JÉZUS NEVE

Azt mondják, ez volt a legszebb bejárata a jeruzsálemi templomnak, azért is nevezték el Ékes kapunak. És éppen ott az Ékes kapuban koldult napról-napra valaki, aki élete egész terhét magán hordozta, aki tehetetlen volt, akit, ha oda letettek, nem tudott más tenni, mint nyújtani a kezét - így olvastuk, ezzel a régies szóval, hogy: alamizsnáért. Hogy alamizsnát kérjen azoktól, akik bementek a templomba.
Arra gondoltam, hogy miért nem azoktól, akik kijönnek onnan? Azok sem adnak többet? Semmi változás nem történik a templomban az embereken? Milyen jó lenne, ha erre lehetne számítani, hogy egészen bizonyos, hogy másként jövünk ki, mint ahogy bemegyünk. Milyen jó lenne, ha ezért mindnyájan könyörögnénk, hogy Isten olyan erőteljes igét adjon nekünk mindig, hogy az akkorát fordítson rajtunk, hogy egészen bizonyos, hogy másként vesszük észre a nyomorultat, és mélyebbre nyúlunk a zsebünkbe, s nem esik nehezünkre az áldozat, amikor kijövünk, noha lehet, hogy mindez nem így volt, amikor bementünk.
Jó lenne, ha ezzel az igénnyel jönnénk ide mindig: Uram, másképp akarok kijönni, mint ahogy most bemegyek. Lehet, hogy most potyognak a könnyeim, talán befelé, hogy senki se lássa, de örömmel és megvigasztalt szívvel akarok kijönni. Lehet, hogy most én érzem magamat a legszerencsétlenebbnek a világon, de kifelé már használhatsz engem másoknak a javára. Kiderül, hogy még adni is tudok másoknak. Lehet, hogy sok kétség és bizonytalanság van bennem befelé, de ott benn kezedbe vetted a szívemet, megtisztítottál, megerősítettél, megújítottál, és más lélekkel jövök ki. Ne mondjunk le erről! Fontos, hogy történjék mindig valami bennünk a templomban, és másként jöjjünk ki.
Nos, ott ült ez az ember, és egy napon két férfit látott, akikre különösen is kérő tekintettel nézett. S ezek nemcsak odadobtak neki valamit, hanem megálltak beszélni vele. Megszólították, mégpedig őszintén megmondták: nincs semmijük. Pénzünk nincs. „Aranyam és ezüstöm nincs.” Ez azt jelenti, hogy pénzem nincs - mondja Péter. De valamim van, s amim van, azt adom neked. A názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!
Elhangzik a templom Ékes kapujában, talán először, Jézus neve. Jézus mennybemenetele után már, amikor nem volt itt a földön. Elhangzik a neve, és már nyúlnak is a hóna alá, hogy emeljék fel, mert Jézus cselekszik. És az embernek megerősödik a lába és a bokája, és elég nagy feltűnést keltve bemegy a templomba, és ott ugrál és mutogatja mindenkinek a lábait, hogy működnek. Az emberekben félelem támad, és dicsőítik Istent. Aztán elkezdik dicsőíteni az apostolokat is, de ők egyedül Istennek adnak dicsőséget, és azt mondják: ezt nem mi cselekedtük, hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott. Ő van itt továbbra is. Na de felment a mennybe! De nem ment ki innen közülünk. Visszalépett a láthatatlan világba - ahogy azt a mennybemenetel ünnepén szinte minden esztendőben megbeszéljük -, de itt maradt egészen valóságosan, és Szentlelke által mintegy megsokszorozza önmagát azokban, akik hisznek benne, és most éppen Pétert és Jánost használta eszközül arra, hogy az Ő erejét, jelenlétét, hatalmát megmutassa.
Jelet adott a feltámadott Krisztus önmagáról. Olyan jel volt ez, amivel jelezte a kételkedőknek is, hogy jelen van ebben a világban, és változatlanul munkálkodik és Ura minden helyzetnek.
I.
Ezt először Péter szempontjából nézzük meg. Menjünk végig ennek a jelein, bizonyságain, hogy mennyire Jézus Krisztusnak a lelkülete, a Lelke, maga az élő Krisztus munkálkodott itt és használta őket. Mennyire Jézusra jellemző az, ahogy itt Péterék viselkedtek - ha nagyon egyszerűen kell fogalmazni.
Miből lehet ezt látni? Mindenekelőtt arra figyeljünk fel, hogy Péterék életében volt az imádkozásnak órája. Délután háromtól négyig imádkozás. Megáll az élet és elsőbbséget élvez az Istennel való közösség. Ők ezt megengedhették maguknak, hogy éppen akkor legyen az imádkozás órája. Azért is, mert egy kicsit kötődtek az ószövetségi liturgiához. Délután háromkor, az akkori számítás szerint kilenc órakor mutatták be az áldozatot a templomban, az estvéli áldozatot, ami úgy hat óráig, az este beköszöntéséig égett, és ekkor volt az imádkozás órája.
Ideje volt az imádkozásnak. Nem akarom ezt most részletezni, hiszen olyan sokszor volt már erről szó, de hadd kérdezzem meg: hány órakor van a te életedben az imádkozás órája? Lehet, hogy reggel öttől hatig, mert csak akkor van csend. Ha este tíztől tizenegyig, az már kérdéses, mert fél tizenegykor álomba merüléssel véget ér. Mikor van az imádkozás órája, s van-e egyáltalán?
Aminek nincs meg a meghatározott, megszabott ideje az ember életében, azt nem tartja igazán fontosnak. Amikor Hollandiában jártam, csodálkoztam, hogy ott az étkezés milyen szent idő. Megvan az ideje: fél egytől fél kettőig, és este hattól hétig elképzelhetetlen, hogy valahova becsengetnek, mert akkor ebédel és vacsorázik az egész ország. Aztán munkaidő alatt dolgoznak. Nincs eszegetés, meg iszogatás, meg beszélgetés, ott kemény munka folyik. Viszont megvan az étkezés ideje, és akkor étkezünk. Nyugodtan, nem állva, nem kapkodva. Megrágjuk, utána beszélgetünk, egy kicsit „ejtőzünk”, s gyerünk, neki a munkának. Megvan mindennek az ideje.
A mi szokásaink sok tekintetben eltérnek ettől. De megvan-e az imádkozásnak az ideje? Ami az ember életében csak úgy esetleges, ha éppen van rá idő, ha kerül rá idő, ha éppen van kedvem, ha éppen összejön ... akkor lesz,- ha meg nem, hát elmarad, majd pótoljuk máskor. Ez azt jelenti, hogy nem vesszük komolyan. Nem tekintjük életszükségletnek.
Az ő életükben megvolt az imádkozás órája és nem esetlegesen imádkoztak, hogy ha éppen volt néhány percük. A mi életünk valószínű zajosabb, a programunk zsúfoltabb, mint az övéké lehetett, bár pontosan nem tudjuk, milyen volt az övéké. De akkor is meg lehet találni az imádkozás óráját, a gyerekeinkkel való beszélgetés óráját vagy perceit, az egymással való beszélgetés alkalmát. Itt azonban az Istennel való beszélgetésről: az imádkozásról van szó.
A másik, ami feltűnik az ő magatartásukban: észrevették ezt az embert. Olyan sokszor elmegyünk egymás mellett. Ott kínlódik valaki a nyomorúságában, az arcára van írva a kétségbeesés, vagy a fizikai fájdalom vagy valami lelki fájdalom. Nem lenne nehéz észrevenni, ha lenne szemünk meglátni. Ha egyáltalán erre lennénk beállítva, hogy meglássam a másik nyomorúságát. Sokszor azonban egyenesen védekezünk, talán azért, mert túl sok a magunké is, és az ember ravasz, huncut pszichikai mechanizmusai vannak, hogy amit nem akar, azt valóban nem veszi észre.
Jézus Krisztus tanítványainak a szeme mindig nyitva van mások nyomorúságának a meglátására, mint ahogy Jézusé is mindig nyitva volt. És ha észrevesz egy nyomorúságot, akkor az megindítja. Jézusról ezt többször olvassuk: megindult a sokaság láttán, például látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Rendkívül kifejező az a görög szó, ami ezeken a helyeken van az evangéliumban. Azt jelenti, hogy a belső részei mozgásba jönnek. Megmozdulnak a belső részei. És Jézusnál sose akadt el a dolog itt, hanem ez mozgásba hozta kezét, lábát, száját is. Ha belsőleg megindult, akkor mondott is valamit, ami segítség volt. Vagy mozdult a keze és jól- tartotta a sokaságot például. Vagy mozdult a lába és otthagyta azt a feladatot, amit éppen végzett, és elment. Vagy abbahagyta az imádkozást - ezt is olvassuk egyszer.
Nála is megvolt az imádkozás órája. „Kora reggel, még szürkületkor kimenvén egy puszta helyre.” Meglesték. Olyan sok nyomorúság volt, hogy alig várták, hogy felébredjen már és megint reá zúdíthassák a bajaikat. És hagyta, hogy reá zúdítsák. Abbahagyta az imádkozást, ment és segített. Aztán késő este, amikor mindenkit elbocsátott, megint felment a hegyre és egymagában imádkozott. Ő nagyon elfoglalt volt, és mégis megtalálta az imádkozás óráját is, és mégsem hunyta be a szemét a sok nyomorúság láttán sem, ami Őt körülvette.
Nos, ez a jézusi lelkület irányítja itt már Pétert és Jánost mindenestől. Ezt jelenti Szentlélektől vezetetni. Ezt jelenti Szentlélekkel beteljesedni, hogy ahogy Jézus csinálta, úgy csinálom én is. Ami Őreá jellemző volt, egyre inkább az lesz jellemző reám is. Nem azért, mert tudom: így illik viselkedni egy tanítványnak, hanem azért, mert kiábrázolódik bennem a Krisztus. Megint azt mondom, amit az előbb: ne adjuk ennél alább. Itt igényesnek kell lenni. Nekünk nem viselkedni kell megtanulnunk, vallásoskodva vagy keresztyénül, hanem engedni kell, hogy éljen és uralkodjék bennünk Krisztus az Ő igéje és Lelke által. És az a jó, ha észre sem vesszük, hogy úgy viselkedtünk, ahogyan Ő. Az a jó, ha legfeljebb mások veszik észre, vagy utólag hálát adunk: Uram, de jó, hogy megint nem én voltam, aki szólt, és aki tett, vagy aki veszteg maradt, hanem te voltál! Irányíts csak engem mindenben ezután is, nagyon szépen kérlek!
Egész krisztusszerűen viselkednek itt az apostolok. Az is szokatlan lehetett, hogy megálltak és beszéltek ehhez az emberhez. Sokan elintézik a koldust azzal, hogy valamit odadobnak. Vagy úgy tesznek, hogy észre sem vették, vagy észrevették, de tovább beszélgetnek. Ők el vannak mélyülve valami rendkívül fontos téma megtárgyalásában. Péternek és Jánosnak is voltak témái azokban a napokban. Rendkívül forró, eseménydús napok voltak ezek a pünkösd utáni idők. De ők megállnak, és azt mondják: nézz mireánk! Nagyon fontos a szemkontaktus. Nézzünk egymás szemébe. S rendkívül őszinték és egyszerűek. Nem is tapogatják, hogy van-e, tudják, hogy nincs pénz náluk. Legjobb, ha tudja a koldus is. Az nincs, amit te vársz, de van valami más. A názáreti Jézus nevében, kelj fel és járj!
Jézus nevében. Ez azt jelenti, hogy az élő Krisztus jelenlétében állnak meg ott a templom lépcsőjén ezzel az emberrel. Ők tudják, hogy Krisztus él és ott van. Ők engedik az élő Krisztust cselekedni. Uram, mit akarsz most általunk cselekedni? Mozgasd a kezünket, a szánkat, az eszünket ... mindenünk a tied. Ezt jelenti a Szentléleknek engedelmeskedni, amiről pünkösdkor volt szó itt a gyülekezetben. És azt tölti be Isten az Ő Szentlelkével, aki kész erre, és arra rábízhat nehéz feladatokat is, akár ilyet is. Az tudni fogja, hogy nem ő gyógyította meg, mint ahogy utána mondják is a sokaságnak: nehogy azt higgyétek már, hogy a mi jámborságunk vagy kegyességünk mí-velte ezt; hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki az Ő Szentlelkét elküldte ránk, az a Krisztus cselekedett itt most a ti szemetek láttára, általunk. És ő mások által is hajlandó cselekedni. Nem akartok-e ti is eszközzé válni az Ő kezében? Ezt hívják keresztyénségnek.
Valóban rá lehet ismerni arra a Krisztusra, akinek tanítványai, követői, sőt eszközei lettek ezek az emberek. És az a hit, amivel ők mondják vagy nyúlnak a hóna alá és már emelik is fel, az meg végképp nem az ő produkciójuk ... Nem magukból préselték ki,- kapják a hitet. Aki kész engedelmesen feladatokat elvállalni, az kap feladatot, a feladathoz kapja az erőt, menet közben kapja a hitet ... vajon nem volt még úgy senki, hogy maga csodálkozott a legjobban: hogy volt nekem ekkora hitem itt? Ha az engedelmessége megvolt, az összes többit adja az élő Krisztus, és használja. Kisebb dolgokra, nagyobb dolgokra. Ezt nem mi szabjuk meg. Minden nagy dolog, amikor Ő cselekszik, s mindenütt az Ő dicsőítése következik utána! Mint ahogy itt is, egyedül Istennek adnak dicsőséget és nem rabolják azt meg.
Ugyanaz a jézusi lelkület van Péterben és Jánosban itt a templom Ékes kapujánál, ami ott volt Jézusban, amikor Jerikón átvonult és Bartimeus kérte, hogy gyógyítsa meg, vagy Zákeus ott kuksolt az eperfügefán, hogy lássa: kicsoda Ő. És Jézus tudta, hogy ennél sokkal többre vágyik Zákeus, csak nem meri ezt megmondani. Ő kimondta helyette. Meglátogatta. Ugyanaz a lelkület, amivel Jézus déli tizenkettőkor a rekkenő hőségben várta a Jákób forrásánál azt a többszörösen elvált samáriai asszonyt, akinek egyetlen csődtömeg volt az élete, s rövid idő múlva igehirdetővé válik: Jézushoz hívja az egész falut, s a végén azt mondják a samáriaiak neki: nem is a te beszédedre hiszünk, mert most már magunk hallottuk és láttuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus. Ugyanez a lelkület van itt Péterben és Jánosban.
És így pünkösd után különösen is időszerű, hogy feltámadjon valami erőteljes vágyakozás bennünk erre: Uram, én is így akarok a te tanítványod lenni. Azt nem én írom elő, milyen feladatot bízol rám. Nem azt kérem tőled, hogy ilyen csodákat tégy általam ma is. Azt végezd el általam, amit el akarsz. Ha egy tehetetlen öreg mellé állítasz oda, akkor ott hadd mutatkozzék meg, hogy te élsz énbennem, és a te szereteteddel, a te gyöngédségeddel, a te türelmeddel hadd tudjam végezni azt a munkát. Ha engem kell ápolni, mert én vagyok tehetetlen és erőtlen, akkor ott a betegágyban akarlak dicsőíteni téged, és a te Lelked imádkozzék bennem. A Lélek által meg akarok tanulni komolyan imádkozni. Tusakodni, harcolni másokért, dicsőíteni téged, hálát adni neked.- Mindegy hogy mit, de a Lélek által, a Krisztus lelkületével, és ebben a totális kiszolgáltatottságban, engedelmességben és függésben. Ezt hívják keresztyénségnek.
Ez az, amikor valaki korlátlan teret biztosít az életében az élő Krisztusnak, és amikor feltétel nélkül kész neki bármiben engedelmeskedni. Néha nehéz utakra küld, néha nehéz akadályokat tesz elénk, nagy kisértések, támadások is körülveszik azt, aki így engedelmeskedik, de különösen ezekben a helyzetekben érzi az ember, hogy senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből - ahogy Jézus mondta.
Gondoljuk végig még otthon is majd Péter és János magatartását, és ne adjuk ennél alább. Nem az ő kiváltságuk volt az, hogy Isten Szentlelke betölthette őket és az élő Krisztus használta őket mások javára. Ez minden hívőnek a kiváltsága. Ez az Isten gyermekeinek a kiváltsága. Éljünk ezzel, és engedjük, hogy így használjon bennünket.
II.
És a másik fejezetben szeretném ezt a képet - az Ékes kapu előtt a sánta koldus, Péter és János, a koldus meggyógyulása - az egész világra kiterjeszteni. Úgy gondolom, és ha újra és újra elolvassuk, valószínű nekünk is támadnak ilyen gondolattársításaink, hogy lényegében az egész emberiségnek a képe ez. Lesántult az emberiség, amikor Istentől elszakadt. Valaki, mégpedig egy természettudós orvosbiológus írt egy könyvet, amit kiadtak magyarul is. Ő írta, hogy olyan értelemben sánta lett az emberiség, hogy az egyik lába: a tudományos-technikai lába nagyon hosszúra nőtt, az erkölcsi lába egyre zsugorodik. Biceg, sántikál, sőt nem tud már járni sem. nem tudunk egyenesen járni és gondolkozni. Görbe útjaink vannak, mindig kiskapukat, kibúvókat keresünk. Bújócskázunk az igazság elől, Isten elől is, és koldulunk.
Az az emberiség, amelyik felhőkarcolók, űrhajók, komputerek, mikroprocesszorok, és nem tudom még milyen idegen szavakat soroljak, világában él, és néha önmagát is csodálja: mire képes,- az az emberiség pusztítja önmagát és egymást. Nemcsak a háborúkkal, azzal is, de a szeretetlenséggel, gyűlölködéssel, a tényleges önpusztítással a szó fizikális és lelki értelmében is, és néha olyan égbe kiáltó az ellentét a templom Ékes kapuja és az előtte az ember szeme elé táruló kép között. Gyönyörűen berendezett lakásban pusztít a szeretetlenség. Végre sikerült megszereznie valakinek azt az íróasztalt, és most ő ül ott, ahol az ajtóra ki van írva ... akármilyen magas pozíció. S egyszer a szívéhez kap és leesik a csodálatos székről, s mire a mentő beér vele a kórházba, vége.
A felhők fölé röpködünk már, és közben olyan földhöz ragadt, földhöz tapadt a gondolkozásunk, és olyan szegények vagyunk lelkileg. S nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, sokféle betegséget. Rettegnek a hozzáértők az AIDS-robbanástól, ahogy azt ma is lehetett olvasni... A templom Ékes kapujában, a társadalom ékes kapujában ott nyomorog az emberiség. És fizikálisan is lassan már a legelemibb szükségleteit sem tudja biztosítani, tehát iható vizet és tiszta levegőt például, de az éltető lelki szükségleteket sem tudjuk biztosítani egymásnak és magunknak, és pusztítjuk egymást.
Pedig üzemel az egyház is, ott volt a templom. De valahogy az egyháziak is napirendre térnek a nyomorúságok felett. Negyven éves volt már ez az ember - olvassuk később. Hát ha negyven éve ilyen nyomorúságban van, most már úgysem lehet rajta segíteni. Péter és János éppen azt tudták, hogy valaki jött, aki azokon a bajokon is tud segíteni, amiken mi nem. És aki nem mond le egyikünkről sem. Akinek az a sánta koldus is nagyon fontos. Lehet, hogy eljön egy pillanat, amikor ő lesz a legfontosabb, és ez a pillanat most jött el. És ezt is az érzékeli, akit Isten Szentlelke irányít: mikor, minek van ott az alkalmas ideje, hogy Isten ott akar cselekedni. Jézus Krisztus erejével így tudták ők ezt a szolgálatot elvégezni.
Erről a Krisztusról feledkezik el sokszor még az egyház is, még a hívő nép is. Egy közepes, langyos, többé-kevésbé beállt, vallásos élethez hozzászokunk, és igénytelenekké válunk. Nincs meg az imádság órája, nincs meg ez a teljes odaszánás: Uram, én mindenre kész vagyok, amit te parancsolsz, és hiszem, hogy fogod adni hozzá az erőt, a hitet, és te fogsz cselekedni általam. Nem vesszük komolyan még azt sem, hogy Krisztus valóban feltámadott és él. Nyugaton a legtöbb teológiai irányzat ezt nem hiszi. S mi nagyképűen ítélkezünk felettük, s kiderül, hogy a gyakorlatban mi sem vesszük igazán komolyan, hogy Ő mindezideig munkálkodik, és a cselekvő Krisztusra kellene apellálnunk az imádságainkban, a hitünkben, s neki kellene sokkal komolyabban engedelmeskednünk. És nem hisszük azt, hogy a nyomorult koldusemberiség bemehet az Isten templomába és dicsőítheti Istent.
Sokszor a misszióban ez bénítja az embert, vagy ez tartja vissza attól, hogy igazán átütő erővel misszionárius legyen, Isten küldetésében járjon. Nem hiszi, hogy azon az illetőn még lehet segíteni, vagy arra a problémára van megoldás. Pedig Jézus pontosan ezért jött, hogy onnan a templom lépcsőjéről bevigyen bennünket a szentélybe, az Istennel való közösségbe. Hiába küldene vagy hívna, nem tudunk járni. Nem tudunk lábra állni. Na de Ő nem hív vagy küld, hanem talpra állít, s utána magamtól megyek és dicsőítem Őt. Ez lelkiképpen is így van. Nekünk erről nem szabad lemondanunk. Lelkileg sérült, a hitetlenségbe belekeményedett rokonainkra, ismerőseinkre ezzel a nagy reménységgel és örvendező imádkozással kell gondolnunk. Jézus őértük jött. Nem lesz nehezebb az ő megtérésük, mint a mienk volt. Nem keményebb az ő szívük, mint a mienk volt, vagy talán amilyen a mienk még mindig. Őelőtte nincs lehetetlen!
Jézus nem alamizsnát akar adni. Itt is igénytelenek vagyunk. Ő egészen új életet ad. Nem azt az utasítást adta Péteréknek, hogy adjatok egy kicsit többet a tányérkájába, mint amit mások. Valami olyat adott, amit csak Ő tud adni. Aztán majd megkeresi a magáét. Ő is ennek örül, ha működik keze, lába, és nem ott kell koldulnia. Új életet adott. Olyan sokszor alamizsnára vágyunk: tessék egy kicsit megnyugtatni. Nem akarom megbántani soha azt, aki egy kis megnyugtatásra vágyik, de szívem szerint mindig azt mondanám: Isten nem ad egy kis nyugalmat, hanem Jézus azt mondja: az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, mint a világ, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Se az életben, se a halálban. Ő nem egy kis nyugalmat ad, hanem azt a békességet, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Amit a halál sem vesz el tőlünk, hanem csak kiteljesedik ott még inkább az Isten közelében.
Tessék egy kicsit megvigasztalni! - Ő nem egy kicsit akar megvigasztalni. Ő lehet, hogy először el akar keseríteni, hogy keseredjem már el végre magamon, hogy még mindig ilyen vagyok, amilyen. Aztán ad olyan tökéletes vigasztalást, hogy én is tudok vigasztalni másokat azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt minket. Nem egy kicsit, nem alamizsnát, Ő valami vadonatújat és mennyeit kínál nekünk. Ne legyünk már ennyire igénytelenek! Azt kérjük tőle, amit Ő kínál. Sokszor nem is kell megnevezni, de meg is nevezhetjük nyugodtan. Imádkozni nem azt jelenti, hogy elmondom pontosan, mit kérek. Az ennél még több, ha valaki azt mondja: Uram, add nekem mindazt, amit te elkészítettél számomra, amire szerinted most van szükségem. Amit mihelyt innen elmegyek, már adnom kell másoknak, és csak akkor tudok adni, ha most tőled elfogadom. Mit tudom én, hogy milyen feladatot bízott rám még ma este és mi kell ahhoz; de hogy nekem nincs az, amit adnom kell, az biztos, mert tudom, hogy nincstelenül születtem. Adjad, Uram, mindig azt, amit továbbadhatok. Ez az igazi gazdagság.
A küldetésben járó ember - apostol azt jelenti: küldött -, az nem magának gyűjt, az azért tartja a két kezét mindig, hogy a gazdag Isten adjon, hogy legyen mit adnia másoknak. És ez az igazi gazdagsága. Pontosabban az lesz az igazi gazdagsága, akiket így üdvösségre vezethet, Jézushoz vezethet. Ez lesz a koronánk és az ékességünk - ahogy Pál apostol írja.
Kiknek mondja Péter és János utána mindazt, amit mond? Azoknak, akik Jézust megfeszítették. És ki mondja azt, hogy ez a Jézus, akit ti megtagadtatok és megfeszítettetek? Az a Péter, aki megtagadta ezt a Jézust. Hogy meri ezt másoknak mondani, hogy ti megtagadtátok, mikor ő tagadta meg nagypéntek hajnalán? Úgy, hogy ő komolyan vette a bocsánatot is. Ennyire radikális a bocsánat, hogy ezt el is lehet felejteni. És ha néha eszembe jut vagy eszembe juttatja az Ördög, hogy mi van a múltamban, amit Isten megbocsátott, akkor újra hálát adok azért: Köszönöm, hogy te ezt is megbocsátottad. És ez az, ami már nincs, amitől én szabad vagyok.
Péter itteni igehirdetésének ez is az egyik fontos tanítása. Én azonban most leginkább ezt szeretném kiemelni - de hát kinek-kinek, amit Isten Szentlelke hangsúlyossá tesz, azt vigye magával -, hogy a templom lépcsőjéről Isten minket a szentélybe hív. Ne öregedjünk meg a templom lépcsőjén, amikor a szentélyben is eltölthetjük a testben hátralevő időt, vagyis az Istennel való szoros közösségben, az élő Krisztussal való meghitt barátságban. Ebben a teljes kiszolgáltatottságban, engedelmességben, függésben. Amikor Ő nagy ajándékokat ad nekünk és nagy dolgokat kész cselekedni általunk.
Péter és János nem tehetetlenkedtek, nem sopánkodtak, nem sajnálkoztak, és nem próbálkoztak, hogy: na, meg tudjuk gyógyítani, nem tudjuk? Ez az egész akció az élő Krisztus irányítása alatt bonyolódott le. Ők az Ő kezében voltak. Odaadták magukat. Hinni egyebek között ezt is jelenti: újra és újra rábízom magam ilyen szempontból is, hogy használjon, amire akar, s nem aggodalmaskodom előre, hogy én ahhoz nem értek. Hát mihez értek? Semmihez sem értek, ami az Isten országában fontos tennivaló. Majd Ő adja a Lelkét, ad hozzá hitet, én pedig utána dicsőítem Őt.
Isten segítsen el minket a mostaninál sokkal igényesebb keresztyén életre, igazi tanítványságra és apostoli életformára!