Köszönjük Atyánk, hogy ez a könyv is benne van a Bibliában. Köszönjük, hogy Te állítottad össze a Szentírást, és köszönjük, hogy minden szavát Igévé tudod tenni a számunkra. Segíts így olvasni.
Kérünk, hogy leplezd le az életünkben mindazt, ami hiábavalóság, és ragyogtasd fel előttünk azokat az örök értékeket, amiket Te készítettél el nekünk, és amiket Jézusra való tekintettel mi, mint a Te gyermekeid örökölhetünk. Olyan érthetetlen nagy csoda ez, hogy mi a Te örököseiddé válhatunk. Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan azokká váljunk, és így legyünk gazdagok, lássuk meg mindig az életünk értelmét. Az Általad elénk helyezett célokat, és engedd, hogy azok után törekedjünk és ne a magunk állította célok után.
Engedd, hogy eközben ott legyen a szívünkben az az öröm, ami még a nyomorúságok között is megmarad.
Kérünk, hogy segítsd most folytatni a csendben az imádságot. Segíts szakítani a hiábavalóságainkkal, és bizonyossá válni abban, hogy semmi nem hiábavaló, amit Tebenned, Teveled, Teéretted teszünk, Urunk Jézus Krisztus.
Ámen.
Urunk, Jézus Krisztus, valóban jó tudnunk, hogy Te vagy a mi közbenjárónk. Rólad egészen bizonyosan tudhatjuk, hogy érdek nélkül és mindenkinél jobban szeretsz minket.
Valljuk boldogan, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Köszönjük, hogy az életedet adtad értünk akkor, amikor még az ellenségeid voltunk.
Áldunk azért, hogy Te vagy az, aki így, ahogy énekeltük, üdvösséget hoztál nekünk anélkül, hogy megérdemeltük volna. S köszönjük, hogy most sem érdemünk szerint ajándékozol, hanem ismered szükségeinket, és mérhetetlen nagy a Te gazdagságod és szereteted és e szerint ajándékozol minket. Légy áldott ezért!
Olyan sok szükségünk van. Hirtelen el sem tudnánk most sorolni. Bocsásd meg, hogy sokkal többet panaszkodunk másoknak, mint Neked. Szeretnénk most Eléd hozni a szükségeinket, és hisszük azt, hogy a szükségünket beteljesítheted.
Kérünk, ajándékozz meg most mindenekfölött a Te Igéddel, és legyen a Te Igéd ír és gyógyító erő mindannyiunk számára. Legyen világosság, amelyiknél tudunk helyesen tájékozódni. Legyen erőforrás. Legyen kenyér, amely táplál.
Kérünk, hogy Te magad beszélj most velünk személyesen és meggyőzően. Hadd legyen most valóságos találkozásunk Veled, aki ismered a szükségeinket, és aki ismered azt, hogy milyenné válunk majd a Te kezedben.
Tégy minket gazdagokká lelkileg, hogy másokat is gazdagíthassunk. Áldj meg minket, hogy áldássá lehessünk.
Ámen.
Holnaptól a Prédikátor könyvét olvassuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint, azért gondoltam arra, hogy egy kis előzetes talán közelebb hozza hozzánk majd ezt a bibliai könyvet és segít annak jobb megértésében.
Valaki egyszer őszintén felháborodott, hogy hogyan kerülhetett bele ilyen iromány a Szentírásba, hiszen ez nem más, mint egzisztencialista, nihilista - nem mondom a főnevet, amit utána mondott - írat. Valóban, ha valaki felszínesen olvassa, és főleg nem olvassa el végig, annak úgy tűnhet, hogy ugyanazt mondta háromezer évvel ezelőtt Salamon, aki ennek a könyvnek a szerzője volt, mint amit a modern egzisztencialisták és nihilisták.
Mert ők mit mondanak? Azt, hogy céltalan az emberi élet, üres, értelmetlen a lét. Sartre, az egyik jelentős képviselője ennek az irányzatnak, azt mondta: az ember szabadságra van kárhoztatva, mivel azonban nem tud mit kezdeni a szabadságával, csak egy lehetőség van előtte, hogy elpusztítja önmagát és másokat. És egyetlen feladatunk lenne, hogy valahogy elviselhetővé tegyük ezt a létet, amíg aztán véget vet neki a halál, vagy valahogy kulturáltan előbbre hozzuk ezt a véget, vagy úgy próbáljuk eltölteni ezt a néhány nyomorult évtizedet, hogy elfelejtkezzünk arról, hogy nincs értelme az egésznek, és úgy megyünk egy úton, hogy nincs cél előttünk.
Annak a sokféle hullámnak, amiről beszélnek: kábítószer hullám, szexhullám, okkult hullám és így tovább, az okát ebben látják sokan. Hogy aki rádöbben az igazságra, - ahogy mondják - nincs értelme az ember létének, az valahogy menekülni akar ez elől az elviselhetetlen fölfedezés elől, és bele menekül valamibe. Van, aki az utazásba, van, aki nemesebb dolgokba, de menekül a legtöbb ember, mert ezt nem akarja látni. Ebbe csak belepusztulni lehet.
Egyszer részletesen beszéltünk Samuel Beckett: Godot-ra várva című drámájáról, amiben ezt a gondolkozást leplezi le és jellemzi - most nem akarom újra ezt ismertetni. Egy nagyon jellemző - durva mondatot hadd idézzek belőle. A főhősnek a legfőbb vágya ebben a közönséges mondatban fogalmazódik meg: „Mikor döglöm már meg?!” Ez a perspektíva - ha ez az - az említett gondolkozás és irányzat előtt. Jellemző, hogy a főhősök kukákban élnek, a végzetes elmagányosodás: én, egyedül egy kukában. Rám csukják a tetejét, sötét van, kilátástalan minden. Nincs kilátásom semerre a sötét kukából. Godot pedig, akit várnak, nem jön el. Jószerivel azt sem tudják: ki ő?
Nos, valóban erről szólna a Prédikátor könyve? Az igaz, hogy 29-szer ismétlődik benne, hogy : hiábavalóság, és felsorolja hol ez, hol amaz hiábavalóság. És ha ilyen sokszor ismétlődik valami egy viszonylag rövid írásban, akkor az besulykolódik az ember fejébe. De vajon, csakugyan arról szól, amit az imént néhány mondatban igyekeztem érzékeltetni? Nem erről szól, s ez Isten Igéjévé lehet azoknak, akik felismerik, hogy mi a célja ennek az írásnak, és mi van valójában mögötte.
Azt tudjuk, hogy Salamon király írta, Dávidnak a fia, ezt az első versben mindjárt becsületesen bevallja: „A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei.” Később ezt mondja: „Én prédikátor, királya voltam Izráelnek Jeruzsálemben.”
Meglepő azért egyik-másik megállapítása, mert nem ilyennek ismerjük őt, ha az uralkodásának az első részét nézzük. Nagyon istenfélő ember volt. Emlékszünk hogy meg volt rémülve, mikor kiderült, hogy ő lesz a király Dávid helyett, és Istenhez könyörgött: adjon neki bölcsességet. Azt mondta: Uram, én nem tudom kormányozni a te népedet. Most mindenki azt hiszi, hogy van királya a népnek, de nem tudom, mit kell csinálni. Légy szíves mondjad nekem, hogy mit kell mondanom őnekik. És Isten azt mondta: ez az! Ezért leszel jó király. Amíg figyelsz fölfelé, addig azt fogod mondani, ami a legjobb a népnek. És adott Isten Salamonnak bölcs szívet - az eredeti szó azt jelenti: értő szívet. Találó a magyar kifejezés: értelmes szívet, amelyikkel lehet beszélni, és Isten beszélt Salamonnal, és Salamon jó királya volt a népnek. Egészen addig, amíg az élete végén pogány feleségei elhajlították a szívét az Úrtól. - Ezt olvassuk.
És sajnos nemcsak megengedte a bálványimádást, hanem ő maga is részt vett benne. Emiatt törés állt be az életében, nem véletlen az, hogy a Zsidókhoz írt levél írója azt mondja: ha a hívőket figyelitek, akkor nézzetek az életük végére és kövessétek hitüket. Isten segítsen mindnyájunkat, akik most itt vagyunk, hogy életünk végéig megmaradjunk az Úrban, és a Salamonéhoz hasonló törés ne álljon be.
Nos, nem tudjuk pontosan hol kell elhelyezni időrendben ennek a könyvnek a születését. Valószínű nem az uralkodásának az első felére esett, mert ott ő másféléket írt. Ő írta a Példabeszédek könyvét is, valószínű az Énekek énekét is. Ez valószínű a hanyatlás korszakában, a dekadencia korszakában születhetett.
Néhány jellemző kifejezést szeretnék ebből a könyvből, hogy ha a testvérek olvassák, akkor tűnjön fel újra és újra, és értsük jól.
Sokszor előfordul benne, hogy: a nap alatt. Az előbb rosszul mondtam a számot, de nem ez a lényeges, ez a kifejezés fordul elő 29-szer, az hogy hiábavalóság, az 32-szer fordul elő. De ez is nagyon sok. Körülnéztem a nap alatt és láttam a nap alatt, és megállapítottam, hogy a nap alatt ez van meg az van. Ez azt jelenti, hogy aki ezt írja, az csak horizontálisan tájékozódik. Tehát körülnéz, és amit érzékszerveivel, és az értelmével felfog, megismer, abból von le következtetéseket. De földhöz ragadt, földhöz tapadt gondolkozás ez: a nap alatt. Vízszintesen, horizontálisan. Hiányzik belőle az emelkedettség, a szárnyalás is, de mindenképpen hiányzik az, amit a reformátorok gyakran így mondtak: Sub specie éternitatis nézi a hívő ember az eseményeket. Vagyis az örökkévalóságnak a nézőpontjából.
Isten gyermeke, akit Isten kiemel innen a földről és felemel magához, mint egy kicsi gyermeket, akkor a kicsike szeme is olyan magasan lesz, mint apukáé. Isten ezt teszi a hívő emberrel, és az imádság, az Igének a komolyan vétele, az engedelmes élet ezt jelenti. Isten fölé emel minket a sorsunknak, és mintegy az Ő szemével látjuk a valóságot. Ezért mérhetetlenül többet látunk belőle, már csak azért is, mert magasabbról messzebbre lát az ember, meg azért is, mert a hittel nemcsak a láthatókat vesszük komolyan, hanem a láthatatlanokat is.
Nos, Salamon itt annak az embernek a véleményét mondja el, akinek az életéből ez a vertikális, a függőleges mozgás hiányzik. Aki csak a nap alatt tájékozódik, és igyekszik becsületesen és értelmesen, nyitott szemmel tájékozódni, de a földhöz kötött, földhöz ragadt ez a gondolkozás. Ez tehát az egyik jellemző kifejezés.
A másik, hogy igen sok fejezet így kezdődik: ezt mondja a prédikátor ... A prófétai könyvekben hogy kezdődnek a fejezetek? Ezt mondja az Úr ... Ezért értjük mindjárt helyesebben a prédikátor könyvét, hogy itt a prédikátor beszél. Egy ember beszél, aki a nap alatt tájékozódik, tehát a vizsgálódó emberi értelemnek a summázata az, amiről itt szó van. Eddig juthat egy igen értelmes, és szellemileg igényes ember is Isten nélkül. Az Isten nélkül tájékozódó ember gondolkozásának a végeredményei ezek, amiket itt leír, és egymás után odaírja ezt a minősítést: hiábavaló. Hiábavaló ... hiábavaló.
Ezért olvastam ezt a második fejezetet, mert itt szinte hosszú listát ad elénk, mintegy megnyugtatva az olvasót: tessék elhinni, én kipróbáltam. Kipróbáltam először a bölcsességet. Nem érdekeltek az anyagiak, a testi élvezetek. Gondolkozó ember vagyok. Igyekeztem minél több tudományt összegyűjteni a fejembe. Igyekeztem mindenkitől tanulni. Igyekeztem az értelmemet használni, és megérteni az eseményeket. Azoknak a rugóit, meg a céljukat, ha van. És rájöttem: nincs értelme itt semminek. A nap alatt minden hiábavalóság.
Először bölcsesség és értelem volt a próbálkozás. Akkor azt mondtam a szívemben: no, megpróbállak téged a vígan lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! Vagyis azt mondja: nézzük meg milyen a dolce vita. Éljünk könnyedén, szakítsd le minden napnak a maga virágát. A tudomány sok gyötrelemmel jár. Most a vizsgaidő elején azt hiszem sok diák osztja ezt a véleményt. Hagyjuk a tudományt, éljünk, élvezzük az életet. Kezdetben, amíg új volt, bizonyos élvezetet jelentett, de hosszú távon nem élvezhető, nem ad semmit, legalábbis azt nem adja meg, amit kerestem. Ami hiányzik az életemből. Nagy legyintés, az is hiábavalóság.
Oda jut, hogy a nevetésről azt mondja: bolondság! A vigasságról azt mondja: mit használ? Figyeljük: az igazi örömöt sem tudja becsülni. Nincs min nevetni, nincs minek örülni. Pedig vigadozni kezdett, hogy meglássa mi a jó. És azt mondja: ez sem adja meg azt, ami hiányzik.
Akkor mit végzett el a szívében? „Elvégeztem a szívemben, hogy boritalra adom magamat.” Még lejjebb száll, még mélyebbre. Azt mondják némelyek: amíg mámorosak, nem érzik a problémák súlyát. Kipróbálom. Zárójelben itt van: „pedig szívem a bölcsességet követte.” Azt mondja: nem vagyok italozó ember, egészen más szellemi igényeim vannak, de kipróbáltam. Az vajon megadja-e nekem azt, ami hiányzik az életemből? Hamar mondja: nem, végképp nem.
Rövid időre valóban elfeledkezik az ember a valóságról, de az nem visz előbbre semmit. Hogy elfeledkezik a valóságról, az nem ad megoldást a kérdésekre. Utána még sokkal rosszabb, mikor kijózanodik. Ezt sürgősen abbahagyja. És akkor nekilátott igen nagy dolgokat cselekedni. Építkezik palotákat, luxus palotákat, kerteket, függőkerteket, díszkerteket, gyümölcstermő erdőket, mesterséges tavakat. Gondoljuk ezt el, az akkori technikával. Mindent kipróbál. Mindent bele! Amire csak telik. És ez meg is volt.
Gondoljunk Sába királynőjének a látogatására, mikor azt mondta: felét sem mondták el nekem annak a gazdagságnak és bölcsességnek, ami neked van. Salamon valóban kipróbálta, hogy a gazdagságommal élek, alkotok, valamit létrehozok, valami nagyot, felette nagy dolgokat. És a végén vizsgálja magát: akkor most elégedett és boldog vagyok? És maga sem érti, nem. Ez sem hozta meg a várt eredményt.
Akkor szereztem magamnak szolgákat, akkor öreg és apró barmok sokasága volt az igazi vagyon. Akkor gyűjtöttem magamnak ezüstöt és aranyat, most nem akarom lefordítani mai nyelvre, hogy milyen ambíciók ezek, ez sem adott gyönyörűséget. Akkor jöjjön sok asszony, mert az emberek fiai azt mondják ez a gyönyörűség. Ez sem oldotta meg a kérdést. Naggyá lettem, megnövekedtem. Egy király sem volt ilyen hatalmas előttem Jeruzsálemben, és a bölcsességem is a helyén volt; anyagiak és szellemiek egyaránt a helyükön vannak. Mindent elért, amit ember elérhet, és valami még mindig hiányzik.
És amikor tovább gondolkozik: most mindez megvan, és egyszer nekem végem lesz, talán ennek a mindennek is, amit most létrehoztam, s akkor mi értelme volt? Most hogy megvan, nem vagyok boldogabb, mint amikor nem volt meg, és egyszer mindez megszűnik velem együtt. Akkor mégis csak azt kell írni utána: minden hiábavalóság. Felette hiábavalóság. Egyszer utolsót dobban a szívem - erről is beszél két fejezettel később - aztán elkaparnak. És érdemes volt ilyen nagy dolgokat cselekedni? Ez is hiábavalóság.
Nos, a Prédikátor könyvére talán az jellemző, amit egy írásmagyarázó így fogalmaz: negatív evangelizáció. Elmondja azt, hogy aki mindent elérhet is a nap alatt, ezen a földön, az is boldogtalan és elégedetlen marad Isten nélkül. Augustinusnak a sokat idézett mondása jut eszünkbe: „Nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg benned meg nem nyugszik, Urunk.” És egy másik idézet, egy költőtől: „Istenarcú üresség van az ember lelkében.” És töltögethetünk akármit ebbe az ürességbe, nem tölti ki. Az istenarcú ürességet csak egy istenarc tölti ki.
Az istenarc nekünk Jézus Krisztusban jelent meg és jött közel. Csak aki Jézussal találkozik, az mondja el: Benned mindent megleltem. Még akkor is, ha nincsenek palotái és függőkertjei, még akkor is, ha nem sikerült annyi tudományt szerezni, amennyit szeretett volna, mert hamarabb és keményen el kellett kezdeni dolgozni. Még akkor is, ha sose próbálhatta ki milyen a dolce vita, akkor is boldog. Örül, és nem mond ilyen bolondságokat, hogy a nevetés értelmetlen. A szíve mindig nevet. Néha neki is hullanak a könnyei, mert ebben a világban valóban sok minden hiábavalóság. És az ilyen ember még jobban szenved a sok hiábavalóság miatt, hogy törik össze magukat emberek hiábavalóságért és ők maguk fognak elveszni. Rámennek és nincs fülük a hallásra, nincs értelmes szívük, mint Salamonnak.
Emiatt szenved a hívő ember. De e szenvedése közben is boldog. Azt mondja: érdemes élni. Én megtaláltam az életet, és az élet egy személy, neve van. Úgy hívják: Jézus. Ő maga mondta: Én vagyok az Élet. És aki Ővele közösségben él, az él itt is, meg akkor is, ha utolsót dobban a szíve és a testét elkaparják - hadd mondjam ezt az innen vett szót. Akkor is él. Honnan vesszük ezt? Onnan, hogy Ő megígérte: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is él az.” Tehát nem értelmetlen az élet és nem céltalan. Gyönyörű cél van a végén, és ehhez a célhoz már lehet közelíteni már itt. A célja végül is az, hogy magát az életet, vagyis Krisztust megtalálja valaki. És ez nem olyan bonyolult, nem nekünk kell elindulnunk szerencsét próbálni, hátha találkozunk vele. Ő jön elénk az úton és kínálja nekünk önmagát, az életet. Minden nyomorúságunk, betegségünk, megpróbáltatásunk, gyászunk közepette is kínálja azt a lelki állapotot, amiről Pál apostol a 2Kor 7,4-ben így vall: tele vagyok vigasztalódással. Minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.
Ez az ember meg a nap alatt azt mondja: semminek nincs értelme, és nem tudok örülni semminek. Pál meg ezer nyavalyája, üldöztetése között azt mondja: csordultig vagyok örömmel. Honnan veszi ezt az örömöt? Jézustól. Mit mondott Jézus? Hogy az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen. Hol van ez attól, ami itt le van írva, ebben a negatív evangelizációban. De kell, hogy lássuk: mire jut el az ember magában, a nap alatt, Isten nélkül. Még az is, aki mindent megengedhet magának, még az is boldogtalan marad, mert, ha a nap alatt marad, s csak ilyen földhöz ragadtan tud gondolkozni, s csak itt keresi a boldogulását, lehet hogy boldogul, de nem lesz boldog.
Isten éppen azt akarja, hogy innen emeljen fel bennünket. Nem véletlen ám az, hogy ennek a könyvnek az utolsó két verse így hangzik: „A dolog summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal együtt, akár jó, akár gonosz legyen az.” (Préd 12,15-16).
Egyszer metszi a horizontális vízszintesét a függőleges, a vertikális. Egyszer felelősnek érzi magát a kicsi ember a nagy Isten előtt. Egyszer feltekint, és azt mondja: ott van az én boldogságom.
A 4. zsoltárban írja Dávid nagyon nehéz helyzetben, amikor üldözték, és a szabad ég alatt aludt, és minden bokor mögül orgyilkos leselkedett rá. Nemcsak azt mondja, hogy "Békességben fekszem le és legott elaluszom", bár mindannyian tudnánk ezt megvalósítani, "Mert te, Uram egyedül adsz nekem bátorságos lakozást." Hanem azt mondja: Aki téged ismer, az gazdagabb és boldogabb, mint akinek sok a búzája és bora. "Nagyobb örömet adsz így szívemnek, mint akiknek sok a búzájuk és boruk." - így van szó szerint.
Ez az Istennel való szüntelen kapcsolat ott a szabad ég alatt a bokorban aludva is, üldözőktől rettegve. Ez a kapcsolat ott is megmarad. És ez a kapcsolat, ennek a boldogságnak és békességnek a biztosítéka, a forrása.
Hol van ez attól, amit az ő fia, Salamon ebben az elesett állapotában tapasztalt és leír. És hol van ettől, hogy minden hiábavalóság az a meggyőződés, amivel Pál apostol a 1Kor 15-t, ezt a grandiózus fejezetet, a feltámadásról szóló fejezetet zárja. Az utolsó mondata így hangzik: "Éppen ezért testvéreim erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván azt, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban."
Salamon azt mondja: minden hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság. Azt mondja Pál apostol: a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Nem a nap alatt, hanem, az Úrral való közösségben, a Tőle kapott megbízatást teljesítve, a Tőle kapott erőkkel, és a Tőle kapott örömmel. Ebből a levélből kiderül az is, hogy milyen sok ellensége, kellemetlensége, csalódása volt az apostolnak azokban az időkben. És mennyire úgy tűnt, hogy sok munkája hiábavaló volt. S azt mondja: atyámfiai a stabilitásnak, a reménységnek, a munkakedvnek, az életkedvnek a forrása az, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Erősen álljatok, buzgólkodjatok, nem értelmetlen a lét, ha az Úrban van a mi életünk.
Még egy kifejezésre hadd utaljak. Többször ismétlődik, hogy mi hasznom van belőle, miért jó az nekem? S megállapítja, hogy nem jó, vagy ideig-óráig jó nekem. Nem jó a szempont. Isten minket nem arra teremtett, hogy én jól érezzem magamat most, hanem arra, hogy az Ő gondolatai megvalósulhassanak az életünkben, és ezáltal másoknak hasznukra lehessünk. S mihelyt valakinek ez szempont lesz, hogy Isten akarata szerint való legyen az életem, abban a pillanatban értelmet nyer. S mihelyt fontos szempont, hogy másoknak tudjak szolgálni és használni, nincs az az élethelyzet, amikor céltalannak és üresnek érezné magát.
Józsefet börtönbe csukják, feltalálja magát. Elkezd szolgálni az ottaniaknak. Pál apostolt börtönbe csukják és két évig ott felejtik mindenféle kihallgatás és egyebek nélkül. Két évig egy ilyen aktív, értékes ember be van csukva egy penészes, nyirkos börtönbe. Timótheust kéri: hozd már el a télikabátomat, mert itt nyáron is tél van ebben a pincében. És nem esik kétségbe, nem mondja azt, hogy legjobb lenne öngyilkosnak lenni, hanem a börtönből jött Filippi levélben azt írja a gyülekezetnek: köszöntenek titeket a prétoriánusok házából valók. Ez azt jelenti: köszöntenek a börtönőrök. Hát hogy lettek azok keresztyénné? Úgy, hogy az apostol evangelizálta őket.
Dehogy hiábavaló, ha az Úrban van. Ha csak a nap alatt, ha csak én, ha az nekem jó-e, akkor mindig fogunk okot találni: nem jó. Már maga az nem jó, hogy ilyen lehetetlen emberek élnek körülöttem. De ha valaki onnan indul el: mit tudok használni ezeknek az embereknek? És vajon mi Isten gondolata velem? Akkor egyszerre megtalálja az élete értelmét, tartalmát, célját. Lehet, hogy rámegy erre. Jézus azt mondja ettől se ijedjünk meg, ha valóban boldogok akarunk lenni. Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki gyümölcstermő életet akar élni, vagyis másoknak hasznosat, az vállalja ezért az áldozatot is.
Isten nélkül tehát így van, ahogy Salamon írja: minden hiábavalóság. De a Biblia arról szól, hogy Jézus Krisztus pontosan ebből a hiábavaló életből váltott ki minket. "Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem tiszta és szent bárány vérén, a Krisztusén." (1Pét 1,18). Krisztus kiváltott abból a hiábavaló életből, amit az atyáinktól örököltünk.
Ha valaki a Prédikátor könyvét komolyan akarja venni, akkor vizsgálja meg, mérje fel az életében mennyi hiábavalóság van ott. Hiába eltékozolt idő, elmondott sok üres beszéd. Sok hiábavalóság. Hagyjuk abba a hiábavalóságot, és engedjük, hogy Isten magához emeljen. Engedjük, hogy az isteni vertikális messe ezt a mi vízszintesünket. Persze, hogy itt élünk a nap alatt, de Isten gyermekeinek megadatott az, hogy az Isten szemszögéből nézzék az itt zajló eseményeket is. Az őket ért sérelmeket, meg minden egyebeket. És onnan mindennek egészen más a súlya, és mindenen másutt van a hangsúly. Megtalálja az ember az életet, ha megtalálja Jézust.
Valóban sok hiábavalóság van körülöttünk. A hívő ember józan és látja ezeket és szenved miattuk, de igyekszik segíteni is rajtuk. Akinek azonban új élete van, annak biztos, hogy nem hiábavaló az élete.