nem olvasom újra a levelet, csak a pontokra utalok. Az első két versben arra utal az apostol: milyen mélyen összetartoznak Filemonnal, még Filemon nem tudja, miért jött a levél, remélhetőleg ott van előtte Onézimosz és nem küldte azonnal valamiféle házibörtönbe. Testvérem, munkatársam, bajtársam, a közös gyülekezet - milyen mélyen összekötik a legfontosabb dolgok a levél feladóját és címzettjét: Pált és Filemont. Mi összetartozunk - erre apellál.
Aztán elmondja, milyen hálás Istennek azért a sok jóért, amit hallott Filemonékról. Azután tér rá a kérésére. Azt mondja: most parancsolhatnék neked, de szeretném lehetővé tenni, hogy önként engedelmeskedj. Nem nekem, az Úrnak. Ezért csak kérlek. És itt az érzelmeire is hat Filemonnak. Azt mondja: én, Pál, az öreg. Nem lehetett ő olyan nagyon öreg, 55-60 év között lehetett akkor Pál apostol, de úgy látszik, Filemonnál mindenképpen idősebb volt, meg az a sok gyötrettetés talán megöregítette. Én, az öreg, aki most még fogoly is vagyok. Úgy olvasd ezt a levelet, hogy nem akárki írja. De nem ez a döntő érv, hanem az, hogy az Úrban. Neked az Úrban kell most mindent mérlegelned.
Akkor jön az Onézimosszal való teljes azonosulás. Azt mondja: hozzád küldöm az én fiamat, akit itt a fogságban szültem. És amikor ő, vagyis az én szívem, hozzád megy, akkor úgy fogadd ezt a levelet. Úgy fogadd őt, mintha én mentem volna. - Teljes azonosulás. Gondoljuk el: a tekintélyes apostol egy kis sihederrel. Na, de Krisztusban már nem ez érvényesül, hanem engem is elfogadott az Úr, aki az egyházat üldöztem, mondhatná Pál - és mondta is sokszor -, meg őt is elfogadta. Mi testvérek vagyunk. Így fogadd őt magadhoz.
És akkor jön a csúcs: el ne felejtsd, egészen új viszony alakult közöttetek. Onézimosz úgy jött ide, mint egy rabszolgatartó kiszolgáltatott rabszolgája, és most úgy adja át neked az én levelemet, mint testvérünk a Krisztusban. Vagyis: Filemon, Pál, Onézimosz testvérek. Egészen más alapra került az egymáshoz való viszonyuk. Ezen belül is érvényes az, hogy Onézimosz meglopta Filemont, és ezt nem lehet ennyiben hagyni. Pál ezért írja: azt én megfizetem, azt mi rendezzük egymással. Neked nincs rendeznivalód Onézimosszal, csak az, hogy visszafogadod, mégpedig mint testvért az Úrban.
Aztán egészen hétköznapivá válik a befejezés: egyébként készülök hozzátok, légy szíves, készíts szállást, hiszen azért imádkoztok, hogy újra ott szolgáljak. Ha az Úr megengedi, részemről semmi akadálya. Ezenkívül üdvözölnek titeket a következők... S mit kezd most Filemon ezzel a levéllel? És mit kezd a szökött rabszolgával? A 16. vers az, ahol eléri a csúcsát a levél: „Most már nem úgy nyered vissza mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint testvért. Aki főként nekem kedves, de még inkább neked, testben is, és az Úrban is.”
Ez a képes helyhatározó: az Úrban, azt jelenti, hogy akik magukra vették Krisztus uralmát, azok beléptek az Isten országába. Ott valósul meg az Isten akarata. Azok polgártársai lettek a szenteknek. Azok az Isten családjának a tagjaivá váltak, mert aki Jézust befogadja, hatalmat ad annak, hogy Isten fiává legyen. Egy családnak a tagjai, ugyanaz az Atyjuk. Olyan új erőtér ez, ahol a részecskék teljesen átrendeződnek. Mindennek egészen más súlya és jelentősége lesz. Ezenkívül képtelen kérés lenne az, amit Pál kér: fogadd őt vissza, mint a testvéredet. Kicsodát? A szökött rabszolgát, aki meglopott? Megbüntetni! Nem, az Úrban! Ja, az más!
Nem lehet ezt itt részletezni, de gondoljunk egy kicsit a tanulmányainkra vissza, hogy milyen volt a rabszolgatársadalom. És most Filemonnak meg kell tanulnia, amit Pál a Galatáknak írt, hogy a Krisztusban nincs zsidó és pogány, rabszolga és rabszolgatartó, sem férfi, sem nő, hanem ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.
Pál nem szervezett lázadást a rabszolgatársadalom ellen, de áradt rajta keresztül az a krisztusi erő és szeretet, amelyik belülről feszítette szét ezt a társadalmat. És ez a krisztusi erő és szeretet minden társadalomnak a visszásságait feszíti. Nem lehet beszorítani sehova. Sajnos mindentől idegen, annyira megromlott ez az egész élet. De ez a sajátos hozzáállása az igének - például a rabszolgatársadalom visszásságaihoz is. Itt az emberi kapcsolatok egészen új alapra épülnek.
Filemonnak és Pálnak közös célja volt: embereket nyerjenek meg Krisztusnak. Pál most örömmel közli Filemonnal, hogy valakit sikerült megnyernie. Hogy hívják? Onézimosz. Micsoda? Az az én rabszolgám, aki meg is lopott. De megbánta! - írja Pál, és bocsánatot kapott. Filemon, te hány bűnödre kaptál bocsánatot? És nekem mi mindent bocsátott meg az Úr? Ezt mi tudjuk egymásról.
Nos, jött egy új testvér. Neki is sok mindent meg kellett bocsátania az Úrnak. De ez egy másik ember, aki most hozzád visszamegy. Ő testvéred az Úrban. Egyiküknek sem lehetett ez könnyű. Ezen kívül, az Úron kívül, jöhet a bosszú, marad az ellenségeskedés, és behajtjuk azt, amivel a másik tartozik. Ezen belül, az Úrban, érvényesül az irgalom, a megbocsátás, a szeretet, amit mindnyájan előbb Jézustól kaptunk hihetetlen mennyiségben, és amiből csak egy kevéskét kell hogy tovább adjunk egymásnak, és akkor mindjárt testvérként tudok ránézni, nem úgy, hogy ő a szolgám, aki megrövidített valamivel.
Luther azt írja ennek az igének a magyarázatában, hogy így azonosult velünk Jézus, ahogy itt Pál Onézimosszal, és így fizette ki minden adósságunkat, ahogy Pál a saját keze írásával írja a kötelezvényt: én megfizetem neked. Ezért lehetséges az, hogy mi is egészen más emberekké legyünk.
Néhány kérdésre válaszoljunk magunkban: kihez menekülünk, amikor hajt a bűnünk, a kétségbeesésünk, a félelmünk, mint ahogy Onézimoszt hajthatta akkor? Jézus az, aki várja a szökött rabszolgákat, a tolvajokat, a bűnösöket, akiknek a számára nincs remény - mint ahogy énekeltük az előbb.
A másik: jellemez-e minket ez a lelkület, ez a szenvedély, ami Pálban élt: embereket megmenteni Jézusnak? A lélekmentés szenvedélye, hogy mindenképpen megnyerjek némelyeket. Félre mindenféle személyes érzelmet, ítéletet és előítéletet; az örökkévaló lelkét látni, ami a kárhozatba hullik, ha nem ismeri meg Jézust. Mutassuk a Jézushoz vezető utat! S ennek érdekében levelet írni, beszélni, hallgatni, imádkozni, tűrni ... Mindent megtenni, ami ezt szolgálja.
Harmadszor: hogyan viselkedünk akár kritikus helyzetekben is, mint Filemon? Valóban az Úrban? Mihelyt kilépünk ebből, azonnal megeshet, hogy miattunk káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Amikor az Úrban vagyunk, egészen másként bírunk mindent hordozni, elviselni, szenvedni, megbocsátani. Itt valóban a természetünk feletti győzelemre van szükség. Jézus győzelmére bennünk.
Ezt is jelenti az adventi próféta, Keresztelő János programja: néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. (Jn 3,30).