Köszönjük, Istenünk, hogy Jézus Krisztusban a te üdvözítő akaratodat egészen egyértelműen kijelentetted mindannyiunk számára, és ez önmagában elég kellene legyen ahhoz, hogy tudjunk minden nyomorúságunk közepette is örülni.
Bocsásd meg, hogy ennek ellenére tele vagyunk panasszal, elégedetlenséggel. Vádolunk a sorsunkért másokat, sokszor téged is. Irigykedünk okkal és ok nélkül, és oly kevés a hálaadás a szívünkben.
Segíts minket felfedezni azt a sok örömet, amit belerejtettél az életünk eseményeibe, adottságaiba, a bennünket körülvevő világba. Hadd lássunk meg ezek mögött mindig téged. Hadd vegyük komolyan, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled származik.
Köszönjük, Urunk, hogy szabad előtted sírnunk is. Köszönjünk, hogy a bánatunkat, a veszteségeinket, a terheinket is őszintén eléd hozhatjuk, és te nemcsak örömet ígérsz nekünk, hanem ígérsz vigasztalást is, bátorítást, buzdítást, erősítést.
Ezt kérjük most tőled különösen azoknak, akiknek erre most nagy szükségük van. Könyörgünk hozzád egy családdal együtt, akik gyászban vannak, hadd lássanak túl a könnyeiken, és lássanak téged, aki Úr vagy élet és halál felett. És téged, Úr Jézus, aki azt ígérted, hogy aki benned hisz, ha meghal is, él az. És megígérted nekünk, hogy élsz te és élni fogunk mi is.
Könyörgünk a betegeinkért, a kétségbeesettekért, a reménytelenekért, a nélkülözőkért, az éhezőkért. És könyörgünk azokért, akik minderről az örömhírről még soha nem hallottak. Áldd meg azokat, akik az evangéliumot hirdetik szerte ezen a világon. És könyörülj rajtunk, hogy mindannyian ilyenekké váljunk, akik szóval és a csendesen örvezendő életünkkel egyaránt reád tudunk mutatni, akinél van az életnek a forrása.
Taníts minket ebből a forrásból meríteni egyre többet.
Ámen.
Köszönjük, Istenünk, hogy ezen a héten is hűséges pásztorunk voltál. Köszönjük, hogy gondoskodtál testünkről, lelkünkről. Bocsásd meg, hogy mégis olyan sokszor gyilkoljuk testünket, lelkünket, meg egymást is.
Bocsásd meg, ha nem mindig kell nekünk az a táplálék, amit te kínálsz, amitől igazán gazdag, boldog életünk lehetne, s egymást is boldoggá tudnánk tenni. Köszönjük, hogy most mégis magad elé engedsz minket, és újabb ajándékokkal akarsz meggazdagítani.
Bátoríts minket, hogy merjünk hinni. Így nyújtjuk a kezünket, és kérjük mindazt, amit csak tőled kaphatunk meg. Kérünk tőled bűnbocsánatot, kérünk tőled valódi bűnlátást, kérjük tőled azt az örömöt, amit belerejtettél az életünk eseményeibe. Kérjük tőled a veled való közösséget.
Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan sok mindent csak elképzelünk, gondolunk, azt hisszük, hogy az a hit, az a keresztyénség, az a szent élet, amilyen a miénk. Tedd ezt most világossá számunkra, hogy az-e valóban, vagy valami egészen más, s végre el kellene kezdeni az igazit. Köszönjük, hogy még mindig adsz rá lehetőséget, hogy az elkezdődjék. Köszönjük, hogy nem mondtál le rólunk. Áldunk nagy türelmedért.
Legyen ennek a bizonysága most az, hogy személyesen szólsz hozzánk, és mi nem akarunk védekezni és kitérni a beszéded elől, hanem úgy akarjuk azt fogadni, mint az orvosságot a beteg. Könyörülj rajtunk, és ajándékozz meg bennünket most külső-belső csenddel, Szentlelkeddel, tedd hasznossá együttlétünket, és add, hogy se a meleg, se a szétszórtságunk, se semmi más bennünk levő erőtlenség ne lehessen akadálya annak, hogy teremtő kézzel belenyúlj a szívünkbe és egészen újjáteremts minket.
Ámen.
Szeretném a testvéreket most egy felfedező útra hívni. Azokat az örömöket kellene felfedeznünk, amiket Isten belerejtett az életünk eseményeibe, a körülményeinkbe, a minket körülvevő világba.
A Biblia egyértelműen állítja, hogy Isten azt akarja, hogy az ember örüljön. És sok okot adott Isten erre az embernek. A baj csak az, hogy elveszítettük az érzékenységünket. Megromlott az az érzékünk, amivel felfedeznénk, hogy mi mindennek lehet örülnünk. Ezért adja itt Isten egyenesen parancsba: találd meg mind azt az örömöt, amit az Úr, a te Istened adott neked és a te házadnépének.
Sajnos, sokkal hamarabb megtaláljuk a szomorúságra, a csüggedésre, a kétségbeesésre való okokat. Isten ma azt mondja: örömöt találj mindabban a jóban, amit az Úr, a te Istened adott neked.
Tulajdonképpen különös, hogy ezt parancsba kell adni. Mégpedig ilyen helyzetben, amikor itt elhangzott. Mert mikor is mondta ezt Isten az Ő népének? Kiszabadította az Ő népét az egyiptomi rabságból, véget ért a pusztai vándorlás sok viszontagsága, megérkeztek az ígéret földjének a határára, és most kezdik birtokba venni atyáik ősi földjét. És itt mondja Isten az Ő népének: „Örömöt találj mindabban a jóban, amelyet ad neked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének.”
Hát miért kell ezt mondani, nem találták meg az örömüket? Nem! Ismerjük a Bibliából, hogy sokan visszasírták a múltat, mégpedig egy teljesen meghamisított múltat, azt, amit nem is ők éltek át, hanem amit atyáik szenvedtek végig. Amikor csattogott a hajcsárok korbácsa atyáiknak, nagyapáiknak a hátán, és ők most húsos fazekakat, dinnyéket, uborkákat meg hagymákat emlegetnek, mint a bőségnek a szimbólumait, mintha ez jellemezte volna az egyiptomi tartózkodás végét, hogy megvan mindenünk bőségesen. Visszasírják a múltat.
Mások pedig úgy voltak: na végre, most már megnyugodhatunk, befejeződött a vándorlás, berendezkedünk. Fontos az, hogy minél komfortosabban érezzük magunkat. Megint mások elégedetlenkedtek: ennyi, amit az Úr adott nekünk? Itt is vannak kártevők, nagy vadak, itt is előfordul, hogy szárazság van? És elégedetlenkedtek az ajándékkal.
Másokban ott volt a félelem: hátha visszajönnek azok a népek, amelyeket az Úr kiűzött előlünk, és nem tudták igazán otthonosan érezni magukat. Pedig Isten azt mondta: ez a föld a tietek, nektek adtam, érezzétek magatokat otthon. Megint mások hősként ünnepelték magukat: ezt jól megcsináltuk. Birtokba vettük, legyőztük őket, kikergettünk mindenkit. Ez mostantól a miénk! Elfelejtették, hogy az Úr adta a kezükbe, és nem ők vették azt birtokba.
A legtöbben pedig úgy szoktak lenni, hogy természetesnek tartják az élet jó adottságait. Ez van, magától értetődik. Isten azért van, hogy rólunk gondoskodjék. Íme gondoskodott, rendben van. Tulajdonképpen ezeknek az életéből is kimaradt az, hogy örömöt találjanak mindabban a jóban.
Egyáltalán nem természetes tulajdonságunk az, testvérek, hogy felfedezzük az Istentől kapott ajándékokban az örömöt. Eltorzult a szemléletünk, megromlott az említett érzékelésünk. Csak egy-két példát említek: Érettségi találkozó van. Az emberek sorra beszámolnak, mi történt az elmúlt húsz év alatt. Az érettségi után pár évre felvettek valahova, tanultam - sorolja az egyik. Aztán lett munkahelyem, külföldi tanulmányút, megházasodtam, gyerekek. Azok is tanulnak, már nagyocskák. Összehoztunk egy lakást nagy áldozatok árán. Megvagyunk tulajdonképpen jól. Megkérdezi valaki: a tiétek az a fehér BMW, ami az utcán van? Hát a miénk az is. És utána dől belőle a panasz. Megvolna minden, de közben mennyi betegség, csalódás, megaláztatás, meg ez, meg az történt. Tulajdonképpen nincs is minek örüljön az ember.
Megszólal a következő - szinte szó szerint ugyanezt mondta el. Tanulás, munkahely, feleség, gyerekek, gyerekek tanulása. Gondok és örömök velük. Véletlenül kiderül, hogy a gyermekek között van egy gyógyíthatatlan beteg. Megemlíti, hogy milyen sok mindenre tanította őket ez a beteg gyerek. A többi gyerek megtanulta, hogy egymásért élünk, és nem magunknak vagyunk a világon. És a befejező mondat: legutóbb sikerült vennünk egy használt Trabantot, és jó, hogy éppen most kaptuk ezt meg, amikor egyszerre két nagyszülő is leesett a lábáról és gyakran kell őket orvoshoz vinni. Olyan jó az Isten!
Az ember gondolkozik: az egyik nem találja meg az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene adott neki. Eszébe sem jut, hogy az Úr, az ő Istene adta neki. A másik meg: sok gond, nehézség között is örül. Azt mondja: milyen jó az Isten!
Eszembe jutott egy gyerekkori emlék: kicsi voltam még, de élesen belém vésődött az a néhány hét, amit 1944-45. telén a pincében töltöttünk az ostrom alatt. A pincében egymás mellett szorosan helyezkedtek el a családok, úgy, hogy ott mindenki mindent látott és hallott, ami történt. Emlékszem, egyik este édesanyám már fektetett le minket, amikor a mellettünk levő család imádkozott. Egy gyerek imádkozott, és efféléket mondott: köszönöm, hogy ma is ehettünk bablevest, köszönöm, hogy egy egész vödör vizet tudtunk hozni. Köszönöm, hogy a mamát nem bántották a katonabácsik. Köszönöm, hogy gyógyszert adhattunk a Pistiéknek és elmúlt a láza, és köszönöm, hogy olyan jó meleg van itt a takaró alatt.
Közvetlenül utána megszólal a másik szomszédasszony, és azt mondja édesanyámnak: az ember nem bírja elviselni, hogy mindennap babot egyen. A harmadik utcából kell cipelnünk a vizet, közben lelőhetik, mint egy kutyát. Állandóan rettegni kell ezektől a nyomorult katonáktól. Én már megőrülök a sok nyomorúság miatt.
Ugyanazok a körülmények. Az egyik megtalálja, felfedezi az örömöt mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene ad neki. Szóvá is teszi, megköszöni neki. Újra és újra elmondja, hogy megörülök annak, amit az Isten adott. A másik mindebből semmit sem lát, s azt mondja: megőrülök ebbe a sok nyomorúságba.
Mi a különbség? Egyetlen ékezet? Az is, de ennél sokkal több. Más világban él a két ember. Az egyik a való világban él. Látja a jelenségek mögött azoknak mozgatóját is. Neki valóság a valóság. A láthatatlan része is. Az élő Isten, aki ebben a világban jelen van, hatalmasan munkálkodik, az eseményeket kezében tartja, a benne bízókat még biztosabban kezében tartja, és nagyon szereti őket. A másiknak a szemléletéből, életéből mindez kimarad. Egy Isten nélküli, istentelen világban él, pedig az ő világában is jelen van Isten, csak nem látja, nem érzékeli. Talán nem is akarja érzékelni.
Az egyik ember átéli, hogy ennek a világnak van gazdája, aki nekem mennyei Édesatyám. Hozzá tartozom, el vagyok rejtve a vele való közösségbe. Gondoskodik rólam. Átéli azt - ha nem énekli és nem idézi is szakadatlanul -, amit a 23. zsoltárban olvastunk most: az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja. Nagy szüksége van a lelkemnek, hogy megvidámítsa, mert szomorú, és minden oka megvan a szomorúságra. De egyszer minden oka meglesz a vidámságra is. Mert az Úrtól kap megvidámítást. Az igazság ösvényein vezet engem. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek. Miért? Mert te velem vagy! Az ilyen embernek is meg kell járnia a halál árnyékának a völgyét. De ott sincs egyedül, ott is az élő Istennel való közösségben él, és ez veszi ki a félelmet a szívéből. És a te vessződ és botod is megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt. Nem azt mondja: nem lesz ellenséged. Lesz, és azok kellemetlenkednek is. De még ott is Ő terít asztalt. És akinek a mindenható Isten terít asztalt, az hogyne tudna örömet találni mindabban a jóban, amit az ő Istene ad neki!
Mi lehet az akadálya annak, hogy valaki meglássa azt az Istent, aki jókat készít, és megtalálja az örömöt mindabban a jóban? Sok akadálya van ennek. Néhány alapvetőt említek:
A legnagyobb akadálya az a lelki vakság, ami mindannyiunknak a sorsa lett, miután Istentől elszakadtunk. Az a lázadás, amivel az ember szembefordult Istenével - amit a Biblia bűnesetnek nevez -, egyebek között azzal a szomorú következménnyel is járt, hogy megromlott az a bizonyos érzékszervünk. Nem érzékeljük Isten valóságát. Nem merünk bízni benne. Magában kezdett bízni az ember csak, és ezért nem tud igazán Istenben bízni. Isten legfeljebb arra jó neki, hogy adjon. Adja meg mindig azt, amire szüksége van, de nem a vele való közösség az alapja a gyermeki bizalmának. Követeli, várja tőle az ajándékokat, aztán mehet!
A múltkor valaki nagyon csúnya mondatot mondott a szüleiről. De attól félek, nem egyedül gondolkozik így. Azt mondta a havernak: tudod, mire valók az én öregjeim? Amire a fejőstehén. Aztán kiderült, hogyan érti ezt. Ha valamire szükség van, menjünk az öregekhez, aztán adjanak. Ezért vannak.
Úgy gondolom, egyetértünk abban, hogy nem erre vannak az öregeink. És nagyon sok ember - ez még csúnyábban hangzik - így gondolkozik Istenről is. Ő arra való, hogy adjon, ha kell. Majd megmondom, mikor és mit, s aztán mehet. Majd szólok, ha legközelebb szükség lesz rá. Hát Isten nem erre való. A Biblia arról szól: mi vagyunk arra valók, hogy az Ő dicsőségére éljünk. Aztán az más kérdés, hogy Ő nekünk nagyon sok mindent ad, amit nem érdemlünk meg, sokszor amit nem is kérünk. De Ő nem erre való. Sokan viszont csak ennek tekintik, és ezért nem tudnak örömöt találni mindabban a jóban, amit Ő ad.
Mások azért nem látják meg azt a sok jót és benne az örömöt, amit Isten készít, mert így mentegetőznek: olyan alkatuk van. Csakugyan vannak emberek, akik mindent bizonyos szemüvegen keresztül néznek, egy sötét szemüvegen át, és mindent másnak látnak, mint az a valójában. Minden megjegyzés mögött valami sértést feltételeznek. A másiknak biztos van valami hátsó gondolata, és így mindig van okuk arra, hogy elkeseredjenek, gyanakodjanak vagy vádaskodjanak.
És egy harmadikat említek még: vannak sokan, akik nem akarnak örülni. Ez furcsán hangzik, de aki az emberi lélek mélyébe láthat néha, az elképedve tapasztalja, hogy van ilyen. Vannak emberek, akik szenvedni akarnak. Magukat sajnálni és sajnáltatni. Ők a mártírok, akik mindig vádolnak másokat, irigylik azokat, akiknek valami miatt jobban megy, és úgy akarnak bosszút állni rajtuk, hogy ők nem hajlandók örülni. Őket nem szerették eléggé, ők valami hátrányt szenvedtek, és ezt éreztetik a környezetükkel. És Istenre kivetítve: úgy gondolják, Isten megvont tőlük valamit, ezért adhat, amit akar, sok minden mást, annak ők nem örülnek. Azt megvonta, ami nekik kellene, és ők így állnak bosszút, hogy észre sem veszik a többi ajándékát. Következésképpen nem találják meg benne az örömöt sem. Valami kemény dac és gőg van ebben a magatartásban. Rendkívül megszegényíti magát az ilyen ember, és nagyon nehézzé teszi a környezetének a helyzetét, mert ezeknek az embereknek nem lehet örömet szerezni. Nem tehet a kedvükre valaki, ha a szívét kiteszi, akkor sem. Tulajdonképpen Isten ellen vétkeznek ők súlyosan. Istent negligálják, tekintik semminek és lökik ki az életükből.
A megoldás mindegyik nyomorúságból az, ha valaki megalázza magát Isten előtt. Ha valaki kész felismerni és beismerni azt, hogy ezek a ravasz lélektani mechanizmusok, amik így működnek, azok éppen az Istentől való elszakadásunknak, a bűnnek a következményei. Hogy ennyire megromlott az embernek a lelke. És amikor kész valaki megalázkodni, elfogadni Istentől mindazt, amit adott, és megtalálni benne az örömét, akkor valóban egy új világ nyílik ki előtte.
Testvérek, olyan szép azt látni, amikor egy ember - talán ilyen keserű vagy másmilyen - előtt felragyog az: hiszen Isten szeret engem. Amikor egészen személyes meggyőződése lesz, amit Pál apostol így ír: szeretett engem Jézus és önmagát adta értem. Amikor egyszerre élettel telítődik meg, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. Amikor meg lesz győződve arról, hogy valóban nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért. És Jézus az életét adta értem, és engem a barátjának tekint. Sőt, a testvérévé tett, és én Isten gyermeke lehettem így. Hozzá tartozom az Isten gyermekeinek a nagy családjához. És Ő nekem feladatot ad itt, és helyet készített a mennyben. Mi bajom lehet még? Mi hiányzik nekem? Ha körülnézek, tele van a világ az Isten jótéteményeivel, és én örömet találok mindabban a jóban, amit az Úr, az én Istenem adott nekem. Miközben vannak nehézségeim is, miközben csalódások érnek, miközben el kell szenvednem a gyásznak a keserűségét is, miközben elveszíthetem szerelmem tárgyait, és azokat, akik a legközelebb álltak hozzám, aközben is látom azt a sok jót, amit Isten adott, és felfedezem bennük az örömet. Sőt látom azt, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden - még az említett nehézségek is - a javukat szolgálják. Az ilyen embernek a szíve megtelik azzal a csendes örömmel, ami ott van a legnagyobb veszteség és szomorúság idején is; amit ez a világ senkinek nem tud adni, de amit nem tud elvenni sem. Ez az öröm az, amiről Pál apostol betegen, börtönből, csalódások után, a várható kivégzésének a küszöbén ezt tudja írni a filippi gyülekezetnek: örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. Nem a rossznak és a bajoknak örül az ilyen ember, hanem az Úrban örül, és noha sok rossz és baj is éri, tudja, hogy azokat is javára fordítja Isten, és látja azt a sok jót közben, amiben megtalálhatja az örömét, mert az események mögött magát Istent fedezte már fel, és Őhozzá tartozik. Ő lett az örömének a forrása.
Most olyan időket élünk, amikor valóban nagyon sok baj és sok bizonytalanság vesz körül minket. Személyes sorsunkat is, népünk jövőjét is, a világ helyzetét is ez jellemzi. A hívő embereknek most kell igazán példává lenniük, hogy mi következik abból, ha valaki örömöt talál mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk adott nekünk.
Érdekes előadásokat lehetne tartani arról, hogy milyen gazdasági, milyen egészségügyi következményei lennének annak, ha ilyen örvendező, az Istennel való közösség védettségében élő, elégedett emberek mennének be reggel a munkahelyre, ilyenek utaznának haza a délutáni csúcsforgalomban, ilyenek érkeznének meg fáradtan és gondokkal megterhelve a családba. A „háza népét” nagyon hangsúlyozza itt az ige. Minden egészen más lenne, ha ismernénk ezt az örömet.
Világosan kell látnunk, testvérek, hogy az Ördög célja mindig az, hogy lehangolja az embert, mert akkor gyötörni kezdi önmagát és másokat, és akkor, ha hívő ember, használhatatlan lesz Isten számára. Lehangolt hegedűvel senki sem áll ki koncertezni. Isten célja pedig az, hogy felhívja a figyelmünket arra a sok jóra, amit Ő értünk tett és nekünk kínál, és hogy megtaláljuk az örömünket mindezekben.
Mi tudjuk, hogy a legfőbb jó, amit Ő ennek a világnak adott, az nem is valami, hanem valaki. Pál apostol ezt írja a Korinthusi levélben: az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért. És itt Jézusról van szó. Ő lett az a legfőbb jó, akiben mindent megtalál a benne hívő ember, ami nélkül szűkölkö-dik és amire szüksége van. Ezért lehetséges az, hogy tud örülni az Úrban mindenkor.
Készek vagyunk-e ma odaállni Isten elé és engedni, hogy rámutasson mindazokra az akadályokra, amik minket is gátolnak abban, hogy örömet találjunk mindabban a jóban, amit az Úr, a mi Istenünk ad nekünk és a mi házunk né-pének? És kész-e a mi szívünk is arra, hogy tudjunk imádkozni ezért, hogy örömet találjak ebben a jóban? Talán úgy, ahogy Áprily Lajos egyik versében, vagy talán annál is evangéliumibb tartalommal, de őszintén imádkozni azért, hogy tanítson meg minket örülni.
Én Istenem, legyek vidám,hogy házamat vidítni tudjam.Mosolyogjak, ha bántanak,és senkire se haragudjam.
Arcom ne lássa senki sembánkódni gondon és hiányon.Legyen szelíd vasárnapom,ha mosolyog a kisleányom.
Én Istenem, legyek vidám,ma minden gondot tűzre vessek.Nyújtsam ki kincstelen kezem,s szegényen is nagyon szeressek.
Tudom, sokat bűvölt a gyász,a hollós téli bút daloltam.A bátrakkal hadd mondom el:panaszkodtam, mert balga voltam.
Én Istenem, legyek vidám,ujjongjon újra puszta lelkem,mint rég, mikor falum felettaz első forrásvízre leltem.
Ködökbe csillanó sugár,víg fecskeszó bolond viharban,tudatlan gyermekhang legyeka jajgató világzavarban.
(Áprily: Imádkozom: legyek vidám)
Ha valaki annak nagyon tud örülni, hogy forrásvízre lel a falu felett, mennyivel inkább tud annak örülni, amikor a zsoltárossal együtt elmondhatja: nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot! És ha valaki Istenben találja meg életének és örömének a forrását, az egészségben és betegségben, életben és halálban, magányosan vagy egy közösségben, feszített aktivitásra kényszerítve vagy tétlenségre kárhoztatva egyaránt megtalálja az örömet mindabban a jóban, amit az Úr, az ő Istene ad neki. És az ilyen emberek számára jön el majd az az idő, amiről Ézsaiás próféta ezt mondja: az Úrnak megváltottjai a Sionba érkeznek, örök öröm lesz fejükön, s eltűnik fájdalom és sóhaj.