Igen, Urunk, minderre olyan nagy szükségünk van nekünk, és annyira nem tudjuk ezt magunkból kitermelni. Szabadíts meg minket a képmutatástól. Bátoríts meg minket arra, hogy szolgádnak valljuk magunkat mások előtt is. Add a szánkba a te igédet, hogy ne szégyelljük a Krisztus evangéliumát, és ne szégyelljünk téged, megváltó Urunk Jézusunk, aki nem szégyelltél minket testvéreiddé fogadni.
Kérünk, támogass minket az engedelmesség lelkével, hogy ne utólag szégyenkezzünk: megint nem álltunk hivatásunk magaslatán, hanem hadd éljük át azt, hogy minden pillanatban a te küldetésedben járunk ezen a világon, és mindazt, amit tőled ajándéka kaptunk, szeretettel megoszthatjuk másokkal.
Őrizz meg attól, hogy büszkék legyünk arra, amit mi is koldusként kaptunk tőled ajándékba úgy, hogy nem érdemeltük. Engedd, hogy ezt egyre mélyebben átéljük, hogy semmit nem érdemeltünk, és te ingyen, kegyelemből adtad nekünk, és kész vagy adni mindazoknak, akikkel egy hajóban evezünk. Akkor is, ha egészen másként gondolkodnak, akkor is, ha egyáltalán nem szoktak gondolkozni.
Segíts minket, hogy tudjuk szeretni őket, mint ahogy te szerettél minket és önmagadat adtad érettünk. Segíts minket, hogy jó példával járjunk elől, hogy ne szövegeljünk olyan sokat, hanem legyen helyén mondott ige, amit mondunk, és legyen mögötte hitelesítő fedezet az életünk.
Taníts meg minket valóban keresztyénként élni, és segíts, hogy akarjunk és tudjunk változni: elhagyni régi bűnöket és hibákat, szokásokat, és egyre jobban betelni a te Szentlelkeddel.
Könyörgünk hozzád azokért, akiknek most különösen nagy szükségük van rád. Adj vigasztalást a gyászolóknak. Adj tanácsot a tanácstalanoknak. Kérünk téged, aki Ura vagy ma is mindennek, hogy kegyelmesen vess véget ennek a háborúnak itt a szomszédban. Vegyél ki a szívünkből, a mienkből is mindenféle gyűlölködést, haragtartást, keserűséget. Hadd legyen vége minden háborúságnak bennünk és körülöttünk is. Hadd tudjunk mi békességmunkálóként szolgálni.
Könyörgünk hozzád népünkért. Könyörgünk az evangélium terjedéséért. Adj gazdag áldást a nyári csendeshetek, konferenciák során. És tedd a szívünket nyitottá arra, hogy mindazt, ami tőled jön, mindig komolyan vegyük, és mindennek, ami alulról való: kisértés, bűnre csábítás, következetesen ellenálljunk.
Segíts folytatni most az imádságot, és adj nekünk meghallgatott imádságokat. Jézus nevében kérünk.
Ámen.
Istenünk, a mi hajónkat is sokszor kegyetlen viharok dobálják, és szégyenkezve valljuk meg neked, hogy sokszor olyan méltatlanul viselkedünk, mintha te nem lennél, vagy mintha te nem mindenható Isten lennél. Mintha előfordulhatna az, hogy elfeledkezel a tieidről, vagy valaminek a megoldása lehetetlen a számodra.
Bocsásd meg, hogy a magunk szűkös képzelőerejéhez szabunk téged, és amit nem tudunk elképzelni, azt lehetetlennek tartjuk. Bocsásd meg, hogy ennyire nem tudjuk komolyan venni azt, hogy neked minden lehetséges, még az is, ami az embereknél lehetetlen.
Bocsásd meg, Urunk, hogy akkor futunk hozzád segítségért kiáltozva, amikor minden mást kipróbáltunk és minden más csődöt mondott. Bocsásd meg, hogy ha nem te vagy az első és a legfőbb helyen az életünkben. Ha nem te vagy az első, akinek elmondjuk a gondjainkat, akitől várjuk a szabadítást. És bocsásd meg, ha sokszor úgy imádkozunk, hogy magunk sem vesszük komolyan, hogy te azt hallod és meghallgatod. Olyan sokféle módon bántunk téged és vétkezünk ellened. Isten, légy irgalmas minekünk, bűnösöknek.
Annál inkább csodáljuk nagy szeretetedet, hogy most újra magad elé engedsz minket, és újra be akarsz mutatkozni nekünk, hogy ki vagy te. Könyörülj rajtunk, hogy merjünk hinni neked. Olyan iszonyatos hitetlenség az, Urunk, hogy a szavadban is kételkedünk. Azt gondoljuk: ember az Isten is, aki hazudna.
Segíts el minket oda, hogy kijelentett igéd szent legyen nekünk, amit akkor is igaznak tartunk, ha nem értjük. Segíts komolyan venni, hogy nem a mi gondolataink a te gondolataid, és amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak a te gondolataid a mieinknél. Emelj fel minket kegyelmesen a te gondolataidhoz. Segíts, hogy bátran igazat adjunk neked akkor is, ha a bűneinkre mutatsz rá. Szabadíts meg attól a reflextől, hogy védekezzünk még ellened is, aki keresztüllátsz rajtunk, és aki egyedül ismersz minket igazán.
Segíts el sokkal inkább oda, hogy változni akarunk. Szabadulni bűnöktől, rossz szokásoktól, téves beidegződésektől. Köszönjük, hogy így állhatunk meg most előtted, mint akiről tudjuk: ismersz minket, és mégsem kergetsz el magad mellől, sőt inkább hívogatsz kedves szóval, mert gyógyítani akarod az életünket.
Kérünk téged, hadd menjünk innen haza gyógyultan. Hadd tisztuljon az életünk, erősödjék a hitünk, hadd telítődjék a szívünk a te szereteteddel. Ajándékozz meg minket a te mérhetetlen gazdagságodból azzal, amire most van a legnagyobb szükségünk, hogy aztán mi is tovább tudjuk adni ezeket az ajándékokat a körülöttünk élőknek.
Így áldj meg most csenddel, igéddel, Szentlelkeddel.
Ámen.
Ezt a színes történetet ma egyetlen szempontból próbáljuk megvizsgálni: hogyan viselkedik Isten gyermeke a különböző élethelyzetekben, az úgynevezett hétköznapokban? Kicsit tudálékosabban így is fogalmazhatjuk a kérdést: mi az egyház szerepe a világban?
Egyebek közt az is időszerűvé teszi azt, hogy ilyen kérdéseket feszegessünk és keressük rá a Biblia válaszát, mert többen elmondották őszintén a hívő testvérek közül, hogy így nyáron sok váratlan helyzetbe kerülnek, ahol készületlennek érzik magukat, és nem találták fel magukat. Nem tudták, hogyan kellett volna ott egy hívőnek viselkednie.
De azt hiszem, különösebb indokolás nélkül érzékeljük, milyen fontos tisztán látnunk ebben a kérdésben, amikor olyan világban élünk, amelyik - éppen ma emlékezünk rá - 50 évvel ezelőtt ledobta az első atombombát emberekre, amelyikben most újra ilyen iszonyatosan fellángolt a háború itt a közvetlen közelünkben, és amelyik világban naponta dúlnak a háborúk emberszívekben, házasságokban, családokban minden elképzelhető módon és eszközzel. De békeidőben is szakadatlanul állást kell foglalnia a hívőnek is akarva-akaratlanul politikai, gazdasági, kulturális, emberi kérdésekben.
Hogyan viselkedjék a hívő ember, amikor dönteni kell, állást kell foglalni? Két véglet ismerős sokunknak. Az egyik az, amikor beleveti magát a közéletbe és közügyekbe, és mindent ő akar elintézni. A másik az, amikor kényelmességből, lustaságból különböző magyarázatokat talál a hívő arra, hogy miért nem vesz részt a közügyekben, mert ő csak a saját lelki üdvösségével foglalkozik, vagy jó esetben mások lelki üdvösségével is. Szét lehet-e ezt választani? Lehet-e csak erre korlátozni a hívőknek a felelősségét és tevékenységét?
Azért olvastam fel ezt a történetet a Szentírásból - amit hamarosan fogunk olvasni bibliaolvasó vezérfonalunk szerint is -, mert Pál apostolnak ez a tengeri útja gyönyörű példa arra, hogy ennek a kérdéskörnek minden részletére megadja Isten válaszát.
Miről is van itt szó? Arról, hogy Pál már két éve fogoly, a rómaiak fogságában van, holott sem elfogadható vád, sem jogerős ítélet nincs még ellene. Mivel minden áron el akarják őt tétetni láb alól, ezért a császárhoz fellebbezett, és emiatt őt Rómába kell vinni. Még mielőtt a történet részleteibe belemennénk, két nagyon egyszerű javaslatot hadd mondjak erre nézve, hogyan viselkedjék a hívő ember.
Az első javaslatom: ne viselkedjék. Ne akarjon semmit se mutatni vagy megmutatni. Legyen az, aki. Ha valóban hívő, az azt jelenti: szakadatlanul figyel Jézusra, és engedi, hogy Jézus érvényesüljön az életében. Nem kell viselkedni. Engedni kell Jézust az életünkben érvényesülni, vagy engedelmeskedni kell neki minden tekintetben. Nagyon jó lenne, ha a hívő testvérek kíméletlenül kiirtanának az életükből mindenféle képmutatást. Ne akarják azt a látszatot kelteni, mintha az ő házasságukban soha nem lennének problémák. Ez úgysem igaz. Mintha ők a gyerekeiket hiba nélkül nevelték volna. Mintha őket, ha egyedül élnek, nem nyomasztaná néha nagyon is a magányosság. Mintha ők mindig, mindenkire őszintén rá tudnának mosolyogni. Ne akarják megjátszani magukat! Ha valami utálatos a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, akkor a képmutatás. Erre nézve számos helyet említhetnék a Szentírásból.
Tehát a hívő ember ne viselkedjék. Ne akarjon látszani semminek. De azzal se érje be, amit az igazság bajnokai szoktak mondani: nem látszani kell, hanem lenni. Mert ebből meg csak az következhet: én már ilyen vagyok, fogadjatok el így engem! S nem ez jellemzi a hívő embert. A hívő embert az jellemzi, hogy nem akar látszani, hanem lenni, és mássá lenni. Szakadatlanul Jézus Krisztushoz hasonlítani. Néki növekednie kell bennem, nekem pedig alább szállanom. Nem játszom meg magamat, nem viselkedem úgy, mintha ... Minden mintha és képmutatás törölve! Nem nyugszom bele, hogy holnap is ilyen maradjak, mint ma vagyok.
A hívő nem azt mondja: én már csak ilyen vagyok, hanem ezt: én még sajnos csak ilyen vagyok, de remélem, holnap már nem ilyen leszek, holnapután meg még inkább hasonlítok az én Uram Jézus Krisztushoz. Ez a hívő szemlélet. Őszinte, nem akar látszani, nem viselkedik,- az, aki ... De mindig szeretne előbbre jutni ezen az úton, hogy Jézus kiábrázolódjék rajta.
És a másik javaslat: gondoljuk meg, hogy ugyanakkor a Szentírás nagyon élesen hangsúlyozza azt, hogy az engedelmes hívő ember soksok élethelyzetben egészen másként viselkedik, mint a nem hívő. Nem azért, mert ő el akar ütni a környezetétől, hanem azért, mert ha ő valóban engedelmes, és benne valóban Krisztus él a hit által, akkor másként gondolkozik, másként dönt, s adott esetben másként fog cselekedni, mint akire ez nem jellemző. Ezt a környezete sokszor nem érti, olykor botránkozik is, de a környezetére is ez a legjobb mindig, és éppen ezt is mutatja nagyon szépen Pál apostolnak a története.
Nos, mi is volt itt tehát? Pált Rómába kell szállítani, mert a császárhoz fellebbezett. Ez több hónapig tartó veszélyes hajóút volt akkor. Épeszű hajós ősszel már nem indult el, mert télen voltak a szokásos viharok. Ez a hajó mégis elindult ősszel. Kik utaztak ezen a hajón? Először is sok hasznos terhet: gabonát szállított, mellette pedig - tudjuk szám szerint - kétszázhetvenhat embert. Személy szerint megemlíti a Szentírás, hogy a hajótulajdonos is ment, a kormányos volt a kapitány is, matrózok, egy Julius nevű római százados, aki foglyokat szállított Rómába. Miért? Ezek a foglyok többnyire halálra ítélt bűnözők voltak, akiket a római cirkuszi játékok során végeztek azután ki. Ezekhez csapták oda Pál apostolt, aki szintén meg volt láncolva, hozzáláncolva az őt őrző katonához, de megengedték neki, hogy elkísérhesse útjára Lukács és egy Arisztarkhosz nevű thesszalonikai keresztyén. Ezt az egészet azután Lukács írta le később, az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben.
Egészen hétköznapi helyzet. Vegyes összetételű társaság útra kel, kinek-kinek más az úti célja, más a szándéka. Vannak ott becsületes, szorgalmas dolgozó emberek, vannak halálra ítélt bűnözők, vannak ártatlanul fogva tartott kiszolgáltatottak és így tovább. Viharba kerülnek, és ez a vihar megpróbálja az embereket.
Pál mindjárt az elején hozzászól a dolgokhoz. Kiderül, hogy későn indultak el, ráadásul az átszállásnál nagyon sok értékes időt eltékozoltak, s Pál - noha ő ott az alja néphez tartozott, hiszen lánc csörgött a kezén és mint fogoly, gondolhatták azt, hogy bűnöző utazott ott - megszólal és azt mondja: „Férfiak, látom, hogy nemcsak a tehernek és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni ez a hajózás.” És elmondja, miért. Mert ilyenkor már késő van, ezen a területen nem szoktak ilyenkor hajózni.
A hatóság szakvéleményt kér a szakértőktől. A százados megkérdezi a hajótulajdonost és a kormányost: mit kell tenni? A szakértelmet azonban nagyon sokszor anyagi szempontok befolyásolják, s mivel ők hajózni akartak, hogy a bevételtől ne essenek el, azt mondják: lehet hajózni. Erre a százados megnyugszik, átszállnak a másikra és továbbhajóznak. Akkor jön az a végzetes vihar, - azt gondolták vagy remélték, hogy hátha az idén kimarad a téli vihar, nem maradt ki. Ki kellett dobálni az értékes gabonát a halaknak, sőt a hajó szükséges felszerelését a saját kezünkkel dobáltuk ki - írja Lukács, mint valami szörnyűséget. Sőt már kötelekkel körbe kellett övezni a hajót, mert recsegett-ropogott.
Mit csináljanak most? Teljes a kétségbeesés, mindenki meg van győződve, hogy ott lelik halálukat a hullámok között, úgy, hogy napok óta a társaság már nem is étkezik. „Minden reményünk elveszett életben maradásunk felől.” És akkor megint megszólal Pál, s azt mondja: „Emberek, jó lett volna, ha hallgattok rám és nem indulunk el, akkor elkerültük volna ezt a bajt és kárt. Mindazáltal most is intelek titeket, hogy jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” Honnan veszi? Megmondja: „Mert az elmúlt éjjel mellém állt annak az Istennek egy angyala, akié vagyok, akinek szolgálok is, és ezt mondta: Ne félj, Pál! A császár elé kell állnod. És ímé az Isten ajándékba adta neked mindazokat, akik veled hajóznak. Éppen ezért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy nekem megmondta.”
Mi baja van ennek a fogolynak? Ennyire akar élni? Vagy ilyen nagyra van a maga Istenével, akit jószerével rajta kívül senki nem ismer a hajón? Vagy ilyen fontos neki, s arról álmodozik, hogy okvetlenül a császárral akar találkozni? - Nem álmodozik Pál, hanem kapaszkodik. Tudniillik neki van egy biztos fogózója. Akkor, amikor minden inog-binog azon a hajón meg körülötte, ő egy fix pontba kapaszkodik. Mi az? Isten igéje. Isten szava. Megmondta az Úr, és én hiszem: úgy lesz, ahogy megmondta. Mit mondott? Pál ott is az Ő küldetésében jár. Pálnak Istentől kapott feladata van. Rómában is hirdetnie kell az evangéliumot. Így jut el oda most. Hogy jutna el oda, ilyen vihar után, amikor minden szétesik már alattuk? Eljut oda, mert semmi nem hiúsíthatja meg Istennek a terveit. Az sem, hogy két hét óta nem látták a napot és a csillagokat - amikhez tájékozódtak, fogalmuk sem volt, hol vannak a nyílt tengeren; az sem hiúsíthatja meg Isten tervét, hogy tizennégy nap óta alig ettek, s az utolsó napokban már semmit sem ettek, mert minek, úgyis meghalunk. Az sem, hogy üres volt a hajó, mert mindent kidobáltak. Ez így lesz.
Honnan veszi ez a makacs ember? Onnan, hogy az Isten megmondta. És ő belekapaszkodik Isten ígéretébe, és ez olyan stabilitást ad neki, hogy a többiekben is tudja tartani a lelket. Állja a vihart. Ugyanúgy dobálják Pált is a hullámok, vállalja a közösséget a körülötte levőkkel, de neki van fogózója. Ő megkapaszkodik abban, amit Isten azért adott, hogy megkapaszkodjunk benne. Vagyis komolyan veszi az Isten szavát. És mindezt nem szégyelli. Nem spekulál, hogy erről nem beszélek, mert ezek úgysem érthetik, meg sose hallottak még ilyet. Vállalja Istent: akié vagyok, akinek szolgálok, az nekem az éjjel ezt mondta, és én erre ráálltam. Hiszek az Istennek, hogy így lesz. S ettől kezdve békesség van benne. Igyekszik ezt a békességet másokra is ráárasztani és továbbadni.
Vállalja a küldetését, a küldőjét, a hitét, az igét, és közben nyitva van a szeme. Egyszer csak odamegy a századoshoz és azt mondja: ide figyelj! A matrózok szárazföldet sejtenek a közelben, s a mentőcsónakon meg akarnak szökni. Ha ezek megszöknek, ti életben nem maradtok. Erre a százados már gondolkozás nélkül, mintegy Pál utasítására, elvágatja a katonákkal a mentőcsónakokat tartó köteleket, azok inkább essenek a tengerbe, ha a matrózokra szükség lesz, maradjanak itt. Egy éber ember, aki nem álmodozó keresztyén, s nem azt mondja: az igét továbbadtam, be van fejezve. Amire szükség van, azt csinálja. Az igére van szükség mindenekelőtt, és azt senki sem tudja továbbadni, csak ő, mert ő van kapcsolatban Istennel. De szükség van arra, hogy valaki nyitva tartsa a szemét. Ne a halálára készüljön, hanem a többiek életét is igyekezzék megmenteni. És ha ezek ilyen gonoszságon törik a fejüket, azt le kell leplezni, idejében szólni kell annak, aki illetékes. De annak kell szólnia, aki észrevette.
Utána meg azt mondja: ember, az Isten azt mondta, hogy egy szigetre vetődünk ki. - Nagyon kevés sziget van a Földközi tengeren. Ez nem volt könnyű. Oda úszva kell kimenekülnünk. Ahhoz pedig erő kell. Ami tartalék élelem van, legyetek szívesek enni. Napok óta nem esztek, így nem tudtok úszni. De ezt is azért meri mondani, mert hitt az Istennek. Mert Isten megmondta, hogy életben maradnak, a hajó pedig tönkremegy. Egy szigetre vetődnek ki, közben fizikai erőre is szükség lesz. Akkor tessék táplálkozni. És jó példával járt elöl, s miközben a lánc csörgött a kezén, valami félszáraz kenyeret elkezdett törni - így olvassuk: hangosan imádkozott, nem szé-gyellte az asztali imádságot a hitetlenek előtt, és elkezdett enni. A jó példa ragadt, a többiek is ettek, s másnap nagy szükség volt a fizikai erejükre, hogy valahogy kikászálódjanak a vízből, amikor Málta szigete előtt zátonyra futottak.
Ilyen Isten gyermeke. Nem viselkedik. Nem azon gondolkodik: most mit kellene csinálni? Meg mit szólnak hozzá? Hanem ilyen szoros és valóságos közösségben él az élő Istennel, ilyen valóságosan kap tőle kijelentést, bátorítást, útmutatást az igében, és azt ilyen valóságosan készpénznek veszi. Megmondta az Isten, tehát nem fullad a tengerbe egyikük sem. Ez biztos. Miközben mindenki úgy látja, hogy ez lehetetlen, ez elképzelhetetlen. Már a halál szélén vagyunk.
És közben szól ezért, biztatja amazt, benne él kétlábbal ott az életben, de mindenestül az ő Istenétől függ. Ebben a világban, de nem e világból való erőkkel - ez jellemzi a hívő embert. Ebben a világban él, de nem innen veszi az erőit. Nem jobbra-balra pislog, hogy mit kell csinálni, hogy engem jónak tekintsenek, hanem fölfelé néz. Mit kell csinálnom? Mit mondott az én Uram? És akkor azt teszi, s így lesz hasznos a többiek számára.
Ha most lenne sok időnk, érdemes lenne kiélezni ennek minden részletét. Pál nem ült le ott a hajónak a fenekén, mint ahogy Jónás annak idején, hogy az én üdvösségem már megvan, kész vagyok itt is meghalni. Nem! Hanem a többieket is igyekezett életben tartani. Nem titkolta el, hogy ő Istenhez tartozik, és neki van valami többlete, ami csak a hívőké ezen a világon: Az ige, Isten kijelentése. Erre van szüksége a többinek is. Akkor mondjam nekik. De utána biztassam őket: egyenek valamit, és ne engedjem, hogy meglógjanak a matrózok.
Egy aktív, gondolkozó, tevékeny ember, akinek az aktivitása azonban nem saját magából származik. Aki mindenestől függ Istentől. És akinek éppen ezért békessége van a viharok között, aki tisztán lát akkor, amikor minden besötétedett, aki tud másoknak is szolgálni, mivel előzőleg megvallotta és komolyan veszi, hogy az Istennek szolgál.
Nem viselkedni kell, hanem igazán keresztyénné kell válni, annak az alapja pedig ez a szoros közösség az élő Istennel. Ez a feltétel nélküli engedelmesség neki, az Ő igéjének halálos komolyan-vétele. Ennek a megfelelő módon és pillanatban való továbbadása, s aztán mindaz, ami ebből következik: a többiek irá-nti felelős szeretet, az áldozatkészség, a segítőkészség, de ezt már Isten lelke irá-nyítja. A hit által bennünk élő Krisztus irányítja. Ezért nem duzzogott Pál, hogy először nem hallgattatok rám, akkor nem mondom még egyszer. Azt mondta: jól jártatok volna, ha hallgattok rám, de ismét mondom. S ezért mutatott példát is. Tágas világban élt.
Pál számára nem csak ez a hajó létezett. Ő abban a világban élt, amelyikről komolyan vette, hogy annak Isten az Ura. És Isten Ura a hajónak, a hajósoknak, a római hatalomnak, az elemeknek, a viharnak, mindennek. És Ura őneki is egészen személyesen. És ha ez az Úr őt Rómában akarja prédikáltatni, akkor nem fulladhat bele az Adriai tengerbe, ez biztos. Akkor ettől nem kell félni, ezt „ki lehet pipálni.”
Ez nem mindig ilyen könnyen megy. Újra és újra feltámad az emberben a félelem, de újra és újra emlékezteti magát az igére is. Minket magunkat is az ige ment meg, és aztán rajtunk keresztül azzal ment meg Isten másokat. Ebben a világban, de nem ebből a világból való erőkkel.
Kire hasonlít itt leginkább Pál apostol? Tudunk valakiről, akinek a hajója egyszer szintén viharba került, annyira, hogy már-már megtelt a hajó vízzel, s miközben körülötte mindenki ordítozott és segítségért kiabált, Ő teljes békességgel aludt a hajó hátsó részében. És Ő volt az, aki egyszer az igehirdetését befejezve azt mondta: ne engedjétek haza az embereket, mert mire hazaérnek, kidőlnek az úton. Tartsuk jól őket. S megetette a nagy sokaságot. Előbb az igét mondta, mert az menthet meg a kárhozattól mindnyájunkat, de észrevette azt is, hogy közben megéheztek. Kiszámította, hogy a szükséges idő alatt nem fognak élelemhez jutni. Akkor adjunk nekik! Az is fontos. Hátha meghal, akkor nem fog üdvözülni. Ha előbb meghal, mint ahogy az evangéliumot komolyan veszi... Ezt nem lehet kijátszani egymás ellen. Mikor melyiknek van az ideje.
Jézus volt az, aki még Pálnál is jobban függött az Atyától. Akinek még mélyebb és elszakíthatatlanabb közössége volt az Atyával, mint amilyen Pálnak volt Jézussal. És Őt sem vették komolyan. az Ő szavait is sokan elengedték a fülük mellett, gúnyolták miatta, és Ő is elmondta másodszor is, meg harmadszor is. És amikor teljesen ártatlanul kivégezték a kereszten, még ott is azokért imádkozott, akik ellenségei lettek. Ez az indulat volt ott Pál apostolban, és ezt az indulatot kínálja Ő mindazoknak, akik ma is készek Őbenne hinni.
Így lehetünk mi társadalmilag is igazán hasznosak. Amikor az ember nem saját gőzzel buzgólkodik, hanem Isten küldetésében engedelmesen szolgál. Ez egészen más. Ilyenekre van szükség. Erre csak a hívők alkalmasak. De vajon végezzük-e? Vagy pedig megpróbálunk mi is a magunk óemberi természetéből eredően serénykedni vagy lustálkodni és azt utólag megmagyarázni, eltévesztve az arányokat, nem látva, mikor minek van a rendelt ideje, vagy pedig ráállunk az igére és engedjük, hogy használjon minket Isten az Ő dicsőségére és mások javára?