Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert te nem ilyen voltál. Köszönjük, hogy egészen bizonyosra vetted mindazt, amit az Atya mondott, és cselekedted is. Köszönjük, hogy szelíd és szívből alázatos voltál, és soha nem voltál gőgös. Nem tekintetted zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő vagy, hanem magadat megaláztad egészen a keresztig.
Áldunk azért, hogy mindig az igazságot mondtad. Bocsásd meg, hogy mi sokszor a feltételezéseinket úgy adjuk tovább, mintha az bizonyos lenne. Bocsásd meg, hogy magunkat is így vezetjük félre sokszor, s így leszünk alkalmatlanok arra, hogy szolgáljunk neked.
Kérünk, indíts minket Szentlelkeddel arra, hogy emberséges szolgálatokat végezzünk. Hogy a kezünk is mozduljon, ne csak beszéljünk. Add nekünk a Lelked bátorságát, hogy ha beszélni kell rólad, ne maradjunk némák, tudjunk bizonyságot tenni. Hadd legyen az egész életünk, Urunk, minden cselekedetünk, a puszta jelenlétünk és a szavaink is rólad való bizonyságtétellé. Segíts el ide minket!
Könyörgünk hozzád azokért, akik most vannak egy csendeshétnek a végén. Adjál igazi elmélyülést még a hátralevő napon, és add, hogy megmaradjon a szívükben a te igéd, és újat kezdjenek sokan teveled. Könyörgünk azokért is, akik most készülnek oda a hét végén. Készítsd el az igét, a szívüket. Engedd, hogy a te jelenlétedben töltsék el ott ezeket a napokat.
Kérünk, segíts minket a munkák és a hajszánk kellős közepén is a te jelenlétedben maradni, hogy aztán majd a te jelenlétedben tölthessük el az örökkévalóságot is.
Ámen.
Mennyei Édesatyánk, olyan jó, hogy megengeded nekünk, hogy elcsendesedjünk itt együtt előtted. Olyan jó, hogy bizonyosak lehetünk abban, Úr Jézus Krisztus, hogy te itt vagy, és aki téged keres, azt el nem küldött magadtól. Még akkor sem, ha nem mondhatjuk el mindazt, amit itt ebben a zsoltárban most énekeltünk.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy nem mindig a te törvényedről gondolkozunk. Megvalljuk bűnbánattal, hogy nem mindig az az első gondolatunk, hogy te mit tanácsolsz, mi a te akaratod, mi lenne kedves teneked, hanem sokszor csináljuk a dolgainkat úgy, hogy utólag bánjuk meg: elrontottuk.
Ezzel a bűnbánattal jövünk most hozzád, és kérünk, hogy ennek ellenére szólj most hozzánk újra. Tudod, hogy melyikünket milyen kérdések szorongatnak. Tudod, hogy milyen terhekhez van most különösen szükségünk erőre. Tudod, hogy miféle zaklatások és békétlenségek vannak bennünk vagy vesznek körül.
Ajándékozz meg most nagy csenddel, és azzal az igével, amivel folytatod bennünk a te áldott munkádat. Leplezz le bűnöket és adj megújulást, állíts lábainkra, és taníts meg örvendezni tebenned. Hadd lehessünk áldássá mások számára. Erre tegyél alkalmasabbá most mindnyájunkat, kérünk.
Ámen.
Véget ért hát az a nagy tengeri vihar, amelyikről valamelyik vasárnap külön is szó volt itt, és kivetődtek Pál apostolék egy szigetre, amelyikről utólag tudták meg: Málta. Ebből az igéből négy fontos igazságra hadd hívjam fel most a testvérek figyelmét.
1) Az első, amit az első versben ilyen szürke megállapításként olvasunk: „Miután szerencsésen megmenekültek, megtudták, hogy azt a szigetet Melitának nevezik.”
Megmenekültek. Ezt elsőnek Pál tudta meg a hajón. Honnan? Így mondta el a többieknek: Isten angyala mellém állt, és az az Isten, akié vagyok, akinek szolgálok, azt mondta: ne félj, Pál, megérkezel Rómába és útközben senki nem vész el, csak a hajó megy tönkre. És így folytatta az apostol a kétszázhetvenhat útitárs füle hallatára: éppen ezért jó reménységben legyetek, férfiak, mert én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondta. Egy szigetre kell pedig majd kivetődnünk. - És ezzel Pál részéről be volt fejezve ez az ügy. Isten megmondta, én pedig hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy megmondta. S ebből következett az, hogy kezdte bátorítani őket: egyenek, mert mint hajótörötteknek valahogy majd ki kell evickélniük a partra, és ahhoz erő kell, és napok óta nem esznek kétségbeesésükben. Jó példával járva elöl ő maga imádkozott, utána megtörte a kenyeret, és a megbilincselt kezével enni kezdett, és ettől a többiek is kedvet kaptak, mert valóban szükség volt az erejükre, hogy elérjék a partot. Neki ez - ahogy hétköznapiasan mondani szokták - készpénz volt. Megmondta Isten, és én hiszek az Istennek. Azt mondják a bibliamagyarázók, hogy különösen hajózáshoz értő emberek ezen azért csodálkoznak nagyon, mert a Földközi tengerben és különösen azon az útvonalon, ahol Palesztinából oda közlekedtek a hajók, szinte nincs is sziget. Kréta szigetén kötöttek ki, aztán nem- igen volt megállási lehetőség, ha csak a parthoz valahol nem mentek közel. Isten azt mondja: egy szigetre fogtok kivetődni. Pál nem kérdezi: Uram, nem tévedsz véletlenül? Ismered a földrajzot? Uram, nemigen vannak itt szigetek, vagy melyik lesz az, és mikor vetődünk ki, hogyan fogjuk azt megtalálni?
Ha mi egy-egy isteni ígéretet vagy kijelentést megértünk, nagyon sokszor ehhez hasonló hitetlen kérdések jutnak az eszünkbe, és ezekkel fárasztjuk a mi Istenünket. Pál úgy volt vele: megmondta az Isten, én meg hiszek az Istennek, nem az én dolgom, hogy hol van a sziget, mekkora, hogyan találjuk meg. Oda kivetődünk, és Istennek gondja lesz ránk. Nekünk arra kell, hogy gondunk legyen, mi következik ebből. Amit Isten mondott: igaz.
Olykor még Isten nagy ígéreteit is kétségbe vonjuk. Az elmúlt hetekben a csendesheteken többször hallottam ezt: egészen bizonyos lehetek abban, hogy Isten megbocsátotta a bűneimet? Meg van írva: ha megvalljuk, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa. Ha valaki az okát is tudni akarja, hogy miért bocsátja meg, ott van egy mondattal előtte: Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Akkor ezek után milyen alapon vonom kétségbe, hogy Isten ígérete igaz? Mindenkinek megbocsát, csak éppen nekem nem? Sok bűnömet megbocsátja, csak éppen azokat nem, amik most szorongattak, és amiket most vallottam meg? Éppen ezekre nézve kell komolyan venni, amiket most vallottam meg: Ha megvalljuk, megbocsátja. Ezt nem János találta ki, ezt Isten mondta neki és ő adta tovább mindnyájunknak. Akkor adjak hálát már bűnvallásom közben: köszönöm, hogy minderre bocsánatot kapok tőled.
Vagy ha valaki szabadulást kap a kötelékeiből, és a későbbiekben elkezdi kétségbe vonni: bizonyos, hogy Isten megszabadított engem? Csakugyan erősebb Jézus, mint az Ördög? Isten segítsen bennünket, hogy vegyük komolyan mindazt, ami meg van írva, amit Isten megmondott, és ezzel a nagy lelki nyugalommal és békességgel annak a következményeit kezdjük el cselekedni, úgy mint ahogy itt Pál apostol.
És ugyanígy vegyük komolyan a Szent-írás ítéletes kijelentéseit is. Ma egy temetés után éppen erről az igéről beszélgettünk valakivel: „Fiacskáim - írja János apostol - örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van; akié a Fiú, azé az élet. Akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Üdvösség és kárhozat. Ennél tömörebben és világosabban ezt nem lehet elmondani. És sokszor egyik felét sem vesszük igazán komolyan. Vagy az elsőt még szeretnénk, mert az vigasztal, a másodikat már nem. Nem fér az össze az Isten szeretetével. De megmondta Isten. Az én dolgom, hogy vegyem komolyan, és amíg lehetőségem van rá, innen, hogy nincs meg bennem az Isten Fia, jöjjek át oda, hogy megvan bennem, ha élni akarok. És attól kezdve örvendezzek annak, hogy örök életet adott nekünk az Isten. (1Jn 5,11-12).
Elfogadni kell és örvendezni, és nem spekulálni és a saját kételyeinket gerjeszteni. A kételyeinket mondjuk ki. Nem kell elfojtani, nem kell letagadni, mintha nem lennének, de Istennek mondjuk ki, vagy Isten gyermekei között beszéljük meg őszintén, és majd Ő ad bizonyosságot.
Ezt a Pálban levő masszív bizonyosságot nagyon megkívántam ma, amikor elcsendesedtem e fölött az ige fölött. Szeretném ilyen komolyan venni mindazt, amit Isten igéjéből megértek, akár úgy általában igaz, akár valami miatt egészen személyessé teszi azt számomra. Ha Ő mondta, biztos, hogy minden részlete pontosan beteljesedik.
2) A másik, amit szeretnék kiemelni, az a különös kifejezés a második versben: „A barbárok pedig nem közönséges emberséget cselekedtek velünk; mert tüzet gerjesztvén, befogadtak mindnyájunkat a rajtunk való záporért és a hidegért.”
A pogányok embersége. A szigetlakókat abban az időben valami miatt megvetették. Talán azért, mert el voltak zárva a környezettől, és a körülményeikhez képest is lemaradtak sok mindenben. És ezek a szigetlakók nem művelt görögök voltak, nem a hatalomhoz közelálló rómaiak, föníciai eredetű, egyszerű írástudatlan emberek voltak, akik a pun nyelvet beszélték, de azt mondják, hogy többen közülük értettek görögül is, tehát megérthették Pált. Lenézett, megvetett emberek, és most a bajban levőkön nem közönséges emberséggel segítenek. Pedig pogányok.
Szeretnék itt sok hívő ember szemléletének egy olyan torzulására rámutatni, amitől magam is nagyon szeretnék óvakodni, és jó lenne, ha ezt ellenségnek és bűnnek tekintenénk: amikor egy hívő ember bármi miatt megveti a nem hívőket. Az, hogy valaki hitetlen, még nem jelenti minden esetben, hogy istentagadó. Egyszerűen csak tudatlan. Nem is hallott talán az élő Istenről. Lehet, hogy ilyenek voltak ezek a máltaiak is, de ilyenek nagyon sokan élnek ma körülöttünk. Sose hallott Isten szeretetéről, akkor hogyan hihetne Istenben? Ha viszont így van, akkor mi alapon kérjük számon rajta? Abban mindig valami bántó szeretetlenség van, ha egy hívő ember felháborodik a másik ilyen vonatkozású tudatlanságán: te még ezt sem tudod? Honnan tudná? Nem mindenkinek volt imádkozó nagyanyja, nem mindenkit tanított meg kis korában a Mi Atyánkra az édesanyja, nem mindenütt szokás asztali imádságot mondani, és ahol mindez nem szokás, azok az emberek nem kevesebb értékűek, mint azok, akik imádkoznak, asztali áldást mondanak, templomba járnak stb.
Majd még erről külön szeretnék beszélni, hogy egyáltalán semmi alapja nincs a hívőnek arra, hogy gőgös legyen akármire, mert mindent, amije van, ajándékba kapott úgy, hogy nem érdemeltünk meg belőle semmit. Akkor meg mire lennénk gőgösek? De egyébként is ez ellentmondás: gőgös hívő, mert aki igazán élő hitben növekedő szolgáló ember, az nem lehet gőgös. Az naponta ezt éli át: Isten kegyelméből élek. Koldus vagyok, és Ő újra és újra ad nekem többet, mint ami feltétlenül szükséges. És amit tovább tudok adni, azt csak azért tehetem, mert tőle kaptam. Ez alázatban tartja az embert. És azért is ellentmondás ez, hogy gőgös hívő, mert aki valóban hívő, abban ott van a Krisztus szeretete, amiről Pál azt mondta: a Krisztus szerelme szorongat minket. És annak mindig fontosabb a másik ember, függetlenül attól, hogy pun vagy föníciai, máltai, barbár vagy nem barbár, a másik ember mindig fontosabb, mint ő maga. Tehát eleve nem kezelheti megvetően vagy lenézően.
Nagyon jó lenne, ha ma belenéznénk az ige elénk tartott tükrébe: nem bujkál-e bennünk is sokszor valami ilyen, hogy különbnek tartom magamat annál, aki még nem ismeri Jézust. Beszéltem neki Jézusról? Majd, ha nagy szeretettel, világosan és sokat beszélek, akkor később esetleg számon kérhetem: miért nem veszed ezt komolyan. De addig?
A barbárokban is van emberség. Nagyon jó lenne, ha megbarátkoznánk ezzel az igazsággal. A pogányokban is van nagyon sok jó, és sokszor példát vehetnénk a pogányoktól emberség dolgában. Nem ebben különbözik hívő a hitetlentől. Nem abban, hogy az egyik feltétlenül szívesebben segít, mint a másik. Hogy a hívő segít, a másik nem. Ezek teljesen hitetlen emberek voltak és segítettek. Miért? Mert bajban voltak a többiek. Alig tudtak kimászni a tengerből, csurgott mindenükből a víz. Azt mondják, hogy kb. tíz fokos hőmérséklet van ott november közepén, és ez akkor történt. Vizesek, hideg van, gyújtsunk tűzet nekik. Ezzel kezdődjön, aztán majd meglátjuk, mit lehet még tenni. Pusztán emberségből, nem az Isten iránti szeretetből. Aki nem ismeri Istent, az is képes ilyenre. Ezen most akár meg is lehet botránkozni. De benne van a Bibliában ez a történet, és naponta találkozunk hasonlókkal.
Egy hitetlen ember is lehet hűséges a feleségéhez, és szeretheti a gyerekeit, és szeretheti a munkáját, nem úgy, hogy bálványozza azt, hanem a helyén van. Nagyon sok jóra képesek hitetlenül is az emberek. Nem itt van a különbség. Inkább jó lenne néha tanulni azoktól, akik emberségben esetleg megelőznek bennünket.
Azért mondom ezt, mert néha lehet találkozni azzal is, hogy egy hívő ember csak hívőkkel hajlandó együtt dolgozni. Ő csak olyan könyveket vesz a kezébe, amelyek Isten dolgairól szólnak. Ő csak olyan tevékenységben vesz részt, amelyik közvetlenül kapcsolatban van az evangélium terjesztésével. Biztos, hogy ez helyes szemlélet? Azt mondja Pál a korinthusiaknak: ha ti elhatároznátok, hogy paráznákkal nem é-rintkeztek, ki kellene futnotok a világból. A gyülekezetben, ott igen. Ott nem tűrte meg a paráznaságot, amíg azt valaki meg nem bánta és el nem hagyta. Azt mondja: ott ne érintkezzetek velük. Ott nem szabad igazolni. De a világban?
Jézus azt mondta: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a Gonosztól.” Ott benn a világ mocskában hadd maradjanak tiszták, és ez a tisztaság sugározzék rajtuk keresztül a világba. Legyenek sók. Mit csinál a só, ha kiemelik, vagy bele sem teszik az ételbe? Akkor hatja át, ha benne marad, de az maradjon ott is só, ne váljék vízzé, mert beleteszik egy fazék vízbe, hanem ízesítse meg; és legyen világosság, kovász stb. - Jézusnak csodálatosan szép, tömör hasonlatai ezek.
Tehát nem kimenekülni kell a világból, ugyanakkor nem lehet úgy szolgálni a világban, hogy megveti a hívő a világot, a nem hívőket. Jézus sem vetette meg. Az nagyon fontos: őrizd meg őket a Gonosztól. Ebben a világban nem e világból származó erőkkel kell az Isten népének szolgálnia. Jó lenne, ha ezt minden részletében végiggondolnánk. Nem az a csúcshívő, aki megveti a nem hívőket, megvan a véleménye róluk, és nem hajlandó velük érintkezni. Az az igazi hívő, aki úgy szolgál, esetleg közben gyalázatot is kapva, meg úgy, hogy visszaélnek a szeretetével, hogy annak előbb-utóbb gyümölcsei lesznek. Hogy látván az emberek az ő cselekedeteit, dicsőítik Istent.
Olyan szép ebben a történetben az is, hogy Pál apostol együtt gyűjti a venyigét a barbárokkal, a pogányokkal. Ott nem prédikálni kezd nekik. Ott mindenkiből csurog a víz, jó lenne egy kis meleghez jutni. Nagy területről kell összehordani fát, gyerünk! Ott erre van szükség. Aztán később mást is csinál. De most annak van az ideje. És viszi a nyaláb venyigét, nem sejtve, hogy benne egy alvó kígyó van, és példát ad erre. Együtt a hitetlenekkel.
Mi nagyon sok mindent jó lelkiismerettel csinálhatunk együtt a hitetlenekkel. A hívő ember is menjen vért adni, mert egyre vészesebb a nélkülözés a kórházakban. Nincs megfelelő vér. A hívő ember is támogasson minden olyan akciót, amelyik a rosszat igyekszik visszaszorítani és a jót elősegíteni, akár aláírásával, akár kétkezi munkával. Menjen és segítsen a költözésnél a hitetlen szomszédjának. Vagy nem? Jó lenne erről most beszélgetni. Nem mindenki helyesli, úgy látom az arcokon. Az nem baj, csak tessenek kimondani. Magunknak is valljuk be, és Istennek valljuk be, hogy: Uram, én bizony ilyen voltam eddig, de nem akarok ilyen maradni. Nem megyek el inni, meg nem szidom a szomszédot másokkal együtt, hanem leállítom azt a rágalmazást és pletykát. Ez más. Nem azt jelenti: mindent csinálunk együtt. De minden jót szívesen, minden fenntartás nélkül, úgy ahogy itt Pál munkához látott.
És sokkal természetesebben, egyszerűbben. Ahogy itt a szemünk előtt lezajlik. Valószínű, az elsők között volt ő ebben. A Biblia alapján kellene ezt megvizsgálnunk: hogyan gondolkozunk erről, és annak megfelelően hogyan cselekszünk.
3) A folytatásból kiderül azért, hogy mi a különbség Pál és a barbárok között. A hívők és a nem hívők között. Az a különbség, amit a János evangéliumában ilyen világosan olvasunk: „Jézus az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik azonban befogadták őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (1,11-12).
Ez a különbség. Nem az, hogy melyik segít szívesebben. Lehet, hogy mind a kettő egyszerre segít. A különbség az, hogy az egyik befogadta Jézust, a másik még nem fogadta be. És aki befogadta Jézust, azt befogadta Isten a mennyei családba. Isten gyermekeivé lettek azok, akik az Ő nevében hisznek. Ez a különbség. A hívő már nem egyedül él, hanem Jézussal. Hit által benne lakozik Krisztus és belülről irányítja. Amazt az embersége irányítja, hogy segítsen, őt meg Jézus irányítja. S lehet, hogy ebben még nincs semmi látható különbség.
De óriási különbség az, hogy aki Jézust befogadta, annak van mennyei polgárjoga. Az bemehet a mennyországba, bemehetett Jézussal együtt, a másik meg még kívül van. És akármennyi emberséget cselekszik, azért akkor sem mehet be, mert az nem belépődíj. Oda csak Jézus a belépő. Aki Őt befogadta, bemehet. Előfordulhat - sajnos,- hogy ez az utóbbi esetleg nem segít olyan szívesen, vagy kicsit később érkezik oda, mert lusta, még mindig nem engedelmes igazán a benne élő Krisztusnak. A barbár már rég ott serénykedik és segít. Akkor szégyellje el magát a hívő, és igyekezzék ő is a szeretetét minél előbb kimutatni. De nem ebben vannak a különbségek. A különbség ott van: neki üdvössége van Jézusért. Meg ott van, hogy benne lakozik az Isten Szentlelke. És ha ő enged a benne lakozó Léleknek, akkor előbb-utóbb egyre több gyümölcsöt terem a lélek. És akkor kiderül: az indulásnál talán egyforma volt a szeretet, de egy idő után a barbár azt mondja: már elnézést kérek, ha engem itt mindig csak szidnak meg ütnek, én nem segítek tovább. Emez meg - a Krisztusra hallgatva - azt mondja: ha szidnak, meg ütnek, akkor is segítek, mert nekik szükségük van rá. És ebből nem csinál nagy ügyet.
Ilyen esetekben derülnek ki a különbségek. Amaz kétségbeesik egy gyászesetnél, leragad a múltnál, az emlékeknél, a mulasztásai vádolják. Emez ugyanúgy sír, ha meghal az édesanyja vagy a hitvese vagy a gyermeke, de megvigasztalódott szívvel sír. Egy nagy összefüggésben látja ezt a tragédiát. Ugyanolyan tragédia mind a kettőnek, csak az előbbi egyedül éli át és esetleg beleroppan, a másik meg nem egyedül éli át, mert benne él Krisztus a hit által, ezért túllát a halálon, túllát a maga veszteségén, ami ugyanakkora, és ami miatt ugyanúgy szenved, de mégis másként hordozza. Reménysége van, vigasza van, és előbb-utóbb a békesség uralkodik a szívében, amit esetleg felborított átmenetileg a hirtelen jött veszteség. Itt derülnek ki a különbségek. És ezek lényeges, nagyon komoly különbségek. Vagy ahogyan valaki a halálhoz közeledik, a saját halálához, és arra készül, amikor már nyilvánvaló lesz a számára.
Tehát a különbség az, hogy Jézus nélkül, úgy ahogy mindnyájan születünk,- vagy pedig már befogadta Jézust, és hallgat rá, Jézus Úr az életében, aki parancsol, és ő engedelmeskedik. Lehet, hogy nem mindig engedelmeskedik, és ilyenkor szégyellje magát, és ilyenkor a megjelenésében különb lesz a hitetlen, mint ő. Az segített, ő meg nem segített, vagy későn érkezett, amikor már megcsináltak mindent. De ez nem változtat azon, hogy neki mennyei polgárjoga van Jézusért, és ha engedelmes, akkor mindegyik vonalon tovább bírja a békességet, a szeretet, az áldozatkészséget és így tovább.
Erre azonban soha nem lehet büszke egy hívő ember. Legalábbis azt meg kellene tudnia magyarázni, hogy mire büszke. Miért nézi le a másikat és miért tartja többnek magát? Azt tudnia kell, hogy neki többje van, többet kapott. A legtöbbet Jézusban kapta, de ez a felelősségét növeli meg. Akinek többet adtak, attól többet is kívánnak. (Ezzel az igével jöttünk haza a tahi csendeshétről.) De mindazt úgy kapta, akkor tessék többet adni a többieknek. Nincs mire büszkének lenni. A büszkeségnek, a gőgnek, a másik megvetésének a csíráját is kíméletlenül ki kell irtani magunkból, mert addig használhatatlan a mások üdvössége szolgálatára egy hívő ember, amíg azt a másikat bármi miatt megveti. Akármilyen nehéz is, az ige mondja: egymást különbnek tartsátok timagatoknál.
4) És amit még szeretnék megemlíteni: ezeknek a barbároknak a gondolkozása. Meglátják a mérges kígyót Pál csuklóján lógni, mi jut eszükbe? Ez az ember biztosan gyilkos, és most a bosszúállás - ahogy mi is szoktuk mondani: a gondviselés, amit sose tudom micsoda, - nem hagyja élni.
Mikor esik össze? Eltelik fél óra, háromnegyed óra, egy óra, két óra - nem esik össze. Hogy hogy? És amikor Pál órák múlva is vidáman serénykedik közöttük, átlendülnek a másik végletbe: ez az ember isten. Istennek mondták őt. Gyilkos, biztos most áll bosszút a sors rajta, mert vastörvények uralkodnak az erkölcsi világban is; ha meg nem hal meg a kígyóméregtől, akkor biztos isten. Honnan veszik? melyiknek mi az alapja? Van alapja neki? hallottak ilyet, hogy az az ember valakit megölt? Nem. Pál mondott ilyet? megkérdezték? Nem. Légből kapott rágalom. Feltételezés, hipotézis, aminek semmi alapja nincs. Ugyanúgy semmi alapja nincs annak, hogy ő isten. Ez az ő pogányos gondolkozásukból következő másik feltételezés.
Hamisságokkal labdáznak, egyik végletből a másikba billennek, teljesen távol a valóságtól. Erről külön érdemes lenne egyszer előadást vagy igehirdetést is mondani. Most ezt nem teszem, csak azt kérdezem meg: nem követjük-e el mi is sokszor ezt a bűnt, hogy anélkül, hogy megkérdezném őt, anélkül, hogy biztos információim lennének, azt gondolom: biztos gyilkos? Másképp nem ragadt volna rá a kígyó. Hogy mi az összefüggés a kettő között? Van valami feltételezett összefüggés, de nincs alapja. Kérdezzem meg! Nem öltél embert? Vagy valami módon közelítsem meg a problémát, ha hozzászólok, vagy ne szóljak hozzá. De ezzel, testvérek, nagyon sok vihart szoktunk kavarni. Semmi alapja nincs, csak nekem az jutott eszembe. Biztos gyilkos, ha kígyó van a kezén. És ezt már így mondom tovább. Látod, az ott egy gyilkos, mert kígyó van a kezén. S van, aki el is hiszi. Ez gyilkos rágalom.
Az meg a végletes butaság, hogy azt gondolom: isten. Nagyon jó lenne, ha itt is belenéznénk az ige tükrébe, és kíméletlenül kiirtanánk magunkból ezt a szokást, ha ez már szokássá lett, vagy szeretettel leállítanánk egymást, ha valaki így szól: biztosan azt gondolja rólam most ... Honnan tudod, hogy azt gondolja? Eszébe se jut. De benned ez rögződik, és ez jó ahhoz, hogy elválasszon titeket egymástól. És ha továbbmondod, ahogy azt szoktuk, akkor a többieket is elválasztja tőle. Körülvesszük egy fallal, és a szerencsétlen nem tudja, hogy mi bajunk van vele. Miért távolodnak el tőle az emberek? Mert egy ostoba gonosz kitalált valamit, és az azt mondja: biztos gyilkos, mert kígyó van a kezén. Hazugság, nem igaz, semmi alapja. És nagyon sokszor menet közben már senki sem győződik meg róla. Legalábbis ritkán fordul elő, hogy valaki megkérdezi: biztosan tudod, hogy ő gyilkos? Ilyenkor mindig zavarba jönnek és mellébeszélnek az emberek. Hát még ha azt mondja: gyere oda, menjünk hozzá és kérdezzük meg: gyilkos-e? Erről általában hallani sem akarnak, mert akkor kiderülhet a valóság.
Jó lenne, ha mind a négy ponton bűnbánatot tartanánk ma, hogy Isten nagy lendülettel vihessen előbbre bennünket, és kilépnénk a hitetlenségből, noha Isten megmondta, noha meg van írva, és mégis kérdőjeleket rakok oda. Töröljem a kérdőjeleket! Ha meg van írva, biztos igaz. Álljak rá, és köszönjem meg napról napra, hogy ez igaz, mert meg van írva. Isten megmondta, biztos, hogy így lesz a Krisztus visszajövetele, az Ő gondviselése, az én kéréseim megvannak előtte... Honnan tudom? Meg van írva. Megvannak a mi kéréseink Őelőtte. Akkor miért nem teljesíti? Azt Ő tudja, mi kell nekem. Majd teljesíti azt, és akkor, amikor jónak látja. Imádkozzam tovább reménységgel, megvannak a kéréseim. Ha így készpénznek vennénk Isten kijelentését, sokkal biztosabb kősziklán állnánk, és több örömünk lenne.
A másik az volt, hogy mindenféle gőgöt, a másik megvetését, lenézését kipusztítani magunkból, Istennek megvallani mint bűnt, és kérni, hogy a Krisztus szeretete szorongasson minket, amikor a nem hívő rokonainkra, munkatársainkra, erre a hitetlen világra gondolunk, mert csak akkor fogunk tudni tenni valamit értük, ha ezzel a szeretettel közeledünk.
A harmadik: meglátszik-e rajtunk ez a különbség: Krisztus hit által bennem él? Az jutott eszembe: „Járjatok úgy, amint az elhívatástokhoz illik.” (Ef 4,1.) Ahhoz méltóan, illendően járunk-e? Ebből a gőg ki van szorítva, ebbe nem fér bele.
A negyedik, ami a gondolkozásunkat is meg a beszédünket is érinti: amit nem tudok biztosan, azt kérdezzem meg, és addig ne mondjam tovább. És attól kérdezzem meg, akit az érint, aki a legjobban tudhatja azt, és ne terjesszünk egymásról ostoba és gonosz feltételezéseket, mert ezzel sokat ártunk egymásnak és annak, hogy a gyülekezet egyre meghittebb és bizalmasabb közösséggé váljék. Ez az Ördögnek a munkája mindig.
Isten segítsen minket, lehetőleg mind a négyet most megjegyezni, és még ma este odaállni elé és azt mondani: Uram, ha valamelyik talált, nem akarok ilyen maradni. Szeretnék előbbre lépni.