A VÉGIDŐK GYÜLEKEZETE

Sokan olvassuk most a kalauz szerint a Jelenések könyvét, és talán vannak, akik abba is hagyták már, mert egyik fejezetet nehezebben értjük, mint a másikat. Ez a könyv első olvasásra különösebb tájékozottság nélkül valóban nehezen vagy alig érthető, de van ennek egy jelképrendszere, és ma már sokféle segédtudomány, köztük a nyelvészet segítségével is megfejthetők ezek a rejtjelek.
Arra gondoltam, hogy ebből a holnap következő fejezetből néhány fontos üzenetet kiemelve, tegyünk kísérletet arra, hogy azoktól tanulva, akik értenek ezekhez a jelképekhez, és ismerik jól a Szentírás eredeti szövegét is, és a Jelenések könyvének az egész gondolatrendszerét, ezektől tanulva, hogyan lehetne kibontanunk egy-egy fejezetnek az üzenetét, milyen gazdag és milyen világos gondolatok, örömhírek vannak ebben.
Megpróbálom először lefordítani ezt érthetőbb nyelvre, és utána majd néhány üzenetet elmondani belőle.
Ott tartunk most, itt a 8., 9., 10. fejezetek táján, hogy hét trombita szólal meg egymás után, és mindegyik angyali trombitaszót valami szörnyű csapás követi a földön. Ezek az utolsó időkre vonatkozó jövendölések, a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időben valósulnak meg majd ezek az események; valamit ezekből kijelentett Jánosnak, aki leírta a gyülekezetnek. A hatodik trombitaszó után megáll, és mielőtt a hetedik angyal megfújja a trombitát, két fejezetet beiktat János, mintha valami másról lenne szó, mintegy megvárakoztatja az embert: vajon mi történik majd a hetedik trombitaszó után,- és Isten itt valami fontos kijelentést ad arra nézve, hogy mi lesz a gyülekezettel, a benne hívőkkel a sok nyomorúság között. Mi a terve, szándéka Istennek a hívőkkel, akik majd akkor élnek vagy élünk - mert ez még a mi életünkben is bekövetkezhet -, amikor Krisztus visszajön.
A 10. rész erőteljes kép erről a gigászi méretű angyalról, aztán a 11. rész is ennek a folytatása. Ott egy másik kép hordozza ugyanazt az üzenetet, és utána egy harmadik - a legnehezebben érthető - kép a két különös tanúról, prófétáról, ugyanarról szól. Ne felejtsük el, hogy mi volt a célja a Jelenések könyvének, mert minden mondatát csak akkor érthetjük helyesen, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy ezt a könyvet az idős János apostol a 90-es években, az első szervezett keresztyénüldözés idején, Domitianus római császár rémuralma alatt írta, amikor csak azért, mert valaki Urának vallotta Krisztust, és Istennek vallotta Őt, bármelyik nap kivégezhették. És tízezrével végezték ki a keresztyéneket szörnyű körülmények között. A leggyakrabban kiéheztetett vadállatok elé dobálva a cirkuszokban, mert ugye a publikumot is szórakoztatta. Csak azért, mert Jézus Krisztust Istennek, Isten Fiának és Úrnak vallották.
Nos, ezekben a nehéz időkben ez a könyv lelkigondozói céllal íródott. Egyrészt bátorította a keresztyéneket arra: maradjanak hűségesek Krisztushoz ilyen szörnyűségek közepette is, ha kell mindhalálig, a vértanú halálig, másrészt vigasztalta azokat, akiknek már kivégeztek hozzátartozóit. Szinte minden keresztyén családban voltak halottak. Vigasztalta őket, hogy lássanak túl az ő elvesztésükön, egyáltalán a halálon, és az örökkévalóság távlatában gondolkozzanak.
Nos, ez a két fejezet is, amit beékel a 6. és a 7. trombitaszó közé, és amely arról szól: mi történik a gyülekezettel, a hívőkkel azokban a nehéz időkben, ez is vigasztaló, bátorító üzeneteket hordoz.
Amit olvastunk, az egyetlen kép. Megjelenik János előtt egy leírhatatlan méretű angyal. Egyik lába a szárazföldön, másik lába a tengeren van, felmérhetetlen, beláthatatlan fényköteg a két lába, és amikor megszólal, az a mennydörgéshez hasonló, és a kezében van egy könyvecske. Egy nyitott könyvecske. Egy másik könyvvel találkoztunk már a 4. részben, amelyik le volt pecsételve 7 pecséttel. Azt csak a Bárány Krisztus bonthatta fel, az az Isten akarata volt, amit az emberiségre nézve elvégzett, és csak az bonthatta fel, aki azt végre tudta hajtani. Senki nem találtatott alkalmasnak, csak Jézus Krisztus, a megöletett Bárány, ugyanakkor mindeneknek Ura.
Most egy kis könyvtekercs van az angyal kezében, amelyik nyitva van, nincsen lepecsételve. Benne van az Isten titka, ami majd megvalósul. Vajon mi az? János apostolt is nagyon izgatja, hogy mi az. De ez maga már evangélium, és ezt nagyon jól értették annak a kornak a keresztyénei, hogy ilyen óriási, hatalmas küldötte van Istennek. A küldöttek mindig visszautaltak arra, aki küldte őket. Amilyen a követ, olyan a küldője. Amilyen a küldő, olyan követet küld. Akinek ekkora nagy követei vannak, akit Gibbornak hívnak (a Gabriel szó ebből jön), hatalmasnak, erősnek, óriásnak, mekkora Isten lehet az! Minden szó mögött gyöngéd és tudatos lelkigondozás van.
Az öreg János arra emlékezteti a vértanú-jelölt keresztyéneket, hogy el ne felejtsék egy pillanatra se, mekkora Istenük van. Így, ilyen mennyiségi határozóval: mekkora. Nem tudjuk megmondani mekkora, mindennél, és mindenkinél nagyobb. Övé az egész szárazföld és Övé az óceán, és Ő csak úgy rááll, pontosabban nem is Ő, az egyik követe. S ki tudja hány ilyen van még neki? Csak úgy rááll az óceánra meg a szárazföldre. Két lába között a mindenség, és olyan hatalmas a szava, hogy belerendül az egész kozmosz. És mindenkinek hallania kell, mit üzen Isten. Akinek a követe ekkora, az maga milyen hatalmas lehet! Amikor Domitianus istennek képzeli magát, és istenként imádtatja magát, ti ne imádjátok továbbra se, mert nem isten.
Az az Isten, akiben ti hisztek! Ő hatalmas. Nem tudjátok megmutatni Őt a többieknek. Nekik vannak istenszobraik, nektek nincs, de a szobroknak nincs hatalmuk. A láthatatlan Istennek pedig van. Mindenható. Maradjatok hűségesek mindvégig hozzá. Az Övé ez az egész mindenség. - Mindez bennefoglaltatik ebben az egyszerű, de roppant erőteljes képben, ahogyan ezt az angyalt leírja.
És amikor megszólal, és Isten üzenetét kihirdeti, mit mond Isten? „Idő többé nem lesz, hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, amikor trombitálni kezd majd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak.” A „megmondotta” helyén az eredeti szövegben az van: evangélizálta az Ő szolgáit, a prófétákat, vagyis örömhírt, jó hírt hirdetett nekik.
Mi az a jó hír? Mi az Isten titka? Mi az, ami elvégeztetik, vagyis megvalósul, miközben itt szörnyűség szörnyűséget követ az utolsó időkben? Ez az, hogy Istennek az övéire külön gondja van. A Jelenések könyve több más helyéről, meg az Újszövetség néhány párhuzamos igéjéből tudhatjuk, hogy az az Isten titka, amit Ő az övéivel kapcsolatosan eltervezett. Ez a világ előtt titok. Jézus is így beszélt a búcsúbeszédeiben a Jn 14-15-16-ban. Erről Pál apostol a Korinthusi levélben ezt írja: a világ nem tudja azt, hogy Isten mit készített az Őt szeretőknek. Azt csak a hívők tudhatják.
Nos, ide figyeljetek, vértanú-jelölt keresztyének: Isten veletek, velünk, megkülönböztetett gyöngédséggel bánik. Isten egyenként számon tart minket. Név szerint fontosak vagytok neki. Domitianus csak számokban gondolkozik. 500 keresztyént kivégezni. Istennek az nem 500, hanem név szerint számon tart titeket, és egyenként helyet készített a Bárány Krisztus mindnyájunknak az atyai házban. Úgy, ahogy megígérte. És mi vele leszünk, hogy ha holnap esetleg kioltja az életünket ez az őrült császár, vagy ha természetes halállal halunk meg, akármikor, mi a dicsőséges Krisztussal leszünk olyan dicsőségben, amit még mi sem tudunk most elképzelni, a hitetlen világnak meg fogalma sincs róla. Ne felejtsétek el, mi vár rátok! Hogy mit veszítenétek, ha most megijedtek és megalkudtok, és megtagadjátok Krisztust! Mindent megér az, hogy hűségesek maradjatok hozzá. Ez a hatalmas Isten, akinek ilyen küldöttei, angyalai vannak, mint ez a Gibbor is, ez a hatalmas Isten titeket egyenként nagyon szeret, és örök boldogságot, mennyei dicsőséget készített nektek.
Ez nem valami olcsó vigasztalás, hogy csak szenvedjetek, vállaljatok mindent, mert majd odaát szép lesz, jó lesz - ahogy ezt a hitetlen világ szokta mondani. Ez a hívőnek evangélium. Még ha néhány évtizedig, ha egész életemen át kellene is szenvedni, mi ez az időtartam ahhoz képest, hogy örökkévalóság? Ezt tényleg nem tudjuk felfogni, mert a gondolkozásunk csak az időn belül működik. Ez, hogy örökkévalóság, felfoghatatlan nekünk. Meddig tart? Nagyon sokáig? Nem nagyon sokáig, örökké! Mi az, hogy örökké? Mikor kezdődött? - szokták kérdezni a gyerekek, ha erről van szó. Nem volt kezdete. Hogy hogy nem volt kezdete? Mi nem tudunk másképpen gondolkozni, csak úgy, hogy valamettől valameddig tart. Az időben és a térben elhelyezhető. Itt ezen kívül vagyunk.
Ide emeli fel János és általa Isten Szentlelke ezeket a megnyomorított, üldözött, félelmek között élő keresztyéneket, hogy el ne felejtsék: mit veszítenének el, ha Krisztust megtagadják?! Akármilyen szörnyű időket éltek is, akármennyit kell szenvedni is esetleg Őérte, vállaljátok, mert megéri. Sokkal több az, amit Ő elkészített nekünk. Az Isten titka az, hogy az övéit kimenti a nyomorúságból, az övéinek csodálatos jövőt készített, és ezt nem veszíti el egyikük sem, mindannyiukat összegyűjti majd. Ilyen jövő vár a hívő népre. És elhangzik ez akkor, amikor ennyire nehéz időket éltek János idejében, illetve élünk majd az utolsó időkben, a Krisztus visszajövetelét megelőzően.
Különös mozzanat, hogy meg kell ennie azt a kis könyvtekercset Jánosnak. A szájában édes, a gyomrában keserű. Az, hogy meg kell enni egy könyvtekercset, az Ószövetség szimbolikája alapján az alapos, az igazi, a teljes megismerést jelentette. Beveszem, megrágom, lenyelem, magamévá teszem, bensőmmé válik egy ismeret. Igazán megismerem és azonosulok azzal, amit hallottam, vagy amit megtanultam.
Ennyire azonosulnia kell Isten tervével. Az, hogy a szájában édes, azt jelenti: csodálatos ígéreteket tartalmaz, de a gyomrában keserű: addig azonban még ki tudja, milyen sok szenvedést kell elszenvedni.
És hogy elvégeztetik az Isten titka, és idő többé nem lesz ... azt jelenti: Isten mindezeket az ígéreteket beteljesíti, és olyan értelemben ér véget az idő, hogy a kegyelmi idő megszűnik. Nem lesz többé lehetőség a megtérésre. Milyen kiváltság az, hogy ti már ismerhetitek Jézust, és elismertétek Őt életetek Urának! Bármelyik nap megszűnhet az idő, és nincs több lehetőség, de ti már nem maradtok le a legnagyobbról, mert Jézuséi lettetek. Most ezt dobnátok oda? Nem szabad! Semmiképpen nem szabad! Minden oldalról körbetámogatta a fenyegetett hívő népet az apostol és rajta keresztül Isten Szentlelke.
A 11. rész elején következik egy újabb kép. Arról is röviden valamit hadd mondjak. „És adtak neki vesszőhöz hasonló nádszálat, és angyal állt mellém és ezt mondta: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát és az oltárt, és azokat, akik abban imádkoznak. De a tornácot, amely a templomon kívül van, hagyd ki, és azt ne mérd meg, mert a pogányoknak adatott, és a szent várost tapossák negyvenkét hónapig.”
Ez a fajta megmérés a gazdának a mozdulata, aki szemmel tartja a magáét, időnként körbejárja, megvizsgálja, gondja van rá. Ezen belül érvényes az, hogy gazda szeme hizlalja a jószágot. Csak úgy megnézi őket, és attól hízik a jószág. Aki érti ezt a mondást, azt tudja miről van szó. A mindenható Isten szemmel tartja az egész emberiséget, de azon belül különös figyelemmel és szeretettel az imádkozó gyülekezetet. Mérd meg a templomot. A templomra különös gondja van Istennek, de nem az egészre. Azt mondja: „a tornácot hagyd ki, az a pogányoké lesz. A pogányok tapossák azt negyvenkét hónapig.” Megvan ennek a jelentése is, hogy miért három és fél évig.
Mit mérjen meg különös gonddal? Az oltárt és azokat, akik abban imádkoznak. Az imádkozó hívőkre van különös gondja a mindenható Istennek. Az imádkozó hívő közül egy sem fog elveszni. És a hívők imádságai mind ott vannak a mennyei oltár előtt. Olvastuk egy fejezetben: egy angyal a hívők imádságait csészébe tölti és a mennyei oltárra teszi. Nagyon szép kép, amelyik közérthetően fejezi ki, hogy Isten ennyire számon tartja imádságainkat. (Jel 8,4).
Ugyanez a János írja a levelében (1Jn 5.), hogy megvannak a mi kéréseink Őelőtte. Még nem teljesítette. Lehet, hogy évek óta könyörgünk valamiért és nem teljesítette, de úgy könyörögjek tovább, hogy tudhatom, hogy megvannak Őelőtte a mennyei oltáron, mint jó illatú áldozat. Ott van egy ilyen magamfajta, nyomorult, kis senkinek az ügyetlen imádsága. Ilyen nagy értéke, becse van Isten előtt a hitből fakadó imádságnak. Hát még ha a gyülekezet közösen imádkozik! Ha Isten gyermekei egy akarattal járulnak oda Őelé! Ez az, ami megmarad, ami túléli a végidők katasztrófáit is, amire Isten mindig odafigyel, amiből minden szót hall: mérd meg jól az Isten templomát, azon belül az oltárt, és különösen azokat, akik abban imádkoznak, a többit meg hagyd el.
Nem volt akkor Bibliájuk az embereknek. Sokan írni-olvasni sem tudtak. Nem lehetett olyan értelemben bátorítani a hívőket a Szentírás tanulmányozására, mint ma. De imádkozni mindenki tudott. És nem jöhettek össze sokszor nyilvánosan. Katakombákban, temetkezési helyeken bújva jöttek össze sokszor éjszaka, meg kora hajnalban. Volt amikor az sem volt lehetséges. De imádkozni mindenkinek szabad és lehet, azt meg lehet oldani. Egy szóval sem mondja, hogy tartsatok ki az imádkozásban, fontos az imádkozás, de ezt sugallja. Ez van benne: ha valamit érdemes, ha valaminek lesznek áldott következményei, az a kitartó, állhatatos imádkozás. És ez titeket is ott tart Isten közelében. Az imádság mint egy mágnes, odarántja a hívőt, ha messzire bócorog, onnan is Istenhez. És a szüntelen imádkozás ott tartja Isten közelében az üldözések idején is. Ez a jelentése ennek a második képnek.
És a harmadik kép, azt most nem olvasom már fel, mert egy kicsit hosszú, arról a két tanúról szól, akik egy nagy város utcáján prófétálnak, aztán megölik őket, Isten azonban három és fél nap múlva lelket ad beléjük, feltámadnak, és ennek rendkívüli hatása lesz.
Nagy fejtörést okoz a bibliamagyarázóknak, hogy ki ez a két tanú. Van, akinek Mózes és Illés jut eszébe mindjárt, több bibliai helyre gondolva. Csak azért nem stimmel, mert itt arról van szó, hogy akik látták Jézust és hallották Őt. Akkor ki lehet az? Van, aki azt mondja: Péter és Pál. Talán a legelfogadhatóbb magyarázata ennek a nehéz képnek az, hogy maga a gyülekezet. Az egész gyülekezetet bátorítja itt az apostol arra, hogy legyen tanú, hű bizonyságtevő a nehéz időkben is Krisztusról. Még akkor is, ha megtizedelik emiatt, és a legbátrabb tanúkat ölik meg legelőször. Isten feltámasztja, lelket ad beléjük, és amit mondtak, annak mégis lesz hatása: emberek fognak megtérni arra.
Most nem részletezem az indokolását, de ez tűnik a legvalószínűbbnek, hogy erről van itt szó, és az a nagy város, ahol mindez történik, az Istentől elrugaszkodott világ, amelyikben az utolsó időkben különösen is elhatalmasodik a gonoszság.
Nos, ha az ember megkapja a kulcsokat, akkor ki lehet nyitogatni ezeket az ajtókat, és feltárul a benne levő üzenet. Most néhány üzenetet szeretnék még részben elismételni, részben kiegészítésképpen elmondani.
Ez a két fejezet tehát mindenekelőtt Isten páratlan nagyságát, hatalmát hangsúlyozza. Azok a részletek, amiket olvastunk is és meg is beszéltünk, arra utalnak, hogy Ő a mennynek és a földnek, a földnek és a tengernek, élőknek és holtaknak, hívőknek és az Ő ellenségeinek egyaránt teljhatalmú Ura és Királya. Egy Úr van ezen a világon, övé a hatalom, a királyság, a dicsőség mindörökké. A kiskirályok tőle kaptak kölcsön hatalmat, nagyon rövid időre. Domitianus is 12-13 évig követhette el ezeket a szörnyű tetteket. Ő azonban örökkévaló és minden hatalom az övé, és mi közvetlenül hozzá tartozunk, sőt azt mondhatjuk neki: Atyám. És Jézus nevében jöhetünk hozzá, az Ő gyermekei vagyunk. Ezt a kiváltságot el ne felejtsük, és éppen a nyomorúság, a szorongattatás idejében - most már gondoljunk magunkra, és ne azokra a keresztyénekre - éppen a nehéz időkben tudjunk elmosolyodni, még ha a könny potyog a szemünkből, akkor is: én Isten gyermeke vagyok.
Emlékszem, gyerekkoromban milyen mérhetetlenül sokat jelentett nekem, különösen az 50-es évek elejének a nehézségeit is beleszámítva, az az ének, amit otthon a vasárnapi iskolában tanított egy idős diakonissza testvér: „Királyi gyermek vagyok én, van nékem koronám. Megváltóm kegyelme enyém, nem hagy el soha már. Jézussal járom utamat, Ő fogja kezem...” A Király fiává fogadott. Ezt ne felejtsük el, ha megtörtént az életünkben. Ha meg nem, akkor legyen ez mindennél sürgősebb, hogy Isten gyermekeivé legyünk. Akik Jézust befogadják, azok lesznek azzá. Ez az első, amire figyelmezteti őket.
A második: ebben a könyvecskében tehát az van, hogy Isten az Ő népéről különlegesen gondoskodik. Az Isten titka, amit készített az Őt szeretőknek, az megvalósul, elvégeztetik. És ezt mi, az Isten népe, már most tudhatjuk. Itt nem jöhet közbe semmi, nem húzhatja keresztül az Isten velünk kapcsolatos kedves tervét senki. Lehet, hogy később valósul meg, mint szeretnénk, a vértanúk lelkei is türelmetlenkednek a mennyei oltáron, hogy: Uram, meddig nézed még, hogy a hittestvéreink életét kioltsák, és Isten türelemre inti őket, biztos, hogy elvégeztetik az Isten titka. Biztos, hogy Istennek minden csodálatos szeretetből fakadó terve meg fog valósulni. És ezt se felejtsük el a jelen nehézségei, megaláztatásai, betegségei, csalódásai, nélkülözései között.
A harmadik, ami egy kicsit már aktívabbá tesz minket az, hogy a könyvet meg kell enni. Tanuljuk meg az Isten terveit, akaratát, igéjét úgy tanulmányozni, hogy arra el lehessen mondani: megettük. Isten igéjét magunkban kell hordanunk és nemcsak magunknál. Az kevés, hogy a zsebemben van egy Biblia, és szükség esetén előveszem. Bennem él-e az ige, és éltet-e engem egészen más életben, mint ahogyan nélküle élnék? Ez jelenti a komolyabb tanulmányozást is, ezért ne adjuk fel a Jelenések könyvének az olvasását. Lehet már itt is kapni nagyszerű magyarázatokat. Ravasz Lászlónak a magyarázata rövid, világos, tömör. Ne adjuk fel a Biblia alaposabb megismerését. Nehogy azt higgyük: értjük és ismerjük. Napról-napra többet érthetünk belőle, ha hajlandóak vagyunk enni, megrágni, gondolkozni rajta, lenyelni, bevenni, elfogadni, igazat adni Istennek és elkezdeni abból élni. Amit megettem, az ad erőt, abból élek. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével.
A következő, amit az imádságról olvastunk itt. Isten előtt nagyon fontos az imádság, az imádkozó ember, és az imádkozó gyülekezet. Ne hagyjuk megejteni magunkat ilyen hamisságok által, hogy Ő úgyis megvalósítja a tervét, minek azért imádkozni, vagy mit gondolsz, te fordítod meg a világtörténelmet, majd éppen rád figyel a mindenható Isten. Ez olyan buta beszéd, amivel az Ördög akarja megbénítani a buzgóságunkat. Itt olvastuk, hogy Isten az imádkozó gyülekezetre különösen is odafigyel. Keressen mindenki magának valakit, akivel együtt imádkozhat. Ketten már gyülekezet vagyunk. És ahol ketten vagy hárman Őérette jövünk össze, az Ő nevében, ez azt jelenti: az Ő erőterébe kéredzkedve, Ő ott van közöttünk. Gyakoroljuk magányosan is, közösségben is, sokkal több időt és erőt szánva rá, az imádkozást. Mert sokféle veszedelem veszi körül a gyülekezetet, de Isten megőrzi és átviszi a végidők szenvedésein is. Sok minden fenyegeti a mi kicsiny életünket, de Isten kezében van, és Ő mindenen átvisz bennünket.
A keresztyén-üldözések idejéből származik ez a latin nyelvű mondás: fluctuat, nec mergitur, és a kereszt, a hal és más egyéb szimbólum mellett egy hajócskát is használtak az első keresztyének szimbólumnak, amelyik hullámzó vízen van, és alá volt írva: hánykolódik, de nem süllyed el - fluctuat, nec mergitur. Be is csaphat a víz oda, de nem süllyed el, épp úgy, mint Péterék halászbárkája nem süllyedhetett el, mert ott volt rajta Jézus is. És neki ma is van hatalma az övéit megtartani.
És a végső biztatás: legyen bátorságunk nekünk is a tanúskodásra, a bizonyságtételre. Nehéz körülmények között is, olyan közegben is, ahol azt nem húzzák ki belőlünk. Prédikáljon Jézusról az életünk szavak nélkül is, de ha Ő alkalmat készít, akkor tudjuk elmondani, hogy kiszabadított minket a sötétség hatalmából és átvitt az Ő országába. Így leszünk mi mindnyájan királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép, hogy hirdessük annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket. (1Pt 2,9).
Azt hiszem, mindannyiunk életében sok olyan nehézség van, amit most el tudnánk sorolni. Ezekről emeli fel tekintetünket most Jézus a mindenható Istenre. Beavat minket az Isten titkába, hogy Istennek valami szép terve van velünk egyénileg is meg közösségileg, mint az Ő hívő népével. Készüljünk fel egyre nagyobb szenvedésekre, egyre szörnyűbb rombolására a gonosznak, de Ő az övéit kezében tartja és elvégeztetik az Isten titka, és az imádkozó gyülekezetet megméri, szemmel tartja, bebiztosítja és a maga dicsőségébe viszi.