VÉGET ÉRT A NYÁR

Ez az utolsó nyári vasárnap az idén. A jövő héten a tanulók már összekészítik könyveiket, és sok vita és bizonytalanság közepette is talán mind kinyitják kapuikat az oktatási intézmények. Biztos, hogy lesz még meleg, de annak a hosszú forró nyárnak vége van, lassan előkerülnek a kardigánjaink. Hálát adunk Istennek, hogy sok ügyetlen szervezés és gondatlanság ellenére a jövő évi kenyerünk a magtárakba került, Isten megadta, annak ellenére, hogy nem érdemeltük meg. A szó szoros értelmében időszerű most Jeremiásnak ez a mondata: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár.”
De melyikünknek hogyan ért véget? Mit csináltunk ezen a nyáron? Sokan nagy tervekkel indultak el néhány hónappal ezelőtt, hogy mit szeretnének elolvasni, beutazni, megszerezni, megtanulni vagy elfelejteni; mit szeretnének elvégezni. Mi valósult meg belőle? S mi minden történt, amit nem terveztünk? Sok hasznos és értelmes dolog helyett mi mindent csináltunk, amit most szégyellünk?
Ez, hogy elmúlt az aratás, véget ért a nyár - figyelmeztet minket arra, hogy az időnk úgy pereg, hogy visszahozhatatlan, megismételhetetlen. Amit ezen a nyáron nem mondtunk meg, nem adtunk oda, nem végeztünk el, nem biztos, hogy lehet pótolni. Lehet, hogy valami módon késve még megtehetjük valami másnak a rovására, mert mindennek rendelt ideje van - azt mondja a Szentírás. Ha a rendelt időt valaki nem arra használja, amire Isten adta, annak mindig következményei vannak.
Most semmi mást nem szeretnék a felolvasott igékből kiemelni, csak azt, hogy itt a megterített úrasztala körül - akár fogunk úrvacsorázni, akár nem,- engedjük, hogy Isten belevilágítson most a szívünkbe, és adjunk őszinte választ neki erre a kérdésre: mivel telt el ez a nyár? S ha valami fájni kezd, s ha valamit Ő bűnné tesz, akkor ne halogassuk, hanem itt most valljuk meg neki, mert Ő gazdag a kegyelemben, és bővölködik a megbocsátásban. Ellenkező esetben a mondatot folytatnunk is kell majd, így ahogy olvastuk: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!”
Azt szeretném először elmondani, hogy milyen összefüggésben hangzott el két és fél ezer évvel ezelőtt első alkalommal ez a mondat, amit most olvastunk, s aztán majd vizsgáljuk meg mindnyájan a magunk nyarát, hogy így a végén mit kell Istennek megvallanunk, mire kell az Ő bocsánatát kérnünk.
1) Az a nyár, amiről itt Jeremiás ír, az időszámításunk előtti 587. évnek a nyara volt. Az a nyár, amelyik után Nabukodonozor babilóniai király seregei a földdel tették egyenlővé Júda városait, köztük Jeruzsálemet, és a templomot is, és a nép színe-javát elhurcolták rabságba. Miért következhetett be mindez? Hallottuk a megelőző fejezetből most az istentisztelet elején, hogy mi volt mindennek az oka. Isten azt mondta a népének: loptok, öltök, paráználkodtok, hamisan esküsztök, eljöttök a templomba, bemutatjátok az áldozatot, és ezt mondjátok: megszabadultunk, hogy utána ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek! - Vagyis Isten népének az életében egészen közönséges bűnök tenyésznek. Paráználkodnak, lopnak, csalnak, hazudoznak - ugyanúgy, mint a körülöttük élő pogányok. A különbség csak az, hogy minderre ráöntik a vallásosság mázát, elmondják az előírt imákat, bemutatják a kötelező áldozatot, nagy ünnepeken megmutatják magukat a templomban, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjék. Tehát változni senki nem akar. Nem azért mennek a templomba áldozatot bemutatni, mert látják az életükben az utálatosságokat, és el akarják hagyni, s ehhez Istentől kérnek bocsánatot és erőt. Nem. Azért mennek, hogy leplezzék ezeket. Nem engedik, hogy Isten leleplezze, hanem a vallásosságukkal is ők akarják takargatni, leplezni. Utána olvassuk még azt, hogy az ég királynőjének is áldozatot mutatnak be, a körülöttük élő pogányok bálványait is tisztelik az élő Isten mellett. Sokféle babonaságot megtűrnek az é-letükben, és még szégyenkezni sem tudnak. Pirulni sem tud az én népem, ezért eléri őket az ítélet, ezt mondja az Úr. (Jer 8,12).
Egyetlen menekvés lenne a nép számára: a töredelmes bűnvallás. Hogy ha mindezt néven nevezve Istennek gyónnák meg, tőle kérnének bocsánatot, és ezt elhagyva másként élnének tovább. De éppen ezt nem akarják. Márpedig Jeremiást is ezért küldte Isten, hogy hívja a népet bűnbánatra, mert most még lehet. Aki elolvassa ezeket a fejezeteket, az érzékeli, hogy Jeremiás szinte retteg azért, hogy bárcsak most, amikor Isten egy kicsi hosszabbítást adott az Ő népének, komolyan vennék azt, amit Isten halálosan komolyan mond nekik. Mert élet-halál kérdése, hogy ezt most megcselekszik-e vagy nem. Ezt a nyarat még arra adta Isten, hogy meg lehet térniük. Jeremiás szinte számolja a heteket, a napokat, hogy mennyi van még hátra. Felismeri-e a nép a maga bűneit, és bűnbánattal odaborul-e Isten elé? Abbahagyják-e? És amikor eltelik a nyár, a próféta szomorúan állapítja meg: nem hagyták abba, sőt szaporították a vétkeket.
S akkor hangzik el ez a mondat: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!” Tudniillik az lett volna a szabadulás, ha azt megelőzi a bűnbánat. Mert Isten arra vár, hogy az ítéletet elfordíthassa, hogy ne kelljen végrehajtania az Ő népén. Itt a következő fejezetekben olvassuk: arra vár az Úr, hogy ha megtér egy nép, akkor én megbánom azt a gonoszt, amit ellene kilátásba helyeztem - mondja Isten. De ha nem tér meg, akkor jön az ítélet. S Jeremiás a maga prófétai lelkével már hallja a közeledő babilóniai lovaknak a patacsattogását - itt a megelőző versben olvassuk ezt: „Dántól kezdve hallatszik az ő lovainak tüsszögése; és méneinek nyerítő hangjától reng az egész föld; és megemésztik mindenünket, amink van.” Ez a nyár még kegyelmi idő volt, Isten adott hosszabbítást, de vég nélkül nem ad. A nép nem tért meg, nem hallgatott Isten szavára, ezért jön az ítélet.
2) Isten nekünk még ad kegyelmi időt, ennek a jele az, hogy ma még itt lehetünk. De nem felesleges így egy időszak végén számot vetni, hogy mivel telt el ez a nyár. Vannak közöttünk többen, akiknek ez a nyár hozta el a szabadulást. Dicsőítem Istent velük együtt, s mindazokkal, akik ezért imádkoztak a nyáron, hogy sokan éppen ezen a nyáron döbbentek rá, hogy Isten nélkül elvesztek, hogy a bűneik milyen szörnyűséges teherként húzzák le őket, és hogy van bocsánat, van szabadulás Jézus Krisztus golgotai kereszthaláláért. Akik ezt hittel komolyan vették, azoknak az egész élete megváltozott. Most szépen sorra rendeződnek az emberi kapcsolataik. Azt mondják: minden egészen más lett, és beléptek a mennybe. Az örök élet, az üdvösség ajándékát is kapták. Legyen áldott Isten, hogy Ő úgy munkálkodott ezen a nyáron is, hogy sokan az Ő szabadítását megkaphatták! De vajon megragadtunk-e mindnyájan minden olyan lehetőséget, amit Isten a szabadításunkra kínált? Vannak sokan, akikkel semmi nem történt a nyáron. Ugyanúgy zajlottak a hetek, a napok, mint máskor. Ugyanolyan kemény munkával, amit kénytelenek voltak végezni, vagy amibe belehajszolták magukat. Vagy talán az volt a súlyos gondjuk, hogy nem volt munkájuk, és nagyon jó lenne, ha nem felejtenénk el, hogy sokaknak nem a nyaralás volt a legfőbb gondjuk ezen a nyáron, hanem egészen más gondjaik, terheik, problémáik voltak.
És vannak sokan, akik ezen a nyáron is csak szaporították a vétkeiket. Egy nyár sokkal több kisértést rejteget, mint egyéb időszakok. És nagyon sokan nem álltak ellen a kisértésnek. Szaporították paráznaságaikat, sok hiábavaló és szennyes beszéddel vétkeztek Isten ellen és mások ellen. Sok esetben szégyellték Krisztust és az evangéliumot, s mélyen hallgattak, amikor valakinek mutathatták volna a szabadulás útját: a Jézushoz vezető utat. Olyan sok időt hiábavalóságokkal töltöttünk el. A reggeli csendesség, az esti imádság, a vasárnapi istentisztelet helyett valami egészen mást csináltunk, mintha nyáron a léleknek nem lenne szüksége táplálékra. Meg is nézhetjük, milyen állapotban van a lelkünk, ha így telt el a nyár.
Milyen sok elégedetlenség, hálátlanság, követelőzés jellemezte sokaknak a nyarát. Milyen sokaknak a nyomorúságáról értesültünk, és egyáltalán nem indult meg a szívünk, nem lett belőle imádság; és nem folytatódott azzal, hogy segítettünk a nyomorulton. Olyan sokan csak a testükkel foglalkoztak a nyáron is - el egészen ilyen „fontos” dolgokig, hogy az milyen barnára süljön, és közben a lélek éhen halt, vagy mellettük emberek lelkileg éheztek. A lélek dolgai, az odafelvalók sokaknak egészen kiszorultak a nyarukból. Milyen sokszor elrontottuk a család örömét, milyen sokszor miattunk borult fel a békesség. Ki nem fogynánk a felsorolásból, ha őszintén odaállunk Isten elé.
Itt a megterített úrasztalánál ma azt a nagy örömhírt hirdeti nekünk Urunk, hogy mindezekre van bocsánat. És minden kötelékünkből, amit végigcipeltünk magunkon ezen a nyáron is, van szabadulás! Nem kell gúzsba kötve megpróbálni táncolni, nem kell babonaságoktól és megkötözöttségektől sújtottan megjátszani a hívőt vagy a kiegyensúlyozottat, vagy az alkotó embert. El lehet jutni teljes szabadságra. Az Isten fiainak a szabadságára. Vagy ha nem, akkor egyszer majd el kell mondani rólunk is: elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!
Mert ahhoz, hogy megszabaduljunk, testvérek, először is látnunk kell, hogy meg kell szabadulnunk és miből, másodszor: hinnünk kell, hogy meg lehet szabadulnunk, mert Jézus Krisztus ezt lehetővé tette, harmadszor: ezt halogatás nélkül, azonnal meg kell tenni. Akár még ma. És most egészen személyesen hadd kérdezzem: te látod-e, hogy meg kell szabadulnod, hogy nem tudod leszoktatni magadat azokról a bűnökről és megkötözöttségekből? Itt szabadulásra van szükség. Hiszed-e, hogy meg lehet szabadulni, és hogy van bocsánat minden bűnre Jézus golgotai keresztjéért? És kész vagy-e halogatás nélkül itt most megvallani Istennek a bűnt, és innen mint az Ő szabad gyermeke, továbbmenni? Tudsz-e még pirulni, drága testvérem?
Olyan boldog voltam a nyáron az egyik csendeshetünkön, amikor az egyik kamasz fiú valami súlyos huncutságot követett el, amivel kárt is okozott, és utána odajött, szépítés nélkül, úgy, ahogy történt, elmondta, és miközben mondta, egyre vörösebb lett az arca. Belepirult. Hálát adtam Istennek, hogy vannak még, akik tudnak szégyenkezni. Tudniillik ezeken lehet segíteni.
Amíg valaki védőbeszédet tart a bűne mellett, addig menthetetlen. Addig egyre mélyebbre rántják a mocsárba vétkei. Ezért teszi itt szóvá Isten az Ő népének: még szégyenkezni sem tudnak, és pirulni sem tudnak már, olyan cserzetté vált a lelkük. Elveszítették a bűnre való érzékenységüket. Nem látják bűnnek a bűnt. Eltompultak az erkölcsi érzékeik - ahogy Pál írja az Efézusi levélben. Megmagyaráznak már minden gazemberséget, amit csináltak: most ez a divat, mindenki így csinálja, ebben a világban másként nem is lehet boldogulni. És közben megfojtják őket a bűneik, és beteljesedik bűneik ítélete, amitől Isten óvni akarta őket. Aki nem tud pirulni és szégyenkezni a bűnei miatt, a felett ez a mondat hangzik el: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!” Aki látja, hogy miből kell szabadulnia, aki hiszi, hogy lehet szabadulni és van bocsánat Jézusért, és aki nem halogatja a bűnvallást, hanem azonnal Istentől kér bocsánatot mindarra, amit bűnnek lát, az viszont elmondhatja Pál apostollal együtt: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk, az Ő vére által, bűneink bocsánata.” (Kol 1,13-14).
Az úrasztalán az egyszerű jegyek ezt bizonyítják most nekünk. Van bocsánat mindarra, amit ezen a nyáron is elkövettünk. Nem biztos, hogy mindazt pótolhatjuk, amit elmulasztottunk. Azoknak a sebeknek a hegei megmaradnak, amiket okoztunk, de a legsúlyosabb következmény, hogy tudniillik minden bűn Istentől választ el és az üdvösségből zár ki, az megszűnik Isten kegyelméből hit által. Ezért jött el Jézus erre a földre, és ezt a kegyelmet és szabadulást kínálja most nekünk.
Így nyár végén, tanév kezdetén különösen is szemükbe tűnik szülőknek, nagyszülőknek, hogy milyen gyorsan felnőnek a gyerekek. És amit nem adtunk meg kiskorukban, azt később már nem pótolhatjuk. És amit nem tisztáztunk velük ezen a nyáron, azt lehet, hogy már soha nem tisztázhatjuk. És milyen hamar elmennek közülünk az öregjeink, s mi itt maradunk a lelkiismeret-furdalással soksok mulasztásunk miatt. És milyen hirtelen és gyorsan elmennek sokan, akik a derékhadból valók, akiknek a gyors halálára senki nem gondolt, talán maguk a legkevésbé. És egyszer nemcsak egy nyár, hanem a mi arasznyi életünk is véget ér. Mit kell akkor majd mondani rólunk? Isten őrizzen meg, hogy ezt kelljen mondani: elmúlt az aratás, véget ért az élete, és nem szabadult meg! Mert utána már nincs mód a szabadulásra. Isten nekünk teljes bocsánatot, minden kötelékből való igazi szabadulást kínál, de ezt csak itt lehet tőle elfogadni.
A kenyér és a bor az úrasztalán arra emlékeztet minket, hogy amilyen valóságosan ezeket itt látjuk, Jézus Krisztus olyan valóságosan szerzett mindannyiunk számára engesztelést az élő Isten előtt. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek. Ez az engesztelés azonban akkor lesz a mienk, hogyha azt személyesen, hittel komolyan vesszük. Ezt nevezik hitnek. Isten kínálja azt, ami nélkül elpusztulunk és amit nem érdemlünk meg, de rászorulunk,- ez a kegyelem. Én pedig komolyan veszem, hogy rászorulok, s noha nem érdemlem meg, mégis az enyém,- ez a hit. Ezért olvassuk többször: kegyelemből hit által. Kegyelemből van a ti üdvösségetek, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. (Ef 2,8-9).
Ezért nagyon fontos: mire használjuk azt az időt, amit Istentől kapunk. Isten népe azt az említett nyarat nem arra használta. Az még kegyelmi idő volt; de nem kellett a kegyelem, és jött az ítélet. Hadd olvassak még néhány mondatot az Efézusi levélből: „Meglássátok, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszok. Éppen ezért ne legyetek esztelenek, hanem értsétek meg, mi az Úrnak akarata.” (5,15-17).
Az Úr akarata az, hogy mi mindannyian boldog emberek legyünk. Olyan boldogok, akik a bűntől már szabadok, mert a bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad. Isten akarata, hogy mindenféle ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Isten akarata az volt, hogy az Ő népe az Ő útján járjon és ne a maga feje után, mert akkor eltéved, és velünk is ez az Ő akarata. Isten akarata az, hogy az Ő kegyelmét, amit olyan gazdagon ad, mi újra és újra hittel komolyan vegyük, mint akik rászorulunk arra, mint akik abból élünk, de egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy elég nekünk is az Ő kegyelme, és merítünk annak a kimeríthetetlen forrásából.
Az Isten akaratát cselekedjétek - mondja -, és áron is megvegyétek az alkalmakat.
Azt javasolom, hogy a szokásos csendes percet most legalább két percre hosszabbítsuk meg, és akinek van mit megvallania Istennek erről a nyárról vagy egész elrontott életéről, az mondja el most neki ebben a csendben azzal a bizonyossággal, hogy ha megvalljuk vétkeinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa vétkeinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól. Mert Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7-9).