EGY FOGOLY KISLÁNY

Mint ahogy előre jeleztem, ma arról lesz szó, miért olyan fontos, hogy a szülők gyermekeik lelki nevelését is komolyan vegyék. Mindjárt szeretném hozzátenni, hogy akarva-akaratlanul mindnyájan nevelők vagyunk. Úgy, hogy ne csak azok figyeljenek most az ige üzenetére, akiknek már vannak vér szerinti gyermekeik, mert mindnyájan formáljuk a felnövekvő nemzedéket azzal, ahogyan élünk, viselkedünk, beszélünk, cselekszünk.
Miért tartja Isten igéje fontosnak, hogy az utánunk következők lelki formálását, nevelését felelősen végezzük?
A felolvasott történet egyik szereplője egy olyan kislány, akit a történelem vihara, népének tragikus sorsa egyszer váratlanul rendkívül nehéz helyzetbe vitt. Ez a kislány ott korát meghaladó érettséggel helytállt. Nemcsak túlélte ezt a nagy próbát, hanem lelki sérülés nélkül élte túl, úgy, hogy a környezete számára kimondhatatlan áldássá is lett.
Hogyan történt ez? „Egyszer rabló arám csapatok vonultak ki, és foglyul ejtettek Izráel országából egy kisleányt, aki Naámán feleségének a szolgálója lett.” Ugyanúgy történt ez, mint annakidején a török világban Magyarországon, hogy betört egy portyázó csapat, és amit és akit találtak, azt vitték. Így került arám fogságba ez a kisleány. A szülei azt sem tudták, hova lett. Egy olyan országba került, aminek a nyelvét sem értette. Aztán ott állt, talán sírva, a damaszkuszi rabszolgapiacon, s jött a hadsereg főparancsnokának a felesége, megtetszett neki, megvásárolta. Így lett ez a kislány Naámán feleségének a kis cselédje, és egy életre rabszolga.
Micsoda szörnyű sors! - mondja az ember. Milyen szép küldetés! - mondja Isten. Ez a kicsi világítani fog abban a nagy sötétségben. De hogyan fog világítani, és miért képes világítani? Mi tette képessé ezt a kisleányt arra, hogy különös állóképességgel bírja a váratlan terhelést, és határozottan mutassa másoknak: pogányoknak, az ellenségeinek azt az utat, amelyik az ő számukra is az életre, a gyógyuláshoz, a szabaduláshoz vezet? Honnan vette azt a mondanivalót, amivel egyszercsak kirukkolt, és azt mondta a gazdaasszonyának: bárcsak egyszer találkozna az én uram, Naámán, a samáriai prófétával, az kétség nélkül meggyógyítaná őt.
Hallotta a kislány, hogy milyen nagy gond az, hogy a tábornok úr testén szaporodnak a fehér foltok, a leprának a jelei, és hamarosan eljön az a pillanat, hogy kiközösítik őt, és csak a hozzá hasonló betegek között lehet addig, amíg aztán meghal, és ezen senki nem tud változtatni. Először csak a komor ábrázatok mutatták ezt, aztán halk pusmogást is lehetett hallani róla, aztán már kénytelenek voltak nyíltan beszélni. Elvégre is az ember - különösen, ha katonaember - szembe kell, hogy nézzen a sorsával. De mindenkiben az volt, hogy segítség nincs. Egyszer csak megszólal a kis cseléd: van segítség. Azt is tudom, hol. Bárcsak elkerülne oda az én uram, mert az a próféta, az Isten embere, kétség nélkül meggyógyítaná őt.
Ha nem kerül oda ez a kislány, soha nem hallják meg Naámánék, hogy van és hol van segítség. Isten tervében ez is benne volt.
Azt nézzük meg ennek az igének az alapján, hogy mit tanulhatunk meg mindnyájan, akiket Isten felelősekké tett a felnövő nemzedékért, ennek a leánynak a szüleitől, és aztán mit tanulhatunk meg tőle magától.
1) Mit tanulhatunk a szüleitől? Azt, hogy ezek az emberek rendesen felkészítették gyermeküket az életre. Honnan tudjuk ezt, amikor nincs is szó róluk a Bibliában, nem is említette a történet a szülőket? Biztosra vehetjük, hogy ennek a kislánynak is voltak szülei. Arra meg egyenesen következtethetünk - mindabból, amit olvastunk -, hogy milyen szülei lehettek. Mert honnan vette ez a kicsike ezt a sziklaszilárd hitet, amivel nemcsak megállt a maga helyén, hanem még másokat is támogatni tudott? Honnan vette azokat az ismereteket, amiknek a birtokában egészen határozottan tudott beszélni Istenről? Honnan ismerte ő, alig néhány évesen, Elizeus prófétát, és azt, hogy Elizeus által Isten milyen csodákat tett: betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, mérges ételt tett élvezhetővé és így tovább? Ki csepegtette a szívébe mindezt?
Olyan kor volt ez Izráel életében, amikor az istentelenség uralkodott. A király a bálványtiszteletet támogatta. Az ateizmus, a hitetlenség, az ennek következtében mindig járó erkölcstelenség, korrupció, a családok felbomlása, a hatalommal való visszaélés sajnos mindennapossá lett akkor Izráel életében. És egyszercsak előkerül valahonnan egy kis gyöngyszem, aki azt mondja: emberek, Isten ma is ugyanolyan hatalmas, mint régen volt, és például az Ő egyik prófétája, Elizeus által ezt meg ezt tudja csinálni. És ez az Isten mindenkit szeret ám, nemcsak az Ő választott népét. A pogányokat is. Menjen csak hozzá az én pogány gazdám, kétség nélkül meg fogja gyógyítani az a próféta.
Honnan vette ezt a meggyőződést? Ezt csak otthon hallhatta. A szülei beszéltek neki Isten nagy dolgairól. A szüleitől ismerte meg, hogy kicsoda Isten. Hogy Isten ma is él, s ami meg van írva a Bibliában, azt nem emberek szopták a kisujjukból, ezek megtörténtek. És Isten azóta sem változott. Neki ma is lehetséges az, ami az embereknek lehetetlen. Próbáld ki!
És mindezt alázatosan mondja. Nem gőgösen, nem a mindent tudó fölényével. Figyeljük meg a fogalmazását, mennyi finomság van ebben: „bárcsak egyszer az én uram találkozhatna azzal a prófétával, aki Samáriában működik.” - Teljesen átengedi a döntést Naámánnak. Ő nem ad utasítást, tanácsot sem ad, ő csak a lehetőséget csillantja fel. Ha úgy gondolod, elmehetnél oda. De micsoda határozottság van a szavaiban: kétség nélkül meggyógyítja. Nincs tétovázás. Istennek nincs nehéz, nehezebb, és megoldhatatlan helyzet. Az Ő számára minden helyzet megoldható, majd meglátod, ha elmész!
Mennyi édesanyai tanítás, mennyi apai imádság és példa lehetett a mögött, hogy váratlanul ilyen nehéz helyzetbe kerülve nem omlik össze ez a gyermek, nem esik kétségbe, nem lesz öngyilkos, nem sír éjjel-nappal, hanem világít. Helytáll ott, ahova nem ő akart menni, a nehéz helyzetben, és határozottan mutatja az utat másoknak is ahhoz az Istenhez, akivel neki ott is személyes kapcsolata van, aki ott tartást ad, békességet ad, mondanivalót a szájába, bátorságot a kis szívébe. Nem akar ő ott bizonyságot tenni. Egyszerűen ezzel van tele a szíve. És amivel tele van a szív, az csordul ki a szájon. Tele van a szíve az élő Isten iránti tisztelettel, az Ő mélységes szeretetével. Azzal a gyermeki hittel, hogy Ő szeret minket és neki minden lehetséges. Személyválogatás nélkül szeret, ezért nyugodtan elindulhat ez a pogány nagy ember is a megoldhatatlan problémájával: kétség nélkül segítséget fog kapni Istentől.
Így értettem azt, hogy felkészítették rendesen a szülei. Nem is tudták, hogy mire kell felkészíteni. Nem számíthattak arra, hogy egyszer elveszítik a gyermeküket, és az ilyen nehéz helyzetbe kerül. De mindent megadtak neki ahhoz, hogy túlélje, sérülés nélkül élje túl, és áldássá legyen másoknak.
Olyan sokszor hallom, testvérek: én mindent megadtam a gyerekemnek, és mégis milyen gellert kapott az élete, s hol van most. Komolyan gondoljuk ezt: mindent megadtunk neki? Mindent megadni azt jelenti, hogy a temérdek iskolai leckéje mellett lehetőleg még két nyelvből is legyen közép- vagy felsőfokú vizsgája, de azért egy hangszeren is tanuljon meg muzsikálni, mert sosem lehet tudni, a sportban is érjen el eredményeket, hozzon haza valamilyen érmet, amit aztán büszkén lehet mutogatni a vendégeknek?
Ezzel mindent megadtunk? Vajon nem ez lenne a „minden”, nem ez lenne a legfontosabb, amit ennek a névtelen kislánynak a szülei megadtak neki? Hogy amikor jobbról-balról pofonok érik, akkor legyen olyan belső tartása, hogy mégis talpon marad. Hogy amikor körülötte ott ásít a nihil, akkor neki legyen olyan mondanivalója, amelyik kiúttalan helyzetből biztos mozdulattal mutatja a kivezető utat a bálványok világából az élő Istenhez. Hogy abban a szellemi sötétségben, amiben ő élt, tudjon világítani. Nem sápítozni: milyen szörnyű, hogy ilyen a világ, és nem sötétté válni a sötétségben, hanem világítani, utat mutatni. Valami olyat adni másoknak, amilyet csak azok tudnak, akik már ismerik az élő Istent. Akik bizonyosak abban, hogy Ő élő Isten, hogy Ő ma is cselekszik és szeret minket. Akit akkor sem veszít el az ember, ha mindenét egy csapásra elveszíti, mint ez a kislány, mikor a rabló portyázó csapatok közül valamelyik katona feldobta a nyeregbe és vitte magával. Isten ott is megmaradt neki. S kiderült, hogy ez nemcsak elvehetetlen gazdagság, hanem olyan kincs, amivel másokat is tud gazdagítani. Az egyetlen olyan kincs, ami soha nem veszíti el az értékét, ami beragyogja az ő életét is, és ragyogóvá teszi őt mások számára.
Ne csináljunk most hőst ebből a kislányból. Nem volt ő hős. Egyszerűen az volt, akivé Isten igéje formálta. Gondoljuk meg: szereti még az ellenségét is. A rabtartóját, aki pénzért megvette a piacon. Mit csináljunk, ilyenek azok, akikben Isten él. Vajon nem az ilyen emberek a társadalom hasznos tagjai? Ezek nem lesznek élősködők. Ezek nem intrikálnak, nem csúsztatnak. Ezek nem a maguk érdekeit keresik és érvényesítik mások rovására is, hanem ő a másik bajával van tele. Nem magát siratja, az ellenségének a betegsége fáj neki, és mutatja neki a szabaduláshoz vezető utat. Ő nem tudja meggyógyítani, de tudja, hogy kinél van gyógyulás, és ezt nem hallgatja el.
Nem gondol arra sem, hogy mi lesz, ha kinevetik. Olyan sokszor elakad a bizonyságtételünk már itt, vagyis hogy nem lesz belőle bizonyságtétel, mert mi lesz, ha kinevetnek. Hát mi lesz? Az az ő dolga, hogy mit csinál azzal a hírrel, amit mondok neki. Az meg az én felelősségem, hogy mondom-e: hol van szabadulás. Azzal majd ő számol el Isten előtt, vagy ő szégyelli magát később, hogy kinevetett. De azért nekem kell Isten előtt pironkodnom, ha hallgattam. Meri vállalni azt a hitet, amit az Isten igéje támasztott a szívében, és ebből komplett erkölcsi magatartás születik - anélkül, hogy ezt tudatosan formálná vagy csinálná. Isten igéje végzi ezt el mindenkinek a szívében.
Látom azt sokszor gyermekek között, hogy aki kapja gazdagon az Isten igéjét, és befogadja azt, az elkezd átalakulni. Az új élet elkezdődik benne. Aztán ennek erősödnie kell és napról-napra újulnia, és sokszor éppen az ilyen váratlanul bekövetkezett kritikus helyzetekben vizsgázik: milyen sokat jelent ez!
Olyan sokat panaszkodunk a mai fiatalokra. (Mindig a mai fiatalokra szoktak panaszkodni.) Borzasztó, hogy mennyire megszokták a kényelmet és nem tudják elviselni a kényelmetlenséget. Nem bírják a terhelést - a fizikait sem, az idegit sem, a lelkit sem. Hogy nem találják fel magukat ismeretlen környezetben és helyzetben. Hogy milyen közömbösek mások nyomorúságaival szemben. Milyen hamar kétségbeesnek a kudarcok láttán, leteszik a fegyvert és nem harcolnak tovább. Hogy mennyire nincs belső tartásuk, reménységük sem. A harcok elől menekülnek külföldre, a drogokba, jó esetben munkába, vagy az élvezetbe. És hogy nincs állóképességük. Olyan kevesen vannak, akik megállnak a jóban akkor is, ha egyedül hagyják ott őket, akik ellenállnak a rossznak, és akik helytállnak minden körülmények között. Akikre lehet számítani. És ez sok tekintetben így is van.
De miért lettek ilyenek? Hol voltak azok, akiknek fel lehetett, fel kellett volna készíteni őket arra, hogy helytálljanak, hogy megálljanak? Hogy tudják, minek kell ellenállni, és mihez kell ragaszkodni. Miért nem kapták meg talán otthon, talán az iskolában, egyáltalán az okos felnőtt társadalomban mindazt a lelki stafírungot, ami őket gazdagokká tette volna az élet váratlan küzdelmeire is? Ki vezette őket oda az élő Istenhez, akivel szoros közösségben mindent kibírnának és áldássá lehetnének mások számára is? Vagy miért nem vezették oda azok, akikre Isten rábízta őket, akik elsősorban felelősek értük? Azt hiszem, mindannyiunknak van megbánnivalónk. De olyan nagy dolog az, hogy miközben Isten rámutat a leprás foltjainkra, mulasztásainkra, botránkoztatásainkra, nevelésünk sok hiányosságára és bűnére, aközben nekünk is mutatja a kivezető utat.
El lehet kezdeni. Már ma elkezdhetjük a legkisebbek szívébe is csepegtetni az Isten iránti szeretet. Először talán nekünk kellene igazán megismernünk ezt a minket szerető, ma is élő és hatalmas Istent. Aztán beszélni nekik Isten tetteiről: mit tett Ő értünk. Sokszor ostoba mesék, kitalált történetek, különösen krimik, és egyéb lélekgyilkos foglalkozások helyett az Isten igéjének az élő vízével lelki egészségre, belső tartásra segíteni őket. Aztán lehet, hogy mi már nem is leszünk, amikor olyan nagy pofont vagy rúgást kapnak az élettől, hogy mindenki megértené, ha összeomlanának, s mégis talpon maradnak, mert van erőforrásuk, mert tudják: az Úr uralkodik, és még másokat is hozzá tudnak vezetni.
Nos, így értettem azt, hogy ezek a szülők felkészítették ezt a kislányt az életre.
2) És mit tanulhatunk meg a kislánytól? Azt, hogy így kell világítania egy hívő embernek abban a sötétben, amelyikben él. Az ő kis szíve lángot fogott otthon, a szülői házban Isten igéjétől, és azt a fényt nem rejtette véka alá az ellenség főhadiszállásának a sötétjében sem. A bálványok világában teljes meggyőződéssel beszél az élő Istenről, az Ő szeretetéről és hatalmáról. Vállalja Őt; amit már hisz róla, azt megosztja másokkal, el tudja mondani.
Olyan kedves ez a kicsi gyermek. Nem nyafog: haza akarok menni, hanem helytáll ott, ahova került. Nem ő kereste ezt a helyzetet, de ezt is elfogadja Istentől. Ő olyannak ismerte meg Istent, mint aki kézben tartja az övéinek az életét. Mint aki nélkül semmi nem történhet velünk véletlenül. És nem a maga bajával foglalkozik, hanem a másikéval. Így lesz az élet képviselője a halál közelében. Reménységet ébreszt a csüggedésben. Istenről beszél a pogányság világában, és kicsi kezével határozottan mutatja az életre, a gyógyulásra, az Istenhez vezető utat. S mindezt még az ellenségének is.
Az ember úgy érzi, a Hegyi beszéd magaslatain lépdelünk itt. Jézus mondta ott: „Szeressétek ellenségeiteket! Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” Ő nem ismerte ezeket a szavakat, de ismerte Istent, és az Istenbe vetett hite belülről indította arra, hogy ilyenné váljék.
Az újjászületés, a gyermekeink Istennel való közössége, benne való hite így tud elérni olyan változásokat az életükben, amilyet semmiféle neveléssel nem lehet elérni. Sem fenyítéssel, sem í-gérgetéssel, sem dresszurával, sem kényeztetéssel. Még a jó példával sem, mert ez belülről lezajló minőségi változás. Ehhez az kell, hogy valaki kicsi korától kezdve halljon Istenről, mert a hit hallásból van. Ehhez az kell, hogy megismerje: mit tett Isten értünk. Azt is, amit Elizeus által tett, és még inkább, amit Jézus Krisztus által tett ezen a földön. És ez nem megjavítja vagy megváltoztatja, hanem egészen újjá teszi az ember életét: a gyermekét és felnőttét egyaránt.
Ezért nagyon fontos a felnövő nemzedék lelki nevelése. Sokszor az a tapasztalatunk, hogy e helyett a felelősség helyett ijesztő felelőtlenséggel nemcsak hogy nem készítik fel sokan a gyermekeket az életre, hanem egyszerűen kiszolgáltatják őket olyan mérgező hatásoknak, amikkel szemben védtelenek. Nem tudnak védekezni.
Sok szülő és nevelő olyan, mint a flamingók. Nem tudom, ismerjük-e ezeknek a nagy madaraknak bizonyos tulajdonságait. Ezek azok a hosszú lábú, öblös csőrű, fehér - helyenként rózsaszínben játszó - tollazatú nagy madarak, amelyek főleg vízpartokon tanyáznak. Franciaország déli partjain nagyon sok van belőlük, és ott honos egy bizonyos sirályfajta is, amelyik a flamingókból él. Két módszere van ennek a sirálynak a támadásra: az egyik, hogy a tojásain ülő, költő flamingónak a csőrét elkezdi csipkedni. Felbosszantja az állatot, az felkel a tojásokról, és a sirály gyorsan kilopja alóla a tojást. Aztán ügyesen a földre ejti, ott összetörik, és megeszi. És a flamingó mindezt tétlenül nézi, még csak el sem kergeti a rablót. A másik módszer kegyetlenebb: a flamingó-fiókákat, a serdülőkorúakat felkapja a sirály, aztán a vízbe ejti, ott megfullad, és amikor feldobta a víz, megint kiemeli és felfalja. Ezt is tétlenül és tehetetlenül nézik ezek a madarak. Azt mondják a szakemberek, azért, mert a flamingónak az ösztöneibe nincs beprogramozva, hogy az ivadékát védje.
Az ember azonban állítólag nem ösztönlény, hanem szereti magát homo sapiensnek nevezni. És sokszor mégis ilyen tétlenül és tehetetlenül nézi, hogy felfalják a gyerekeit. Sok szülő nem is tudja, milyen mérgező videofilmeket és tv-műsorokat néz a gyermeke. Vele együtt né-zi, mutatva a rossz példát, akár az éjszakai pihenés rovására is. Sokan nem tö-rődnek azzal, vagy nem is tudják, miket olvas a gyermek, hogy kik a barátai, mivel tölti a szabadidejét, és egyáltalán miért van olyan sok szabadideje. Hogy mire és mennyit használja az otthoni számítógépet. Arról meg végképp sejtelmük sincs sokszor a szülőknek, hogy milyen rémálmok gyötrik gyermekeiket éjszaka, hogy miért nem tud, vagy nem mer elaludni este, hogy milyen kényszergondolatokkal küszködik, amiket csak legőszintébb pillanataiban vall be általában egy idegennek, és nem az otthoniaknak.
Leprás foltok, amiken nem tudunk segíteni, vagy amiket észre sem veszünk. A flamingó tehetetlenségével nézzük, hogy pusztítják a gyerekeinket olyan idegen szellemi hatások, amelyektől megvédhetnénk őket. Pedig el lehetne tölteni egy estét nemcsak rémítő krimi mellett, hanem úgy is, hogy elővesszük a Bibliát, elolvasunk belőle néhány mondatot, annak a fényében kiértékeljük a napot, aztán röviden imádkozunk, s mindez tart tíz percig, s elcsitulnak a hullámok, amiket a nap eseményei vertek. Békesség lesz a szívben. Utána visszamehet mindenki tanulni vagy dolgozni, ha kell. Aztán idejében eloltja a lámpát, és másnap egy ütőképes, harcra kész, építő, alkotó gyermek és ember kel fel, aki tud használni másoknak, akinek van energiája arra, hogy mások terhét is magára vegye, akinek kinyílik a szeme arra, hogy mások baja fájjon neki, és akinek van bátorsága mondani azt, amit talán előző este olvastak a Bibliából, vagy hallott valamelyik családtagtól az élő Istenről. És így tudnánk túlmutatni magunkon, és világítani ebben a hihetetlen lelki-szellemi sötétségben, amiben élünk.
Itt nem sápítozni kell, meg másokat vádolni, hanem ezt csinálni, amit ez a kislány. Ezt azonban nem lehet elhatározásból és a magunk erejéből csinálni. Ez mindig Isten műve. Ehhez előbb oda kell találnunk Őhozzá. Megint mondom: olyan kegyelmes Isten, hogy nemcsak a hibáinkra mutat rá, hanem az újat kezdést is lehetővé teszi. Kezdd el még ma! Aki így felismeri Istent, és azokat a nagy lehetőségeket, amiket elkészített nekünk, aki így elismeri Őt élete és az egész világ urának, mint ahogy ez a kislány is tanulta otthon és gyakorolta az idegenben, aki így alárendeli az életét neki és bízik benne, az mások számára is áldássá lesz. Ez megtörténhet velünk, aztán megtörténhet a gyermekeinkkel, s mindazokkal, akik közé Isten letett minket. Még a mai pogány, leprától szenvedő Naámánokkal is.