HÓFEHÉREK LESZNEK

A napokban kezdtük olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint Ézsaiás könyvét. Ez a fejezet olyan, mint ha egy bírósági tárgyalás jegyzőkönyve lenne. Isten, az igaz bíró sorolja népének a bűneit: „Halljátok egek, figyelj ide föld! Fiaimat felneveltem, fölmagasztaltam, de ők elpártoltak tőlem. Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát; Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem! Jaj! vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép, gonosz utódok, romlott fiak! Elhagyták az Urat, megvetették Izráel Szentjét, elfordultak tőle.”
Isten szerint népének alapbűne a hűtlenség. Isten mellett bálványokat is imádtak. Önmagukat istenítették, nem bíztak igazán és egyedül az ő Urukban. Márpedig védelmet csak a vele való szövetség jelent. Mivel ebből kiléptek, nagy baj történt. Asszíria letarolta az országot, Szan-hérib király lerombolta a városokat. Olyan az egész ország, mint ősszel a szedett fa. De ez sem használt, és a tárgyalás éppen arról folyik, hogy ezek után sem fordult oda a nép őszintén és teljes szívével Istenhez.
Elkezdtek egyfajta vallásoskodást, sokféle áldozatot bemutattak, sokféle ünnepet megültek a templomban, Isten azonban az őszinteséget hiányolja mögüle: „Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom; újhold, szombat ünnepi összejövetel; nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést.” Mert miközben folyik a templomi kultusz, aközben, az árvákkal senki sem törődik, az özvegyeket kiforgatják megmaradt csekély javaikból, ha nem vesztegetik meg a vezetőket, nem intézik el az emberek ügyeit, csúszópénzzel viszont minden gonosz terv végrehajtható, arra kapható bárki. Ezt olvassuk itt: „vezére- id megátalkodott tolvajok barátai, mindegyik szereti a megvesztegetést, ajándékot hajhász, az árvák igazát nem védik, az özvegy peres ügye nem kerül eléjük.”
A továbbiakban elmondja Isten, hogy semmi sem valódi már: a bort vizezik, a szerelem hamis, a szavak is hamisak, a legritkább esetben mondja valaki azt, amit gondol. Mindig hátsó gondolatokat kell keresni, amik el vannak bújtatva. A bírák hamisan ítélnek, és elhangzik Isten ajkán a szörnyű minősítés: „vérvörösek a bűneid, mint a bíbor.” Ez a kifejezés akkor azt jelentette, hogy az ítélet: halál. Az asszír invázió még nem jelentett halált, csak nagyon komoly figyelmeztetést. De arra sem fordult vissza a nép Istenéhez. Isten viszont igaz bíró. Éppen ezért most már következik a halál. És erre nagy csend lesz a tárgyalóteremben.
Valóban el kell pusztulnia Isten népének? Csakugyan olyan nagyra szélesedett és mélyült a szakadék a szent Isten és a bűnös ember között, hogy áthidalhatatlan? Annyira megsérült a szövetség, hogy nem lehet helyreállítani? És olyan nagyra nőtt a nép bűnadóssága, hogy lehetetlen törleszteni? Áldozatokkal sem? Istentiszteletesdivel sem, imádságokkal, jószándékokkal, emberi összefogással sem? A bírói székből elhangzik a szó: nem! Olyan naggyá növelte az ember a szakadékot, olyan messze távozott Istentől önhittségében, olyan nagyra nőtt az adóssága, hogy lehetetlen megfizetni.
Szóval akkor: halál. És itt megszólal az Úr. Az, aki a vádakat felsorolta, és bejelenti az általános amnesztia lehetőségét. „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” Az ember nem hisz a fülének. Ennyi lázadás, ilyen megátalkodottság után is fehér lehet az, amiről maga Isten jelentette ki: vörös, mint a bíbor, tehát halálos bűn, nem lehet miatta megengesztelni Őt? Mégiscsak áthidalható a szakadék? És ha az adósság nem törleszthető, akkor elengedi a hitelező csak úgy, mindenestől ...? Aki érti az Ószövetség képes kifejezéseit, az valóban csodálkozik mindezen. „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, a vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” És a nyomaték kedvéért így fejeződik be a mondat: „Az Úr szája szólt!” Nem ember találja ki önmaga vigasztalására, ez jogérvényes kijelentés. Az engedi el a tartozást, akinek tartoztak. Az bocsátja meg érthetetlen és végtelen kegyelméből a bűnt, aki ellen vétkeztek.
A végtelen isteni kegyelem mé-gis ad megoldást népének a sorskérdésére. Még egy lehetőséget kap ez a nép. Ő maga nem tehetett semmit azért, hogy továbbmehessen az úton ennyi bűn után is, Isten azonban lehetővé tette ezt. Csakhogy itt nem ér véget az, amit az Úr szája szólt. „Ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival, de ha vonakodva elpártoltok tőlem, fegyver pusztít el titeket; az Úr szája szólt!”
Van tehát folytatása is az amnesztia kihirdetésének. Ha önmagáért nem tehetett is semmit a nép, hogy megmeneküljön, hogy kegyelmet kapjon, a kegyelem elfogadása után tennie kell valamit. A kegyelmet megelőzően minden jóra képtelen volt, amikor azonban ennek ellenére Isten kegyelmet adott, akkor meg kell változnia. „Ha készségesen hallgattok rám ...” Ha kész alárendelni magát Isten akaratának, ha megszületik egy döntés, hogy élete minden területén Isten igéje, akarata, törvénye érvényesül, akkor élhettek az ország javaival. Ez nem csak azt jelenti, hogy ha jók lesztek jóllakhattok. Az az ország teljesen ki volt fosztva akkor. Isten azt ígéri a népnek, hogy ilyen helyzetben is biztos egzisztenciát teremt nekik, ha visszatérnek a szövetségbe. Vagyis, ha nem szórakoznak tovább azzal, hogy áltatják magukat a hamis illúzióval, mintha az Istentől való elszakadásban találnák meg az igazi szabadságot, hanem végre komolyan veszik, hogy az Istentől való totális függés biztosítja nekik azt a szabadságot, hogy élhetnek. Van túlélés mindennek ellenére, és azzá válhatnak, akikké Isten akarja őket formálni. Erre kapott szabadság a szabadság, és Isten nélkül, tőle távol erre képtelen az ember.
Az Istennel való szoros szövetségben lesznek védve minden külső rombolástól és belső rothasztástól. Csak így van jövője a népnek, de így van! Egy kifosztott országban is, szegényen, leigázva, erkölcsileg szétzüllesztve, hitükbe megtépázva is Isten jövőt készített az Ő népének. De a jövő egyetlen útja: a hozzá való visszafordulás, ez a radikális megtérés, az Ő igéje szerint való élet. „Ha készségesen hallgattok rám ...” - azt olvastuk itt.
Ez a mondat, amit a végén hallottunk, ezt jelenti: vagy engedelmeskedik a nép és akkor eszi az ország javait, vagy nem engedelmeskedik, és akkor a fegyver eszi meg őt. „Ha készségesen hallgattok, élhettek az ország javaival, ha elpártoltok tőlem, fegyver pusztít el titeket.” Nem tudom, van-e valaki közöttünk, aki még sose volt úgy, hogy vádlottnak érezhette magát egy bírósági tárgyaláson. Most nem gondolok arra, hogy valamely nagy szürke épület tárgyalótermében ott kellett ülnie egy padon, hanem amikor bekövetkezett az, amit János apostol így ír: „Fiacskáim, mikor vá-dol minket a szív”, amikor egy emlék, egy tárgy, egy jelenet felébreszti az ember alvó lelkiismeretét, és valahol mélyen valami nagyon fájni kezd. Az, amit akkor mondtam ... Az, amit akkor nem tettem meg, s most már soha többé nem pótolhatom ... A mulasztásaink, a vétkeink egyszer csak vádolni kezdenek. „Ha vádol minket a szív ...” Amikor felriad a lelkiismeret és először magunk sem tudjuk, miért érezzük rosszul magunkat, aztán egészen világossá válnak ezek a bűnök.
Vagy amikor bekövetkezik az, amit a hívő népről mond a Szentírás, hogy az Ördög vádolja az Isten választottait. Amikor egy-egy olyan bűnünkre emlékeztet, amire már bocsánatot kaptunk, de elbizonytalanodunk benne. Vajon csakugyan megbocsáttatott az? Hiszen nem tettem jóvá, s most már nem is tehetem. Hiszen az, hogy már ritkán emlékszem rá nem azt jelenti, hogy az nincs többé. Vagy amikor vádolni kezdenek kórusban az ellenségeink, és sorolják minden hibánkat, botlásunkat, bűnünket, felnagyítva újra és újra, azokat is, amiket már elrendeztünk Istennel és emberrel. Hogy meg tudja kínozni az embert!
Vagy nem kell ahhoz ellenség, amikor vádolnak a családunk tagjai, és igazuk van: nem kapták meg azt, amivel tartozunk nekik. És sorolja mindenki a tartozást: a gyerekeink, a házastársunk, a család idős tagjai, a távolabbi rokonok, és kiderül: mind igaz. Még mindig tartozunk egy levéllel, egy látogatással, egy jó szóval, mosollyal, megértéssel, megbocsátással, segítséggel, szívesség viszonzásával, talán készpénz adóssággal. Tartozunk ... tartozunk ... tartozunk.
Adósai vagyunk szinte mindenkinek, aki körülöttünk él. Olyan nagyra nőtt a tartozásunk, hogy már a kamatait is reménytelen elkezdeni törleszteni. És tartozunk Istennek is azzal a tisztelettel, ami egyedül Őt illeti meg. Azzal a dicsőítéssel, ami végett teremtett bennünket. Nem teljesítjük a kötelességünket, a küldetésünket. Tartozunk azzal a feltétel nélküli bizalommal, amit Ő joggal elvár tőlünk, mert soha senkit nem csapott még be. Tartozunk azzal, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. És úgy érzi az ember: lehetetlen fizetni. S igaza van a bírónak, amikor kijelenti: halál.
Valóban vörösek a bűneink, mint a bíbor. Pedig próbálunk néha segíteni a bajon. Néha mégis csak mondunk egy jó szót, kedveskedünk egy-egy meglepetéssel az embereknek, egy kis figyelemmel, idővel Istennek. Próbáljuk törleszteni a törleszthetetlent, de magunk is érezzük, hogy az összeg nagyságához képest ez nevetségesen semmi. Ez valami olyan, mint ha tíz millió forinttal tartoznánk, és mondjuk minden vasárnapi istentiszteleten való megjelenés száz forint törlesztést jelent. Nem egy tizest, egy százast. Az egy évben már ötezer forint, ha minden vasárnap törleszt az ember. Tíz év alatt ötvenezer forint - nem kis összeg. De száz év alatt is csak ötszázezer, s még hol van a tíz millió? Kétezer évig kellene élnie az embernek, hogy letörlessze a tíz milliót, ha nincs kamata, akkor is. Teljes képtelenség. Ennyire képtelenség az, hogy mi azt a mérhetetlen bűnadósságot, amit felhalmozunk életünk során, kifizessük, letörlesszük.
Ha csak! el nem engedi a hitelező. És ez az ige erről szól: Isten nem abban leli örömét, hogy számon tartja a tartozásunkat, nem abban, hogy a fejünkhöz veri vagy elénk teszi naponta az egyre növekvő listát, hanem abban, hogy segítsen újat kezdeni. Hogy ne nyomasszon, ne nyomjon agyon minket az adósság tudata. Hogy fájjon nekünk az, egyszer legalább igazán, hogy ennyi mindennel tartozunk, de utána ne ez a fájdalom, hanem az az öröm jellemezze az életünket, hogy levette rólunk bűneink terhét. Hogy Ő kegyelmes és elengedi az adósságot.
Mi már többet tudunk, mint É-zsaiás, mert a tárgyalásunkon egyszer csak valaki váratlanul megszólal, s kiderül, hogy védőügyvédünk is van. Nem egyedül kell a szavakat keresgélnünk, nem kell mentegetőznünk. Így olvasunk erről a védőügyvédről: „Gyermekeim, azért í-rom ezeket nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha mégis vétkezik valaki, van pártfogónk, (szószólónk, ügyvédünk, ezt jelenti ez a szó) az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. Ő engesztelő áldozat a bűneinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1Jn 2,1-2.)
Engesztelő áldozat - vagyis kifizette az adósságunkat. A Kolossé levél második részében szó szerint ezt olvassuk: az ellenünk szóló, minket vádoló nyugtát eltépte és odaszögezte az Ő keresztjére. Engesztelő áldozat azt jelenti, hogy azt a halálos ítéletet, amit kihirdetett az igaz bíró ellenünk, azt Ő helyettünk elszenvedte. És így érvényes az amnesztia, hogy szabad vagy, az ítélet végrehajtatott. Engesztelő áldozat a mi bűneinkért! Aki ezt hittel megragadja, aki ezt önmagára nézve komolyan veszi, annak a szívét betölti a bocsánatot nyert bűnösöknek az öröme. Az az ember lesz bizonyos abban, hogy az én vérvörös bűneimet az Ő kihullott vörös vére lemosta. „Ha vétkeitek skarlátpirosak, mégis hófehérekké válhattok.” Amit az imént az énekkartól hallottunk, az szó szerint úgy igaz. Ezt megint nem mi találtuk ki, hanem aki mindezt érettünk elvégezte, az biztosít erről minket: az Isten Bárányára letehetjük a bűnünket, és otthagyhatjuk az Ő keresztjénél. Lehetséges az, hogy a szívünket mindenestől, - nemcsak részben - az Úr elé vigyük, és megtisztul minden szennytől a Jézus vérében, de csak abban. Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7.)
Rettenetesen meg tudja gyötörni az embert a bűntudat, a vád, a tartozások reá szakadása, ha ezt nem hiszi igazán. Jézus Krisztus azért jött, hogy mégis csak legyen lehetőség a túlélésre. Hogy azt a halált, amire rászolgáltunk, ne nekünk kelljen elszenvednünk. Elszenvedte Ő. És aki ezt igazán hiszi, annak már itt kiderül: meggazdagodik, felszabadul az élete, annak lesz tartása, az bizonyos lesz abban, hogy egyedül Jézus Krisztusért kaphatunk mindnyájan bűnbocsánatot és életet. Az tudni fogja egy olyan közegben, amelyiket áthatott minden tekintetben a szabadosság, hogy csak a Krisztusnak elkötelezett tanítvány előtt van igazán jövő. És ha a kételyek támadják, az ilyen embernek bizonyossága lesz arról, hogy mindez igaz, érette is történt, van életlehetősége. Közben sok minden és sok mindenki támadhat és vádolhat, de akkor mondhatjuk Pál apostollal együtt: „Ki vádolná az Isten választottjait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadott Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik érettünk. Azért meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem semmi más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban a mi Urunkban.” (Róm 8,33-39).
És ha valaki eljut oda, hogy már vádolja a szív, és komolyan veszi azokat a vádakat, amiket az igaz bíró mond, az mégis tudhatja azt, hogy ennek ellenére is van távlat, van perspektíva, van életlehetőség előtte, és ezek után is bemehetünk a mennyországba, mert Jézus Krisztus ezért jött. „És úgy szerette az egyházat, hogy önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc, vagy akármi hasonló, hanem szent és feddhetetlen legyen.” (Ef 5,25-27).
„Mert ha a bűneitek skarlátpirosak, mégis hófehérekké válhattok. És ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival. Ha azonban vonakodva elpártoltok tőlem, a fegyver pusztít el titeket. Az Úr szája szólt!”
Testvérek, akit még soha nem vádoltak a bűnei, azt csak sajnálni lehet. Az annyira érzéketlen még vagy már, hogy ebben az állapotában nem lehet rajta segíteni. Boldog ember az, akinek már fájnak a tartozásai. Csak el ne felejtsük: nem ez a cél, hogy fájjanak, hanem az, hogy komolyan vegyük a jó hírt, az evangéliumot, hogy Jézus Krisztus kifizette mindannyiunk bűnadósságát.
Azt, hogy valaki ezt igazán komolyan veszi, vagyis hisz, az mutatja, hogy soha többet nem akarja szaporítani a tartozásait. Soha többé nem akarja megszegni az Ő törvényét, hanem hálából neki akar élni. Ebben a tisztaságban, amit Isten adott. És ha mégis vétkezik, akkor van szószólónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozat a bűneinkért.
Isten lépett. Egészen idejött közénk Jézus Krisztusban. Most már rajtunk a sor. Ha készségesen hallgattok rám - mondja Isten - mindez valóság lesz.
Isten segítsen minket, hogy készségesen hallgassunk rá.